Lengyelország második világháborús megszállása a kelet-közép-európai régió egyik legsűrűbb és legtragikusabb történeti korszaka. Az ország 1939 őszén a náci Németország és a sztálini Szovjetunió összehangolt támadása következtében megszűnt független államként létezni, területét két, egymástól alapvetően eltérő megszállási rendszer osztotta fel. A lengyel társadalom egyszerre volt áldozata a német faji ideológián alapuló tervezett megsemmisítésnek és a szovjet társadalomátalakítás erőszakos gyakorlatának. A fejezet a kettős megszállás szerkezetét, a lengyel földalatti államot, a varsói felkelést és a Holocaust lefolyását tárgyalja; közben megkülönbözteti a dokumentált tényeket, a demográfiai becsléseket, a szakmai konszenzust és az emlékezetpolitikai vitákat.
A második világháború Lengyelországban 1939. szeptember 1-jén a német hadsereg támadásával kezdődött. A német inváziót a lengyel–brit és lengyel–francia szövetség ellenére sem előzte meg hatékony katonai beavatkozás a nyugati fronton; a lengyel hadsereg néhány hét alatt összeomlott. Szeptember 17-én a Szovjetunió a német–szovjet megnemtámadási szerződés (Molotov–Ribbentrop-paktum, 1939. augusztus 23.) titkos záradékára hivatkozva keletről támadta meg Lengyelországot. A szovjet kormány hivatalos indoklása szerint a lengyel állam összeomlása után a fehérorosz és ukrán lakosság védelmére lépett fel; a titkos záradék ténye sokáig vitatott volt, ma azonban a történészi konszenzus szerint a két nagyhatalom előre felosztotta egymás között a lengyel állam területét. A lengyel kormány és a hadsereg főparancsnoksága Románián keresztül nyugatra menekült, majd franciaországi, később londoni emigráns kormányt alakított. Varsó szeptember 28-án kapitulált, az utolsó nagyobb lengyel erődítmények október elején estek el.
A megszállt Lengyelország területét a két agresszor 1939. szeptember 28-án Berlinben aláírt határ- és barátsági szerződés osztotta fel. A német zóna nyugaton és északon, a szovjet zóna keleten feküdt; a demarkációs vonal nagyjából a Narew–Visztula–San folyók mentén húzódott. A szovjet megszállási övezetben 1939. november elején népszavazásnak nevezett szavazást tartottak, amelynek eredményeként a területet a Szovjetunióhoz csatolták: a korábbi kelet-lengyelországi vajdaságok jelentős része a Belorusz SZSZK-hoz, illetve az Ukrán SZSZK-hoz került. A német zóna nyugati sávját – Nagy-Lengyelország, Pomeránia, Felső-Szilézia, Łódź környéke – közvetlenül a Német Birodalomba olvasztották be, itt hozták létre a Reichsgau Wartheland és a Danzig–Westpreußen közigazgatási egységeket. A központi lengyel területeken 1939. október 26-án felállították a Generalgouvernement elnevezésű megszállási igazgatást Hans Frank főkormányzó vezetésével, amely formálisan nem a Birodalom része, hanem megszállt, igazgatási értelemben külön kezelt terület volt.
A kettős megszállás jellege alapvetően különbözött. A német politika a lengyel államiság megsemmisítésére, a lengyel értelmiség és vezető réteg fizikai likvidálására, a zsidó lakosság fokozatos elszigetelésére és a szláv lakosság kényszermunkára fogására épült. A szovjet politika ezzel szemben a terület szovjetizálására, az osztályellenségnek tekintett csoportok felszámolására, a tulajdon államosítására és a lakosság egy részének deportálására irányult. Mindkét megszálló rendszer tömeges erőszakot alkalmazott, ám az erőszak ideológiai indoka és társadalmi célpontja eltért: a nácizmus faji hierarchiát hirdetett, a sztálinizmus osztályalapú ellenségképet működtetett.
