Az észt államiság 1940 és 1991 közötti fél évszázada a kis balti állam számára a megszállások, annexiók, tömeges deportálások és az erőszakos társadalmi átalakítások időszaka volt. Ez a korszak nem csupán Észtország, hanem az egész kelet-közép-európai régió sorsfordító tapasztalata, amelyben a szovjet és a náci nagyhatalmi törekvések közé szorult országok elvesztették cselekvési szabadságukat, majd hosszú küzdelemben, a közép-európai rendszerváltásoknál békésebb, de nem kevésbé radikális úton szerezték vissza függetlenségüket. Jelen alfejezet az 1939–1940-es szovjet terjeszkedéstől, az 1940. évi annexiótól a német megszálláson át a második szovjet korszakig, valamint az 1987–1991 közötti éneklő forradalomig vezető utat tárgyalja, különös tekintettel az ellenállás formáira, a társadalmi következményekre és a történeti értékelés bizonytalanságaira.
Az 1939. augusztus 23-án aláírt Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka a balti államokat, köztük Észtországot a szovjet érdekszférába sorolta. Ez a dokumentált tény, bár a paktum titkos záradékának hitelességét a szovjet fél évtizedekig tagadta; ma már a szakirodalom egyöntetűen valódi, aláírt és jóváhagyott megállapodásként kezeli. A paktum következményeként 1939 őszén a Szovjetunió katonai bázisok telepítésére kényszerítette Észtországot, az 1939. szeptember 28-i kölcsönös segítségnyújtási egyezmény keretében. Ez a szerződés – amelyet az észt kormány a szovjet katonai erőfölény és a nemzetközi helyzet nyomása alatt kötött – lehetővé tette a Vörös Hadsereg 25 ezer főt meghaladó kontingensének állomásoztatását, ami formailag nem szüntette meg az ország szuverenitását, gyakorlatilag azonban megnyitotta az utat a későbbi annexióhoz.
Az annexió formális legalizálására 1940 júliusában került sor: megtartottak egy rohamtempójú, előre meghatározott eredményű parlamenti választást, amelyen csak a szovjetbarát Észt Dolgozók Szövetsége (Eestimaa Töötava Rahva Liit) indult. A választás eredményét – a hivatalos közlés szerint 92,8%-os részvétel mellett 84,1%-os támogatottság – a nyugati megfigyelők és a későbbi történészek nem tekintik szabad választásnak; a választási jegyzőkönyvek hitelessége is vitatott. Az így létrehozott Riigikogu (észt parlament) július 21-én kikiáltotta az Észt Szocialista Szovjet Köztársaságot, és kérte felvételét a Szovjetunióba, amit augusztus 6-án a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa jóváhagyott. Az 1940. évi annexiót a nemzetközi közösség jelentős része – így az Egyesült Államok és számos nyugat-európai állam – soha nem ismerte el de jure, csupán de facto tudomásul vették a tényleges hatalmi helyzetet. Ez a jogi fenntartás az évtizedek során az észt emigráció és a későbbi függetlenségi politika egyik alapja lett.
Az első szovjet időszak alig több mint egy éve a szovjetizálás gyors és brutális felgyorsítását hozta. A hatalmat a Kommunista Párt helyi szervezetei és a szovjet belügyi szervek (később NKVD) gyakorolták. A gazdaságban megkezdődött a bankok, nagyüzemek, kereskedelmi vállalatok államosítása; a mezőgazdaságban a nagybirtokok felosztását és az első kollektivizálási lépéseket is meghirdették, de a teljes kolhozosítás csak 1949 után valósult meg. A politikai és társadalmi elit elleni fellépés tömeges letartóztatásokban és kivégzésekben öltött testet; a legnagyobb megtorló akció azonban az 1941. június 14-i deportálás volt.
A júniusi deportálás során az NKVD és a helyi segéderői – a hivatalos adatok szerint – körülbelül 10 000 észt polgárt hurcoltak el, főként családostul, tehetősebb parasztokat, értelmiségieket, politikusokat és katonatiszteket. A becslések 9 200 és 10 200 fő közé teszik a deportáltak számát; a szállítások egy része közvetlenül a halálba vezetett, a Szibériába hurcoltak nagy része a hadifogolytáborokban vagy a kényszermunka-telepeken halt meg. A deportálás dokumentált tény, de a pontos áldozatszám továbbra is vitatott, mivel a szovjet iratok hiányosak, és a túlélők visszaemlékezései eltérő számokat tartalmaznak. Az 1941. júniusi deportálás mintája megegyezik a lett és litván területeken végrehajtott akciókkal, ami a szovjet politika regionális összehangoltságát mutatja.
