Az észt parlamentáris köztársaság 1920-as évekbeli működését az 1930-as évek elején súlyos politikai és gazdasági válság terhelte. A pártok közötti éles vita, a világgazdasági válság hatásai és a szélsőjobboldali Veteránok mozgalmának (Eesti Vabadussõjalaste Liit, röviden Vaps) gyors erősödése olyan helyzetet teremtett, amelyben az alkotmányos rend védelme és a demokratikus intézményekbe vetett bizalom egyaránt meggyengült. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vezetett ez a válság 1934. március 12-én Konstantin Päts és Johan Laidoner államcsínyéhez, és milyen jellemzői voltak az azt követő, 1940-ig fennálló autoriter rezsimnek. A kérdés nem csupán a hatalomátvétel technikai részleteire vonatkozik, hanem arra is, hogy a korporatív kísérlet és a nacionalista fordulat mennyiben jelentett szakítást a korábbi demokratikus hagyománnyal, és milyen örökséget hagyott hátra a szovjet megszállás előestéjén.
Az 1920-as évek Észtországának parlamentáris rendszere rendkívül fragmentált pártstruktúrára épült. A Riigikoguba (a törvényhozás) számos kis párt jutott be, ami gyakori kormányválságokhoz és rövid életű kabinetekhez vezetett. A politikai elit – a polgári pártok és a szociáldemokraták – közötti viták elsősorban a földreform, a kisebbségi törvények és a gazdaságpolitika kérdéseiben éleződtek ki. A helyzetet tovább rontotta az 1929–1933 közötti gazdasági világválság, amely az észt mezőgazdasági exportot, a tej- és vajtermelést súlyosan érintette, és növekvő munkanélküliséget, valamint vidéki eladósodást okozott.
A Vaps (Eesti Vabadussõjalaste Liit, „Észt Szabadságharcosok Szövetsége”) eredetileg az 1918–1920-as függetlenségi háború veteránjainak érdekvédelmi szervezeteként jött létre, de az 1930-as évek elején fokozatosan radikális politikai mozgalommá alakult. A mozgalom retorikája a korruptnak és tehetetlennek ábrázolt pártelit elutasítására, egy erős, közvetlenül választott elnöki hatalom megteremtésére és a „nemzeti egység” helyreállítására épült. A Vaps népszerűsége különösen a középrétegek, a kistisztviselők, a volt katonák és a válság sújtotta vidéki lakosság körében nőtt. 1933-ban a mozgalom által kezdeményezett alkotmányozó népszavazáson a választók egy olyan új alaptörvényt fogadtak el, amely jelentősen megnövelte az államfő (riigivanem) jogköreit, lehetővé téve a parlament feloszlatását és rendeleti kormányzást. A Vaps az 1934 elején tartott helyhatósági választásokon komoly sikereket ért el, és felmérések szerint esélyes volt a közelgő elnökválasztáson is. Ez a perspektíva riadttá tette a hagyományos politikai elitet, amely tartott attól, hogy a Veteránok hatalomra kerülve diktatúrát építenek ki.
A rendkívüli állapot bevezetése után Päts rendeleti úton kezdett kormányozni. A Riigikogu üléseit először felfüggesztették, később pedig feloszlatták. A sajtót cenzúra alá vonták, a gyülekezési jogot korlátozták, és a politikai ellenfeleket – elsősorban a Vaps tagjait – tömegesen letartóztatták. A Veteránok mozgalom vezetőit koholt vádakkal bíróság elé állították, és többéves börtönbüntetésre ítélték. A szociáldemokrata és baloldali politikusok is rendőri megfigyelés alá kerültek, bár velük szemben kevésbé alkalmaztak erőszakos fellépést. A puccs után néhány hónappal Päts bejelentette, hogy ideiglenesen rendeleti kormányzás marad érvényben, amíg „a nemzeti egység” nem áll helyre. Ez a gyakorlatban a diktatúra intézményesülését jelentette.