A német megszállás első hónapjainak egyik dokumentált jellegzetessége a lengyel értelmiség elleni célzott terrorhullám volt. Az úgynevezett Intelligenzaktion és annak 1940 tavaszi folytatása, az AB-Aktion keretében a német biztonsági szervek – mindenekelőtt az SS és a rendőrség, illetve az Einsatzgruppen – több tízezer lengyel tanárt, papot, tisztviselőt, politikust, ügyvédet, orvost és földbirtokost gyilkoltak meg tömeges kivégzések során. A műveletek neveit a német iratok rögzítették; a kivégzettek pontos számát a háború utáni lengyel és német vizsgálatok 30 000 és 100 000 közé teszik, a becslés bizonytalan, mert a német hatóságok sok esetben megsemmisítették az iratokat, és a tömegsírok egy részét csak évtizedekkel később tárták fel.
A lengyel társadalom egészére kiterjedő megszállási politika része volt a kényszermunka-rendszer. A német hatóságok 1939-től kezdve több mint kétmillió lengyel állampolgárt – főként fiatal férfiakat és nőket – szállítottak kényszermunkára a Birodalomba; a becslések 1,5 és 2,8 millió között ingadoznak, amit a háború utáni demográfiai és munkaügyi adatok részleges hiányossága magyaráz. A lengyel nyelvű oktatást fokozatosan felszámolták a felsőbb évfolyamokon, a kultúra intézményeit bezárták vagy alárendelték a megszálló propagandának. A lengyel földbirtokokat és ipari üzemeket elkobozták, a lakosságot kitelepítették a birodalomhoz csatolt területekről, hogy helyükre német telepeseket költöztessenek. A kitelepítettek számát 750 000 és 1 000 000 közé becsülik 1939–1944 között; a folyamat különösen brutális volt a Warthegau területén.
A német megszállás gazdasági politikája a lengyel területek kifosztására és a birodalmi hadigazdaság kiszolgálására épült. A Generalgouvernement területén a megszálló hatóságok mesterségesen alacsonyan tartották az élelmiszer-fejadagokat a lengyel és zsidó lakosság számára, miközben a német lakosság és a hadsereg ellátása elsőbbséget élvezett. A fejadagok különbsége dokumentált: például 1941-ben a varsói német lakosság hivatalos napi kenyérfejadagja többszöröse volt a lengyel lakosságénak, a zsidó lakosság pedig még ennél is kevesebbet kapott. Az éhezés és a járványos betegségek a megszállás mindennapjainak részévé váltak, különösen a gettókban.
A szovjet megszállási övezetben 1939–1941 között a szovjetizálás erőszakos ütemben zajlott. A Vörös Hadsereg bevonulása után a szovjet hatóságok felszámolták a lengyel közigazgatást, államosították a bankokat, a gyárakat és a nagybirtokokat, megkezdték a kollektivizálást. A helyi lakosság egy részét – elsősorban a lengyel és ukrán földbirtokosokat, a polgári államapparátus tagjait, a papságot, a lengyel oktatási és kulturális intézmények képviselőit – „osztályidegenként” letartóztatták vagy deportálták. A szovjet megszállás első hónapjaiban a politikai rendőrség, az NKVD tömeges letartóztatásokat hajtott végre; a bebörtönzöttek számát több százezerre becsülik, a pontos érték nem ismert.
A szovjet deportálások négy nagy hullámban zajlottak 1940 februárja és 1941 júniusa között. Az első hullámban a lengyel állam korábbi katonai telepesét, erdészeit és a „megbízhatatlan elemeket” szállították Szibériába és Közép-Ázsiába; a második hullámban a családtagjaikat; a harmadik hullámban a zsidó és más menekültek egy részét; a negyedik hullámban a balti államokból és a szovjet megszállási övezetből származó lakosokat. A deportáltak számát a történetírás 320 000 és 500 000 közé teszi; a szovjet iratok részben hozzáférhetők, de a teljes adminisztratív nyilvántartás nem áll rendelkezésre. A deportáltak közül sokan meghaltak a szállítás során vagy a kényszermunkatáborokban az éhség, a fagy és a járványok miatt; a halottak számát a lengyel történeti becslések 100 000 fölé teszik, de ez az adat erősen vitatott.