A szovjet megszállásról a kortárs észt lakosság nagy része egyértelműen elutasítóan ítélkezett, de a nyilvános ellenállás lehetősége szűk volt. Az 1940–1941-es időszakban megalakultak ugyan kisebb illegális ellenálló csoportok, de ezek elsősorban a német megszállás idején aktívvá váló erdei testvérek (metsavennad) előfutárainak tekinthetők. A szovjet hatóságok ezzel párhuzamosan tömegesen toboroztak erőszakkal katonai szolgálatra, és sok észt férfi a Vörös Hadsereg soraiban került a keleti frontra.
A náci Németország 1941. június 22-én indított Szovjetunió elleni támadása nyomán a Wehrmacht és a vele szövetséges erők gyorsan elfoglalták a balti országokat. Észtország területére a német csapatok 1941 júliusától érkeztek; Tallinnt augusztus 28-án foglalták el. A német megszállást a lakosság egy része – az 1940–1941-es szovjet terrortól szenvedő csoportok – először felszabadításként élte meg, de ez a remény gyorsan szertefoszlott. A náci rezsim Észtországot az Ostland nevű közigazgatási egység részeként, a Reichskommissariat Ostland keretében kormányozta, és nyíltan gazdasági kizsákmányolásra, valamint a „fajelmélet” szerinti átalakításra törekedett.
A náci megszállás legsúlyosabb következménye a Holocaust volt. Észtországban a háború előtt mintegy 4500 zsidó élt, akiknek túlnyomó része a szovjet uralom elől keletre evakuált vagy a Vörös Hadseregben harcolt; a német megszállás idején csak néhány száz zsidó maradt az országban. A náci megsemmisítő gépezet azonban Észtországot tranzit- és kivégzőhelyként használta: a megszállt területeken létesített táborokba – elsősorban a Tallinn melletti Kloogára – a Szovjetunió más részeiből, főként Fehéroroszországból, Litvániából és Lettországból deportált zsidókat szállítottak, és tömegesen gyilkoltak meg. A kloogai tábor 1944. évi felszámolásakor, a Vörös Hadsereg előrenyomulása idején a visszavonuló SS-egységek és kollaboránsaik több ezer rabot lőttek agyon; a holttestekkel teli máglyák látványa a háború utáni szovjet propagandában és a nemzetközi bírósági eljárásokban is dokumentálva lett. Az észtországi zsidó áldozatok száma – beleértve a helyi és a betelepített zsidókat – a becslések szerint 8 000 és 10 000 közé tehető; a pontos szám bizonytalan, mert a náci iratok egy része megsemmisült, és a szovjet források is ideologikusan torzítottak. A Holocaust áldozatai között voltak továbbá romák, szovjet hadifoglyok és politikai foglyok is.
A német megszállás alatt kialakult az észt kollaboráció kérdése, amely máig érzékeny emlékezetpolitikai vita tárgya. Az Omakaitse (önvédelem) nevű, német irányítás alatt működő milíciában sok észt férfi szolgált, részben a szovjetellenesség, részben a kényszer hatására; egyes egységek részt vettek zsidók és szovjet partizánok elleni akciókban. A háború után a szovjet narratíva az egész észt nemzetet kollektívan bűnösként igyekezett feltüntetni, míg az észt nemzeti emlékezet gyakran a szovjet megszállás áldozati szerepét hangsúlyozza. A tudományos konszenzus szerint a kollaboráció ténye dokumentált, de mértéke és motivációja egyénenként és csoportonként változott, és nem igazolható a kollektív bűnösség tétele. Ugyanebben az időszakban létrejött a 20. észt SS-gránátoshadosztály is, amelybe észteket soroztak be; ennek tagjai közül sokan a német vereség után nyugatra menekültek.
