A második Lengyel Köztársaság (lengyelül Druga Rzeczpospolita) 1918 őszén, az első világháborús birodalmi keretek összeomlásával párhuzamosan jött létre, és 1939 szeptemberéig állt fenn. Ezt a húsz évet két, markánsan eltérő politikai szakaszra szokás osztani: az 1918 és 1926 közötti parlamentáris demokráciára, valamint az 1926 utáni, fokozatosan autoriterré váló szanacja-rendszerre. A korszak egyszerre példázza a versailles-i békerendszerben újjászülető kelet-közép-európai államok intézményépítési kísérleteit, a nemzetiségi kérdésből fakadó feszültségeket, a háború utáni gazdasági nehézségeket és a demokrácia megszilárdításának kudarcát egy olyan régióban, ahol a liberális parlamentarizmusnak alig volt helyi előzménye. Ebben az alfejezetben a második köztársaság politikai rendszerét, társadalmi és nemzetiségi viszonyait, gazdasági válságát és az 1926-os hatalomátvételt tárgyaljuk.
A függetlenség kikiáltásától számított első években Lengyelország politikai berendezkedését az 1921. március 17-én elfogadott márciusi alkotmány (lengyelül Konstytucja marcowa) határozta meg. Ez az alaptörvény a francia harmadik köztársaság mintáját követte: kétkamarás parlamentet hozott létre, amelyben a Szejm (lengyelül Sejm) és a Szenátus (lengyelül Senat) tagjait általános, titkos, egyenlő és közvetlen választójog alapján választották. A Szejm négyéves ciklusban működött, és a Szenátusnál lényegesen nagyobb hatalommal rendelkezett. A végrehajtó hatalom feje az elnök volt, akit a két ház együttes ülése választott hét évre, ám a kormány elsősorban a Szejmnek tartozott felelősséggel. A minisztertanácsnak élveznie kellett a törvényhozás többségének bizalmát. Az alkotmány emellett széles körű állampolgári jogokat és szabadságjogokat rögzített, és a kisebbségek számára is biztosított nyelvi, oktatási és kulturális jogokat – legalábbis papíron.
A gyakorlatban a lengyel pártrendszer erős széttagoltsága és a politikai elitek közötti ideológiai ellentétek krónikus kormányzati instabilitást eredményeztek. A politikai mezőt egyrészt a jobboldali Nemzeti Demokrácia (lengyelül Narodowa Demokracja, közkeletű nevén endecja) uralta, amely Roman Dmowski nevéhez kötődően a lengyel nemzetállamot etnikailag homogén közösségként képzelte el, és az asszimilációt, valamint a nem lengyel kisebbségekkel szembeni korlátozó politikát szorgalmazta. Vele szemben állt a Lengyel Szocialista Párt (lengyelül Polska Partia Socjalistyczna, PPS), amely Józef Piłsudski örökségére hivatkozva a független, demokratikus lengyel államot a munkások és parasztok érdekeinek képviseletével kívánta összekapcsolni. A politikai spektrum harmadik meghatározó erejét a parasztpártok alkották, elsősorban a Lengyel Néppárt (lengyelül Polskie Stronnictwo Ludowe, PSL) és annak különböző frakciói, amelyek a vidéki lakosság földreform iránti igényét és a nagybirtokosok elleni fellépést helyezték előtérbe. Ezen kívül számos kisebb párt működött, köztük a nemzetiségi kisebbségek szervezetei, valamint a kommunista mozgalom.
A parlamentáris rendszer működését nehezítette, hogy a Szejmben egyetlen párt sem szerzett stabil többséget, így a kormányok gyakran koalíciós alkuk révén jöttek létre, és rövid életűek voltak. 1918 és 1926 között tizenhárom kormány követte egymást. A miniszterelnökök és kormányaik gyakran a Szejm frakcióinak bizalmi szavazásain buktak meg, ami a közvélemény szemében a parlamentarizmus tekintélyét erodálta. A helyzetet tovább bonyolították a külső és belső katonai konfliktusok: a lengyel–bolsevik háború, a sziléziai felkelések, a wilnói vitatott hovatartozás, valamint a keleti határvidéken zajló ukrán és litván fegyveres összeütközések. Mindezek miatt a központi hatalom megszilárdulása lassú és ellentmondásos volt.
