Lettország 1991 utáni története egyszerre a jogfolytonosság helyreállításának és egy új politikai közösség megteremtésének kísérlete. Az 1991. augusztus 21-én kikiáltott függetlenség a Legfelsőbb Tanács 1990. május 4-i nyilatkozatára épült, amely a Szovjetunióba való 1940-es bekebelezést jogilag érvénytelennek minősítette, és az 1922-es alkotmány folytonosságát hirdette. Ez a jogfolytonossági álláspont – amelyet a nemzetközi közösség széles körben elfogadott, de az Oroszországi Föderáció vitatott – meghatározta a függetlenség utáni állampolgársági politika kereteit is. A lett álláspont szerint Lettország nem új államként jött létre 1991-ben, hanem a két világháború közötti köztársaság jogutódjaként folytatta létezését; ezért az állampolgárságot nem a szovjet korszak végén az országban élő valamennyi személyre terjesztették ki automatikusan, hanem az 1919-es állampolgársági törvény és az 1940 előtti állampolgárok leszármazotti elve alapján határozták meg.
Az 1994-ben elfogadott állampolgársági törvény ennek megfelelően az állampolgárságot elsősorban azoknak biztosította, akik 1940. június 17-e előtt lettek állampolgárok, illetve leszármazottaiknak. A szovjet időszakban Lettországba települt orosz anyanyelvű lakosság – amelynek aránya az 1989-es népszámlálás szerint az ország lakosságának megközelítőleg 34%-át tette ki – jórészt kimaradt az automatikus állampolgárságból. Helyettük létrehozták a „nem állampolgár” (nepilsoņi) kategóriát: olyan személyeket, akik állandó tartózkodási joggal rendelkeznek, de nem rendelkeznek lett állampolgársággal, nem szavazhatnak az országos választásokon, nem tölthetnek be bizonyos közhivatalokat, ugyanakkor jogosultak lett útlevélre és konzuli védelemre. A lett kormányzat a nem állampolgárok számát 1995-ben mintegy 735 ezerre, a lakosság közel 30%-ára becsülte; a természetes asszimiláció, a honosítás, az elvándorlás és a halálozás következtében ez a szám 2020-ra hozzávetőleg 200 ezer alá csökkent, ami a lakosság nagyjából 10%-át jelentette.
A honosítás feltételei közé tartozott a lett nyelv társalgási szintű ismerete, a lett történelem és alkotmány alapjainak ismerete, valamint hűségeskü letétele. A folyamat lassan indult: az 1990-es években a honosítási kérelmek száma alacsony maradt, részben a nyelvvizsga-követelmény, részben a szovjet időszakban kialakult társadalmi elkülönülés, részben az oroszországi média és politikai szereplők által sugallt bizalmatlanság miatt. A 2004-es EU-csatlakozást követően a honosítás üteme némileg gyorsult, mivel a lett állampolgárság egyúttal uniós állampolgárságot is jelentett, így a lett nem állampolgárok egy része az uniós mobilitás kedvéért kérte a honosítást. A nem állampolgárok gyermekei számára 1998-ban népszavazáson megerősített törvénymódosítás tette lehetővé, hogy a szülők kérelmére születésüktől fogva állampolgárok legyenek; 2020-tól pedig a törvényhozás fokozatosan megszüntette az újszülöttek automatikus nem állampolgár státuszát.
A lett társadalom 1991 utáni legnagyobb belső feszültsége az állampolgársági kérdés mellett a nyelvpolitika volt. Az 1989-es nyelvtörvény már a függetlenedés folyamatában a lett nyelvet nyilvánította államnyelvvé, de az 1999-es államnyelvi törvény szigorúbb kereteket vezetett be: a közszférában, az állami intézményekben és a közoktatásban fokozatosan biztosította a lett nyelv elsőbbségét. A törvény ugyanakkor elismerte a kisebbségi nyelvek használatát a magánéletben, a vallási életben és a kisebbségi oktatási intézményekben, amennyiben azok nem sértik az államnyelv használatának követelményeit.
