A felosztott Lengyelország társadalmi viszonyai – a nemesi nemzetfogalom feszültségei, a parasztság kívülmaradása, a zsidó közösségek elkülönülése és a régió etnikai sokfélesége – közvetlenül meghatározták a 19. századi lengyel nemzeti mozgalom formáit és belső vitáit. Az 1830–31-es és az 1863–64-es felkelések nem csupán fegyveres kísérletek voltak a függetlenség visszaszerzésére, hanem a modern lengyel politikai nemzet kialakulásának küzdelmei is: kik tartoznak a nemzethez, milyen társadalmi reformokkal lehet megszólítani a parasztságot, és milyen viszony fűzi a lengyel nemzeti törekvést a szomszédos litván, ukrán, fehérorosz és zsidó közösségekhez. A romantika, a pozitivizmus és a szocialista mozgalom egymást váltó vagy éppen párhuzamosan futó irányzatai e kérdésekre adott különböző válaszokat tükrözik, miközben a lengyel területek birodalmi keretei – az orosz, a porosz és a Habsburg uralom – folyamatosan alakították a cselekvés lehetőségeit.
A novemberi felkelés (powstanie listopadowe) közvetlen előzménye a Kongresszusi Lengyelország alkotmányos helyzetének megromlása volt. Az 1815-ös bécsi kongresszus által létrehozott, a cári Oroszországgal perszonálunióban álló Lengyel Királyság – közkeletű nevén Kongresszusi Lengyelország – kezdetben saját alkotmánnyal, hadsereggel és közigazgatással rendelkezett, de I. Miklós cár uralkodása alatt az autonómiát fokozatosan megnyirbálták. A cenzúra erősödött, a szejm üléseit ritkították, a titkosrendőrség pedig felszámolta a függetlenségi szervezkedéseket. Az elégedetlenség különösen a hadsereg fiatal tisztjei és a varsói értelmiség köreiben volt erős, ahol titkos diák- és katonai körök szerveződtek.
A felkelés 1830. november 29-én este tört ki Varsóban, amikor fiatal tisztek és civilek megtámadták a Belvedere-palotát, a cári helytartó rezidenciáját. A támadás nem érte el célját, de a fővárosban gyorsan felkelő hangulat alakult ki, és a lengyel hadsereg egy része a felkelők oldalára állt. A felkelés vezetését előbb a mérsékelt arisztokrácia, majd 1831 januárjában a szejm által megszavazott nemzeti kormány vette át. A szejm 1831. január 25-én trónfosztottnak nyilvánította a Romanov-házat, és ezzel a függetlenség kimondása felé mozdult el, bár a politikai irányvonal továbbra is ingadozott a cárral való kiegyezés és a teljes szakítás között.
A hadjárat kezdetben részleges sikereket hozott. A lengyel hadsereg – hivatalosan a Kongresszusi Királyság hadereje – több ütközetben feltartóztatta az orosz csapatokat, például 1831 februárjában a grochówi csatában, amely ugyan taktikai döntetlennel végződött, de megmutatta a felkelés katonai potenciálját. A hadi helyzet azonban fokozatosan romlott: a lengyel hadsereg létszáma és felszereltsége elmaradt az orosz birodalmi haderőétől, a nemzetközi támogatás pedig elmaradt. A nyugati hatalmak – elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország – diplomáciai szimpátiája ellenére nem avatkoztak be fegyveresen, a cári Oroszország pedig a Szent Szövetség szellemében szabad kezet kapott a lengyel ügy kezelésére.
A felkelés belső megosztottsága is hozzájárult a vereséghez. A mérsékelt arisztokrata körök – élükön Adam Jerzy Czartoryski herceggel – a felkelést elsősorban az alkotmányos jogok visszaállításáért vívott küzdelemnek tekintették, és tartottak a társadalmi forradalomtól. A radikális demokraták, akik a Lengyel Hazafias Társaság (Towarzystwo Patriotyczne) hagyományából indultak, a parasztság felszabadítását és a nemesi előjogok felszámolását követelték, mert felismerték, hogy a nemzeti ügy csak a parasztok bevonásával lehet tömegmozgalom. A parasztkérdés azonban a felkelés ideje alatt nem oldódott meg: a szejm vitái elhúzódtak, a jobbágyfelszabadítás radikális formáját a nemesi többség elutasította, és a parasztság jelentős része passzív maradt vagy éppen az orosz hatóságok ígéreteire figyelt. A felkelés így megmaradt alapvetően a nemesi és értelmiségi rétegek ügyének.