A második köztársaság területe a versailles-i békeszerződés nyomán rendkívül soknemzetiségű állam volt. Az 1921. évi népszámlálás – amelynek módszertanát a kisebbségi szervezetek később vitatták – azt mutatta, hogy a lakosság körülbelül 69–70%-a vallotta magát lengyelnek. A fennmaradó részt ukránok (hozzávetőleg 14%), zsidók (kb. 8–9%), németek (kb. 4–5%), fehéroroszok, litvánok, ruszinok és más csoportok alkották. Az 1931. évi újabb népszámlálás szerint a lengyelek aránya valamelyest nőtt, de a számok értelmezése komoly viták tárgya, mert a bevallást anyanyelv, illetve vallás alapján kategorizálták, és a kisebbségi identitásokat gyakran nem tükrözte pontosan. A becslések bizonytalansága miatt a kisebbségi arányokra vonatkozó adatokat óvatosan kell kezelni; a tudományos konszenzus szerint a nem lengyel lakosság együttes aránya a köztársaság teljes területén nagyjából 30% körül mozgott, de a regionális megoszlás jelentős volt.
A kisebbségi kérdés a békeszerződésekhez kapcsolódó kisebbségi szerződés (lengyelül traktat mniejszościowy) által került a nemzetközi jog látókörébe. Lengyelország 1919-ben aláírta ezt a szerződést, amely a nemzeti, nyelvi és vallási kisebbségek számára kollektív védelmet ígért, és lehetővé tette, hogy a Népszövetséghez forduljanak jogaik megsértése esetén. A gyakorlat azonban elmaradt a szerződésben foglaltaktól. A lengyel kormányok – különösen a Nemzeti Demokrácia befolyása alatt álló kabinetek – az állam egységét és a lengyel nemzeti jelleg megerősítését részesítették előnyben, ami a kisebbségi nyelvek oktatásának korlátozásában, a földreform során a nem lengyel parasztok hátrányos kezelésében és a közigazgatási gyakorlatban megnyilvánuló diszkriminációban öltött testet.
Az ukrán lakosság helyzete különösen feszült volt Galíciában és Volhíniában. Az ukrán politikai mozgalmak – a mérsékelttől a radikális nacionalizmusig – tiltakoztak a lengyel államhatalom asszimilációs törekvései ellen, és időnként fegyveres ellenállásba is kezdtek. A kormányzat válasza gyakran rendőri és katonai erő alkalmazása volt; az 1930-as évek elején a kelet-galíciai ukrán falvakban végrehajtott pacifikáció – amelynek dokumentáltsága részleges, és az áldozatok számát illetően vitatott – a korszak egyik legvitatottabb belpolitikai eseményévé vált.
A zsidó közösség helyzete összetett volt. A zsidó lakosság nagy része a városokban, különösen Varsóban, Łódźban, Krakkóban és Lublinban élt, és fontos szerepet töltött be a kereskedelemben, a kézműiparban és a szabadfoglalkozásokban. Az állami szférában, valamint a hadsereg és a köztisztviselői kar egyes területein azonban rendszeres hátrányos megkülönböztetéssel szembesültek. Az 1930-as években a gazdasági válság és a nacionalista propaganda nyomán erősödött az antiszemitizmus, ami egyetemi férőhelyek korlátozásában, numerus clausus gyakorlatokban és időnként utcai erőszakban is megnyilvánult. A zsidó politikai élet ugyanakkor rendkívül sokszínű maradt: a cionista mozgalmak mellett működtek ortodox vallási pártok, szocialista szervezetek és a Bund (lengyelül Bund, a zsidó szocialista munkásszövetség). A német kisebbség elsősorban a volt porosz területeken, Sziléziában és Pomerániában koncentrálódott; jogi helyzetüket a versailles-i szerződés védelmi klauzulái részben biztosították, de a lengyel–német viszony romlásával helyzetük romlott. A Litvániától megszerzett wilnói régióban élő litván közösség, valamint a keleti határvidék fehérorosz és ruszin lakossága szintén a kisebbségi feszültségek forrása volt.