A legélesebb vitát a kisebbségi iskolák reformja váltotta ki. A szovjet korszakban az orosz tannyelvű iskolák a lett iskolarendszerrel párhuzamosan, de attól nagyrészt elkülönülten működtek. A 2004-ben elfogadott oktatási reform előírta, hogy a középiskolák felső évfolyamain a tantárgyak legalább 60%-át lett nyelven kell oktatni, míg az általános iskolákban a kisebbségi nyelvű oktatás aránya magasabb maradhat. A reformot az orosz ajkú közösség egy része tiltakozással fogadta, és Oroszország hivatalos képviselői is többször bírálták, a kisebbségi jogok megsértésére hivatkozva. A lett kormányzat ezzel szemben azzal érvelt, hogy az egységes államnyelvi oktatás a társadalmi mobilitás és a munkaerőpiaci integráció előfeltétele, és hogy a lett nyelv ismerete nélkül az orosz ajkú fiatalok hátrányba kerülnek a felsőoktatásban és a munkavállalásban.
A kérdés tudományos megítélése árnyalt. Az 1990-es és 2000-es évek szociológiai felmérései alapján a lett társadalomban valóban két, részben párhuzamos nyilvánosság létezett: a lett nyelvű és az orosz nyelvű média, oktatási intézmények és kulturális fogyasztási szokások gyakran nem találkoztak. Ugyanakkor a fiatalabb generációk körében a lett nyelv ismerete fokozatosan javult, és a 2010-es évektől a vegyes házasságok, a közös munkahelyek és a közös fogyasztási tér erősítették a mindennapi érintkezést. A nem állampolgárság intézménye azonban tartósan csökkentette az orosz ajkú lakosság politikai részvételét, és hozzájárult ahhoz, hogy az országos politikában az etnikai-nemzeti törésvonal továbbra is meghatározó maradt.
A gazdasági átmenet Lettországban a „sokkterápia” és a gyors liberalizáció jegyében zajlott. A szovjet tervgazdaság összeomlása után a lett kormányzat az 1990-es évek elején eltörölte az ártámogatásokat, liberalizálta a külkereskedelmet, privatizálta az állami vállalatokat, és bevezette a lett latot (lats), amelyet 1993-ban a lett jegybank árfolyamstabilizációs politikája rögzített a Nemzetközi Valutaalap (IMF) támogatásával. A transzformációs visszaesés mély volt: a lett GDP az 1990-es évek első felében a becslések szerint 30–40%-kal esett vissza, a munkanélküliség a hivatalos adatok szerint meghaladta a 10–15%-ot, az infláció pedig 1992–1993-ban háromjegyű volt. A privatizáció során a külföldi befektetők – elsősorban skandináv bankok és távközlési cégek – jelentős szerepet játszottak, ami a lett gazdaság erős észak-európai orientációját alapozta meg.
A földreform a szovjet kolhozrendszer felszámolását és a földtulajdon visszaszármaztatását célozta a két világháború közötti tulajdonosok leszármazottainak, illetve új magángazdaságok létrehozását. A reform társadalmi hatása összetett volt: a vidéki lakosság egy része, különösen azok, akik a szovjet időszakban költöztek a kolhozokba, nem rendelkezett földtulajdonnal, és a mezőgazdasági foglalkoztatás gyorsan zsugorodott. A vidéki elnéptelenedés és a főváros, Riga dominanciája a 2000-es évekre Lettország egyik legsúlyosabb regionális problémájává vált.
A gazdasági stabilizáció az 1990-es évek második felében következett be, amikor a lett gazdaság növekedésnek indult, és az inflációt sikerült egy számjegyűre csökkenteni. A bankrendszer konszolidációja, a skandináv bankok térnyerése és a feldolgozóipar – elsősorban a faipar, az élelmiszeripar és a gépgyártás – fokozatos korszerűsödése jellemezte ezt az időszakot. A lett gazdaság azonban sebezhető maradt: a belső fogyasztás és a hitelfelvétel gyors növekedése, valamint a folyó fizetési mérleg jelentős hiánya a 2000-es évek közepén tarthatatlan egyensúlytalanságokat halmozott fel.
A 2008–2009-es globális pénzügyi válság Lettországot a világ egyik legsúlyosabban érintett gazdaságaként találta el. A lett GDP 2009-ben a hivatalos statisztikák szerint közel 18%-kal esett vissza, a munkanélküliség 2010 elején meghaladta a 20%-ot, és az államháztartási hiány a GDP 9–10%-ára emelkedett. A lett kormányzat – Valdis Dombrovskis miniszterelnök vezetésével – az IMF, az Európai Unió és a skandináv államok által nyújtott nemzetközi hitelcsomag fejében radikális megszorító intézkedéseket vezetett be: csökkentette a közszféra béreit, emelte az adókat, visszavágta a szociális kiadásokat, és befagyasztotta a nyugdíjak indexálását.
