A 20. század eleji Lettország területe az Orosz Birodalom egyik legfejlettebb ipari és kikötői régiója volt, ugyanakkor társadalmilag mélyen megosztott: a balti német nagybirtokos és városi elit, a lett parasztság és a gyorsan növekvő, soknemzetiségű munkásság együtt élt, de érdekei és politikai elképzelései élesen eltértek. Az orosz birodalmi Lettország alfejezetben tárgyalt nemzeti ébredés, az 1905-ös forradalom leverése és az azt követő represszió után a lett politikai elit egy része már a birodalmi keretek átalakításában, más része pedig egy önálló lett államban gondolkodott. Az első világháború ezt a feszült állapotot robbantotta szét: a frontvonal kettévágta a mai Lettország területét, a német megszállás és az orosz forradalmak felbomlasztották a birodalmi rendet, és 1918 végére megnyílt a lehetőség a függetlenség kikiáltására. A függetlenség azonban nem egyetlen aktus, hanem többfrontos háború eredménye volt, amelyben a lett nemzeti erőknek egyszerre kellett szembenézniük a bolsevik Vörös Hadsereggel, a németbarát katonai alakulatokkal és a balti német elitek államalapítási kísérleteivel.
Az első világháború 1914 augusztusában Oroszország és Németország között a keleti fronton nyitotta meg a hadműveleteket. A mai Lettország területe stratégiai szempontból kulcsfontosságú volt, mert Riga (Rīga) kikötője és a Daugava (németül Düna) folyó völgye a balti-tengeri utánpótlás és az orosz hátország összeköttetését biztosította. A háború első hónapjaiban a harcok még nem érték el a lett területeket, de 1915 tavaszán a német hadsereg nagyszabású offenzívát indított a keleti fronton. A német csapatok gyorsan elfoglalták Kurland (Kurzeme) nagy részét, és 1915 nyarára a frontvonal a Daugava mentén állandósult; a folyó nyugati partja német, a keleti part orosz ellenőrzés alatt maradt. Riga közvetlenül a frontvonalba került, és csak 1917 őszén esett el.
A háború első két éve már a polgári lakosságot is súlyosan érintette. A német előrenyomulás elől százezres nagyságrendű menekülthullám indult meg kelet felé; a becslések szerint Kurland és a mai Dél-Lettország lakosságának jelentős része hagyta el otthonát. A hátországban élelmiszerhiány, infláció és járványok alakultak ki. A lett értelmiség egy része a háborút a birodalmi lojalitás és a nemzeti önszerveződés kettős keretében élte meg: az orosz hadseregben szolgáló lettek egy része önkéntesként jelentkezett, mások a hátországban szerveztek segélyakciókat. A német megszállás alatt maradt területeken a katonai közigazgatás, az úgynevezett Ober Ost (Oberbefehlshaber der gesamten Deutschen Streitkräfte im Osten) szigorú ellenőrzést vezetett be: korlátozta a helyi politikai tevékenységet, rekvirálta a terményeket, és a lett nyelvű sajtót és iskolákat csak korlátozottan engedélyezte.
A háború alatt a lett nemzeti mozgalom egyik legjelentősebb katonai formációja a lett lövészezredek (latviešu strēlnieki) voltak. 1915 júliusában az orosz hadvezetés engedélyezte lett nemzetiségű alakulatok felállítását, részben a német előrenyomulás miatti katonai szükségből, részben a lett lakosság mozgósításának hatékonyabb megszervezése érdekében. A lövészezredek a Daugava menti harcokban súlyos veszteségeket szenvedtek, de katonai tapasztalatot és szervezeti hálózatot adtak a lett társadalomnak. Fontos, hogy a lövészezredek nem voltak egységesek politikai szempontból: a háború előrehaladtával egy részük egyre radikálisabb, szociáldemokrata vagy bolsevik irányba fordult, más részük a nemzeti önállóságot támogatta. Ez a megosztottság később a függetlenségi háborúban is meghatározó maradt.