A hatalom megszilárdítása érdekében Päts 1936-ban népszavazást kezdeményezett egy új alkotmány elfogadásáról. A referendumot a kormányzat által ellenőrzött körülmények között tartották, és az új alaptörvényt 1937-ben fogadták el, majd 1938. január 1-jén lépett hatályba. Az alkotmány egy erős, közvetlenül választott elnöki tisztséget hozott létre, aki jogosult volt a parlament feloszlatására, a miniszterelnök kinevezésére és rendeletek kibocsátására. A törvényhozást kétkamarás parlamentre cserélték: az alsóházat (Riigivolikogu) és a felsőházat (Riiginõukogu) hozták létre. A felsőház tagjait részben a korporatív szervezetek delegálták, részben az elnök nevezte ki, ami biztosította a kormányzati befolyást. A politikai pártok továbbra is tiltva maradtak, és a választási rendszer is korlátozta a tényleges versenyt. A hivatalos indoklás a „pártviszályok” meghaladásáról és a „nemzeti egység” megteremtéséről szólt.
A rezsim ideológiájának központi eleme a korporatív állam (korporatiivne riik) eszméje volt. Ennek jegyében a társadalom fő foglalkozási csoportjait (mezőgazdasági termelők, iparosok, munkások, szabadfoglalkozásúak, nők stb.) államilag elismert kamarákba szervezték. A kamaráknak elvileg a gazdasági és szociális érdekegyeztetésben kellett volna szerepet játszaniuk, és tagjaik választhattak képviselőket a felsőházba. A gyakorlatban azonban a kamarákat a kormányzat felügyelte, és inkább a hatalom csatornáiként működtek, mintsem a valódi érdekérvényesítés eszközeiként. A szakszervezeteket is beolvasztották a korporatív rendszerbe, ami a munkavállalói önszerveződés visszaszorulását eredményezte. A rezsim propagandája a „harmadik utat” hirdette a liberális demokrácia és a bolsevizmus között, de a gyakorlatban autoriter, egyszemélyi irányítás érvényesült.
Az autoriter fordulatot erőteljes nacionalista ideológia kísérte. Päts rendszere a paraszti társadalom hagyományait, az észt parasztgazdaságot és a vidéki életformát állította a nemzeti identitás középpontjába. A kormányzati propaganda Pätset mint az „állam atyját” és a nemzet egységének megtestesítőjét ábrázolta; személyi kultusza a korabeli európai diktatúrákhoz hasonló vonásokat mutatott, bár kevésbé volt látványos és erőszakos, mint például a náci Németországban. A sajtót szigorú cenzúra alá vonták, a politikai kritikát elfojtották, a nyilvános vitát a kormányzat által meghatározott keretek közé szorították. Ezt az időszakot a későbbi észt emlékezet „néma korszak” (vaikiv ajastu) néven tartja számon, utalva a politikai csendre és a közélet leszűkítésére.
A nacionalista retorika azonban nem fordult át szélsőséges etnikai üldözésbe. A hivatalos politika az észt nyelv és kultúra primátusát hirdette, de a kisebbségekkel – oroszokkal, balti németekkel, zsidókkal, svédekkel – szemben alapvetően türelmi álláspontot tartott fenn, összhangban a korábbi észt hagyománnyal. A kisebbségek kulturális autonómiáját nem számolták fel teljesen, bár a korporatív rendszerben való részvételük korlátozottabbá vált. A nők társadalmi helyzete nem változott drasztikusan: formálisan megtarthatták választójogukat az 1938-as alkotmány alapján is, de a korporatív kamarákban és a politikai döntéshozatalban reprezentációjuk alacsony maradt. A rezsim a hagyományos nemi szerepeket erősítette, a nőket elsősorban anyaként és háziasszonyként jelenítette meg a propagandában.
A Päts-rezsim gazdaságpolitikája a válságból való kilábalásra és az állami beavatkozás növelésére épült. A kormányzat jelentős beruházásokat hajtott végre az infrastruktúrában – utak, hidak, iskolaépületek –, és támogatta a mezőgazdasági termelést, különösen a tej- és vajexportot. A mezőgazdasági termékek állami felvásárlása és a termelőknek nyújtott hitelek enyhítették a vidéki eladósodást. Az iparban a protekcionista intézkedések és a helyi vállalkozások támogatása elősegítette a foglalkoztatás bővülését. A munkanélküliség az 1930-as évek második felére számottevően csökkent, bár erre vonatkozóan a korabeli statisztikák becsléseken alapulnak, és módszertani bizonytalanságuk miatt óvatosan kezelendők.