A megszorító politika megítélése a közgazdasági irodalomban vitatott. Támogatói szerint a belső leértékelés – a bérek és árak csökkentése a valutaárfolyam rögzítettségének megőrzése mellett – helyreállította a lett export versenyképességét, és lehetővé tette a lat euróhoz rögzített árfolyamának megvédését, ami a későbbi euróövezeti csatlakozás hitelességéhez is hozzájárult. Kritikusai szerint a megszorítások társadalmi ára rendkívül magas volt: a kivándorlás a 2004-es EU-csatlakozás után újabb hullámban gyorsult, a közszféra bércsökkentései aránytalanul sújtották a vidéki és a kevésbé képzett rétegeket, és a gazdasági fellendülés részben a külföldre távozó munkaerő által küldött hazautalásoktól függött. A tény, hogy Lettország 2014. január 1-jén az euróövezet tagjává vált, a megszorító politika hívei szerint a belső leértékelés sikerét igazolta; a kritikusok szerint az euró bevezetése a monetáris szuverenitás elvesztésével járt, és növelte a gazdaság külső sokkhatásokkal szembeni kiszolgáltatottságát.
Lettország biztonságpolitikája 1991 után fokozatosan, de határozottan fordult a nyugati integráció felé. Az orosz csapatok kivonása 1994-ben fejeződött be, miután Oroszország és Lettország között hosszas tárgyalások folytak a szovjet hadsereg által használt bázisok, különösen a Liepāja melletti katonai kikötő átadásáról. Az orosz katonai jelenlét megszűnése után a lett védelmi politika az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez (NATO) való csatlakozást tűzte ki célul. Lettország – Észtországgal és Litvániával együtt – 2004. március 29-én csatlakozott a NATO-hoz, és ugyanabban az évben, május 1-jén az Európai Unióhoz is.
A csatlakozás utáni első évtizedben a lett védelmi kiadások a GDP 1%-a alatt maradtak, és a haderő elsősorban könnyű, expedíciós jellegű feladatokra rendezkedett be, részt véve a NATO afganisztáni és iraki misszióiban. A biztonságpolitikai közvélemény a 2000-es években viszonylag alacsony fenyegetettség-érzékeléssel jellemezhető; a fő kockázatokat a szervezett bűnözésben, a határok átjárhatóságában és az energiafüggőségben látták. Lettország földgázellátása szinte teljes egészében Oroszországtól függött, és az ország villamosenergia-hálózata a szovjet időszakból örökölt, Oroszországgal és Fehéroroszországgal szinkronizált BRELL-rendszer része volt.
A fordulatot Oroszország 2014-es ukrajnai beavatkozása, a Krím annektálása és a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus hozta el. A lett kormányzat 2014 után jelentősen növelte védelmi kiadásait, és elérte a NATO által elvárt GDP-arányos 2%-os szintet. A NATO 2016-ban a varsói csúcstalálkozón döntött a megerősített előretolt jelenlét (enhanced Forward Presence, eFP) létrehozásáról a balti államokban és Lengyelországban. Lettországban egy többnemzetiségű zászlóalj-harccsoportot állomásoztattak, amelynek vezető nemzete Kanada volt; a harccsoportban amerikai, brit, spanyol, olasz, lengyel, albán és más tagállami kontingensek is szolgáltak rotációs rendszerben. Ez a jelenlét a NATO elrettentési politikájának kulcselemévé vált, bár katonai értelemben korlátozott méretű volt: a harccsoport létszáma jellemzően 1000–1500 fő között mozgott, ami a nyílt forrású becslések alapján önállóan nem lett volna elegendő egy nagyszabású támadás elhárítására, de egyértelmű politikai elkötelezettséget jelzett.
Oroszország 2022. februári teljes körű ukrajnai inváziója alapvetően átalakította a lett biztonságpolitikát és a társadalmi közbeszédet. Lettország a háború kezdetétől fogva a leghatározottabban támogató országok közé tartozott Ukrajna számára: katonai felszerelést, humanitárius segélyt és pénzügyi támogatást nyújtott, a GDP-arányos támogatás mértékét tekintve a nemzetközi rangsorok élvonalában szerepelt. Az orosz invázió a lett társadalomban is felerősítette a nemzetbiztonsági aggályokat, és a 2014 óta tartó védelmi kiadás-növekedés tovább gyorsult. A lett kormányzat 2023–2024-ben a GDP 3%-át meghaladó védelmi költségvetést fogadott el, és bejelentette a nemzeti védelmi szolgálat (Valsts aizsardzības dienests) újbóli bevezetését, amely a férfiak számára kötelező sorkatonai szolgálatot, nők számára pedig önkéntes szolgálatot írt elő fokozatos bevezetéssel.
