A második világháború utáni lengyel állam nem a háború előtti lengyel államiság egyszerű folytatása volt, hanem a szovjet biztonsági övezet részeként, új határok között, a kommunista párt fokozatos hatalomátvétele révén jött létre. Az előző alfejezetben tárgyalt megszállás, a náci terror és a varsói felkelés után a társadalom kimerült, a főváros és számos város romokban hevert, a határokat pedig a nagyhatalmak – elsősorban Sztálin – döntései alakították. A kommunista Lengyelország története ezért nem csupán egy pártállam kiépülésének, hanem egy háború utáni társadalom újjászerveződésének, a szovjet befolyás intézményesülésének és a társadalmi ellenállás ismétlődő hullámainak története. Az 1945 és 1989 közötti korszak négy nagy szakaszra tagolható: a sztálinista rendszer kiépítése (1945–1956), a reformkísérletek és a stagnálás korszaka (1956–1970), a modernizációs kísérlet és a válság (1970–1980), valamint a Szolidaritás felemelkedése, a hadiállapot és a tárgyalásos rendszerváltás (1980–1989). A lengyel eset sajátossága, hogy a kommunista hatalom soha nem tudta felszámolni a katolikus egyház társadalmi szerepét, a mezőgazdaság jelentős része magánkézben maradt, és a munkásság, valamint az értelmiség időről időre nyíltan szembefordult a rendszerrel.
A háború végén Lengyelország területét a Vörös Hadsereg szállta meg, és a politikai hatalmat a szovjet hatóságok által támogatott Lengyel Munkáspárt (Polska Partia Robotnicza, PPR) szerezte meg. Az 1945. júniusi ideiglenes kormányban a kommunisták és szövetségeseik domináltak, de a nyugati hatalmak által elismert londoni emigráns kormány hívei csak korlátozott szerepet kaptak. Az 1946. júniusi népszavazás és az 1947. januári választás eredményeit a történetírás ma már széles körben meghamisítottnak tekinti; a választási csalás dokumentált tény, bár a hamisítás pontos mértékéről nincs konszenzus. A Lengyel Egyesült Munkáspárt (Polska Zjednoczona Partia Robotnicza, PZPR) 1948 decemberében jött létre a kommunista PPR és a szocialista PPS egyesítésével, miután a szocialisták ellenzéki vezetőit eltávolították. Ezzel párhuzamosan a parasztpártot felszámolták, a katolikus mozgalmat korlátozták, és a politikai rendőrség, a Biztonsági Hivatal (Urząd Bezpieczeństwa, UB) a társadalom egészét megfigyelés alá vonta.
A sztálinista korszakban a gazdaságot a szovjet típusú tervgazdaságra állították át: a nagyipart, a bankokat és a kereskedelmet államosították, a mezőgazdaságot pedig kollektivizálni kezdték. A lengyel parasztság ellenállása miatt azonban a kollektivizálás soha nem érte el a szovjet vagy csehszlovák szintet; 1956-ra a földterületnek csak nagyjából 10%-a tartozott termelőszövetkezethez, és a magángazdaságok továbbra is meghatározóak maradtak. Ez a tény a későbbi válságok idején fontos társadalmi puffer szerepet játszott. Az iparosítás ugyanakkor látványos volt: a háború utáni újjáépítés, a nehézipari beruházások és a városi munkaerő gyors növekedése átalakította a társadalomszerkezetet. Az 1950-es évek elején bevezetett hatéves terv (1950–1955) a termelési statisztikák szerint látványos növekedést ért el, de a fogyasztási cikkek hiánya, a lakhatási válság és a reálbérek stagnálása feszültségeket szült. A hivatalos statisztikák megbízhatósága vitatott, mert a tervgazdaság adatgyűjtése politikai nyomás alatt állt.
A sztálinista rendszer a katolikus egyházat stratégiai ellenségként kezelte. Stefan Wyszyński bíboros, hercegprímás 1953-ban házi őrizetbe került, számos papot bebörtönöztek, az egyházi iskolákat felszámolták. Az egyház azonban a lengyel társadalomban olyan erős maradt, hogy a kommunista hatóságok kénytelenek voltak bizonyos engedményekre, például a vallásgyakorlás korlátozott megtűrésére. Ez a kettősség – az üldözés és a taktikai türelmesség váltakozása – a későbbi évtizedekben is megmaradt. A korszak másik fontos vonása a szovjet hadsereg északi csoportjának jelenléte volt, amely a lengyel területen állomásozott, és a Varsói Szerződés 1955-ös megalakulása után formálisan is a szovjet katonai szövetség részévé tette az országot. A szovjet mintájú alkotmány, a tömegszervezetek és az ifjúsági mozgalom kiépítése a társadalom mindennapjait is átitatta, de a rendszer támogatottsága a háború utáni években még valószínűleg jelentős volt – részben a londoni emigráns politikától való kiábrándulás, részben a földreform és a szociális ígéretek miatt. Ezt a támogatottságot azonban a represszió és a szovjet függés fokozatosan erodálta.