A szociálpolitika területén a rezsim bevezette a kötelező munkavállalói biztosítás egyes formáit, és javított az egészségügyi, oktatási ellátáson. A korporatív kamarák rendszerében a munkavállalói érdekérvényesítés lehetőségei beszűkültek, mivel a szakszervezeteket beolvasztották, és a bérvitákban a kormányzat döntőbírói szerepet játszott. A gazdasági növekedés elosztása azonban egyenlőtlen maradt: a mezőgazdasági bérmunkások és a városi szegények helyzete továbbra is kiszolgáltatott volt. A rezsim gazdaságpolitikáját a későbbi történetírás részben sikeresként értékeli a stabilitás helyreállítása miatt, másrészt viszont a politikai szabadságjogok felszámolásával járó árat hangsúlyozza.
A Päts-rezsim 1940 nyarán ért véget, amikor a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos kiegészítő jegyzőkönyvei értelmében Észtország a Szovjetunió érdekszférájába került. 1939 őszén a Szovjetunió katonai bázisok létesítésére kényszerítette Észtországot, majd 1940. június 16-án ultimátumban követelte egy új, szovjetbarát kormány kinevezését és a szovjet csapatok beáramlását. Az észt vezetés – Päts és a kormány – az ellenállás kilátástalanságát látva engedett. A szovjet csapatok megszállták az országot, a Päts kabinetjét lemondatták, és bábkormányt neveztek ki. Pätset később letartóztatták, és a Szovjetunióba deportálták, ahol börtönben halt meg. A szovjet megszállás új korszakot nyitott, amelyben a Päts-korszakot burzsoá diktatúraként bélyegezték meg, és az emlékezetét hosszú időre elhallgatták.
Az alfejezetben tárgyalt események rekonstrukciója elsősorban a korszakból fennmaradt levéltári forrásokra – törvényekre, kormányrendeletekre, bírósági jegyzőkönyvekre, hivatalos közlönyökben közzétett dokumentumokra –, valamint kortárs sajtótermékekre, emlékiratokra és a későbbi történeti feldolgozásokra támaszkodik. A hivatalos iratok jól dokumentálják a rendeleti kormányzás lépéseit, az 1937-es alkotmány szövegét és a korporatív szervezetek létrehozását. Ugyanakkor a döntések mögötti motivációk – például a Vaps-féle puccskísérlet valódisága – már vitatottak: a fennmaradt bizonyítékok egy része utólag konstruált lehet, és a puccs áldozatainak szerepe a mai napig történészi viták tárgya.
A rezsim jellegének megítélésekor a szakirodalomban eltérő álláspontok léteznek. Egyes szerzők a Päts-korszakot „autoriter demokráciának” vagy „mérsékelt tekintélyuralomnak” nevezik, kiemelve, hogy nem volt tömeges állami terror, és a bíróságok részben működtek. Mások egyértelműen diktatúrának minősítik, mivel a politikai verseny megszűnt, a sajtószabadságot felszámolták, és a hatalomgyakorlás egyszemélyi, rendeleti alapon történt. A korporatív rendszer gyakorlati működéséről is vita folyik: egyes történészek szerint a kamarák valódi érdekegyeztető fórumokként funkcionáltak, mások szerint csupán a hatalom meghosszabbításának eszközei voltak.
A gazdasági és szociális adatokra vonatkozóan óvatosság szükséges: a korabeli statisztikák gyűjtési módszertana eltérő volt, és a számok részben politikai célokat szolgáltak. A munkanélküliségi ráta, a mezőgazdasági jövedelmek és az életszínvonal alakulása csak becslések alapján ítélhető meg, és a különböző történeti munkákban eltérő adatok szerepelhetnek. Az emlékezetpolitikai értékelés szintén erősen változott: a szovjet időszak hivatalos észt történetírása Pätset reakciós diktátorként ábrázolta, míg a függetlenség 1991-es helyreállítása után a közbeszédben hangsúlyosabbá vált az a nézet, amely Pätset az 1934-es fordulatban a nemzeti stabilitás megteremtőjeként láttatja. A tudományos mérleg azonban inkább a két szélsőség között helyezkedik el: a rezsim tekintélyelvű volt, de nem totalitárius, és a szovjet megszállás utólagos traumája gyakran befolyásolja a megítélését.