Amikor 1944 nyarán a Vörös Hadsereg ismét elérte Litvániát, a náci megszállás évei után nem egyszerűen az 1940–1941-es szovjet uralom tért vissza: a hatalomátvétel ezúttal fegyveres ellenállással találkozott, a szovjet vezetés pedig a sztálini átalakítás eszközeivel – kollektivizálással, deportálásokkal, az egyházi és nemzeti elitek leváltásával – kísérelte meg a Litván SZSZK-t (Lietuvos Tarybų Socialistinė Respublika, LTSR) a Szovjetunióba illeszteni. Ez az alfejezet az 1944 és 1990 közötti szovjet Litvániát tárgyalja: a hatalom kiépítését, a partizánháborút, a társadalmi-gazdasági átalakulást, a nemzeti ellenállás formáit, végül a Sąjūdis felemelkedését és az 1990. márciusi függetlenségi nyilatkozatot. A korszakot a mai litván hivatalos emlékezet és a nemzetközi jogi felfogás jellemzően szovjet megszállásként értelmezi; a szovjet és a mai orosz hivatalos értelmezés ezt vitatja, ami a források és az emlékezetpolitika szintjén is módszertani óvatosságot követel.
A Vörös Hadsereg 1944 júliusában foglalta vissza Vilniust, augusztusban pedig Kaunast; az év végére Litvánia területe szovjet ellenőrzés alá került. A LTSR kormánya már 1944 tavaszán Moszkvában működött, és a szovjet csapatokkal együtt tért vissza. Az 1940–1941-es szovjet uralom tapasztalatai – az államosítás, a letartóztatások és az 1941. júniusi tömeges deportálások – után a litván lakosság egy része nem fogadta el a visszatérő hatalmat. A fegyveres ellenállás, a miško broliai (erdőtestvérek) mozgalma 1944-től bontakozott ki, és a szovjet forrásokban „banditizmusnak” nevezett gerillaháború egészen 1953-ig tartott. A partizánok létszámát a kutatók 1945-re hozzávetőleg 20 000–30 000 főre becsülik, de a támogatóikkal együtt a mozgalom ennél szélesebb kört érintett; a harcokban és a szovjet megtorlásban tízezrek haltak meg. A partizánok célja a litván államiság helyreállítása volt, amit az 1949. február 16-i nyilatkozat is kinyilvánított: a Litván Szabadságharcosok Szövetsége (Lietuvos Laisvės Kovos Sąjūdis, LLKS) a szovjet megszállás alatt álló Litván Köztársaság legfőbb politikai hatalmának kiáltotta ki magát. A szovjet belügyi erők és a litván kollaboráns alakulatok fokozatosan felszámolták a mozgalmat; az utolsó nagyobb parancsnokok az 1950-es évek elején estek el, de egyes rejtőzködő csoportok az 1960-as évekig fennmaradtak.
A partizánháborúval párhuzamosan a szovjet hatóságok megkezdték a politikai és gazdasági rend átalakítását. A kollektivizálás 1947-ben indult, és 1949–1952 között teljesedett ki: a parasztgazdaságokat erőszakkal vagy nyomásgyakorlással vonták be a kolhozokba (kolūkis). A folyamatot a deportálások hullámai kísérték. A szovjet belügyi szervek előre meghatározott kvóták alapján gyűjtötték össze és szállították a Szovjetunió távoli vidékeire a „kuláknak” minősített gazdákat, az értelmiségieket, a papokat, a korábbi litván állami tisztviselőket és a partizánok rokonait. A litván levéltári kutatások konszenzusa szerint 1941 és 1952 között mintegy 132 000 főt deportáltak, de ez a szám alsó becslés, mert a szovjet iratok hiányosak; a legnagyobb hullámok 1948 májusában (Vesna, kb. 39 000 fő) és 1949 márciusában (Priboj, kb. 32 000 fő) zajlottak. A deportáltak közül sokan meghaltak a szállítás és a kényszermunka során; a túlélők egy része csak az 1950-es évek végétől térhetett vissza. A kollektivizálás és a deportálások együttesen megtörték a litván paraszti társadalom ellenállását, de a mezőgazdasági termelés is visszaesett, ami az évtized elején ellátási nehézségeket okozott.
Sztálin halála (1953) után a tömeges deportálások leálltak, és Hruscsov desztalinizációs politikája a litván köztársaság vezetésének is nagyobb mozgásteret adott. A LTSR élén 1940-től 1974-ig Antanas Sniečkus állt, aki a litván kommunista párt első titkáraként a szovjet rendszer lojális képviselője volt, ugyanakkor egyes történészek szerint a helyi érdekek védelmében bizonyos fokú nemzeti káderekből álló adminisztrációt épített ki. Sniečkus megítélése a mai napig vitatott: a szovjet időszak bírálói szerint kiszolgálta Moszkvát, míg más értelmezések hangsúlyozzák, hogy a litván nyelv és kultúra egyes területeken – például az oktatásban – viszonylag megőrizhette pozícióit. A desztalinizáció azonban nem jelentett politikai liberalizációt: a nemzeti követeléseket, az egyházi aktivitást és a függetlenségi hagyományokat továbbra is üldözték.