A német megszállással szemben is kialakult ellenállás. Az erdei testvérek a megszállt területeken bújkáló, szovjet orientációjú vagy nemzeti alapon szerveződő partizánok voltak; emellett működtek szovjet ejtőernyősök és illegális kommunista sejtek is. Az ellenállás összképe azonban megosztott: a lakosság egy része a németekben látta a kisebb rosszat a szovjet terrorhoz képest, mások a nyugati szövetségesek győzelmét várták. A német uralom idején a kényszermunka, a gazdasági rekvirálások és a megtorlások ugyanúgy sújtották a lakosságot, mint a szovjet rendszer, de a nemzeti elit kiirtása mégsem volt teljesen szisztematikus.
A Vörös Hadsereg 1944 őszén foglalta vissza Észtországot; a front átvonulása során a lai (széles körű) földönfutásnak nevezett menekülthullám indult meg nyugat felé. A becslések szerint 70–80 ezer észt hagyta el az országot 1944-ben; a menekültek között sok értelmiségi, tisztviselő, gazda és városi polgár volt. Az emigráció a későbbi nyugati észt közösségek alapját képezte, és fontos szerepet játszott az észt függetlenségi narratíva fennmaradásában.
A szovjet hatalom újbóli berendezkedését azonnali erőszakhullám kísérte. Az 1944–1945-ös években tömeges letartóztatások, kivégzések és kényszersorozások zajlottak; a szovjet hatóságok megkezdték a kollektivizálás előkészítését és az ipari üzemek államosítását. A legnagyobb csapást az 1949. márciusi deportálás jelentette: a szovjet belügyi szervek egyetlen éjszaka alatt mintegy 20 000 embert deportáltak, túlnyomórészt gazdálkodókat és családjaikat, de köztisztviselőket és a nemzeti ellenállás szimpatizánsait is. A becslések 19 000 és 21 000 fő közé teszik a deportáltak számát; ebben az akcióban a kollektivizálással szembeni ellenállás letörése és a vidéki társadalom szétzúzása volt a cél. Az 1941-es és 1949-es deportálások összesen mintegy 30 000 embert érintettek, ami az akkori észt lakosság közel 3%-a. A pontos halálozási arány bizonytalan, de a deportáltak jelentős része a szibériai munkatáborokban vagy a kitelepítés helyén halt meg.
Az 1944 utáni években bontakozott ki az erdei testvérek fegyveres ellenállása. A metsavennad néven ismert partizánok az erdőkben, mocsarakban rejtőzve támadták a szovjet hatalom képviselőit, gyújtották fel a kolhozirodákat, és próbálták akadályozni a begyűjtést. A becslések szerint 1944 és 1956 között összesen 10–30 ezer ember csatlakozott valamilyen időszakban a fegyveres ellenálláshoz; az aktív harcosok száma egyszerre legfeljebb néhány ezer lehetett. A szovjet hatóságok, elsősorban az NKVD és utódszervezetei, tömeges megtorlással, besúgóhálózattal és katonai razziákkal válaszoltak. Az ellenállás felszámolása az 1950-es évek közepére lényegében befejeződött; az utolsó erdei testvért – az egyik legismertebb, August Sabbe nevű harcost – 1978-ban tűntették el, ami a szovjet dokumentumok szerint szökése közbeni vízbe fulladással vagy gyilkossággal végződött, de a körülmények máig vitatottak. Az erdei testvérek emlékezete a rendszerváltás után az észt nemzeti identitás fontos részévé vált, ugyanakkor a szovjet történetírás bűnöző banditaként bélyegezte meg őket.
A kollektivizálás a mezőgazdaságban 1949–1950-re teljesedett ki, és a vidéki társadalom alapvető átalakulását hozta. A nagygazdaságok megszűntek, a földet a szovhozk és kolhozk vették át; az erőszakos begyűjtés 1946–1947-ben éhínséget is okozott, bár ennek mértéke Észtországban elmaradt az ukrajnai vagy kazahsztáni éhínségektől. A paraszti ellenállás, a passzív szabotázs és a menekülés a városokba, illetve a nyugati emigráció felé mindennapi jelenséggé vált.
Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után a szovjet rendszer Észtországban is enyhülést hozott, de a politikai keretek változatlanok maradtak. A hruscsovi „olvadás” idején bizonyos gazdasági decentralizációval és a helyi káderek nagyobb szerepével kísérleteztek, de a szovjetizálás – az orosz nyelvű betelepítés, a központi tervezés, az egypártrendszer – folyamatos maradt. Az 1950-es évek második felétől az észt ipar, különösen a palakitermelés és a gépgyártás, erőteljesen fejlődött, de ez a fejlődés nagymértékben függött a Szovjetunió más részeiből importált munkaerőtől. Az urbanizáció felgyorsult: Tallin, Tartu, Narva és más városok lakossága nőtt, miközben a vidék elöregedett.
