A Livóniai Háború és a lengyel–svéd–orosz versengés alfejezetben tárgyalt északi háború és a Lengyel–Litván Köztársaság felosztásai nyomán a mai Lettország területének nagyobb része a 18. század végére az Orosz Birodalom fennhatósága alá került. Az annexió nem egységesen zajlott: Riga és Livónia 1710-ben, Latgale az 1772-es első lengyel felosztásnál, Kurland pedig a 1795-ös harmadik felosztáskor jutott orosz uralom alá. Ez a fejezet az orosz birodalmi Lettország belső viszonyait, a jobbágyfelszabadítás folyamatát, valamint a gazdaság és a városok átalakulását ismerteti. Az itteni társadalmi-gazdasági fejlődés alapozta meg azt a lett nemzeti mozgalmat, amely a 19. század második felében a balti német és az orosz birodalmi elitekkel szemben egyaránt megfogalmazta a maga politikai és kulturális programját.
A mai Lettország területe az Orosz Birodalmon belül három igazgatási egységre tagolódott: Livland (lettül Vidzeme), Kurland (lettül Kurzeme) és Lettgallen (lettül Latgale) kormányzóságra. Ez a hármas felosztás nem puszta adminisztratív részletkérdés volt, hanem eltérő történelmi örökségeket rögzített. Livland és Kurland a középkori és kora újkori német uralom alatt sajátos balti tartományi rendi alkotmányt (németül Landesstaat) alakított ki, amelyben a helyi hatalmat gyakorlatilag a balti német nemesség és a városi tanácsok birtokolták. Latgale ezzel szemben a Lengyel–Litván Köztársaság részeként erős katolikus és lengyel-litván kulturális hatás alatt állt, és etnikai, nyelvi, vallási szerkezete is különbözött a többi balti tartománytól.
Az orosz cári hatalom a 18. századi hódítások után hosszú ideig megerősítette és garantálta ezt a balti német autonómiát. I. Péter 1710-es, Riga és Livónia rendjeinek tett kapitulációs oklevelei megerősítették a lutheránus egyház jogait, a német nyelv hivatalos használatát, valamint a helyi nemesség birtokjogait. II. Katalin idején a balti különjogok (németül baltiches Sonderrecht) részben korlátozást szenvedtek, de a balti tartományok mindvégig sajátos jogállású területek maradtak a birodalmon belül. A helyi közigazgatás nyelve a német volt, az egyházi anyakönyveket és a birtokügyi iratokat németül vezették, és a balti német nemesség (a Ritterschaft) meghatározó szerepet játszott a tartományi gyűléseken.
Az orosz uralom alatt a társadalmi hierarchia alig változott. A csúcsán a balti német földbirtokos nemesség állt, amely kezében tartotta a földtulajdon túlnyomó részét. Alatta a lett parasztság alkotta a lakosság többségét, amely a 18. század végén még mindig túlnyomórészt örökös jobbágyságban élt. A városokban a német ajkú kézműves- és kereskedőréteg, valamint a német patríciusok domináltak; a lett lakosság a városokban kisebbségben volt, bár a bevándorlás a század folyamán fokozatosan növelte arányukat. Latgale ettől ismét eltért: ott a földesúri hatalom a lengyel és orosz nemesség kezében volt, a parasztság pedig jelentős részben katolikus lett vagy fehérorosz ajkú volt.
Fontos hangsúlyozni, hogy ebben az időszakban még nem beszélhetünk modern értelemben vett „lett nemzetről”. A lett nyelvű parasztság nyelvében és mindennapi kultúrájában közös vonásokat mutatott, de a politikai identitás elsősorban a rendi és lokális keretekhez kötődött. A lett nyelvű írásbeliség ugyan már a 16. században megjelent a lutheránus egyházi irodalom révén, de az egységes lett irodalmi nyelv és a nemzeti tudat csak a 19. század második felében bontakozott ki.
A jobbágykérdés a balti tartományokban korábban és részben más módon került napirendre, mint az Orosz Birodalom belső kormányzóságaiban. Ennek okai között a felvilágosult abszolutizmus balti német recepciója, a mezőgazdasági hatékonyság növelésének igénye, valamint a napóleoni háborúk idején felerősödő paraszti elégedetlenség egyaránt szerepeltek. A balti tartományokban a parasztkérdés rendezése ráadásul a balti német nemesség kezdeményezésére került a cári hatóságok elé, ami a birodalmi kontextusban szokatlan volt.
Kurlandban 1817-ben, Livlandban 1819-ben hirdették ki a jobbágyfelszabadítást, tehát jóval az 1861-es oroszországi jobbágyreform előtt. Ez a felszabadítás azonban nem adott földtulajdont a parasztoknak. A jobbágyok személyileg szabaddá váltak, de a föld, amelyen éltek és dolgoztak, a földesúr tulajdonában maradt. A parasztok a továbbiakban bérleti szerződéseket köthettek, vagy béresmunkába kényszerültek. A gyakorlatban ez sok helyen a függőség új formáit hozta létre, mert a föld nélküli paraszt alkupozíciója rendkívül gyenge volt. A balti nemesség így megőrizte gazdasági hatalmát, miközben a jobbágyfelszabadítás formális teljesítése az uralkodó és a birodalmi elit szemében modernizációs érdemnek számított.