A szovjet megszállás legismertebb dokumentált atrocitása a katyni mészárlás. 1940 tavaszán az NKVD a szovjet hadifogolytáborokban őrzött lengyel hadifoglyokat – köztük mintegy 8 000 tisztet, rendőrt és értelmiségit – tömegesen kivégezte. A legnagyobb tömegsírokat a Katiny-erdőben, Harkov mellett és Tver (Mednoye) közelében tárták fel később. A Katiny-erdőben 1943-ban a német hatóságok fedezték fel a tömegsírokat, és a Szovjetunió a háború végéig, sőt 1990-ig hivatalosan a németeket vádolta a gyilkosság elkövetésével. A szovjet állami levéltárak 1990-es részleges megnyitása után az orosz fél elismerte az NKVD felelősségét; a dokumentált áldozatszám meghaladja a 21 000-et, a lengyel kormányzati források 21 768 személyt tartanak nyilván. A katyni gyilkosság a mai napig emlékezetpolitikai feszültség forrása Lengyelország és Oroszország között.
A megszállás alatt a lengyel államiság a földalatti struktúrákban élt tovább. A londoni emigráns kormány – előbb Władysław Sikorski tábornok, majd Stanisław Mikołajczyk miniszterelnök vezetésével – a háború teljes időtartama alatt fenntartotta a nemzetközi jogi folytonosságot, és irányította a megszállt országban működő polgári és katonai intézményeket. A megszállt Lengyelországban a kormánydelegáció (Delegatura) titkos államigazgatásként működött: minisztériumi osztályokat, bíróságokat, oktatási hálózatot és sajtót tartott fenn. A titkos oktatás különösen fontos szerepet játszott: a német hatóságok által bezárt lengyel iskolák helyett a földalatti állam megszervezte a felsőbb osztályok, az egyetemi képzés és a tanárképzés rejtett formáit, lehetővé téve a lengyel értelmiség utánpótlásának túlélését.
A fegyveres ellenállás gerincét 1942-től a Honi Hadsereg (Armia Krajowa, AK) alkotta, amely az emigráns kormánynak alárendelt korábbi fegyveres csoportok egyesítésével jött létre. A Honi Hadsereg létszámát 1944 elején 350 000 és 400 000 fő közé becsülik; ez a szám a megszállt Európa legnagyobb földalatti hadseregévé tette. A Honi Hadsereg hírszerzést, szabotázst, fegyveres támadásokat hajtott végre, és felkészült egy általános felkelésre. A lengyel földalatti hírszerzés a szövetségesek számára fontos információkat szolgáltatott, többek között a V–2 rakéta háborús jelentőségéről és a német megsemmisítő táborok működéséről.
A lengyel ellenállás politikai spektruma széles volt. A londoni emigráns kormány mellett működtek a jobboldali nemzeti csoportok, a parasztpárti egységek, a szocialisták és a kisebb baloldali szervezetek is. 1943-tól a Szovjetunióval szemben ellenséges erők mellett megjelent egy szovjetbarát kommunista fegyveres szervezet is, a Gwardia Ludowa, majd Armia Ludowa néven, amely politikailag a moszkvai irányvonalat követte. A földalatti állam és a kommunista ellenállás közötti viszony feszült volt, és a háború utolsó szakaszában polgárháborús jelleget öltött, részben a szovjet hadsereg közeledésével, részben a lengyel zsidóság sorsának eltérő megítélése miatt.
A megszállt Lengyelország volt a náci zsidóüldözés legfőbb színtere. A háború kitörésekor a lengyel állam területén élő zsidó lakosság száma körülbelül 3,3 millió fő volt, a világ akkori legnagyobb askenázi közössége. A német megszállás első hónapjaiban a zsidókat megfosztották állásaiktól, vagyonuktól, mozgásszabadságuktól; 1939 végétől fokozatosan gettókba kényszerítették őket. A legnagyobb gettó a varsói volt, amelyet 1940 novemberében zártak le, és ahol a kényszerű zsúfoltság, az éhezés és a járványok következtében már a deportálások előtt tízezrek haltak meg.