A második köztársaság gazdasági kiindulóhelyzete rendkívül kedvezőtlen volt. Az ország területe három különböző birodalmi gazdasági térből – Oroszországból, Németországból és Ausztria–Magyarországról – került ki, eltérő jogrenddel, vasúthálózattal, kereskedelmi kapcsolatokkal és ipari szerkezettel. A háborús pusztítások, a rekvirálások és a menekültáradat tovább súlyosbították a helyzetet. Az 1918–1923 közötti években a hiperinfláció és a valutaösszeomlás bénította a gazdasági életet. A lengyel márka gyors értékvesztése felszámolta a megtakarításokat, és a lakosság jelentős részét szegénységbe taszította.
A stabilizáció fordulópontja Grabski reformja volt. Władysław Grabski miniszterelnök 1924-ben valutareformot hajtott végre: létrehozta a Bank Polski-t mint jegybankot, és bevezette az új pénznemet, a złotyt, amely eleinte aranyhoz kötött, konvertibilis valuta volt. A reform átmenetileg megállította az inflációt, és helyreállította a nemzetközi hitelképességet. A gazdasági fellendülés azonban rövid életűnek bizonyult. A mezőgazdasági termelés elmaradottsága, a kisbirtokok alacsony termelékenysége, a tőkehiány és a külföldi piacok beszűkülése miatt Lengyelország rendkívül sérülékeny maradt.
Az 1929-ben kitört világgazdasági válság súlyosan érintette az országot. A mezőgazdasági árak zuhanása a paraszti lakosság eladósodásához és elszegényedéséhez vezetett, az ipari termelés visszaesése pedig tömeges munkanélküliséget okozott. Az 1930-as évek közepén a városi munkásság jelentős része munka nélkül volt; a pontos munkanélküliségi rátára vonatkozó adatok bizonytalanok, mert a statisztikai rendszer korlátozott volt, és a mezőgazdasági alulfoglalkoztatottságot nem mindig vették figyelembe. A gazdasági válság társadalmi következményei – a növekvő szegénység, a sztrájkok, a paraszti tiltakozások és a radikális politikai mozgalmak térnyerése – hozzájárultak a parlamentáris rendszer legitimitásának további eróziójához.
Az 1926. május 12–15. közötti májusi puccs (lengyelül przewrót majowy) a második köztársaság politikatörténetének legélesebb cezúrája. A hatalomátvételt Józef Piłsudski vezette, aki 1923-ban visszavonult a hivatalos politizálástól, miután a jobboldali kormányok és a parlamentáris pártpolitika iránti bizalma megrendült. Piłsudski és hívei – főként korábbi katonatársak, baloldali értelmiségiek és a PPS egy része – a fennálló rendszert korruptnak, tehetetlennek és a nemzeti érdekekre veszélyesnek tartották. Közvetlen kiváltó okként az 1926 tavaszán megalakult, Nemzeti Demokrácia támogatta kormány és a hadsereg viszonyának romlása szolgált.
A puccs során a Piłsudskihoz hű katonai egységek Varsóban összecsaptak a kormányhoz hű erőkkel. A harcokban – a vitatott becslések szerint – néhány száz halott és több száz sebesült volt. Az elnök és a miniszterelnök a vérontás elkerülése érdekében lemondott, így Piłsudski győzelmet aratott. A hatalomátvétel alkotmányosságát utólag formálisan igazolni próbálták, de a kortársak és a későbbi történészek egyaránt fegyveres puccsként értékelik az eseményt. Piłsudski nem vállalta az elnöki tisztséget – ezt barátjának, Ignacy Mościckinek engedte át –, hanem a hadsereg főfelügyelőjeként és informális vezetőként a háttérből irányította a politikát.