A háború hatására felgyorsult a lett társadalom és politika elhatárolódása a szovjet múlttól és annak nyilvános szimbólumaitól. 2022–2023-ban több városban, köztük Rigában is, eltávolítottak szovjet emlékműveket, köztük a rigai Uzvaras parks – a győzelem park – második világháborús szovjet emlékművét. A lépés feszültséget keltett az orosz ajkú lakosság egy részében, és Oroszország hivatalos körei is tiltakoztak ellene. A lett hatóságok azzal indokolták a szoboreltávolításokat, hogy azok a szovjet megszállás és az erőszakos asszimiláció szimbólumai, nem pedig a felszabadításé. A történészek egy része rámutatott, hogy a szovjet emlékezetpolitika a második világháborús győzelmet összekapcsolta a balti államok 1944–1945-ös visszafoglalásának igazolásával, így a szimbólumok jelentése az orosz ajkú és a lett ajkú közösségben gyökeresen eltérő volt.
A 2022-es invázió után a lett kormányzat szigorította az oroszországi és fehéroroszországi állampolgárok beutazásának és tartózkodásának feltételeit, és fokozta a határellenőrzést. Az orosz nyelvű média – különösen az orosz állami televíziós csatornák – műsorszórását már 2014 után is felfüggesztették, 2022-ben pedig a fennmaradó oroszországi tartalomszolgáltatások további korlátozásokat szenvedtek. A lett hatóságok azzal érveltek, hogy az oroszországi média dezinformációs kampányokat folytat, és a lett társadalom megosztására törekszik. A sajtószabadság nemzetközi megfigyelői ezzel párhuzamosan megjegyezték, hogy a korlátozások a háborús helyzetben indokolhatónak tekinthetők, de hosszú távon kockázatot jelentenek a tájékoztatás pluralizmusára.
A 2018-ban elfogadott, majd fokozatosan bevezetett oktatási reform tovább szűkítette az orosz nyelvű oktatás terét. A reform célja az volt, hogy a közoktatásban fokozatosan a lett legyen az egyetlen tanítási nyelv, miközben az orosz nyelv és irodalom, valamint a kisebbségi kultúra tantárgyként megmaradjon. Az óvodai nevelésben és az általános iskola alsó évfolyamain átmeneti időszakot írtak elő, de a középiskolai oktatásban 2021–2022-től a lett nyelv kizárólagossága vált általánossá. Az intézkedés az orosz ajkú családok egy részében ellenállásba ütközött, és több helyi önkormányzat – különösen a keleti, nagyobb orosz ajkú lakossággal rendelkező városokban, mint Daugavpils és Rēzekne – nyíltan bírálta a központi kormányzatot a végrehajtás ütemezése miatt. A lett kormányzat azzal érvelt, hogy a reform a társadalmi kohéziót szolgálja, és az orosz ajkú fiatalok számára is jobb esélyeket teremt a felsőoktatásban és a munkaerőpiacon.
A reform hosszú távú hatásairól egyelőre nincs konszenzus a kutatásban. Az oktatási eredményekre vonatkozó korai adatok arra utalnak, hogy a lett nyelvi kompetenciák javultak az orosz ajkú tanulók körében, ugyanakkor a kisebbségi identitás megőrzésének lehetőségei szűkültek. A nemzetközi kisebbségvédelmi szervezetek – köztük az Európa Tanács keretében működő Velencei Bizottság – javasolták, hogy a lett hatóságok biztosítsanak nagyobb rugalmasságot a kisebbségi nyelvek oktatásában, miközben elismerték az államnyelv-tudás fontosságát. A lett alkotmánybíróság több döntésében is foglalkozott a nyelvi jogokkal, és általában megerősítette az állam nyelvpolitikai mozgásterét, kivéve néhány részletkérdésben.
