Az első világháború négy éve alapvetően alakította át a cseh és a szlovák politikai közösségek viszonyát a Habsburg Monarchiához. Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés utáni dualista berendezkedésben a cseh politikai elit egy része már a századfordulón is a cseh államjog helyreállítását követelte, de a háború előtt a többség még a Monarchia keretein belül képzelte el a cseh autonómia bővítését. A háború kitörése, a hadigazdaság, a nemzetiségi elnyomás fokozódása és a Monarchia nemzetközi helyzetének romlása azonban felerősítette a függetlenségi törekvéseket. Ez az alfejezet azt a folyamatot mutatja be, amelynek során a cseh és szlovák emigráció, a hazai ellenállás és a háború végének katonai-politikai összeomlása együttesen elvezetett a Csehszlovák Köztársaság 1918. évi kikiáltásához, majd a béketárgyalások során a határok meghúzásához. A téma szorosan kapcsolódik Az 1848-as forradalom és a dualizmus alfejezethez, hiszen az ott tárgyalt nemzeti ébredés és a dualista rendszer elégedetlensége alapozta meg a háború alatti radikalizálódást.
1914 júliusában, a Monarchia Szerbiának küldött hadüzenete után a cseh tartományokban a közvéleményt a bizonytalanság jellemezte. A cseh politikai elit nagy része, így a fiatal cseh párt és a nemzeti szocialisták is, kezdetben lojalitást mutatott az uralkodó iránt, vagy legalábbis a nyilvános szembenállástól tartózkodott. A cseh országgyűlési képviselők közül többen a háború elején a Monarchia győzelmében bíztak, abban a reményben, hogy a hűségért cserébe a kormányzat engedményeket tesz a cseh államjogi követeléseknek. Ez a lojalitás azonban törékenynek bizonyult.
A hadiállapot és a katonai közigazgatás fokozatosan szűkítette a politikai szabadságjogokat. A cseh sajtó cenzúra alá került, több nacionalista politikust internáltak vagy hadbíróság elé állítottak. Az osztrák hatóságok a cseh nemzeti megnyilvánulásokat – így a szláv szolidaritásra utaló jelképeket – gyanakvással kezelték. A frontokról érkező hírek, a gazdasági nehézségek, az élelmiszerhiány és a hadikölcsönök terhei erodálták a lakosság Monarchiához fűződő lojalitását. A cseh tartományokban a háború elleni passzív ellenállás és az orosz hadsereg iránti szimpátia – amelyet a pánszláv érzelmek és a cseh–orosz nyelvi rokonság is táplált – viszonylag korán megjelent. A történészi konszenzus szerint a cseh társadalom háborúellenessége nem azonnal, hanem fokozatosan, 1916–1917-től vált tömegessé, összefüggésben a Monarchia katonai kudarcaival és a hadigazdaság kimerülésével.
Fontos hangsúlyozni, hogy a „cseh társadalom” nem volt egységes. A német ajkú csehországi lakosság, különösen a városi polgárság és a hivatalnokréteg, általában lojális maradt a Monarchiához, és a cseh függetlenségi törekvéseket veszélynek tekintette. A cseh és a német nemzeti mozgalom szembenállása a háború alatt tovább éleződött, és ez a megosztottság később meghatározta a létrejövő Csehszlovákia egyik legsúlyosabb belső feszültségét.
A függetlenségi program megszervezése nem a Monarchia belső politikai teréből, hanem a nyugati emigrációból indult ki. Tomáš Garrigue Masaryk, a prágai egyetem filozófiaprofesszora és a cseh realista párt politikusa már 1914 decemberében elhagyta a Monarchiát, és Svájcon, majd Olaszországon, Franciaországon és Nagy-Britannián át az Egyesült Államokba utazott. Masaryk nem egyszerűen a Habsburg-ellenes propagandát képviselte, hanem egy átfogó politikai koncepciót dolgozott ki: a háborút a demokratikus antant hatalmak és a közép-európai elnyomott nemzetek közös harcának tekintette, amelyben a csehek és a szlovákok egy közös államot hozhatnak létre.