A katonai vereség 1831 őszén következett be. Szeptember 6–8-án az orosz csapatok rohammal bevették Varsót; a lengyel hadsereg maradéka a porosz és osztrák határon át elhagyta az országot, ahol internálták őket. A felkelés leverése után I. Miklós felszámolta a Kongresszusi Lengyelország alkotmányát, bevezette a statáriumot, konfiskálta a felkelésben részt vevő nemesek birtokait, és tömegesen internálta vagy Szibériába deportálta a résztvevőket. Az autonómia maradék intézményeit is fokozatosan megszüntették: a szejm helyébe orosz igazgatás lépett, a lengyel nyelvű oktatást visszaszorították. A megtorlás mértéke vitatott – a kivégzettek és deportáltak számát a lengyel és orosz források eltérően adják meg –, de a társadalmi sokk egyértelmű volt.
A felkelés legmaradandóbb következménye a Nagy Emigráció (Wielka Emigracja) lett. Több ezer katona, politikus, értelmiségi és művész hagyta el a lengyel területeket, elsősorban Franciaországba, Nagy-Britanniába, Belgiumba és Svájcba települve. Párizs lett a lengyel politikai és kulturális élet legfontosabb központja. Az emigráció becsült létszáma a források szerint 8–10 ezer fő körül mozgott, bár a pontos szám vitatott. Ez a szám kicsinek tűnhet, de az emigráns elitek aránya és szellemi kisugárzása rendkívüli volt, és a következő évtizedekben az emigráció vált a lengyel nemzeti mozgalom egyik fő ideológiai műhelyévé.
A Nagy Emigrációban bontakozott ki az a romantikus messianizmus, amely a 19. századi lengyel nemzeti identitás egyik legmeghatározóbb, de egyben legvitatottabb eleme lett. Ennek legismertebb megfogalmazása Adam Mickiewicz nevéhez fűződik, aki 1832-ben Párizsban adta ki Księgi narodu polskiego i pielgrzymstwa polskiego (A lengyel nemzet és a lengyel zarándokság könyvei) című prózai művét. Mickiewicz a lengyel nemzet szenvedését Krisztus áldozatához hasonlította: Lengyelország a „népek Krisztusa”, amelynek felosztása és eltiprása megváltó szenvedés, és amelyből a népek szabadsága fog feltámadni. Ez a gondolat a felkelés vereségét nem politikai kudarcként, hanem kozmikus terv részeként értelmezte, és erős lelki vigaszt nyújtott az emigrációban és a megszállt területeken élőknek. Ugyanakkor a romantikus messianizmus kritikusai már a 19. században is úgy látták, hogy ez a szemlélet elszakítja a lengyel ügyet a reálpolitikától, és a szenvedés kultuszát erősíti a cselekvés helyett.
A romantika a lengyel irodalomban és zenében is a nemzeti identitás megőrzésének eszköze lett. Juliusz Słowacki, Zygmunt Krasiński és Cyprian Kamil Norwid költészete a lengyel történelem, a szabadság és a nemzeti küldetés kérdéseit járta körül, gyakran a messianizmus és a tragikus sors motívumaival. Fryderyk Chopin zenéje – bár Párizsban élt – a lengyel népi zenei hagyományokra épült, és a nemzeti önkifejezés szimbólumává vált. Fontos hangsúlyozni, hogy a romantikus nemzetkép ekkor még alapvetően a nemesi köztársaság emlékén nyugodott: a régi Rzeczpospolita területi és társadalmi rendjét idealizálta, ami később konfliktusba került a litván, ukrán és fehérorosz nemzeti mozgalmak saját történeti igényeivel.