A náci vezetés 1941–1942 fordulóján döntött a „végső megoldás” európai szintű végrehajtásáról. A megsemmisítő táborok közül többet is a megszállt Lengyelország területén hoztak létre: Chełmno (1941. december), Bełżec, Sobibór, Treblinka (1942) és Auschwitz-Birkenau (1942-től nagyipari méretekben). Ezek a táborok a megszállt Lengyelország és a megszállt keleti területek zsidóságának tömeges meggyilkolására szolgáltak; a haláltáborok működéséről a földalatti állam és a lengyel ellenállás is jelentéseket juttatott el a nyugati szövetségesekhez. A lengyel zsidóság döntő többségét 1942–1943-ban deportálták és gyilkolták meg; a túlélők aránya alacsony volt, az áldozatok számát a tudományos konszenzus 2,8–3,0 millió közé teszi.
A lengyel lakosság reakciója a Holocaustra rendkívül összetett volt. A megszállt Lengyelországban működött a Żegota (Zsidókat Segítő Tanács), amely a földalatti állam támogatásával búvóhelyeket, hamis iratokat és élelmiszert biztosított zsidó családoknak; a Yad Vashem által később „Igazként” elismert lengyelek száma – több ezer fő – a megszállt Európa országai közül az egyik legmagasabb. Ugyanakkor a lengyel társadalom egy része közömbös maradt, más része pedig a megszálló hatóságokkal együttműködve vagy saját haszonszerzésből feljelentette, kifosztotta vagy átadta a zsidókat. A zsidó rejtőzködők megtámadása, a zsarolás és a feljelentés jelensége ismert; a háború utáni lengyel történetírás és emlékezetpolitika ezt a kérdést sokáig elhallgatta. A 2001-es jedwabnei vita – amely a kelet-lengyelországi Jedwabne városában 1941 nyarán elkövetett zsidóellenes tömeggyilkosság körül zajlott – rávilágított arra, hogy a Holocaust alatti lengyel–zsidó viszony megítélése máig érzékeny kutatási és emlékezeti terület.
A varsói gettófelkelés a Holocaust időszakának egyik legismertebb fegyveres ellenállási eseménye. 1942 nyarán a német hatóságok a varsói gettó lakosságának túlnyomó többségét – becslések szerint 250 000–300 000 embert – Treblinkába deportálták. A gettóban maradt mintegy 50 000–60 000 lakos 1943. április 19-én, amikor a német rendőri és SS-egységek a gettó végleges felszámolásába kezdtek, fegyveres ellenállást tanúsított. A felkelést a ŻOB (Zsidó Harci Szervezet) és a ŻZW (Zsidó Katonai Szövetség) harcosai vívták, gyakran magánlakásokból és bunkerekből. A harc nagyjából egy hónapig tartott; a német erők 1943. május 16-án jelentették a gettó területének megsemmisítését. A felkelők túlnyomó többsége meghalt, a gettót a németek szisztematikusan lerombolták. A felkelés a zsidó fegyveres ellenállás szimbólumává vált, ugyanakkor a varsói gettó lakosságának nagy része már korábban áldozatul esett a deportálásoknak.
A gettófelkelés és a lengyel földalatti állam viszonya összetett volt. A Honi Hadsereg korlátozott mértékben támogatta a felkelést, egyes egységei fegyvereket és lőszert juttattak a gettóba, de a széles körű katonai beavatkozás elmaradt. A lengyel emigráns kormány és a földalatti hatóságok a gettófelkelés hírére nyilvános felhívást adtak ki, amelyben a zsidó lakosság védelmét és a szövetségesek segítségét kérték. A felkelés katonai hatása csekély volt, politikai és emlékezeti jelentősége azonban nagy; a lengyel–zsidó viszony értelmezésében a mai napig vita tárgya, hogy a lengyel társadalom mekkora része és milyen formában segítette vagy hagyta magára a gettó harcosait.
A varsói felkelés 1944. augusztus 1-jén robbant ki, és két hónapig tartott. A felkelést a Honi Hadsereg és a földalatti állam vezetése indította; célja az volt, hogy felszabadítsa a fővárost a német megszállás alól, mielőtt a szovjet Vörös Hadsereg bevonul, és ezzel a londoni emigráns kormány számára politikai legitimitást szerezzen. A felkelés időzítését az a megfontolás vezérelte, hogy a szovjet csapatok már a Visztula keleti partján álltak, és a lengyel földalatti vezetés úgy ítélte meg, hogy a város felszabadítása felülről, lengyel katonai jelenléttel biztosíthatja a szuverenitást.