Sztálin 1953-as halála és a szovjet desztalinizációs hullám a lengyel pártállamban is felszínre hozta a belső feszültségeket. 1956 februárjában a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán Nyikita Hruscsov titkos beszéde Sztálin bűneiről megingatta a párt legitimációját. Lengyelországban a folyamatot felgyorsította, hogy 1956 júniusában Poznańban munkások tüntettek a jobb munkakörülményekért és a béremelésért; a megmozdulás utcai harcokká fajult, és a hadsereg, valamint a belügyi erők tüzet nyitottak. A poznani felkelés áldozatainak száma a hivatalos közlések szerint 57 halott volt, de a becslések 70 és 100 között mozognak, és a pontos szám a mai napig vita tárgya. A felkelés sokkolta a pártvezetést, és lehetővé tette a reformerek előretörését.
A válság csúcspontján, 1956 októberében a Władysław Gomułka vezette reformista csoport vette át a párt irányítását. Gomułkát 1948-ban nacionalista elhajlás vádjával eltávolították és bebörtönözték, most azonban a társadalom és a párt egy része is őt tekintette a szovjet nyomással szemben a nemzeti szuverenitás védelmezőjének. Október 19–20-án szovjet katonai mozgások és a szovjet vezetés váratlan látogatása közepette Gomułka meggyőzte Hruscsovot arról, hogy a lengyel párt képes ellenőrizni a helyzetet; a szovjet csapatok nem avatkoztak be. Ezt az eseményt a lengyel történeti emlékezet „lengyel októberként” tartja számon, és a szovjet intervenció elkerülését a lengyel nemzeti ellenállás sikerének tekinti. A történettudományban azonban vitatott, hogy a szovjet vezetés valóban katonai beavatkozást tervezett-e, vagy csupán nyomásgyakorlásról volt szó; a szovjet levéltári anyagok csak részben hozzáférhetők.
Gomułka hatalomra kerülése után bizonyos reformokat hajtott végre: leállította a kollektivizálást, szabadon engedték Wyszyński bíborost, a parasztok vissza kapták a földjeik egy részét, és a párt retorikájában a nemzeti szuverenitás hangsúlyt kapott. A munkástanácsok rövid ideig valódi részvételi lehetőséget kaptak az üzemekben. Azonban a reformok hamar elakadtak: a pártállami keretek megmaradtak, a cenzúra továbbra is működött, és a gazdasági liberalizálás nem vezetett tartós javuláshoz. Gomułka rendszere fokozatosan konzervatív fordulatot vett, eltávolította a reformereket, és a „kis stabilizáció” jelszavával a társadalmi nyugalom fenntartására törekedett.
Az 1960-as évek Lengyelországát a politikai rendszer megmerevedése, a gazdasági nehézségek lassú felhalmozódása és a fogyasztói elégedetlenség jellemezte. A pártállam hivatalos ideológiája szerint az ország a szocializmus építésének szakaszában volt, de a mindennapi életet az áruhiány, a lakáshiány és a bürokrácia határozta meg. A kulturális életben a cenzúra szigorodott, és az értelmiség egy része egyre kritikusabban viszonyult a rendszerhez. A katolikus egyház továbbra is a társadalmi ellenállás legfontosabb intézménye maradt; 1966-ban a lengyel kereszténység ezredik évfordulójának állami és egyházi megünneplése párhuzamos eseményekké vált, jelezve a két hatalmi központ közötti versengést.
A válság 1968-ban robbant ki, részben a regionális és generációs feszültségek, részben a párt belső hatalmi harcai miatt. A diákok márciusban a varsói egyetemen és más városokban tiltakoztak a cenzúra, a szovjetbarát kultúrpolitika és a politikai elnyomás ellen. A hatóságok a tiltakozásokat brutálisan elfojtották, és a rendszer a felelősséget a „cionista” és „revizionista” elemekre hárította. Az ezt követő antiszionista kampány célpontjai elsősorban azok a lengyelországi zsidó származású értelmiségiek és párttagok voltak, akiket a sztálinista korszakban a rendszerhez kötődőként tartottak számon. A kampány nyomán nagyjából 13 000–20 000 ember hagyta el az országot az 1968–1971 közötti időszakban; a pontos szám vitatott, mert a hivatalos statisztikák nem közöltek megbízható adatokat. A márciusi események nem csupán a zsidó lakosság második világháború utáni maradékának további fogyásához vezettek, hanem mély törést okoztak az értelmiség és a párt, valamint a lengyel társadalom bizonyos rétegei és a rendszer között. A mai emlékezetpolitikában 1968 megítélése éles vitákat vált ki: egyesek elsősorban a diákellenállást hangsúlyozzák, mások az antiszemita kampányt, megint mások a párt belső hatalmi harcát.