A szovjet korszak második felét a tervgazdasági iparosítás és az urbanizáció jellemezte. A nehézipar, a gépgyártás, az elektronika és a textilipar fejlesztése új munkahelyeket teremtett, és a falusi lakosság egy része a városokba áramlott. Vilnius, Kaunas, Klaipėda, Šiauliai és Panevėžys népessége gyorsan nőtt; a városi lakosság aránya az 1950-es évektől az 1980-as évek végére folyamatosan emelkedett, és meghaladta a kétharmadot. A lakáshiány, a fogyasztási cikkek szűkössége és a tervgazdaság egyenlőtlenségei azonban a mindennapi élet állandó feszültségei maradtak. Az iparosítás következtében a litván társadalom szerkezete is átalakult: a paraszti többségű közösségből ipari munkásság és városi értelmiség jött létre, miközben a nők tömegesen léptek be a fizetett munka világába, és az oktatás, valamint az egészségügyi ellátás kiterjedt. Ez azonban nem jelentett emancipációs fordulatot: a szovjet rendszer a nemi szerepeket a maga ideológiai keretei között alakította, és a háztartási munka terhei jórészt továbbra is a nőkre hárultak.
A nemzetiségi politika tekintetében Litvánia a másik két balti köztársaságtól eltérő, viszonylag kedvezőbb helyzetben volt. A szovjet iparosítás ugyan ide vonzotta az orosz anyanyelvű munkásokat és szakembereket, de a betelepülés mértéke nem érte el a lett vagy az észt szintet. A népszámlálási adatok szerint a litvánok aránya a LTSR lakosságán belül 1959 és 1989 között 79–80% körül maradt, az oroszok aránya 8,5%-ról 9,4%-ra nőtt, a lengyeleké 8–9% volt, a zsidó lakosság aránya pedig a világháború és a kivándorlás következtében 1% alá csökkent. Ez a viszonylag magas litván arány fontos szerepet játszott abban, hogy a nemzeti identitás és a nyelv megőrzése erősebb társadalmi bázisra támaszkodhatott. Ugyanakkor a közéletben, a pártapparátusban és a gazdasági irányításban az orosz nyelv dominált, és a szovjet oktatáspolitika egységesítő törekvései a litván nyelv használatát a felsőoktatásban és a tudományban is háttérbe szorították.
A fegyveres ellenállás felszámolása után a litván nemzeti ellenállás új formákat öltött. A katolikus egyház – amely Litvániában a többi szovjet köztársaságnál mélyebb társadalmi gyökerekkel rendelkezett – a nemzeti identitás egyik legfontosabb hordozója lett. A szovjet hatóságok az egyházat vagyonától megfosztották, papjait letartóztatták vagy deportálták, a hívőket pedig adminisztratív eszközökkel korlátozták. Az 1970-es évek elején a katolikus ellenállás intézményesült formát talált: 1972. március 19-től kezdve jelent meg a Litván Katolikus Egyház krónikája (Lietuvos katalikų bažnyčios kronika), egy illegális, kézzel másolt vagy géppel sokszorosított szamizdat folyóirat, amely az egyházüldözést, a vallásszabadság megsértését és az emberi jogi visszaéléseket dokumentálta. A Kronika a litván disszidens mozgalom legismertebb kiadványa lett, és Nyugatra is eljutott; szerkesztői közül többeket bebörtönöztek.
A Helsinki csoport (Lietuvos Helsinkio grupė) 1976 végén alakult, öt alapító tagját rövidesen letartóztatták. A csoport a Szovjetunió által is aláírt Helsinki Záróokmány (1975) emberi jogi rendelkezéseire hivatkozva tette közzé a litvániai jogsértések dokumentációját. A disszidens mozgalom kicsiny, de a szovjet elnyomás körülményei között jelentős hálózatot alkotott; a litván értelmiség egy része a szamizdat (savilaida) terjesztésével, a nemzeti múlt ápolásával és a függetlenségi hagyományok ébren tartásával vett részt az ellenállásban. Az emigráció is meghatározó szerepet játszott: az 1940-es években nyugatra menekült litvánok diplomáciai szolgálata (Lietuvos diplomatinė tarnyba) továbbra is működött az Egyesült Államokban és más országokban, és képviselte a független Litván Köztársaság jogfolytonosságát, mivel számos nyugati állam nem ismerte el a szovjet annexiót. Az emigráns közösségek anyagilag és politikailag is támogatták a hazai ellenállást, és a Balti Világtanács, valamint más szervezetek fórumain folyamatosan napirenden tartották a Baltikum függetlenségének kérdését.
Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülése után a peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyilvánosság) politikája új lehetőségeket nyitott a nyilvános politikai szervezkedés előtt. 1988. június 3-án Vilniusban megalakult a Sąjūdis (Lietuvos Persitvarkymo Sąjūdis, Litván Átalakulás Mozgalom), amely kezdetben a szovjet reformpolitika támogatását tűzte zászlajára, de rövid időn belül a litván nemzeti követelések – a nyelv, a környezetvédelem, a szovjet múlt feltárása, majd egyre nyíltabban a szuverenitás – platformjává vált. A mozgalom tömeggyűlései, a litván trikolór nyilvános használata és a szovjet időszak bűneinek feltárása milliókat mozgósított. A Litván SZSZK Legfelsőbb Tanácsa 1988 novemberében a litvánt államnyelvvé nyilvánította, 1989 decemberében pedig a Litván Kommunista Párt – Algirdas Brazauskas vezetésével – kivált a Szovjetunió Kommunista Pártjából, ami a köztársaság fokozódó önállósodását jelezte.
A Sąjūdis és a kommunista reformerek közötti viszony egyidejűleg volt együttműködő és versengő: a mozgalom radikálisabb szárnya a függetlenség helyreállítását, a párton belüli reformerek pedig a szövetségi kereteken belüli nagyobb autonómiát szorgalmaztak. 1989. augusztus 23-án a Molotov–Ribbentrop paktum 50. évfordulóján a három balti államban emberi láncot alkottak; a több mint 650 kilométeres Balti lánc Vilniust Rigán át Tallinnig húzódott, és a balti népek közös követelését fejezte ki a paktum titkos záradékainak elismerésére és a szovjet annexió elutasítására. A Litván SZSZK-ban 1990. február–márciusban megtartott Legfelsőbb Tanács-választáson a Sąjūdis által támogatott jelöltek szereztek többséget. 1990. március 11-én az új Legfelsőbb Tanács (Aukščiausioji Taryba) elfogadta a Litván Köztársaság függetlenségének helyreállításáról szóló törvényt, és elnökévé Vytautas Landsbergist választotta. A döntés a litván állam 1918-as függetlenségének jogfolytonosságára hivatkozott, nem pedig a Szovjetunióból való kilépésre, ami a szovjet alkotmányos renddel való szembefordulást is rögzítette. A szovjet vezetés a nyilatkozatot alkotmányellenesnek minősítette, Gorbacsov gazdasági blokádot rendelt el, és a következő hónapokban a feszültség fokozódott; ezek az események már a következő alfejezet tárgykörébe tartoznak.
A szovjet Litvánia történetének rekonstrukciója több, egymással versengő forrástípusra támaszkodik. Elsődleges források a szovjet párt- és állami iratok, a belügyi szervek deportálási és megtorlási dokumentumai, a litván levéltárakban őrzött rendeletek és népszámlálási adatok; ezeket részben ma is hozzáférhetővé teszik a litván levéltárak. A partizánmozgalom saját dokumentumai, az LLKS nyilatkozatai, a szamizdat kiadványok (a Kronika, a Helsinki csoport jelentései) és a Sąjūdis korai iratai a nem szovjet nézőpontú források közé tartoznak. Az emigrációban működő litván diplomáciai szolgálat és a nyugati rádióadók anyagai kiegészítik a képet. Másodlagos forrásként a litván, a nyugati és a mai orosz történetírás művei használandók, de ezek értelmezési keretei gyakran eltérnek.
Bizonytalanságok és vitatott pontok: a deportáltak pontos száma, a partizánháborúban részt vevők és áldozatok létszáma, a kollektivizálás gazdasági és emberi költsége, valamint a Sniečkus-korszak megítélése. A szovjet korszak egészére vonatkozóan a „megszállás” kifejezés használata a mai litván hivatalos álláspont része, de a szovjet és a mai orosz hivatalos értelmezés vitatja azt; a tankönyv ezt emlékezetpolitikai állításként kezeli, és a dokumentált tényeket – a deportálásokat, az államosítást, a fegyveres ellenállás elnyomását – függetlenül kezeli az értelmezési kerettől. A litván nemzeti ellenállás hősi narratívája és a szovjet hatalom „testvéri segítségnyújtás” narratívája egyaránt emlékezetpolitikai konstrukció, ezért a tankönyv törekszik a források kritikai összevetésére.