Az igazi földhöz jutást csak a század közepi agrárreformok tették lehetővé. Livlandban 1849-ben, Kurlandban 1863-ban olyan törvényeket fogadtak el, amelyek lehetővé tették a parasztok számára a bérelt föld megvásárlását. A reformok nyomán fokozatosan kialakult a lett paraszti birtokosság (lettül saimnieks) rétege. Ez a folyamat hosszú évtizedekig tartott, és a földvásárláshoz gyakran kölcsönökre, a családi munkaerő intenzív kihasználására és a piaci termelésre való átállásra volt szükség. A paraszti birtokok tipikusan kisebbek voltak, mint a balti német nagybirtokok, de a 19. század végére a lett parasztság jelentős része saját földdel rendelkezett.
Latgale fejlődése e téren is elkülönült. Az orosz kormányzósághoz tartozó területen az 1861-es oroszországi jobbágyreform lépett hatályba, amely szintén föld nélküli felszabadítást hozott, de a földhöz jutás feltételei eltértek a nyugati tartományoktól. A latgalei parasztság körében a földvásárlás lassabban haladt, és a gazdasági elmaradottság tovább fokozta a régió elszigeteltségét. A katolikus egyház és a lengyel-litván földbirtokos réteg befolyása továbbra is erős maradt.
A jobbágyfelszabadítás és a földreform társadalmi következményei mélyrehatók voltak. A lett parasztság jogi helyzete megszilárdult, a földbirtokosság pedig olyan önálló rétegként jelent meg, amelynek érdekei a század második felében egyre jobban összekapcsolódtak a lett nyelvű oktatás, a helyi önkormányzat és a nemzeti közélet ügyeivel. Ugyanakkor a földreform nem számolta fel a balti német nagybirtokok dominanciáját, és a vidéki szegénység, különösen a zsellérek és béresek körében, továbbra is tömeges jelenség maradt.
A 19. század második fele a mai Lettország területén gyors gazdasági modernizációt hozott. Ennek alapját a jobbágyfelszabadítás, a paraszti földtulajdon terjedése, valamint a birodalmi és európai piacokhoz való kapcsolódás adta. A mezőgazdaságban a gabonatermelés mellett növekvő szerepet kapott a len, majd a század végétől a tejtermelés és a húsmarhatartás. A lett parasztbirtokok a balti német nagybirtokok mintájára egyre inkább árutermelő gazdaságokká váltak, és bekapcsolódtak a balti-tengeri kereskedelembe.
A gazdasági átalakulás leglátványosabb eleme azonban az iparosodás volt. A modern gyáripar központja Riga lett, amely a 19. század végére a birodalom egyik legjelentősebb ipari és kereskedelmi városává nőtt. Riga kikötője a balti-tengeri kereskedelem egyik fő csomópontja volt, és a város vasúti összeköttetései révén a belső orosz piacokkal is szorosan összekapcsolódott. A rigai gyárak textil-, gép-, vegyipari és faipari termékeket állítottak elő; a városban emellett jelentős halfeldolgozó és dohányipar is működött. A gazdasági becslések szerint a századfordulóra Riga lakosságának jelentős hányada ipari munkás volt, és a város munkásságában egyre nagyobb arányt képviseltek a bevándorolt lett parasztok.
A városok fejlődése nem korlátozódott Rigára. Libau (lettül Liepāja) a 19. század végén a kurlandi gabona- és fakivitel egyik fontos kikötőjeként növekedett. Mitau (lettül Jelgava) a kurlandi tartományi székhely szerepét töltötte be, és a balti német közigazgatás mellett a lett vidéki értelmiség egyik központjává vált. Dünaburg (lettül Daugavpils) Latgale legnagyobb városaként a vasúthálózat egyik csomópontja lett, és stratégiai jelentőségű katonai helyőrséggel is rendelkezett.
Az iparosodás és az urbanizáció alapjaiban változtatta meg a lett társadalom szerkezetét. A városokba áramló lett parasztfiatalok munkássá váltak, és a gyárak, a kikötők, a vasutak környezetében új, vegyes etnikai összetételű negyedek alakultak ki. A lett nyelvű lakosság aránya a városokban fokozatosan emelkedett, bár a gazdasági elitek és a városi tanácsok sokáig német vagy orosz kézben maradtak. A munkásság mellett létrejött egy lett polgári középosztály is, amelynek tagjai a kereskedelemben, a kézműiparban, majd később a szabadfoglalkozásokban helyezkedtek el.
A vasúthálózat kiépülése különösen fontos szerepet játszott a gazdasági integrációban. A század második felében kiépült vonalak összekötötték a balti kikötőket a birodalom belső területeivel, és lehetővé tették a lett mezőgazdasági termékek és iparcikkek szállítását a távoli piacokra. A vasút a munkaerő mobilitását is növelte: a lett parasztok egy része az ipari központokba vagy a birodalom déli vidékeire vándorolt, miközben a lett területekre orosz, zsidó és más birodalmi alattvalók érkeztek. Ez a migráció tovább színesítette a lakosság etnikai-kulturális képét, de egyúttal feszültségeket is gerjesztett, különösen a városi munkaerőpiacon és a lakhatás terén.