A politikai emigráció két fő irányzatra oszlott. A konzervatív arisztokrata centrum, a Hotel Lambert – Adam Jerzy Czartoryski párizsi rezidenciája után – a jövőbeli lengyel államot alkotmányos monarchiaként képzelte el, és diplomáciai úton próbált támogatást szerezni a nyugati hatalmaknál. Ezzel szemben a Lengyel Demokratikus Társaság (Towarzystwo Demokratyczne Polskie) 1832-ben alapított programja a parasztfelszabadítást és a társadalmi reformot állította a középpontba. A demokraták szerint a nemzeti függetlenség csak akkor érhető el, ha a parasztságot is bevonják a nemzetbe, ezért a jobbágyfelszabadítást és a földosztást a jövőbeli felkelés előfeltételének tekintették. Ez a program részben válasz volt az 1830–31-es felkelés azon tapasztalatára, hogy a parasztság közömbössége vagy ellenállása gyengítette a nemzeti ügyet.
A romantikus nemzeti mozgalom a nők szerepét is átformálta, bár ez gyakran szimbolikus maradt. Emilia Plater, aki férfiruhában harcolt az 1830–31-es felkelésben, a korabeli sajtó és irodalom révén nemzeti hőssé vált, de alakja körül a női részvétel valós lehetőségei és korlátai is kibontakoztak. A nők elsősorban ápolóként, futárként, adománygyűjtőként és a családi emlékezet őrzőiként vettek részt a mozgalomban, míg a formális politikai jogokból kiszorultak. A romantikus irodalom a nőt gyakran a nemzeti áldozat és az anyaság jelképeként ábrázolta, ami egyszerre emelte piedesztálra és korlátozta a női cselekvést. A női emancipáció kérdése majd a pozitivizmus időszakában került előtérbe.
A litván és ukrán területekkel kapcsolatos romantikus lengyel elképzelések különösen érzékenyek voltak. Mickiewicz maga is a történelmi Litvánia területéről származott, és költészetében a haza fogalma a régi Rzeczpospolita egészét idézte. Ez a szemlélet a lengyel nemességet és a közös államiságot tekintette a nemzeti közösség alapjának, miközben a litván és ukrán parasztság saját nyelvi és kulturális identitása még csak csíráiban létezett. A 19. század második felében a litván és ukrán nemzeti ébredések éppen a lengyel nemesi dominanciával szemben határozták meg magukat, ami tartós feszültséget teremtett a régióban. Ez a konfliktus a későbbi felkelések és a 20. századi államalakulatok idején is tovább élt.
A két nagy felkelés közötti időszakban a lengyel területek politikai légköre hullámzott: az 1830-as évek megtorlása után a szervezkedés illegalitásba szorult, de a krími háború (1853–1856) és az orosz vereség megmutatta a birodalom sebezhetőségét. Oroszországban II. Sándor cár reformjai – köztük az 1861-es jobbágyfelszabadítás – átmeneti enyhülést hoztak, és a Kongresszusi Lengyelországban is megélénkült a politikai élet. A varsói utcai tüntetések 1861-ben és 1862-ben a nemzeti követelések mellett a társadalmi reformok iránti igényt is jelezték; a cári hatóságok hol tárgyaltak, hol erőszakkal válaszoltak, ami tovább radikalizálta a hangulatot.
A januári felkelés (powstanie styczniowe) 1863. január 22-én tört ki, amikor a titkos Központi Nemzeti Bizottság ideiglenes nemzeti kormánnyá alakult, és kiáltványt adott ki, amelyben földtulajdont ígért a parasztoknak. Ez a lépés radikális fordulatot jelentett az 1830-as évekhez képest, és azt tükrözte, hogy a felkelés vezetői – különösen a „vörösök” (czerwoni) néven ismert radikális demokraták – felismerték a parasztság megnyerésének kulcsfontosságát. A felkelés katonai jellege alapvetően gerillaháború volt: a lengyel csapatok – részben reguláris egységek, részben önkéntes alakulatok – kisebb összecsapásokat vívtak az orosz hadsereggel, nyílt ütközetre nem került sor. A felkelés kiterjedt a Kongresszusi Lengyelország mellett Litvániára, Fehéroroszországra és részben Ukrajna északnyugati területeire is, ahol a helyi nemesség és értelmiség egy része csatlakozott, de a parasztság viszonya vegyes maradt.