A Gomułka-rendszer végét a gazdasági feszültségek robbantották ki. 1970 decemberében a kormány hirtelen áremeléseket jelentett be, ami a balti-tengeri városokban – elsősorban Gdańskban, Gdyniában és Szczecinben – munkástiltakozásokhoz vezetett. A hadsereg és a biztonsági erők a tüntetők közé lőttek; a hivatalos közlés szerint 44 halott volt, de a becslések 45 és 50 között mozognak, és a mai napig vita tárgya a pontos áldozatszám. A decemberi felkelés Gomułka bukásához vezetett; utódja Edward Gierek lett, aki a fogyasztói elégedetlenséget nyugati hitelekkel és modernizációs programmal próbálta kezelni.
Gierek korszaka (1970–1980) első éveiben valóban javult az életszínvonal: a nyugati hitelekből beruházásokat finanszíroztak, a fogyasztási cikkek kínálata nőtt, és a béreket emelték. A lengyel gazdaság azonban egyre inkább eladósodott; az 1970-es évek végére a külső adósság a becslések szerint elérte a 24 milliárd dollárt, és a visszafizetés egyre súlyosabb terheket rótt a gazdaságra. Az 1976-os újabb áremelési kísérlet ismét munkástiltakozásokat váltott ki, ezúttal Radomban, Ursusban és másutt. A hatóságok ugyan visszavonták az áremeléseket, de a megtorlás során több ezer embert bocsátottak el vagy börtönöztek be. Ez a fordulat fontos következménnyel járt: a munkások és az értelmiség egy része között szervezett együttműködés alakult ki. 1976-ban létrejött a Munkásvédelmi Bizottság (Komitet Obrony Robotników, KOR), amely jogi és anyagi segítséget nyújtott az üldözött munkásoknak, és az ellenzéki mozgalom egyik csírájává vált.
Az 1970-es évek második felében a lengyel ellenzék sokszínűvé vált: a katolikus értelmiség, a diákcsoportok, a nemzeti demokraták, a liberálisok és a baloldali máskéntgondolkodók különböző csoportjai hoztak létre illegális kiadványokat, oktatási hálózatokat és szakszervezeti kezdeményezéseket. A rendszer repressziója ugyanakkor továbbra is működött, de a társadalmi elégedetlenséget már nem lehetett pusztán erőszakkal elfojtani. A gazdasági válság, a növekvő infláció és a tömeges hiány az 1980-as évek elejére a rendszer legitimációját alapjaiban kérdőjelezte meg.
1980 júliusában újabb áremelések hírére országos sztrájkhullám bontakozott ki, amelynek központja a gdański Lenin Hajógyár volt. A sztrájkok nemcsak béremelést követeltek, hanem szabad szakszervezetek alapítását, a politikai foglyok szabadon bocsátását és a cenzúra enyhítését is. 1980. augusztus 31-én a kormány és a sztrájkbizottság aláírta a gdański megállapodást, amely lehetővé tette a független, önkormányzó szakszervezet, a Szolidaritás (NSZZ „Solidarność”) megalakulását. A szervezet robbanásszerűen növekedett: 1981-re taglétszáma a becslések szerint elérte a 9–10 milliót, ami a felnőtt lakosság jelentős részét jelentette. A Szolidaritás vezetője, Lech Wałęsa, a gdański hajógyár villanyszerelője a mozgalom jelképévé vált.
A Szolidaritás nemcsak szakszervezet volt, hanem társadalmi mozgalom is, amely a lengyel társadalom szinte minden rétegét megszólította. A vidéki magánparasztok létrehozták a maguk szervezetét, a diákok és az értelmiség csatlakoztak, a katolikus egyház pedig erkölcsi támogatást nyújtott. A pártállam válsága mélyült: 1981 folyamán a gazdaság összeomlott, az élelmiszerhiány kritikussá vált, a sztrájkok mindennaposak voltak. A szovjet vezetés nyomást gyakorolt a lengyel pártvezetésre, hogy számolja fel az ellenállást, de a katonai beavatkozás lehetősége – részben a lengyel társadalom tömeges ellenállása, részben a nemzetközi helyzet miatt – nem valósult meg. A történettudományban máig vitatott, hogy mennyire volt reális a szovjet invázió veszélye; a szovjet levéltárak tanúsága szerint a katonai tervek léteztek, de a döntés a lengyel vezetés kezébe került.
