Lettország függetlenségének kikiáltása után, amelyről az Az első világháború és a függetlenség kikiáltása című alfejezet szól, az új államnak néhány éven belül sikerült kivívnia a nemzetközi elismerést, és berendezkednie mint parlamentáris köztársaság. Az 1920 és 1934 közötti időszakot a demokratikus intézmények kiépülése, a kisebbségi jogok úttörő szabályozása, a piacgazdasági átalakulás és a politikai stabilitás hiánya egyaránt jellemezte. Ez a korszak azért is fontos a régió történetében, mert megmutatja, hogy a Baltikumban a háború utáni új államok milyen feltételek mellett próbáltak működő demokráciát létrehozni, és milyen belső feszültségek vezettek végül a tekintélyelvű fordulathoz. A következő fejezetekben tárgyalt szovjet és náci megszállás, majd a szovjet Lettország története is csak e rövid, ám alapozó időszak ismeretében érthető meg.
Lettország parlamentáris rendszerének alapjait az 1918. november 18-án kikiáltott függetlenség és az ezt követő háborús évek alatt rakták le. A hadiállapot és a bolsevik hadsereg, a Baltische Landeswehr és a német szabadcsapatok elleni küzdelem közepette először ideiglenes törvényhozó testület, a Néptanács (Tautas padome) működött, majd 1920. április 17–18-án választásokat tartottak az Alkotmányozó Gyűlésbe (Satversmes sapulce). E testület fogadta el 1922. február 15-én az ország alkotmányát (Satversme), amely hivatalosan 1922. november 7-én lépett hatályba.
Az 1922-es alkotmány a térségben szokatlanul erős parlamentarizmust hozott létre. Nem rendelkezett külön államfőről: a Saeima (a parlament) elnöke látta el az államfői teendőket, de valódi végrehajtó hatalma a miniszterelnöknek és a kormánynak volt, amely a parlament bizalmától függött. Az állampolgárok – nők és férfiak egyaránt – általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójoggal rendelkeztek, ami az akkori Európában előrehaladottnak számított. A választási rendszer arányos volt, ami a sok pártot és a koalíciós kormányzást segítette elő.
Az alkotmány nem tartalmazott külön alkotmánybírósági intézményt, és a népszavazás intézményét is korlátozottan szabályozta. A parlament akár egyszerű többséggel is módosíthatta az alkotmányt, ami hosszú távon gyengítette az intézményi stabilitást. Ugyanakkor a korszakban a lett alkotmányt gyakran a demokrácia európai modelljeként emlegették, mivel biztosította a szólás- és sajtószabadságot, a gyülekezési jogot és a bírói függetlenséget.
Az államalapítás másik fontos lépése volt az 1920. augusztus 11-én aláírt rigai békeszerződés Szovjet-Oroszországgal, amelyben a szovjet kormány elismerte Lettország függetlenségét, és lemondott minden területi igényéről. Ezt követte a nyugati hatalmak elismerése 1921 januárjában, majd Lettország felvétele a Népszövetségbe 1921. szeptember 22-én. A nemzetközi jogi helyzet rendezése teremtette meg a feltételt ahhoz, hogy a belpolitikai intézmények zavartalanul működhessenek.
A lett parlamentáris köztársaság politikai életét rendkívüli széttagoltság jellemezte. Az arányos választási rendszer következtében minden választáson tíznél több párt jutott be a Saeimába, és a kormányok átlagos élettartama néhány hónap vagy egy-két év volt. A két világháború közötti Lettországban 1920 és 1934 között összesen tizenhárom kormány alakult, ami jól mutatja a végrehajtó hatalom instabilitását.
A pártok nagyjából négy fő csoportba sorolhatók. A szociáldemokraták (Latvijas Sociāldemokrātiskā strādnieku partija) a munkásság és a városi szegényebb rétegek támogatására építettek, és a gazdasági egyenlőséget, a szociális reformokat helyezték előtérbe. A parasztpártok, különösen a Lett Parasztpárt (Latvijas Zemnieku savienība), a vidéki földművesek érdekeit képviselték, és az agrárreformot tekintették a nemzeti felemelkedés kulcsának. A nemzeti konzervatív és középosztályi pártok – például a Nemzeti Blokk vagy a Demokrata Centrum – a polgári értékeket, a rendet és a fokozatos modernizációt hangsúlyozták. Végül a kisebbségi pártok a német, zsidó, orosz, lengyel és litván közösségek érdekeit artikulálták.
A politikai törésvonalak nem csupán gazdasági, hanem nyelvi, vallási és regionális jellegűek is voltak. A vidéki, többségében lett lakosságú területek és a vegyes etnikumú városok – különösen Riga, ahol a lettek csak a lakosság mintegy felét tették ki – eltérő politikai preferenciákkal rendelkeztek. A pártok közötti együttműködést nehezítette, hogy a választók jelentős része a kisebbségi pártokra szavazott, így a lett etnikai pártok önmagukban ritkán tudtak stabil többséget alkotni.
A kormányzati instabilitás ellenére a demokratikus intézmények folyamatosan működtek, és a választások szabadon zajlottak. A sajtó szabad volt, a szakszervezetek működhettek, és a politikai váltógazdaság – bár kaotikus – nem vezetett szélsőséges erők hatalomra jutásához egészen 1934-ig. A korszak politikai kultúráját azonban gyakran bírálták a kortársak és a későbbi történészek is a rövid távú érdekegyeztetés dominanciája miatt.
A lett parlamentáris köztársaság egyik legjellegzetesebb vonása a kisebbségek kezelésének viszonylag nagyvonalú szabályozása volt. Az 1920-as évek elején Lettország lakossága körülbelül 1,85 millió fő volt, és ebből a lettek aránya csupán mintegy 73–75 százalékot tett ki. A legnagyobb kisebbségi csoportok az oroszok (mintegy 10–12 százalék), a németek (4–5 százalék), a zsidók (5–6 százalék), a lengyelek (3–4 százalék), valamint a litvánok, fehéroroszok és észtek voltak. A lakossági adatok a korszak népszámlálásaira épülnek, de a pontos számok becslések, mivel az etnikai hovatartozást gyakran a nyelv vagy a vallás alapján rögzítették.
A kisebbségi jogok alapját az 1920-as évek elején elfogadott törvények adták, amelyeket a Népszövetség kisebbségvédelmi rendszere is befolyásolt. Lettország 1923-ban vállalta, hogy kisebbségvédelmi kötelezettségeket teljesít, bár a Népszövetséggel kötött formális egyezményt nem írt alá olyan részletességgel, mint néhány más állam. A legfontosabb jogszabály az 1919. évi iskolatörvény volt, amely lehetővé tette, hogy a kisebbségi csoportok saját nyelvű alapfokú és középfokú oktatást tartsanak fenn állami támogatással.
Az 1920-as évek közepén Lettországban egyedülálló módon bevezették a kulturális autonómia intézményét. Ez azt jelentette, hogy a kisebbségi közösségek – amennyiben saját maguk így döntöttek – önkormányzati jogot kaptak kulturális és oktatási ügyeikben. Az autonómia nem területi, hanem személyi elvű volt: a kisebbséghez tartozó személyek regisztrálhattak, és így részt vehettek a saját kulturális szervezeteik irányításában. A rendszer azonban nem volt teljes körű, és a gyakorlatban csak a német és a zsidó közösség élt vele maradéktalanul. Az orosz kisebbség egy része politikai okokból – a szovjet államhoz fűződő viszony miatt – tartózkodott a regisztrációtól.
A kisebbségi oktatás terén Lettország az egyik legengedékenyebb ország volt Kelet-Közép-Európában. A német, orosz, zsidó, lengyel és litván iskolák állami támogatást kaptak, és a kisebbségi nyelveken folyó felsőoktatás is részben működött. Ugyanakkor a lett nyelv állami státuszát erősítették, és a közszférában a lett nyelv ismerete előny volt. A kisebbségi jogok gyakorlása és a lett nemzetépítés között feszültség volt: a lett politikai elit egy része úgy vélte, hogy a nagyvonalú kisebbségi politika gyengíti a nemzeti kohéziót, míg a kisebbségi vezetők gyakran panaszkodtak a diszkriminációra a földosztásnál és a közigazgatásban.
A zsidó közösség helyzete különösen összetett volt. A zsidók évszázadok óta jelen voltak a lett területeken, és a 19. század végén, 20. század elején jelentős bevándorlás érkezett a belső-orosz területekről. A lett állam a zsidókat önálló nemzeti kisebbségként ismerte el, és a jiddis vagy héber nyelvű oktatást támogatta. Azonban a gazdasági válság és a növekvő nacionalizmus a harmincas évek elején a zsidóellenes hangulat erősödését hozta, bár ez nem érte el a szomszédos országokban tapasztalt tömeges erőszak szintjét.
A kisebbségi politika megítélése a mai napig vitatott a lett történetírásban. Egyes történészek a korszakot a multikulturális demokrácia modelljeként értékelik, mások hangsúlyozzák, hogy a lett etnikai többség dominanciája és a nemzeti célok előtérbe helyezése korlátozta a valódi egyenlőséget. A vitában fontos szerepet játszanak azok a dokumentumok, amelyek a kisebbségi iskolák állami támogatásáról és a kulturális autonómia működéséről szólnak, valamint a kisebbségi közösségek korabeli sajtója.
A független Lettország gazdaságát az első világháború és a függetlenségi háborúk súlyosan megviselték. A harcok során az ipari üzemek jelentős része elpusztult vagy leszerelésre került, a mezőgazdasági termelés visszaesett, és a lakosság egy része elmenekült. Az 1920-as évek elején a gazdaság helyreállítása volt a legfontosabb feladat, amihez nyugati hitelek és a Népszövetség segítsége is hozzájárult.
A gazdaságpolitika egyik legnagyobb horderejű lépése az 1920–1921-ben végrehajtott agrárreform volt. Ennek keretében a nagybirtokokat – elsősorban a balti német földesurak és az állami birtokok területét – kisajátították, és a földet kisparcellákban osztották szét a föld nélküli parasztok és a háborús veteránok között. A reform radikális volt: a korabeli adatok szerint a mezőgazdasági földterület mintegy 50–60 százalékát érintette, és több tízezer új kisgazdaság jött létre. A reform célja a lett parasztság megerősítése és a balti német gazdasági befolyás megtörése volt. Az intézkedés azonban a mezőgazdasági termelés átmeneti szétaprózódásához és alacsony hatékonyságához is vezetett, mivel a kisbirtokok tőkehiánnyal küzdöttek.
Az ipar terén Lettország elvesztette a cári birodalom belső piacát, és az új államnak új kereskedelmi kapcsolatokat kellett kiépítenie. A rigai kikötő továbbra is fontos tranzitcsomópont maradt, de a szovjet kereskedelem visszaesése és a nyugati protekcionizmus nehezítette a fellendülést. A feldolgozóipar – különösen a faipar, az élelmiszeripar és a textilipar – fokozatosan talpra állt, de a termelékenység elmaradt a nyugat-európai szinttől. A lett gazdaságot a külkereskedelemtől való erős függés jellemezte, mivel a belső fogyasztás kicsi volt.
Az 1920-as évek közepén a gazdaság viszonylagos stabilitást ért el, a valutát (a latot, lats) 1922-ben vezették be, és sikerült megfékezni az inflációt. A világgazdasági válság azonban 1929 után súlyosan érintette Lettországot. A mezőgazdasági termékek ára zuhant, a paraszti jövedelmek csökkentek, és sok kisgazdaság eladósodott. Az ipari termelés visszaesett, a munkanélküliség növekedett, és a külkereskedelem összeomlott. A becslések szerint a munkanélküliség a városokban a harmincas évek elején elérhette a 20–30 százalékot is, bár a pontos adatok vitatottak a statisztikai felmérések hiányosságai miatt.
A válság társadalmi feszültségeket szított. A parasztok elégedetlensége nőtt, a munkások sztrájkokat szerveztek, és a szélsőséges pártok – mind a kommunisták, mind a nacionalista radikálisok – támogatottsága nőtt. A kormányok megszorító intézkedéseket hoztak, de ezek kevéssé enyhítették a problémákat. A gazdasági válság aláásta a demokratikus intézményekbe vetett bizalmat, és előkészítette a talajt az 1934-es tekintélyelvű fordulathoz.
Az 1930-as évek elejére a lett parlamentáris köztársaság egyszerre szembesült gazdasági, politikai és ideológiai kihívásokkal. A világgazdasági válság mellett a politikai életben erősödött a bizalmatlanság a pártokkal szemben, és egyre többen véltek úgy, hogy a demokrácia nem képes megoldani az ország problémáit. A szélsőjobboldali mozgalmak – például a Perkonkrusts („Mennydörgéskereszt”) nevű nacionalista, antiszemita szervezet – nyíltan a parlamentarizmus felszámolását követelték, míg a titkos kommunista párt a Szovjetunióhoz való közeledést szorgalmazta.
A lett belpolitikában az 1931-es és 1934-es választások tovább növelték a széttagoltságot. A Saeimában a szociáldemokraták, a parasztpárt és a polgári pártok erősödtek, de egyik sem szerzett abszolút többséget. A kormányválságok gyakorivá váltak, és a miniszterelnökök cserélődtek. A politikai elit körében elterjedt a nézet, hogy az alkotmányos rendszer túlzottan gyenge, és erős végrehajtó hatalomra van szükség.
A hatalom koncentrációjának egyik fő támogatója Kārlis Ulmanis, a Parasztpárt vezetője, korábbi miniszterelnök volt, aki nemzeti egységkormányt sürgetve bírálta a párturalmat. 1934. május 15-én éjjel Ulmanis és szövetségesei – a hadsereg és a nemzetőrség egyes egységeinek támogatásával – államcsínyt hajtottak végre. Felfüggesztették az alkotmányt, feloszlatták a Saeimát, betiltották a politikai pártokat, és Ulmanis tekintélyelvű kormányt alakított. A puccs viszonylag vértelenül zajlott, és a lakosság egy része – különösen a vidéki parasztság – megkönnyebbüléssel fogadta a politikai káosz végét.
A puccs értékelése a mai napig vita tárgya. Egyes történészek szerint a demokrácia összeomlását a gazdasági válság és a politikai széttagoltság tette elkerülhetetlenné, míg mások hangsúlyozzák, hogy Ulmanis és hívei önkényesen, saját hatalmi érdekeikből számolták fel a parlamentarizmust. Az bizonyos, hogy a puccs után Lettországban 1934-től 1940-ig tekintélyelvű rendszer működött, amelynek részletei a következő alfejezetben – Ulmanis autoriter rendszere – kerülnek tárgyalásra.
A lett parlamentáris köztársaság történetének kutatása elsősorban a korabeli állami dokumentumokra, törvényszövegekre, parlamenti jegyzőkönyvekre, sajtótermékekre és statisztikai évkönyvekre támaszkodik. A lett állami levéltárban fennmaradtak az alkotmányozó gyűlés és a Saeima iratai, valamint a kormányzati döntések előkészítő anyagai. A kisebbségi oktatás és a kulturális autonómia működéséről bőséges dokumentáció áll rendelkezésre, de ezek értelmezése erősen függ attól, hogy a kutató a lett nemzetépítés vagy a kisebbségi önrendelkezés szempontjából közelít-e.
A gazdasági adatokkal kapcsolatban jelentős bizonytalanságok vannak. A népszámlálások és gazdasági felmérések módszertana a korszakban kevésbé volt egységes, mint a mai statisztikai rendszerekben. A munkanélküliségre, a mezőgazdasági termelésre és a jövedelmi viszonyokra vonatkozó számok becslések, és a különböző források jelentős eltéréseket mutatnak. A történészek gyakran kénytelenek a szovjet és a nyugati propaganda által torzított adatoktól is megkülönböztetni a valós folyamatokat.
Az 1934-es puccs okainak és megítélésének kérdése a lett emlékezetpolitika egyik legvitatottabb pontja. Ulmanis személye a mai napig ellentmondásos: egyesek a nemzeti egység megteremtőjét, a gazdasági fellendülés elindítóját látják benne, mások a demokrácia elárulóját és a tekintélyelvű fordulat felelősét. A független Lettország 1991-es visszaállítása után a történészek újraértékelték a parlamentáris köztársaságot, és a demokratikus intézmények működésére vonatkozó források elemzése jelenleg is folyik. A kutatás egyik nehézsége, hogy a szovjet megszállás alatt sok korabeli irat megsemmisült vagy átkerült Moszkvába, ezért a teljes kép rekonstrukciója hiányos.