A felkelés belső megosztottsága erősebb volt, mint 1830-ban. A „vörösök” mellett hamarosan megszerveződtek a „fehérek” (biali) is, akik a mérsékelt földbirtokos réteget képviselték, és a radikális társadalmi reformot elutasítva elsősorban a diplomáciai nyomásra és a nyugati beavatkozásra számítottak. A két irányzat közötti vetélkedés időnként a katonai vezetést is megbénította, és a felkelés politikai üzenete is elbizonytalanodott. A nyugati hatalmak – Nagy-Britannia, Franciaország és Ausztria – diplomáciai jegyzékekben tiltakoztak az orosz megtorlás ellen, de fegyveres beavatkozásra nem került sor. Az orosz kormányzat így viszonylag szabadon alkalmazhatott katonai erőt.
A felkelés 1864 tavaszára elbukott. Az orosz hatóságok kegyetlen megtorlást hajtottak végre: a felkelés vezetőit – köztük Romuald Trauguttot, aki 1863 őszén a nemzeti kormány diktátora lett – kivégezték, több ezer embert Szibériába deportáltak, birtokokat koboztak el, és a katolikus egyházat is súlyos üldözés érte. A Kongresszusi Lengyelország maradék autonómiája is megszűnt: a területet hivatalosan is „Visztula-menti tartomány” (Priwislinski Kraj) néven bekebelezték az Orosz Birodalomba. Az 1864-es cári jobbágyreform – amely a Kongresszusi Lengyelországban is felszabadította a parasztokat – részben éppen a lengyel nemesség gyengítését és a parasztság cári hűségének megnyerését célozta; a reform valós hatása és motivációja a történetírásban vitatott. A felkelés leverése után a nemesi vezetésű fegyveres ellenállás hitelét vesztette, és a lengyel társadalom jelentős része a túlélés, az építkezés és a kulturális ellenállás felé fordult.
Az 1863–64-es vereség után a lengyel értelmiség egy része radikálisan szakított a romantikus felkeléshagyománnyal. Ez az irányzat, amelyet a korszak önértelmezése pozitivizmusnak nevezett – utalva Auguste Comte filozófiájára, de attól részben függetlenül –, a fegyveres felkelések helyett a szerves munka (praca organiczna) és az alapmunka (praca u podstaw) programját hirdette meg. A szerves munka a társadalmat élő szervezetként fogta fel, amelynek minden részét fejleszteni kell ahhoz, hogy a nemzet fennmaradjon; az alapmunka pedig a legszegényebb rétegek – elsősorban a parasztság – oktatását, gazdasági megerősítését és kulturális felemelését tűzte ki célul. A pozitivisták szerint a nemzeti identitás megőrzésének leghatékonyabb eszköze nem az újabb felkelés, hanem a gazdasági modernizáció, a tudományos ismeretterjesztés, a jogtudatosság és a mindennapi ellenállás.
A varsói pozitivizmus legismertebb képviselői közé tartozott Aleksander Świętochowski publicista, valamint Bolesław Prus és Eliza Orzeszkowa regényírók. Prus A bábú (Lalka, 1890) és Orzeszkowa Nad Niemnem (A Nyeman partján, 1888) című művei a lengyel társadalom átalakulását, a nemesi és polgári értékrend ütközését, a parasztság és a zsidóság helyzetét ábrázolták, gyakran kritikus éllel. A pozitivista irodalom és publicisztika a nőkérdést is napirendre tűzte: a női oktatás kiterjesztése, a nők munkavállalása és a házasságon belüli jogi egyenlőtlenségek felszámolása a modernizációs program részeként jelent meg. Bár a női választójog követelése csak a századforduló után erősödött fel, a pozitivizmus időszaka alapozta meg a lengyel nőmozgalom szervezeti hálózatát.