A februári oroszországi forradalom 1917 márciusában megdöntötte a cári rendszert, és ideiglenes kormány alakult. A lett területeken ez a politikai nyilvánosság azonnali kinyílását hozta: megalakultak a munkás- és katonatanácsok (szovjetek), a nemzeti szervezetek és a pártok szabadon működhettek. A lett politikai elit egy része – elsősorban a mérsékelt nemzeti irányzat, amelyhez Kārlis Ulmanis, Jānis Čakste és Zigfrīds Anna Meierovics is tartozott – a birodalmon belüli széles körű autonómiát követelte. 1917 tavaszán és nyarán lett kongresszusok és tanácskozások sora fogadott el állásfoglalásokat a lett területek egyesítéséről és önkormányzatáról. Ugyanakkor a radikális baloldal, különösen a bolsevikok, az osztályharcot és a szovjet hatalmat hirdette, és elutasította a nemzeti autonómia polgári koncepcióját.
A helyzetet bonyolította, hogy a lett területek egy része továbbra is német megszállás alatt állt. A front mögötti orosz ellenőrzésű részeken, így Vidzeme (Livland) nagy részén és Latgaléban, a bolsevikok gyorsan erősödtek, különösen a lett lövészezredek soraiban. 1917 szeptemberében a német hadsereg elfoglalta Rigát, ami újabb menekülthullámot indított el, és tovább gyengítette az ideiglenes kormány tekintélyét. A bolsevik hatalomátvétel 1917 novemberében Oroszországban gyakorlatilag lehetetlenné tette a mérsékelt autonómiatörekvések megvalósítását: a bolsevik kormány a világforradalom jegyében a szovjetek hatalmát támogatta, és nem volt érdekelt a lett nemzeti követelések teljesítésében.
A breszt-litovszki béke 1918. március 3-án Oroszország és a központi hatalmak között gyakorlatilag a német hadsereg ellenőrzése alá helyezte a mai Lettország egész területét. A német katonai közigazgatás az Ober Ost keretében katonai kormányzást vezetett be, és a helyi lakosságot megfosztotta a politikai részvételtől. A német és a balti német elit egy része ekkor már nyíltan egy német befolyás alatt álló balti állam létrehozását tervezte. 1918 tavaszán és nyarán a balti német nemesség képviselői – a Vereinigtes Baltisches Herzogtum (Egyesült Balti Hercegség) tervét támogatva – arra törekedtek, hogy a mai Észtország és Lettország területét egyetlen, a Német Birodalommal perszonálunióban álló hercegséggé alakítsák. Ezt a tervet a német katonai vezetés is támogatta, de a helyi lett lakosság túlnyomó többsége elutasította.
A balti hercegség terve azonban a német vereség miatt 1918 őszén összeomlott. A nyugati front összeomlása és a fegyverszünet 1918. november 11-i aláírása után a német katonai közigazgatás hatalma formálissá vált, de a német katonaság egy része továbbra is a helyén maradt. Ez hatalmi vákuumot teremtett, amelyet egyszerre próbált betölteni a lett nemzeti mozgalom, a bolsevikok és a balti német elit. A lett nemzeti erők számára a legfontosabb feladat az volt, hogy még a német csapatok kivonulása és a bolsevik Vörös Hadsereg esetleges behatolása előtt létrehozzák a saját állami intézményeiket.
A lett függetlenség kikiáltására 1918. november 18-án Rigában, a Városi Színház épületében került sor. A Lett Népitanács (Tautas padome) – amely nem demokratikus választások, hanem a különböző lett politikai szervezetek és pártok képviselőinek megállapodása alapján jött létre – kimondta a független, demokratikus Lett Köztársaság megalakulását. Az ideiglenes kormány élére Kārlis Ulmanis került. A kikiáltás elsődleges forrása maga a Népitanács nyilatkozata, amely a nemzetközi jogra és a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozott. A dokumentum azonban nem volt egységes: a Népitanács tagjai között viták voltak arról, hogy a függetlenséget azonnal ki kell-e hirdetni, vagy előbb a szövetséges hatalmak elismerését kell megszerezni. A bolsevikok és a baloldali szociáldemokraták egy része nem vett részt a Népitanácsban, és a szovjet hatalom mellett foglalt állást.