A hadiállapot után a rendszer próbálta konszolidálni helyzetét, de a gazdasági válság elmélyült: az infláció, az adósság és a hiány a mindennapokat sújtotta. Az 1980-as évek második felében a Szolidaritás újjászerveződött, részben a katolikus egyház védőhálójában. 1984-ben a politikai rendőrség meggyilkolta Jerzy Popiełuszkót, a Szolidaritást támogató fiatal papot, ami országos felháborodást váltott ki, és tovább rontotta a rendszer legitimitását. A gazdasági nyomás és a szovjet vezetés változása – Mihail Gorbacsov reformpolitikája – arra kényszerítette a lengyel pártvezetést, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen az ellenzékkel.
1989 februárjában kezdődtek el a kerekasztal-tárgyalások (Okrągły Stół) a pártállam és az ellenzék képviselői között. A tárgyalások eredményeként megállapodtak a szenátus szabad választásáról, a szejm részben szabad választásáról (a mandátumok 65%-át a PZPR és szövetségesei kapták), valamint az elnöki tisztség bevezetéséről. Az 1989. június 4-i választások a Szolidaritás elsöprő győzelmét hozták: az ellenzék elnyerte a szenátus szinte összes mandátumát, és a szejmben is a lehető legtöbb ellenzéki helyet. A választási eredmény világossá tette, hogy a kommunista rendszer elvesztette társadalmi támogatását. 1989 augusztusában megalakult az első nem kommunista kormány Tadeusz Mazowiecki miniszterelnökségével, és ezzel elkezdődött a lengyel rendszerváltás, amely a régióban az elsők között indult el.
A kommunista Lengyelország története tehát a szovjet típusú diktatúra kiépülésének, a társadalmi ellenállás ismétlődő ciklusainak és a rendszer fokozatos eróziójának története. A lengyel sajátosság – az erős katolikus egyház, a magánmezőgazdaság fennmaradása, a munkás- és értelmiségi ellenállás összefonódása – magyarázza, miért vált Lengyelország a kommunista blokk egyik legnehezebben irányítható országává, és miért volt képes az 1980-as években a Szolidaritás révén a rendszerváltás élére állni. A folyamatot azonban nem szabad leegyszerűsíteni: a társadalom nagy része a rendszer keretei között próbált túlélni, alkalmazkodott, és a mindennapi ellenállás formái csak fokozatosan váltak nyílt politikai kihívássá. A kommunista korszak öröksége a lengyel társadalomban máig jelen van: a gazdasági szerkezet, a regionális különbségek, az egyház közéleti szerepe és a politikai megosztottság egyaránt ebből az időszakból eredeztethető.
A kommunista Lengyelországról szóló történeti kép elsődlegesen a pártállami iratokra, a politikai rendőrség és a hadsereg jelentéseire, valamint a lengyel katolikus egyház és az ellenzék dokumentumaira támaszkodik. A rendszerváltás után megnyílt lengyel és szovjet levéltárak jelentős új forrásokat tártak fel, de a szovjet döntéshozatali anyagok egy része továbbra is korlátozottan hozzáférhető, ezért az 1956-os és 1980–81-es szovjet intervenciós tervek megítélése bizonytalan. A lengyel párt belső vitáiról, a különböző frakciók hatalmi harcairól szóló ismereteink is hiányosak: a legfontosabb döntések gyakran informális csatornákon születtek.
Az áldozatszámok – Poznań 1956, a balti-tengeri városok 1970, a hadiállapot 1981–1983 – a hivatalos közlések, a bírósági eljárások és a visszaemlékezések alapján becsülhetők, de a pontos számok vitatottak. A gazdasági statisztikák, különösen az 1970-es és 1980-as évekből, a tervgazdaság torzító mechanizmusai miatt nem tekinthetők megbízhatónak; a történészek ezért gyakran nyugati becsléseket és a lengyel emigráció adatait is használják. A társadalmi támogatottság mértéke, a mindennapi élet tapasztalatai és a passzív ellenállás kiterjedése olyan terület, ahol a szociológiai felmérések hiánya miatt csak közvetett következtetésekre hagyatkozhatunk. A legvitatottabb kérdések közé tartozik a hadiállapot értékelése: vajon Jaruzelski döntése megelőzte-e a szovjet inváziót, vagy csupán a kommunista hatalom önvédelmét szolgálta? Ez a kérdés a lengyel történeti közbeszédben és az emlékezetpolitikában máig éles vitákat vált ki, és a válasz attól is függ, hogy a kutató mennyire fogadja el a szovjet fenyegetés valódiságát.