A zsidókérdésben a pozitivista értelmiség jelentős része az asszimilációt, vagyis a zsidó közösségek nyelvi-kulturális és jogi integrációját szorgalmazta. Ez az álláspont összefüggött a felvilágosult tolerancia és a modern lengyel nemzetfogalom kiterjesztésének szándékával, de szembekerült mind a zsidó hagyományőrző ortodoxia, mind a cári hatóságok diszkriminatív politikájával. Az 1880-as évektől a lengyel területeken is megjelent a modern politikai antiszemitizmus, amely a zsidókat gazdasági és kulturális fenyegetésként állította be; ezzel párhuzamosan a zsidó közösségeken belül megerősödött a cionista mozgalom és a szocialista Bund, amelyek a zsidó nemzeti vagy munkásidentitás önálló szerveződését képviselték. A pozitivista asszimilációs program így egyszerre volt előremutató és korlátozott: a lengyel társadalom egy részének ellenállásába ütközött, és nem tudta megelőzni a későbbi etnikai feszültségeket.
A pozitivizmus korlátai közé tartozott az is, hogy a cenzúra, az oroszosítás és a németesítés szűkítette a nyilvános tér lehetőségeit. A Kongresszusi Lengyelországban az orosz nyelvű közigazgatás és oktatás folyamatosan teret nyert, Poroszországban a Kulturkampf és a német telepítési politika a lengyel nyelvű intézményeket szorította vissza. A pozitivista program ennek ellenére jelentős eredményeket ért el a gazdasági önszerveződésben: takarékszövetkezetek, mezőgazdasági körök, ipari és kereskedelmi egyesületek jöttek létre, amelyek a lengyel társadalom gazdasági erejét növelték. A szerves munka tehát nem csupán passzív alkalmazkodás volt, hanem a nemzeti ellenállás egy sajátos formája, amely a birodalmi keretek között próbálta megőrizni és megerősíteni a lengyel közösséget.
A 19. század utolsó harmadában a lengyel területek iparosodása felgyorsult, különösen a Kongresszusi Lengyelországban. Łódź textilipara, a Dąbrowa-medence szénbányászata és a fémipari üzemek munkástömegeket koncentráltak a városokba. A munkásság növekedésével párhuzamosan jelentek meg az első szocialista csoportok. Az Proletariat párt – amelyet 1882-ben alapítottak, és gyakran „Nagy Proletariat” néven emlegetnek – volt az első lengyel munkáspárt. Programjában a nemzetközi osztályharcot és a cári elnyomás elleni forradalmat hirdette, de nemzeti függetlenségi követelést nem fogalmazott meg, és a cári hatóságok hamarosan felszámolták; vezetőit 1886-ban kivégezték. A Proletariat rövid fennállása ellenére megalapozta a lengyel munkásmozgalom szervezeti hagyományát.
A szocialista mozgalom a századforduló körül két fő irányzatra szakadt. A Lengyel Szocialista Párt (Polska Partia Socjalistyczna, PPS) 1892-ben alakult meg, és programjában összekapcsolta a szocialista társadalmi reformot a lengyel nemzeti függetlenség követelésével. A PPS egyik legismertebb vezetője, Józef Piłsudski a nemzeti felszabadító harcot és a szocialista mozgalmat egymást erősítő céloknak tekintette, és a párt katonai szárnyát is megszervezte. Ezzel szemben a Szociáldemokrácia a Lengyel Királyságban és Litvániában (Socjaldemokracja Królestwa Polskiego i Litwy, SDKPiL) – amelynek meghatározó teoretikusa Rosa Luxemburg volt – elutasította a nemzeti függetlenség programját. Luxemburg szerint a lengyel területek már szorosan integrálódtak az orosz és a német gazdaságba, ezért a nemzeti függetlenség követelése a burzsoázia érdekeit szolgálta, és a munkásmozgalmat megosztotta. Az SDKPiL a nemzetközi proletárforradalomban látta a megoldást, és a nemzeti kérdést másodlagosnak tekintette.
A PPS és az SDKPiL közötti vita a korabeli szocialista mozgalom egyik legélesebb vitája volt, és a 20. század elején tovább mélyült. A PPS a lengyel nemzeti elnyomás megszüntetését a szocialista átalakulás előfeltételének tekintette, míg az SDKPiL az osztályharc elsődlegességét hangsúlyozta, és a nemzeti mozgalmat a burzsoázia eszközének bélyegezte. Ez az elvi vita gyakorlati következményekkel járt: a PPS inkább a munkások nemzeti érzelmeire épített, az SDKPiL pedig a lengyel és litván területek munkásainak nemzetközi szolidaritását hirdette. A két párt vetélkedése a munkásság támogatásáért a lengyel területeken a századforduló után is jellemző maradt.