A gazdasági és társadalmi átalakulás szorosan összefonódott a lett nyelvű művelődés kibontakozásával. A lutheránus egyház már a korábbi századokban is fontos szerepet játszott a lett nyelvű írásbeliség fenntartásában, de az 1820-as évektől a paraszti iskolahálózat fokozatos kiépülése új olvasóközönséget teremtett. A jobbágyfelszabadítás utáni paraszti földbirtokos réteg iskolázási igénye a lett nyelvű oktatás kiterjesztését sürgette.
A 19. század közepén indult el az úgynevezett ifjúlettek mozgalma (lettül jaunlatvieši), amely a lett nyelvű sajtó, a nemzeti irodalom és a történeti tudat megteremtését tűzte ki célul. Ennek a mozgalomnak az alakjai a balti német elitek által használt „lett” megbélyegzést pozitív önmeghatározássá fordították, és a lett nyelvű parasztság művelődésében látták a jövő társadalmának alapját. Az 1850-es évektől megjelenő lett nyelvű újságok, folyóiratok és kiadványok a nemzeti nyilvánosság első fórumai lettek. A jaunlatvieši tevékenysége bár kulturális területre összpontosult, közvetve politikai üzenetet is hordozott: azt állította, hogy a lett nyelvű közösségnek joga van a saját nyelvű művelődéshez és a társadalmi felemelkedéshez.
Ezzel párhuzamosan a balti tartományokban a cári kormányzat a 19. század második felében fokozatosan oroszosítási politikát hirdetett. Az 1880-as évektől a hivatalos ügyintézés nyelvének oroszosítása, az iskolai orosz nyelv kötelezővé tétele és a balti német autonómia korlátozása egyaránt azt a célt szolgálta, hogy a birodalom peremvidékeit közigazgatásilag és kulturálisan is egységesítse. Ez az oroszosítás a balti német elitek ellen irányult, de a lett nemzeti mozgalmat is sújtotta, mivel a lett nyelvű oktatás és sajtó lehetőségeit is korlátozta.
A század végére a lett társadalomban három, egymással versengő erő körvonalazódott. A balti német földbirtokosság és városi elit továbbra is jelentős gazdasági és kulturális befolyással bírt, bár politikai súlya az oroszosítás miatt csökkent. Az orosz birodalmi hatóságok a központosítás és a homogenizáció jegyében próbálták a balti tartományokat szorosabban a birodalomhoz kötni. A lett nemzeti mozgalom pedig a nyelvi-kulturális jogok kiterjesztését és a lett nyelvű parasztság politikai mobilizációját tűzte zászlajára. Ez a háromszereplős küzdelem határozta meg a 20. század eleji politikai fejlődést, és közvetlen előzménye volt annak a nemzeti önállósulási folyamatnak, amely az első világháború alatt és után a lett állam megalakulásához vezetett.
Az orosz birodalmi Lettországra vonatkozó ismereteink elsődlegesen adminisztratív iratokból, tartományi rendi gyűlések jegyzőkönyveiből, egyházi anyakönyvekből, adóösszeírásokból és a 19. század végétől megjelenő statisztikai évkönyvekből származnak. A jobbágyfelszabadítás és a földreformok szövegei hivatalos közlönyökben és tartományi törvénytárakban maradtak fenn. A gazdasági folyamatok rekonstrukcióját a kikötői vámnyilvántartások, a vasúti szállítási statisztikák és a városi iparkamarák jelentései segítik. A lett parasztság mindennapjairól elsősorban a balti német földbirtokosok iratai, az egyházi vizitációs jegyzőkönyvek és a későbbi visszaemlékezések tájékoztatnak.
A számszerű adatok, így a paraszti földvásárlás üteme, az ipari munkásság létszáma vagy a városi lakosság etnikai összetétele, többnyire becslések, és a források eltérő módszertana miatt bizonytalanok. Az 1817-es és 1819-es jobbágyfelszabadítás hatását a kortársak és a későbbi történészek is eltérően ítélik meg; abban a szakirodalomban konszenzus van, hogy a föld nélküli felszabadítás rövid távon inkább a balti német földbirtokosok érdekeit szolgálta, de a hosszabb távú társadalmi következmények értékelése vitatott. Latgale esetében különösen nehéz az adatok összehasonlítása, mert a területet az orosz kormányzósági statisztikák a belső orosz régiókkal együtt tartották nyilván, és a lett nemzeti mozgalom is csak később kapcsolta be a latgalei katolikus lett közösséget az országos narratívába. Az 1880-as évektől kibontakozó oroszosítás mértékének és hatásának megítélése ugyancsak emlékezetpolitikailag érzékeny kérdés: a lett nemzeti történetírás ezt gyakran a nemzeti fejlődés megakadályozásaként írja le, míg a birodalmi szemléletű munkák a közigazgatási egységesítés szükségszerű lépéseként értelmezik.