A szovjet korszak legmeghatározóbb társadalmi folyamata az oroszosítás volt. A bevándorlás – főleg orosz, fehérorosz és ukrán munkások – Észtország etnikai összetételét jelentősen megváltoztatta. 1945 körül az észtek aránya a lakosságban még 90% felett volt, 1989-re azonban alig haladta meg a 62%-ot; a városokban, különösen Tallinban és az északkeleti iparvidéken – Narvában, Kohtla-Järvében – az orosz ajkú lakosság többségbe került. Az észt nyelv a hivatalos szférában háttérbe szorult, a felsőoktatás és a közigazgatás számos területén az orosz lett a kizárólagos nyelv. Az asszimilációs nyomás ellenére az észt nemzeti identitás fennmaradt, ápolták az anyanyelvi kultúrát, a dalosünnepek hagyományát, és az egyetemeken, irodalmi körökben létezett egy rejtett, nem hivatalos nemzeti szellemi élet.
A gazdasági életben a szovjet modell éles ellentmondásokat hozott: a hivatalos statisztikák növekedést mutattak, de a mindennapi hiánygazdaság, a környezetszennyezés – különösen a palakitermelés által okozott pusztítás Északkelet-Észtországban – és az alacsony munkatermelékenység egyre nyilvánvalóbbá vált. A mezőgazdaság a kolhozosítás után is veszteséges maradt, az élelmiszerellátás akadozott. Az 1970-es évek olajár-emelkedése átmenetileg javította a szovjet állam gazdasági helyzetét, de a 1980-as évekre a rendszer stagnálásba süllyedt.
A politikai ellenállás a konszolidáció után sem szűnt meg teljesen. Az 1960-as években kisebb értelmiségi csoportok léptek fel a nemzeti nyelv és kultúra védelmében; 1968-ban a prágai tavasz leverése tovább erősítette a szovjet rendszerrel szembeni kiábrándultságot. 1980-ban egy csoport fiatal értelmiségi nyilvános tiltakozást szervezett a szovjet elnyomás és az oroszosítás ellen; a mozgalmat a KGB gyorsan elfojtotta, de a résztvevők egy része később az éneklő forradalom vezetője lett. A disszidensek, mint Mart Niklus vagy Jüri Kukk, börtönbüntetéseket szenvedtek, de az emigrációban élő észt közösség folyamatosan informálta a nyugati közvéleményt a szovjet megszállás törvénytelenségéről.
A Mihail Gorbacsov által meghirdetett peresztrojka és glasznoszty 1987-től új lehetőségeket nyitott. Észtországban a nyilvános tiltakozások első hulláma a foszforit-háború volt 1987 tavaszán: a hatalom az északkeleti, környezetileg már súlyosan károsodott területen újabb foszforitbányákat akart nyitni, ami tömeges ellenállást váltott ki. A tiltakozás – amelyben a tudósok, diákok és a vidéki lakosság egyaránt részt vett – arra kényszerítette a szovjet vezetést, hogy felfüggessze a terveket. Ez volt az első olyan esemény, ahol a szovjet rendszer hatalmi logikája meghátrált a nyilvános nyomás előtt, és precedenst teremtett a további mozgósításra.
Az észt nemzeti mozgalom fő szervezete az 1988-ban alakult Rahvarinne (Népfront) lett, amely a peresztrojka kereteit kihasználva követelte az állami szuverenitás, a nyelvi jogok és a gazdasági önállóság bővítését. Ezzel párhuzamosan a Laulupidu (dalosünnep) hagyománya politikai tömegrendezvénnyé vált: 1988 júniusában több százezer ember gyűlt össze a tallinni dalosünnepen, ahol a nemzeti himnuszt és a betiltott hazafias dalokat énekelték. Az 1989. augusztus 23-án a Balti lánc néven ismert emberi lánc Tallinntól Rij án keresztül Vilniusig húzódott; az akció a Molotov–Ribbentrop-paktum évfordulóján tiltakozott a szovjet annexió ellen. Ez a békés tömegmegmozdulás a térség történetének egyik legfontosabb jelképes eseménye lett.