Lettország 1991 utáni történetét a demográfiai zsugorodás is alapvetően meghatározta. A szovjet népszámlálások szerint Lettország lakossága 1989-ben megközelítette a 2,67 milliót; a 2011-es népszámlálás már mintegy 2,07 milliót, a 2021-es pedig nagyjából 1,89 milliót regisztrált. A csökkenés három tényező együttes következménye: a természetes fogyás (a halálozások száma tartósan meghaladta a születéseket), a kivándorlás (különösen a 2004-es EU-csatlakozás és a 2008-as válság után), valamint a szovjet időszakban betelepült lakosság egy részének elvándorlása, illetve halálozása. A kivándorlás fő célpontjai az Egyesült Királyság, Írország, Németország és a skandináv országok voltak. A 2010-es években a kivándorlási hullám mérséklődött, de a visszavándorlás mértéke alacsony maradt, és a munkaképes korú lakosság aránya folyamatosan csökkent.
A demográfiai folyamatok térben egyenetlenül jelentkeztek. Riga és a Riga környéki agglomeráció lakosságcsökkenése mérsékeltebb volt, és a főváros gazdasági súlya tovább nőtt: a 2020-as évek elején a lett GDP több mint felét a fővárosi régió termelte. A keleti régió – Latgale – ezzel szemben tartósan a legszegényebb és leggyorsabban elnéptelenedő térség maradt. Latgale sajátos történelmi és nyelvi örökséggel rendelkezik: a régióban hagyományosan jelentős az orosz ajkú, a fehérorosz és a lengyel kisebbség, valamint a katolikus és az ortodox vallású lakosság aránya. A „két Lettország” kifejezést a társadalmi közbeszédben gyakran használják a főváros és a vidék, illetve a lett ajkú és az orosz ajkú társadalom közötti megosztottságra; a fogalom azonban leegyszerűsítő, mivel a regionális különbségek és az egyéni élethelyzetek ennél sokkal összetettebbek.
A független Lettország parlamentáris köztársaság, egykamarás törvényhozással, a Saeimával, amelynek 100 képviselőjét négy évre arányos választási rendszerben választják. A kormányzati stabilitás az 1990-es években alacsony volt: a kormánykoalíciók gyakran cserélődtek, és a pártrendszer rendkívül töredezett maradt. A pártok többnyire nem rendelkeztek stabil társadalmi beágyazottsággal, és a választási kampányokat gyakran személyi konfliktusok és média-összefonódások jellemezték. A 2000-es évek közepétől a pártszerkezet némileg konszolidálódott, de a populista és a korrupcióellenes platformok továbbra is erősek maradtak.
A lett pártrendszer sajátossága, hogy az etnikai-nemzeti törésvonal tartósan jelen van, de nem kizárólagos. Az orosz ajkú szavazók egy része hagyományosan olyan pártokra szavazott, amelyek az orosz kisebbség érdekeit, a nem állampolgárok jogainak bővítését és az Oroszországgal fenntartott kapcsolatok pragmatikus kezelését hangsúlyozták. A legjelentősebb ilyen erő hosszú ideig a Harmónia (Saskaņa) nevű szociáldemokrata irányultságú párt volt, amely a 2010-es években több választáson a legtöbb szavazatot szerezte, de koalíciós partnerek híján kormányra nem került. A lett nyelvű pártok – konzervatív, liberális, agrár- és zöldpárti formációk – általában elutasították a Harmóniával való kormányzati együttműködést, hivatkozva annak oroszországi kapcsolataira és a lett nyelvpolitika bírálatára. A 2022-es parlamenti választáson a Harmónia támogatottsága jelentősen visszaesett, és a párt kiesett a parlamentből; az orosz ajkú szavazók egy része más pártok felé fordult, vagy távol maradt az urnáktól.
A 2020-as évek közepére Lettország a balti és a közép-kelet-európai régió egyik leginkább euroatlanti elkötelezettségű államává vált. Az ország parlamentje, kormánya és a közvélemény meghatározó része – a 2022 utáni felmérések szerint – egyértelműen támogatta a NATO-tagságot, az ukrajnai ellenállást és az Oroszországgal szembeni szankciókat. Ugyanakkor a társadalom megosztottsága nem szűnt meg: az orosz ajkú lakosság egy része továbbra is fenntartásokkal viszonyult a lett kormányzat nyelv- és emlékezetpolitikájához, és az oroszországi állami propaganda – bár korlátozottan – továbbra is célba vette a lett társadalmat, elsősorban az internetes platformokon keresztül.