A szocialista mozgalom mellett a parasztság politikai szerveződése is megindult. A vidéki szegénység, a földéhség és a jobbágyfelszabadítás utáni törpebirtokok problémája a század végén paraszti mozgalmak kialakulásához vezetett. A szocialisták egy része – különösen a PPS baloldala – kereste a kapcsolatot a paraszti követelésekkel, de a parasztság önálló politikai pártja csak a 20. század elején, a Lengyel Néppárt (Polskie Stronnictwo Ludowe) formájában jött létre Galíciában. A parasztkérdés így a nemzeti mozgalmon belül is egyre nagyobb súlyt kapott, jelezve, hogy a nemzeti identitás már nem csupán a nemesi és értelmiségi rétegek ügye.
A zsidó munkásmozgalom külön utat járt be. A Bund (Általános Zsidó Munkásszövetség Litvániában, Lengyelországban és Oroszországban) 1897-ben alakult meg, és a jiddis nyelvű munkásság szocialista szervezését tűzte ki célul. A Bund a zsidó munkások osztályharcát a zsidó nemzeti-kulturális autonómia követelésével kapcsolta össze, és hamarosan a lengyel és orosz területek egyik legbefolyásosabb munkásszervezetévé vált. A Bund és a PPS, illetve az SDKPiL közötti viszony feszült volt: a Bund a zsidó munkások önálló szervezkedését védte, a lengyel szocialista pártok pedig gyakran asszimilációs vagy nemzetközi keretben gondolkodtak. Ez a vita előrevetítette a 20. századi lengyel politikai élet azon feszültségét, amely a nemzeti és a szociális kérdés összekapcsolásából fakadt.
Az 1905-ös forradalom a lengyel területeken is éreztette hatását. A véres vasárnap után a Kongresszusi Lengyelországban tömegsztrájkok, tüntetések és fegyveres összecsapások robbantak ki; a munkások, a diákok és a földmunkások követelései a politikai szabadságjogoktól a nemzeti autonómiáig terjedtek. A forradalom leverése után a cári hatóságok részleges engedményeket tettek, de a lengyel politikai élet már véglegesen differenciálódott: a nemzeti demokrácia, a szocialista pártok, a népmozgalom és a munkásmozgalom egymással versengve készültek a következő korszakra. A szocialista mozgalom és a nemzeti kérdés vitája az 1918-as függetlenség kikiáltása után is meghatározta a lengyel politikai paletta ellentéteit.
A 19. századi lengyel nemzeti mozgalom története nem írható le a parasztság, a nők, a zsidóság és a szomszédos népek szempontjainak figyelembevétele nélkül. Az 1830–31-es felkelés idején a parasztság jelentős része kívül maradt a nemzeti közösségen, és a nemesi vezetés jobbágyfelszabadítással kapcsolatos vonakodása súlyosbította a bizalmatlanságot. Az 1846-os galíciai parasztfelkelés – a rabacja – tragikus módon mutatta meg, hogy a nemesi nacionalizmus és a paraszti elégedetlenség egymás ellen fordulhat; ez az esemény a lengyel politikai gondolkodásban mély nyomot hagyott, és az 1863-as felkelés vezetőit a paraszti földígéretek megtételére sarkallta. Ennek ellenére a parasztság részvétele a januári felkelésben is korlátozott maradt, és a cári jobbágyreform sok paraszt számára vonzóbbnak tűnt, mint a lengyel nemesség vezette felkelés.
A nők szerepe a 19. század második felében fokozatosan átalakult. A felkelések idején a nők elsősorban a háttérben tevékenykedtek – futárként, ápolóként, adománygyűjtőként –, de a pozitivizmus időszakában a női oktatás és a női munka kérdése a nyilvános viták részévé vált. Eliza Orzeszkowa és más írónők regényeikben a női kiszolgáltatottságot és a házassági jogi egyenlőtlenségeket ábrázolták, előkészítve a századforduló nőjogi mozgalmát. A női választójog követelése azonban csak a 20. század elején, a politikai liberalizáció idején erősödött meg.