A felkelés katonai mérlege gyenge volt: a Honi Hadsereg mintegy 40 000–50 000 harcosa rosszul felszerelve, kézi lőfegyverekkel vette fel a harcot a jól felfegyverzett német helyőrséggel szemben. A német vezetés – Hitler utasítása nyomán – a város lerombolására és a lakosság megsemmisítésére törekedett. A harcok során a német egységek tömeges kivégzéseket hajtottak végre a civil lakosság körében; a felkelés végére a város épületeinek mintegy 85%-át elpusztították. A felkelők vesztesége körülbelül 15 000 halottra és hasonló számú sebesültre tehető; a civil áldozatok számát a történeti becslések 150 000 és 200 000 közé teszik.
A Vörös Hadsereg a felkelés idején a Visztula keleti partján állomásozott, de nem indított támadást a város felszabadítására, és megtagadta a nyugati szövetségesek szállítógépeinek leszállási lehetőségét a szovjet ellenőrzés alatt álló repülőtereken. A szovjet kormány hivatalosan katonai nehézségekkel indokolta a passzivitást; a történetírásban máig vita folyik arról, hogy a szovjet várakozás elsősorban politikai okokra – a londoni emigráns kormány gyengítésére – vezethető-e vissza, vagy a harcoló szovjet csapatok kimerültsége és a német ellenállás ereje is szerepet játszott. A mai tudományos konszenzus szerint Sztálin politikája alapvetően arra irányult, hogy a szovjetbarát lengyel erőket juttassa hatalomra, és a felkelés bukása ehhez a célhoz illeszkedett; a katonai akadályok valósak voltak, de a szovjet vezetés szándékosan nem mozgósította erőit a felkelés megsegítésére.
A felkelés végén, 1944. október 2-án a Honi Hadsereg parancsnoksága kapitulált. A túlélő civileket a németek kitelepítették, a város maradék lakosságát menekültté tették. Varsó felszabadítására 1945. január 17-én, a Visztula–Odera offenzíva keretében került sor, immár a szovjet hadsereg által. A felkelés emlékezete a lengyel nemzeti identitás egyik központi eleme lett; a felkelés katonai értelme máig vita tárgya, a hősies áldozat és a felelőtlen kaland ellentétpárja a lengyel közbeszédben is jelen van.
1944 januárjában a Vörös Hadsereg átlépte Lengyelország háború előtti keleti határát. A szovjet vezetés 1944 júliusában a szovjetbarát lengyel kommunistákból és baloldali szervezetekből Lublinban megalakította a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságot (PKWN, közkeletű nevén „lublini bizottság”), amelyet a Szovjetunió ideiglenes lengyel kormányként ismert el. Ezzel párhuzamosan a londoni emigráns kormány legitimitását Moszkva egyre inkább megkérdőjelezte. A szovjet csapatok által felszabadított lengyel területeken a PKWN és az NKVD közösen kezdte meg a földalatti állam felszámolását: a Honi Hadsereg harcosait, a Delegatura tagjait és a londoni kormányhoz hű értelmiséget tömegesen letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Ez a folyamat a háború utolsó hónapjaiban polgárháborús jellegű összecsapásokba torkollott, különösen a keleti területeken, ahol a szovjet partizánok és a lengyel földalatti erők között katonai összecsapások is zajlottak.
A nemzetközi konferenciákon – Jaltában (1945. február) és Potsdamban (1945. július–augusztus) – a szövetséges hatalmak döntöttek Lengyelország új határairól. A keleti határt a Curzon-vonalhoz igazították, ami a háború előtti lengyel keleti területek elvesztését jelentette; a nyugati határt az Odera és a Neisse folyók vonalán rögzítették, ami a korábbi német területek – Szilézia, Pomeránia, Kelet-Poroszország déli része – Lengyelországhoz csatolását vonta maga után. A német lakosság jelentős része a harcok elől menekült, más részüket a háború után szervezett kitelepítések keretében távozásra kényszerítették; a számok 7 és 12 millió közé tehetők a volt keleti német területekről, ebből a lengyelországi területekről 3–4 millió (becslés). A lengyel állami terület így nyugatra tolódott: a keleti határon a lakosság egy része lengyelként a Szovjetunióból települt át, a nyugati területekre pedig a központi lengyel területekről és a keleti határvidékről érkeztek lakosok.