Az 1926 utáni rendszert szanacja (lengyelül sanacja, jelentése: „gyógyítás” vagy „megtisztítás”) néven emlegették, utalva a hatalomátvétel ideológiai célkitűzésére, a politikai élet megtisztítására. A rezsim kezdetben nem számolta fel teljesen a parlamentáris intézményeket, de fokozatosan korlátozta a Szejm jogkörét, cenzúrázta a sajtót, és a választások tisztaságát adminisztratív eszközökkel befolyásolta. Az 1926. augusztusi alkotmánynovella megerősítette az elnök végrehajtó hatalmát, és lehetővé tette rendeleti kormányzást bizonyos területeken. Az 1930-as években az ellenzéki vezetők egy részét letartóztatták, és a breszti perben (lengyelül proces brzeski) 1931–1932-ben bebörtönözték vagy külföldre kényszerítették. Az 1935. évi áprilisi alkotmány (lengyelül Konstytucja kwietniowa) pedig új alaptörvényt hozott, amely az állam legfőbb hatalmát az elnök kezébe helyezte, és a parlament szerepét erősen lecsökkentette. Ez az alkotmány a „kollektív felelősség” és az állam mindenek felett álló tekintélyének elvét hirdette, eltávolodva a demokratikus hatalommegosztástól.
A szanacja azonban nem vált totális diktatúrává a korszak fasiszta vagy kommunista rendszerei értelmében. A többpártrendszer formálisan fennmaradt, a választásokat – bár manipulálták – megtartották, és az egyház, a szakszervezetek, valamint egyes társadalmi szervezetek működhettek. Piłsudski 1935-ben bekövetkezett halála után a hatalom a „ezredesek” (lengyelül pułkownicy) néven ismert katonai-politikai elit kezébe került, amelynek tagjai – például Józef Beck külügyminiszter és Edward Rydz-Śmigły főfelügyelő – a Piłsudski-hagyományt egyre inkább autoriter, nacionalista és centralizáló irányba vitték tovább. Az 1930-as évek második felében a kisebbségi politika erősen asszimilációs jelleget öltött, és a lengyel állam nemzeti homogenizáló törekvései felerősödtek.
A második köztársaság történetére vonatkozó ismereteink elsősorban a következő forráscsoportokból származnak: az 1921. és 1931. évi népszámlálások közzétett kötetei; a Szejm és a Szenátus üléseinek jegyzőkönyvei; a minisztertanács iratai és a külügyminisztériumi levéltárak; a sajtó, a pártok nyilvános programjai és a kisebbségi szervezetek petíciói; emlékiratok és naplók; valamint a Népszövetség kisebbségi panaszrendszerének dokumentumai. A hatalomátvétel és a szanacja időszakának kutatásához elengedhetetlenek a rendőri és katonai iratok, de ezek hiányosak és gyakran tendenciózusak.
A korszakkal kapcsolatos legfontosabb bizonytalanságok a következők. Először is, a nemzetiségi statisztikák értelmezése vitatott: az 1921-es és 1931-es népszámlálások kategorizálási módszere (anyanyelv, vallás, illetve „nemzetiség” bevallása) eltérő volt, és a kisebbségi csoportok szerint alulszámlálták őket. A történészek ma is vitatják a lengyelek és nem lengyelek arányát, különösen a keleti határvidéken. Másodszor, az 1926-os puccs áldozatainak és a harcok lefolyásának pontos részletei nem minden esetben rekonstruálhatók megbízhatóan, mert a hivatalos közlemények és az emlékiratok részrehajlóak. Harmadszor, a gazdasági válság társadalmi hatásairól rendelkezésre álló statisztikák (munkanélküliség, jövedelemcsökkenés) módszertani korlátok miatt csak hozzávetőlegesek. Negyedszer, a szanacja megítélése a lengyel és nemzetközi történetírásban vitatott: egyes értelmezések a Piłsudski-féle fordulatot a nemzeti szuverenitás megmentésének és a káosz felszámolásának tekintik, míg mások a parlamentáris demokrácia felszámolása felé tett döntő lépésként értékelik. Végül, a kisebbségi politika megítélése is erősen vitatott, mivel a lengyel állam asszimilációs törekvései és a kisebbségi nacionalizmusok kölcsönösen erősítették egymást, és a felelősség kérdése a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgya.