A balti államok 1940 és 1991 közötti története nem érthető meg kizárólag a birodalmi központok politikatörténeteként: a szovjet és a nemzetiszocialista megszállás, a háborús pusztítás, a deportálások, a Holocaust, majd a szovjet újjáépítés és az erőltetett modernizáció együttesen alakították át Lettország társadalmát, etnikai szerkezetét és emlékezetvilágát. Az alábbi alfejezet az 1940. évi szovjet annexiótól a második szovjet megszálláson és a disszidens mozgalmakon át az 1991. évi függetlenségig tekinti át a lettországi eseményeket, különös figyelmet fordítva arra, hogy a mai emlékezetpolitikai vitákban gyakran összemosódó, de forráskritikailag elkülönítendő jelenségekről van szó.
Az 1939. augusztus 23-i Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka a balti államokat a szovjet érdekszférába sorolta. Lettország számára ez rövid távon a szovjet katonai támaszpontok kikényszerítését jelentette: 1939. október 5-én a kormány kénytelen volt aláírni a kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, amely mintegy 25 000 szovjet katona állomásoztatását tette lehetővé lett területen. Ez az egyezmény formailag nem számolta fel a függetlenséget, ám a katonai jelenlét és a szovjet nyomás gyakorlati mozgástere jelentősen beszűkült.
A beolvasztást azonnali államosítási hullám, a politikai rendőrség kiépítése és a közigazgatás átszervezése követte. Különösen súlyos volt az egyházi és a civil társadalmi intézmények felszámolása, valamint a hadsereg beolvasztása a Vörös Hadseregbe. A szovjet hatalom konszolidációja azonban 1941 júniusáig csak részleges volt, mert a társadalom jelentős része passzív ellenállással viszonyult az új rendszerhez.
A szovjet rendszer a potenciális ellenállási gócok felszámolására tömeges deportálásokat hajtott végre. 1941. június 13–14-én, a náci támadás előtt alig egy héttel, az NKVD lettországi egységei hozzávetőleg 15 000 embert hurcoltak el, főként a korábbi politikai, katonai és gazdasági elitekhez, valamint a nemzeti értelmiséghez tartozó családokat. A deportáltakat tehervagonokban szállították Szibériába és Kazahsztánba; a becslések szerint a gyermekek aránya meghaladta az egyharmadot. A pontos áldozatszám máig vitatott, mert a szovjet irattárak csak részben hozzáférhetők, a túlélői beszámolók pedig eltérő adatokat közölnek. A tudományos konszenzus szerint a deportálás célja elsősorban a társadalmi ellenállóképesség megtörése volt, nem pedig egy meghatározott etnikai csoport kiirtása; ennek ellenére a lett társadalomban a trauma a nemzeti identitás részévé vált.
A német támadás 1941. június 22-én érte el a balti területeket. A Wehrmacht néhány hét alatt elfoglalta Lettországot: Riga július 1-jén esett el. A náci megszállás 1944 őszéig, a Kurland-félszigeten pedig 1945 májusáig tartott. A megszálló hatóságok Lettországot az Ostland Birodalmi Biztosság (Reichskommissariat Ostland) részeként igazgatták, ami gyakorlatilag a gazdasági kizsákmányolás és a rasszista hierarchiarendszer kiépítését jelentette. A helyi közigazgatás egy része kollaborált, más része a túlélésre és a szabotázs minimalizálására törekedett. A kollaboráció megítélése a mai napig az egyik legérzékenyebb emlékezetpolitikai kérdés Lettországban.
A náci megszállás legsúlyosabb következménye a zsidó lakosság csaknem teljes megsemmisítése volt. Az 1941. júniusi szovjet adatok szerint Lettországban mintegy 93 000 zsidó élt, a legnagyobb közösség Rigában. A megszállás első hónapjaiban a német Einsatzgruppen, a lett kisegítő rendőri alakulatok és helyi kollaboránsok részvételével megkezdődött a tömeges kivégzés. A rigai gettót 1941 októberében hozták létre, ahol mintegy 29 000 embert zsúfoltak össze. November 30-án és december 8-án a rumbulai erdőben mintegy 25 000 embert gyilkoltak meg; ez a balti Holocaust egyik legnagyobb, dokumentált helyi eseménye. A fennmaradt gettólakókat később a kaiserswaldi koncentrációs táborba hurcolták, ahol a túlélés esélye minimális volt. A megszállás végére a lettországi zsidóság mintegy 90%-a, hozzávetőleg 70 000–80 000 ember vesztette életét. A számok bizonytalanságát növeli, hogy a náci hatóságok a szovjet és a helyi zsidó közösségeket nem mindig különítették el a statisztikákban, és a háború utáni szovjet jelentések is pontatlanok.
Fontos hangsúlyozni, hogy a Holocaust Lettországban nem egyszerűen a megszállók akciója volt: a helyi lett segédrendőrség egyes egységei dokumentált módon vettek részt a tömeggyilkosságokban. Ugyanakkor voltak olyan lettek is, akik zsidókat bújtattak, és a rigai gettóban ellenállási hálózat is működött. A történetírás az általánosítás helyett az egyéni és helyi szintű felelősség, illetve a strukturális kényszer bonyolult viszonyát vizsgálja. A lettországi Holocaust emlékezete a szovjet időszakban háttérbe szorult, mert a hivatalos propaganda a „szovjet polgárok” általános áldozattá nyilvánításával elmosta a zsidó áldozatok specifikumát.
A náci megszállás időszakának egyik legvitatottabb öröksége a lett Waffen-SS-légiók létrehozása. 1943-ban a német hatóságok, a keleti front emberveszteségei miatt, mozgósítani kezdték a lett férfilakosságot. A lett légió formálisan önkéntes alapon szerveződött, de a gyakorlatban a sorozás kényszerítő jellegű volt. A becslések szerint mintegy 110 000 lett szolgált a német fegyveres erők kötelékében, részben a Waffen-SS, részben a rendőri alakulatok soraiban. A mai lett hivatalos emlékezet a légiósokat gyakran a szovjet elnyomás ellen harcoló, kényszerrel besorozott katonákként ábrázolja, míg a nemzetközi zsidó közösség és számos történész szerint a Waffen-SS mint szervezet bűnrészes a náci atrocitásokban, ezért a légiós megemlékezések a Holocaust relativizálásának kockázatát hordozzák. A szakirodalom megkülönbözteti az egyéni motivációkat (haza védelme, kommunizmus elleni fellépés, kényszer) és az intézményi keret bűnösségét. A kérdés a mai napig feszültséget okoz Lettország és Oroszország, valamint Lettország és a nyugati zsidó szervezetek viszonyában.
A szovjet csapatok 1944 őszén visszafoglalták Lettország nagy részét; a Kurland-félszigeten rekedt német és lett alakulatok 1945 májusában tették le a fegyvert. A második szovjet megszállás újabb deportálási hullámmal kezdődött. 1945 és 1956 között a szovjet hatóságok több mint 50 000 embert hurcoltak el Szibériába, Kazahsztánba és a Távol-Keletre. Különösen kegyetlen volt az 1949. márciusi „tavaszi deportálás”, amelynek során mintegy 43 000 embert, főként a kolhozosítást ellenző gazdákat és családtagjaikat, telepítettek ki. A kollektivizálás erőszakos végrehajtása és a deportálások párhuzamosan zajlottak: a szovjet politika célja a mezőgazdaság szovjet típusú átszervezése és a vidéki társadalom ellenállásának felszámolása volt.
A háború utáni években fegyveres partizánellenállás is kibontakozott. Az úgynevezett „erdei testvérek” (mežabrāļi) laza szervezeti hálózatban, kisebb csoportokban harcoltak a szovjet hatalom ellen. A becslések szerint a mozgalomban összesen mintegy 20 000–30 000 ember vett részt aktívan, további több ezer pedig támogatóként. Az ellenállást a szovjet állambiztonsági szervek fokozatosan felszámolták; az utolsó ismert partizán az 1950-es évek végén esett el. A partizánháború megítélése a lett társadalomban pozitív, de a történetírás rámutat arra, hogy a mozgalom nem volt egységes, és a civilek elleni erőszak is előfordult.
A Szovjetunió 1945 után Lettországot a szovjet tervgazdaságba integrálta. A nehézipar, különösen a gépgyártás, a vegyipar és az elektronika, kiemelt fejlesztési terület lett. Rigába és a nagyobb városokba tömegesen érkeztek munkavállalók a Szovjetunió más részeiből, elsősorban Oroszországból, Fehéroroszországból és Ukrajnából. Ennek következtében a lett etnikai arány jelentősen átalakult. Az 1935. évi népszámlálás szerint a lettek aránya mintegy 75% volt, a szovjet korszak végére, az 1989-es népszámlálás adatai szerint, ez az arány alig 52%-ra csökkent. Az orosz ajkú lakosság aránya ugyanekkor 34% körül mozgott. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezek a kategóriák a szovjet népszámlálásokban nem a mai etnikai önbevallásnak felelnek meg, és a vegyes házasságok, valamint az asszimiláció miatt a tényleges identitásviszonyok ennél árnyaltabbak voltak.
A szovjet Lettországban a hivatalos ideológia az internacionalizmust hirdette, a gyakorlatban azonban a lett nyelv és kultúra fokozatos háttérbe szorult. Az orosz nyelv vált a közigazgatás, a párt és a nagyipar közvetítőnyelvévé. Az 1950-es évek végétől a kommunista párt „kétnyelvűséget” hirdetett, ami a gyakorlatban az orosz nyelv dominanciáját erősítette. Ugyanakkor a lett irodalom, zene és színház bizonyos fokú autonómiával fejlődhetett, és a dalfesztiválok hagyománya fennmaradt. A lett nemzeti identitás megőrzésében kiemelkedő szerepet játszott a családi emlékezet, a vidéki református és katolikus gyülekezetek, valamint a hazafias dalkörök.
Az 1950-es évek második felében, a desztalinizáció rövid időszakában, a lett kommunista párt egyes vezetői, köztük Eduards Berklavs, a Moszkva által diktált iparosítási tempó lassítását és a lett nyelv használatának erősítését szorgalmazták. Ezt a kísérletet a szovjet vezetés „nacionalista elhajlásként” ítélte el, és 1959–1960-ban tömegesen váltották le a lett pártvezetőket. A nemzeti kommunista kísérlet bukása az oroszosítás felgyorsulásához vezetett: az 1960-as és 1970-es években a betelepítés üteme nőtt, a lett nyelvű oktatás aránya pedig csökkent.
A szovjet korszak gazdasági modernizációja nem volt mentes a feszültségtől. A nehézipar fejlődése valóban emelte az életszínvonalat a szovjet átlaghoz képest, de a környezetszennyezés, a nyersanyag- és munkaerő-import függősége, valamint a központi tervezés merevsége miatt a lett gazdaság strukturálisan kiszolgáltatott volt. A fogyasztási cikkek hiánya, a lakáshiány és a bürokratikus ellátási rendszer a mindennapi elégedetlenség állandó forrása volt. A szovjet Lettországban a fogyasztói társadalom nem alakult ki, de a nyugati rádióadások, a turizmus és a feketepiac révén a nyugati életmód képei fokozatosan beáramlottak.
Az 1960-as évek végétől Lettországban is megjelent a szovjet rendszerrel nyíltan szembeforduló értelmiségi ellenállás. A disszidens mozgalom nem volt tömeges, de hatása a későbbi függetlenségi törekvésekre jelentős volt. A lett katolikus és evangélikus egyházak, valamint a nemzeti értelmiség köreiből származó aktivisták a szamizdat irodalom terjesztésével, petíciókkal és a nyugati sajtó tájékoztatásával próbálták felhívni a figyelmet a szovjet nemzetiségi politika visszásságaira.
Különösen fontos volt a „17 lett kommunista levele” néven ismert, 1971-ben külföldre juttatott tiltakozás, amely a lett nyelv háttérbe szorítását és a betelepítési politikát bírálta. 1975 után, a Helsinki Záróokmány aláírását követően, több szovjet tagköztársaságban úgynevezett Helsinki-bizottságok alakultak az emberi jogi rendelkezések betartásának ellenőrzésére. A lett Helsinki-csoport 1976-ban jött létre; tagjai ellen a KGB szisztematikus zaklatást, letartóztatásokat és pszichiátriai kezelést alkalmazott. A mozgalom felszámolásra ítéltetett, de a résztvevők később a rendszerváltás erkölcsi hitelévé váltak.
Mihail Gorbacsov 1985-ben meghirdetett reformpolitikája, a peresztrojka (átépítés) és a glasznoszty (nyilvánosság) új lehetőségeket nyitott. 1986-tól kezdve a lett értelmiség nyíltan vitatta a szovjet történelemértelmezést, a környezetszennyezést és a betelepítési politika következményeit. Az első nagy, tömeges tiltakozás a rigai metró építése ellen irányult: a tervezett építkezés további bevándorlást és a történelmi városkép pusztulását hozta volna, ezért a tiltakozásban a környezetvédelmi és a nemzeti érvek összekapcsolódtak. 1987-ben a rigai metrótervet a hatóságok visszavonták.
A nyilvánosság bővülésével egyre határozottabban fogalmazódott meg a függetlenség igénye. 1988-ban megalakult a Lett Népfront (Latvijas Tautas fronte), amely reformorientált kommunistákat, értelmiségieket és a vidéki lakosság képviselőit egyaránt tömörítette. A Népfront kezdetben a szovjet kereten belüli nagyobb autonómiát, majd fokozatosan a teljes állami függetlenséget tűzte ki célul. Ezzel párhuzamosan megerősödtek a radikálisabb, azonnali függetlenséget követelő csoportok, valamint a betelepült orosz ajkú lakosság érdekeit védő szervezetek, amelyek a szovjet állam fenntartását szorgalmazták.
A lett függetlenségi mozgalom egyedülálló vonása a tömeges, erőszakmentes, kulturális alapú mobilizáció volt, amelyet gyakran „Éneklő forradalomnak” neveznek. A dalfesztiválok hagyománya a szovjet időszakban is élt, és 1988-tól ezek az események a nemzeti követelések fórumává váltak. A lett, észt és litván mozgalmak 1989. augusztus 23-án, a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásának 50. évfordulóján, „balti láncot” alkottak: hozzávetőleg kétmillió ember fogta meg egymás kezét a Tallinntól Rigán át Vilniusig húzódó, mintegy 600 kilométeres útvonalon. A résztvevők számát a szervezők becslései adják, a pontos adat nem ismert, de a rendezvény a három ország egységes béketüntetéseként vonult be a történelembe. A balti lánc egyszerre volt tiltakozás a paktum ellen és demonstráció a három nemzet önrendelkezési joga mellett.
A politikai folyamatok 1990 tavaszán gyorsultak fel. A 1990. márciusi szabad választásokon a Népfront és szövetségesei többséget szereztek a Lett SZSZK Legfelsőbb Tanácsában. 1990. május 4-én a testület nyilatkozatot fogadott el a függetlenség visszaállításáról, egy átmeneti időszakkal. A lett nyilatkozat óvatosabb volt, mint a litván 1990. márciusi azonnali függetlenségi kikiáltás, mert a rigai vezetés tartott a szovjet katonai beavatkozástól. A szovjet kormány a nyilatkozatot érvénytelennek minősítette, de tárgyalásokat kezdett.
1991 januárjában a szovjet belügyi erők Litvániában és Lettországban is katonai akciókat indítottak a függetlenségi törekvések megtörésére. Rigában 1991. január 13-án a szovjet OMON (különleges rendőri alakulat) megtámadta a lett belügyminisztérium épületét, és a tömegben több embert agyonlőtt. A támadások után a lett társadalom barikádokat emelt Riga óvárosában, hogy megvédje a kormányzati épületeket. A hivatalos áldozatszám szerint a januári rigai eseményekben heten haltak meg, de a barikádokon töltött napok során több százan sérültek meg. A szovjet vezetés a nemzetközi felháborodás és a belső bizonytalanság miatt végül nem vállalta a teljes katonai leverést.
A szovjet hatalom összeomlását az augusztusi moszkvai puccskísérlet hozta el. 1991. augusztus 21-én a lett Legfelsőbb Tanács, kihasználva a moszkvai bizonytalanságot, kimondta a teljes függetlenség visszaállítását. A nemzetközi elismerés gyorsan követte: a szovjet vezetés 1991. szeptember 6-án, a Szovjetunió felbomlásának folyamatában, formálisan is elismerte Lettország, Észtország és Litvánia függetlenségét. A lett állam 1991 utáni története a szovjet örökség kezelésével, a piacgazdasági átalakulással és az EU/NATO-integrációval foglalkozik, amelyeket a következő alfejezet tárgyal.
A Lettország 1940–1991 közötti történetére vonatkozó kutatás több forrástípusra támaszkodik, amelyek mindegyike sajátos bizonytalanságokkal terhelt. A szovjet hivatalos iratok, például a Legfelsőbb Tanács jegyzőkönyvei, a választási eredmények és a deportálási statisztikák, a szovjet propagandacélok miatt erősen torzíthatnak. A náci megszállás dokumentumai, beleértve az Einsatzgruppen jelentéseit és a gettók adminisztratív anyagait, a tömeggyilkosságok tényét egyértelműen alátámasztják, de a pontos áldozatszámok meghatározása a hiányos nyilvántartás miatt nehéz. A Holocaust lettországi áldozatainak számát a legtöbb kutatás 70 000–80 000 közé teszi, ami a háború előtti zsidó lakosság mintegy 90%-a; ettől eltérő becslések is léteznek, ezért a számot becslésként kell kezelni.
A szovjet deportálások és a partizánháború emlékezetét a lett társadalomban az egyéni visszaemlékezések, családi történetek és a rendszerváltás utáni igazságtételi eljárások alakítják, ami a történeti rekonstrukciót egyszerre gazdagítja és szubjektív elemekkel terheli. A lett légiók megítélése a mai napig éles vitákat vált ki: míg a lett hivatalos emlékezet a megszálló hatalmak közötti kényszerhelyzetet hangsúlyozza, a nemzetközi történetírás egy része a Waffen-SS intézményes bűnösségét tartja elsődlegesnek. Ez az álláspontkülönbség emlékezetpolitikai természetű, és nem oldható fel pusztán a dokumentált tényekre hivatkozva, mert a tények értelmezése elválaszthatatlan attól a kérdéstől, hogy a mai Lettország miképpen viszonyul a holokauszt örökségéhez.