A politikai folyamatok felgyorsultak: 1988 novemberében az észt parlament – először a Szovjetunióban – szuverenitási nyilatkozatot fogadott el, amely kimondta az észt törvények elsőbbségét a szövetségi joggal szemben. 1989-ben a Legfelsőbb Tanács elfogadta a nyelvtörvényt, amely az észtet nyilvánította államnyelvvé. 1990 tavaszán megtartották az első, viszonylag szabad választást, amelyen a Népfront győzött; az új Legfelsőbb Tanács kimondta a szovjet uralom alatti időszak megszállásként való értelmezését, és deklarálta a folytonosságot az 1918–1940 közötti független Észtországgal. A szovjet központi hatalom ezt tagadta, és gazdasági blokáddal fenyegetőzött, de a tényleges erőszak alkalmazására – a litvániai és lettországi eseményekkel ellentétben – Észtországban nem került sor.
A függetlenség helyreállításának útjában a döntő lépést az 1991. augusztusi moszkvai puccs kudarca jelentette. Az augusztus 20-i szavazáson a Legfelsőbb Tanács kinyilvánította Észtország állami függetlenségének helyreállítását; a nemzetközi elismerés rövid időn belül megérkezett. Az éneklő forradalom erőszakmentessége – amelyet a Népfront és a szociáldemokrata értelmiség taktikai döntésként vállalt – lehetővé tette, hogy az ország elkerülje a véres konfrontációt, ugyanakkor a szovjet időszak öröksége, a betelepített orosz ajkú lakosság jogi státusza és a gazdasági összeomlás komoly kihívásokat jelentett az új állam számára.
Az 1940–1991 közötti észt történelem forrásbázisa erősen megosztott és részben hiányos. A szovjet korszak elsődleges forrásai – állambiztonsági iratok, pártdokumentumok, bírósági jegyzőkönyvek – nagy része a levéltárakban fellelhető, de sok iratot megsemmisítettek vagy titkosítottak. A deportálási névjegyzékek, a szállítási listák és a tábori nyilvántartások töredékesek; a kutatók gyakran a túlélők visszaemlékezéseire és a nyugati emigráció által összegyűjtött adatokra támaszkodnak. Hasonlóképpen, a német megszállás dokumentumai – a Reichskommissariat Ostland iratai, az Einsatzgruppe-jelentések, a táborok parancsnoki feljegyzései – csak részben maradtak fenn, és a háború utáni kihallgatási jegyzőkönyvek sem mindig megbízhatók.
A tudományos konszenzus nyilvánvaló abban, hogy 1940-ben és 1944-ben Észtországot a Szovjetunió megszállta, annektálta, és a lakosság ellen tömeges emberiesség elleni bűncselekményeket követett el; ezt mind a mai észt állam, mind a nemzetközi jogi állásfoglalások, mind a legtöbb szakmunka megerősíti. Ugyanakkor vitatott értelmezési kérdések is vannak: a szovjet megszállás és a német megszállás közötti morális különbségtétel mértéke, az észt kollaboráció általánosításának jogossága, az erdei testvérek partizánháborújának megítélése (hősies ellenállás vagy irredenta erőszak), valamint a szovjet korszak gazdasági modernizációjának és jóléti intézkedéseinek mérlege. A deportáltak és áldozatok számadatai becsléseken alapulnak; a hivatalos szovjet statisztikák megbízhatatlanok, a mindenkori észt és orosz kormányzati álláspontok pedig gyakran emlékezetpolitikai célokat szolgálnak.
Különösen érzékeny a Holocaust észtországi fejezete. A náci megsemmisítő táborok működése dokumentált tény, de az egyes kivégzőosztagok, bűnsegédek felelőssége, valamint a helyi lakosság passzivitásának vagy aktív részvételének pontos aránya továbbra is kutatás tárgya. A szovjet utólagos eljárásokban politikai célokkal is éltek, ezért az 1940-es évek végén hozott ítéletek jogi megbízhatósága kétséges.
Végül a nyelvi és etnikai statisztikák is óvatosan kezelendők. A népszámlálási adatok az idők során változó kategorizálást használtak, a „nemzetiség” fogalma a szovjet rendszerben politikai-adminisztratív kategória volt, és az orosz bevándorlás számszerűsítése a különböző források szerint eltér. A diaszpórában élő észtek száma, a második világháború alatti menekülthullám mérete és a szovjet táborokban elhunytak aránya szintén csak becsülhető.