A zsidó közösségek viszonya a lengyel nemzeti mozgalomhoz összetett volt. A felkelésekben egyes zsidók részt vettek – az 1863-as felkelésben zsidó származású tisztek és önkéntesek is harcoltak –, de a zsidó tömegek többnyire a hagyományos vallási közösség keretei között maradtak, és a lengyel nemesi nacionalizmus nem kínált számukra egyértelmű integrációs perspektívát. A pozitivista asszimilációs program részben ezt a hiányt próbálta pótolni, de a század végén a modern antiszemitizmus és a cionista, valamint bundista mozgalmak új helyzetet teremtettek. A lengyel nemzeti mozgalom és a zsidó politikai mozgalmak viszonya a 20. században is feszült maradt, és ennek gyökerei a 19. századi vitákra nyúlnak vissza.
Végül a litván és ukrán (rutén) népesség helyzete is árnyalja a lengyel nemzeti mozgalom képét. A régi Rzeczpospolita területén a lengyel nemesség és a litván, fehérorosz, ukrán parasztság között nyelvi, vallási és társadalmi választóvonalak húzódtak. A 19. századi lengyel nemzeti mozgalom kezdetben a régi államterület egészét a nemzeti haza részének tekintette, de a litván és ukrán nemzeti ébredések fokozatosan szembefordultak ezzel a felfogással. Az 1863-as felkelés Litvániában és Fehéroroszországban is zajlott, de a litván parasztság részvétele korlátozott volt, és a litván nemzeti mozgalom a század végén már a lengyel kulturális dominanciával szemben határozta meg magát. Ez a folyamat a 20. század elején, az önálló litván és ukrán politikai mozgalmak megerősödésével vált visszafordíthatatlanná.
Az 1830–31-es és az 1863–64-es felkelések történetének rekonstrukciója elsődleges források széles körére támaszkodik: cári rendeletek és katonai jelentések, a felkelő kormányok kiáltványai és rendeletei, emigráns sajtótermékek, bírósági és rendőrségi iratok, valamint a résztvevők visszaemlékezései. Ezek a források azonban erősen részrehajlóak: az orosz hivatalos iratok a felkelést bűnös lázadásként, a lengyel nemzeti források hősies szabadságharcként mutatják be. A résztvevők és áldozatok számai becslések, és a forrásoktól függően jelentősen eltérnek; a deportáltak és kivégzettek pontos száma máig vitatott. A parasztság részvételének mértéke szintén nehezen becsülhető, mivel a paraszti szereplők ritkán hagytak írásos nyomot, és a későbbi visszaemlékezések a nemzeti narratíva szerint torzíthatnak.
A romantikus messianizmus értelmezése a lengyel történetírásban és emlékezetpolitikában is vitatott. Egyes irányzatok a messianizmust a nemzeti identitás megőrzésének kulcsfontosságú elemeként, a lengyel kultúra egyedülálló hozzájárulásaként értékelik; mások szerint a szenvedés kultusza és a politikai realitás elutasítása hozzájárult a felkelések kudarcához, és hosszú távon gátolta a pragmatikus nemzetépítést. Hasonló vita övezi a pozitivista szerves munka programját: egyes történészek szerint a gazdasági és kulturális önszerveződés a nemzeti fennmaradás leghatékonyabb útja volt, míg mások a cári elnyomással való hallgatólagos kiegyezésnek tekintik, és elégtelennek tartják a politikai szabadság szempontjából.
A szocialista mozgalom forrásai – pártprogramok, kongresszusi jegyzőkönyvek, rendőrségi jelentések, munkásvisszaemlékezések – szintén részrehajlóak, és a PPS, az SDKPiL, valamint a Bund közötti viták utólagos értékelése máig vitatott. A nemzeti függetlenség és a nemzetközi osztályharc közötti ellentmondás a későbbi kommunista és antikommunista történetírásban is ideológiai hangsúlyokat kapott. A litván, ukrán és zsidó közösségek saját forrásainak bevonása nélkül a lengyel nemzeti mozgalom története egyoldalú marad; ezek a források gyakran ellentmondanak a lengyel nemzeti narratívának, és a régió etnikai konfliktusainak megértéséhez nélkülözhetetlenek.