A megszállás éveiben a lengyel területeken nem csupán a náci és szovjet erők, hanem helyi etnikai csoportok közötti fegyveres összecsapások is történtek. A legjelentősebb ilyen konfliktus Volhíniában és Kelet-Galíciában 1943–1944-ben zajlott le. Az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) és az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN-B) fegyveres egységei etnikai tisztogatást hajtottak végre a lengyel falvak ellen, hogy a volhíniai területet etnikailag ukránná tegyék, megelőzve a háború utáni határrendezést. A lengyel lakosság becsült áldozata 40 000 és 60 000 közé tehető; lengyel források ennél magasabb, akár 100 000-es számot is említenek, míg ukrán történészek alacsonyabb értékeket valószínűsítenek. A lengyel földalatti erők válaszul megtorlásokat hajtottak végre az ukrán lakosság ellen; ezek áldozatainak számát 10 000 és 20 000 közé becsülik. A volhíniai tragédia a lengyel–ukrán történelmi emlékezet egyik legérzékenyebb pontja maradt, és a mai kétoldalú politikai viszonyban is újra és újra felbukkan.
A Holocaust és a megszállási terror emlékezete szintén összetett. A lengyel állami emlékezet a háború utáni évtizedekben a nemzeti mártírológiát hangsúlyozta, és a zsidó áldozatok emlékezete sokáig háttérbe szorult. A rendszerváltás után a lengyel történetírás és a közélet nyitottabbá vált a Holocaust alatti lengyel–zsidó viszony kritikai vizsgálatára. A 2018-ban elfogadott törvény, amely a „lengyel haláltáborok” kifejezés használatát büntetni rendelte, nemzetközi vitát váltott ki; a történészek többsége hangsúlyozza, hogy a megsemmisítő táborok a náci Németország létesítményei voltak, ugyanakkor a lengyel társadalom háború alatti szerepét nem lehet egyetlen kategóriába sorolni.
A második világháborús lengyel megszállás történetének forrásai szerteágazók és egyenetlenek. A német megszállás dokumentációja részben fennmaradt a katonai, rendőrségi és közigazgatási iratokban, de a nácik a háború végén számos iratot megsemmisítettek, különösen a megsemmisítő táborok működésére vonatkozóan. A szovjet megszállás iratai – az NKVD nyilvántartásai, a deportálási listák, a kivégzési parancsok – a szovjet archívumokból csak részben váltak hozzáférhetővé; a katyni mészárlás dokumentumai 1990 után kerültek elő, de a teljes iratanyag ma sem kutatható szabadon. A lengyel földalatti állam iratai a háború alatt szétszóródtak, részben a szovjet hatóságok elkobozták és megsemmisítették; a fennmaradt anyag a lengyel és az emigráns intézményekben található.
A demográfiai adatok – a zsidó, nem zsidó lengyel, német, ukrán és más csoportok áldozatainak száma – becslések, amelyek módszertani alapja a háború előtti és utáni népszámlálások, a háborús veszteséglisták, a tömegsírok feltárása és a túlélői visszaemlékezések összevetése. A pontos számok vitatottak, mert a háború alatt a lakosság mozgása, a deportálások, a határváltozások és a kitelepítések torzították a statisztikai összehasonlítást. A varsói felkelés áldozatszáma például 150 000 és 200 000 között ingadozik a különböző becslésekben; a szovjet megszállás áldozatainak száma még ennél is kevésbé dokumentált.
A történészi konszenzus a legfontosabb tényekben szilárd: a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradékának létezése, a szovjet invázió ténye, a katyni gyilkosság NKVD általi elkövetése, a náci megsemmisítő táborok működése, a varsói felkelés időzítése és a Honi Hadsereg szerepe. Vita elsősorban a szovjet hadsereg passzivitásának okairól, a földalatti állam egyes döntéseiről, a lakossági együttműködés mértékéről és a Holocaust alatti lengyel–zsidó viszony értékeléséről folyik. Emlékezetpolitikai szempontból különösen a katyni mészárlás, a varsói felkelés és a Holocaust áldozati emlékezete él tovább; ezek a kérdések a mai lengyel belpolitikában és a külkapcsolatokban is megjelennek.