A november 18-i kikiáltás tehát nem jelentette a tényleges hatalom megszerzését. A német katonai közigazgatás még jelen volt, a bolsevik erők Oroszországból fenyegettek, a balti német elit pedig továbbra is a maga államalakulatát próbálta megvalósítani. Az ideiglenes kormánynak kezdetben sem hadserege, sem pénzügyi erőforrásai nem voltak; a hatalma alig terjedt túl Riga néhány kerületén. A függetlenség kikiáltása ezért inkább politikai deklaráció volt, mintsem tényleges állami szuverenitás, és csak a következő másfél év háborús konfliktusaiban vált valósággá.
A szovjet-orosz kormány nem ismerte el a lett függetlenséget. 1918 decemberében a Vörös Hadsereg – részben a bolsevikokhoz csatlakozott lett lövészezredek támogatásával – benyomult a mai Lettország területére. December közepén a bolsevikok létrehozták a Lett Szocialista Szovjet Köztársaságot Pēteris Stučka vezetésével, amely a szovjet-orosz kormány támogatását élvezte. A lett ideiglenes kormány kénytelen volt Rigát elhagyni, és előbb a nyugati országrészbe, majd Liepājába (Libau) menekült. A bolsevik erők 1919 januárjára elfoglalták a mai Kelet-Lettország nagy részét, és Riga is szovjet ellenőrzés alá került. A Stučka-kormány szovjet típusú intézkedéseket vezetett be: államosította a földet és az ipart, politikai elnyomást alkalmazott, és a hadseregben a radikális baloldali elemek kaptak szerepet.
A lett nemzeti kormány helyzete kritikus volt. Ulmanis kormánya nem rendelkezett saját haderővel, ezért 1918 végén és 1919 elején kénytelen volt a német katonai erőkre támaszkodni. A fegyverszünet után a szövetséges hatalmak engedélyezték a német hadsereg ideiglenes maradását a balti térségben, hogy megakadályozzák a bolsevik előretörést. Ennek keretében Rüdiger von der Goltz tábornok vezetésével német szabadcsapatok és a balti német Landeswehr (Baltische Landeswehr) alakultak, amelyek a lett kormány oldalán kezdtek harcolni a Vörös Hadsereg ellen. Ez azonban ellentmondásos fejlemény volt: a balti németek és a német katonai vezetés hosszú távon nem a lett nemzeti államot, hanem saját befolyásukat akarták biztosítani. A lett lakosság nagy része bizalmatlan volt velük szemben, és az Ulmanis-kormány is csak kényszerű szövetségesnek tartotta őket.
1919 tavaszán a lett kormány és a németbarát erők közötti feszültség nyílt konfliktussá érett. Áprilisban a balti német Landeswehr és a német szabadcsapatok megbuktatták Ulmanis kormányát, és egy németbarát bábkormányt ültettek hatalomra Liepājában. Ulmanis és hívei az észt hadsereg támogatását kérték. Az észt kormány – amely már maga is sikeresen harcolt a bolsevikok ellen – 1919 tavaszán csapatokat küldött Észak-Lettországba. A lett nemzeti erők és az észt hadsereg 1919 júniusában a cēsisi csatában (németül Schlacht von Wenden) döntő győzelmet aratott a Landeswehr és a német szabadcsapatok felett. A csata következményeként a balti német katonai alakulatokat a szövetséges hatalmak nyomására feloszlatták vagy kivonták, és helyreállt a lett ideiglenes kormány hatalma.
A cēsisi győzelem azonban nem vetett véget a fenyegetéseknek. 1919 őszén a németbarát erők újabb kísérletet tettek: a Nyugat-Oroszországi Önkéntes Hadsereg Pavel Bermondt-Avalov vezetésével, amely német szabadcsapatokból és orosz ellenforradalmi erőkből állt, támadást indított Riga ellen. Ez az erő a balti német elitek és a német katonai vezetés egy részének támogatását élvezte, és célja a lett kormány megdöntése volt. A lett hadsereg – ekkor már saját, nemzeti alapon szervezett erő, amelyben a volt lett lövészek is szolgáltak – a szövetséges hatalmak, elsősorban a brit flotta és az észt csapatok támogatásával 1919 novemberében visszaverte a támadást. A rigai csata után a Bermondt-Avalov-féle erőket kiszorították a lett területekről, és a német katonai jelenlét gyakorlatilag megszűnt.
A függetlenségi háború utolsó szakaszában a lett hadsereg a bolsevik erőkkel szemben is sikereket ért el. 1919 decemberére a lett nemzeti erők visszafoglalták Latgale keleti részét is, így a mai Lettország területének nagy részét ellenőrzésük alá vonták. A harcok lezárását a rigai békeszerződés hozta meg, amelyet 1920. augusztus 11-én írtak alá Lettország és Szovjet-Oroszország képviselői. A szerződésben Szovjet-Oroszország elismerte Lettország függetlenségét, és kölcsönösen lemondtak a területi követelésekről. A békeszerződés azonban nem oldotta meg az összes határvitát: a litván és az észt határ egyes szakaszai, valamint a Dél-Lettországban élő lett és litván lakosság kérdése továbbra is vitatott maradt.
A nemzetközi elismerés fokozatosan következett be. A szövetséges hatalmak – elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország – 1921 januárjában de jure elismerték Lettországot, miután a balti államok kérdése a versailles-i rendezés keretében napirendre került. 1921. szeptember 22-én Lettországot felvették a Népszövetségbe. Ezzel a függetlenség nemzetközi szinten is megszilárdult, bár a belpolitikai helyzet továbbra is törékeny maradt: a háború pusztításai, a menekültválság, a földkérdés és a kisebbségi feszültségek a következő években is kihívások elé állították az új államot.
A fejezet témájához kapcsolódó elsődleges források között megtalálhatók a Lett Népitanács 1918. november 18-i kiáltványának szövege, a rigai békeszerződés jegyzőkönyvei, a korabeli lett, német és orosz sajtó tudósításai, valamint a függetlenségi háború résztvevőinek visszaemlékezései. A lett állami levéltárban őrzött kormányzati és katonai iratok, valamint a német katonai közigazgatás dokumentumai szintén fontos források. Ugyanakkor a források egyenetlenek: a bolsevik időszak és a balti német katonai alakulatok működésének dokumentációja hiányos, és a felek által közölt adatok gyakran propagandisztikusak.
A történetírásban viszonylag széles konszenzus van arról, hogy a lett függetlenség kikiáltása 1918 novemberében politikai deklaráció volt, amelyet csak a többfrontos háború tett valósággá. Viták vannak azonban a lett lövészezredek politikai szerepének értelmezésében: a szovjet történetírás a bolsevikokhoz csatlakozott lövészeket a forradalom hőseiként ábrázolta, míg a lett nemzeti narratíva gyakran elhallgatta vagy negatívan ítélte meg ezt a fejezetet. A balti német elitek szerepe szintén emlékezetpolitikai vita tárgya: a lett történeti emlékezetben a németbarát erők támadásait a nemzeti lét elleni támadásként értelmezik, míg a balti német visszaemlékezések a bolsevik fenyegetés elleni védekezést hangsúlyozzák. A háború áldozatainak száma csak becslésekben ismert; a menekültek, a harci cselekmények és a járványok áldozatainak pontos aránya nem rekonstruálható megbízhatóan.