A lett gazdaság a 2022–2023-as energiaár-sokk után mérsékelt növekedésre állt vissza, és az infláció a 2022-es 20% feletti szintről fokozatosan csökkent. A kormányzat nagy hangsúlyt fektetett az energiafüggetlenségre: 2023–2024-ben a lett gázpiac diverzifikálódott, a cseppfolyósított földgáz (LNG) behozatala nőtt, és az ország a balti villamosenergia-hálózat 2025 elején befejezett szinkronizációját hajtotta végre az európai hálózattal, megszüntetve a BRELL-rendszerhez való technikai kapcsolódást. A szinkronizáció a lett energiaszuverenitás szempontjából mérföldkő volt, bár a végrehajtás részleteit és a költségeket illetően a nyilvánosság vitái is folytak.
A lett védelmi politika a 2020-as évek közepén a korábbinál sokkal inkább a totális védelem koncepciójára épült: a sorkatonai szolgálat mellett a civil védelmi felkészítés, a tartalékos rendszer és a helyi önkéntes egységek megerősítése is napirendre került. A NATO 2022-es madridi csúcstalálkozóján elfogadott új erőmodell értelmében a balti államokban állomásozó harccsoportokat hadosztályszintű erőkké tervezték fejleszteni, ami Lettországban a kanadai vezetésű jelenlét bővítését és további infrastrukturális beruházásokat jelentett. A NATO keleti szárnyának megerősítése Lettország számára a biztonsági garancia erősödését hozta, ugyanakkor a lett kormányzatnak és a NATO-tagállamoknak továbbra is szembe kellett nézniük azzal a katonai realitással, hogy a balti régió geostratégiai sebezhetősége – a rövid határok, a kelet-nyugati mélység hiánya és a Kalinyingrádi terület közelsége – önmagában nem szüntethető meg, csak ellensúlyozható.
Mindeközben a lett társadalomban a függetlenség 1991-es helyreállításának megítélése továbbra is eltérő az etnikai-nemzeti törésvonal mentén. A lett nyelvű közösség többsége a függetlenséget a jogfolytonosság és a nemzeti felszabadulás betetőzéseként ünnepli; az orosz ajkú lakosság egy része ugyanakkor a függetlenség időszakát a szovjet korszakban élvezett biztos állás és a nyelvi-kulturális dominancia elvesztéseként élte meg. A 2022 utáni helyzetben ez az emlékezeti hasadás tovább mélyült, mivel az orosz–ukrán háború a lett orosz ajkú közösséget is arra kényszerítette, hogy viszonyuljon Oroszország agressziójához, a szovjet múlt örökségéhez és a lett állam elvárásaihoz. A levéltárak, a múzeumok és az oktatási intézmények a 2020-as években egyre inkább a többnyelvű, de a lett államiság elsődlegességét hangsúlyozó történeti narratívát igyekeztek közvetíteni; ennek sikeressége a következő évtizedek egyik legfontosabb nyitott kérdése marad.
A fejezet elsősorban másodlagos szakirodalomra, nemzetközi szervezetek (ENSZ, EBESZ, Európa Tanács, EU, NATO) által közzétett jelentésekre, valamint a lett Központi Statisztikai Hivatal és a lett jegybank által publikált adatsorokra támaszkodik. Az 1990-es évek elejére vonatkozó gazdasági adatok – különösen a GDP-visszaesés mértéke – becslések, mivel a szovjet statisztikai rendszer összeomlása után az adatgyűjtés módszertana megváltozott, és a nem hivatalos gazdaság aránya magas volt. A nem állampolgárok számára vonatkozó adatok a lett hatóságok hivatalos nyilvántartásaiból származnak, de a honosítási kérelmek okainak értelmezése vitatott: egyes kutatók a nyelvi követelményeket, mások a szociális-gazdasági helyzetet vagy a politikai bizalmatlanságot tartják a fő magyarázatnak.
A 2008–2009-es válság és a megszorító politika megítélése ma is élénk tudományos vita tárgya. A megszorításokat támogató elemzések gyakran a lett kormány és az IMF hivatalos dokumentumaira hivatkoznak; a kritikusok a társadalmi mutatókra, a kivándorlási statisztikákra és a hosszú távú növekedési adatokra támaszkodnak. A 2022 utáni események – a szoboreltávolítások, az oktatási reform hatása, a védelmi kiadások növelése – a folyamatban lévő politikai fejlemények körébe tartoznak; az ezekre vonatkozó adatok naprakésznek tekinthetők, de értelmezésük szükségszerűen vitatott. A felmérési adatoknál mindig figyelembe kell venni a minta összetételét és a kérdezés időpontját.