Masaryk munkáját Edvard Beneš, a fiatal prágai szociológus és jogász segítette, aki 1915-ben csatlakozott hozzá külföldön, és a diplomáciai kapcsolatok kiépítésében játszott kulcsszerepet. A harmadik meghatározó személyiség Milan Rastislav Štefánik volt, a francia állampolgársággal is rendelkező szlovák származású csillagász, aki a francia katonai és politikai körökben szerzett befolyást. Ők hárman 1916-ban Párizsban megalakították a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot (csehül: Československá národní rada; franciául: Conseil national des pays tchèques et slovaques), amely a független cseh–szlovák állam létrehozását célzó emigrációs szervezet lett. A tanács elnöke Masaryk, titkára Beneš, katonai ügyekért felelős tagja Štefánik volt.
A tanács programja a csehszlovákizmus (csehül: čechoslovakismus) eszméjén alapult. Ez a koncepció azt feltételezte, hogy a csehek és a szlovákok egyetlen, közös nyelvű és kultúrájú nemzetet alkotnak, amelyet a történelem során mesterségesen választottak szét. A csehszlovákizmus politikai célja az volt, hogy a szlovák területek csatolásával megerősítse az új állam területi és demográfiai alapját, valamint hogy elkerülje a cseh–szlovák belső nemzetiségi vitát. A szlovák nemzeti mozgalom egy része – különösen a katolikus és a konzervatív körök – azonban kezdettől fogva fenntartásokkal fogadta ezt az asszimilációs szemléletet, és a szlovák nyelv és identitás önállóságát hangsúlyozta. A csehszlovákizmus tehát már a kezdetektől vitatott értelmezés volt, nem pedig konszenzusos nemzetfelfogás.
Az emigrációs tanács tevékenysége kezdetben nem járt látványos eredménnyel. Az antant hatalmak 1916–1917-ben még nem támogatták nyíltan a Monarchia felosztását, mert a különbéke lehetőségét keresték, és nem akarták elkötelezni magukat a közép-európai utódállamok mellett. A helyzet 1917-ben változott meg, amikor az oroszországi forradalom, az Egyesült Államok hadba lépése és az olaszországi front eseményei a Monarchia megmentésének reményét csökkentették. Woodrow Wilson amerikai elnök 1918 januárjában meghirdetett tizennégy pontja ugyan nem mondta ki a Monarchia felbomlását, de a „népek önrendelkezési joga” elvének hangsúlyozása legitimálta a cseh és szlovák függetlenségi törekvéseket.
Az emigrációs mozgalom egyik legfontosabb eszköze a csehszlovák légiók megszervezése volt. A háború során több százezer cseh és szlovák katona került hadifogságba az orosz, olasz és szerb frontokon. A foglyok közül önkéntes alapon toboroztak egységeket, amelyek az antant oldalán kívántak harcolni a Monarchia ellen. Az első nagyobb légiós alakulatok Oroszországban jöttek létre 1917-től, részben a hadifoglyokból, részben az oroszországi cseh és szlovák telepesekből. A csehszlovák légiók létszáma a kortárs becslések szerint összességében 100–150 ezer fő körül mozgott, bár a pontos számok máig bizonytalanok, mert a toborzás, a dezertálás és az átcsoportosítások miatt a nyilvántartások hiányosak.
A légiók katonai jelentősége csekély volt az antant főerőihez képest, politikai jelentősége azonban annál nagyobb. A légiók léte bizonyította, hogy a csehek és szlovákok nem passzív alattvalói a Monarchiának, hanem aktív harcosai a függetlenségnek. Különösen az oroszországi légiók váltak ismertté, amikor 1918 tavaszán a bolsevik kormány és a csehszlovák Nemzeti Tanács közötti megállapodás után a légiók a transzszibériai vasúton haladva Vlagyivosztok felé indultak, hogy onnan Nyugat-Európába szállítsák őket. A szovjet hatóságokkal való összecsapások, majd a légiók fegyveres beavatkozása a szibériai városokban a polgárháború egyik epizódja lett, és jelentős nemzetközi figyelmet irányított a csehszlovák ügyre. A szibériai anabázisról szóló beszámolók – részben túlzó, részben hősies narratívák – hozzájárultak ahhoz, hogy a nyugati közvélemény a cseheket és szlovákokat a demokrácia és az antant oldalán álló nemzetként ismerje meg. Ezzel együtt a légiók története a mai napig emlékezetpolitikai viták tárgya, hiszen az orosz polgárháborúban játszott szerepük miatt Oroszországban és Csehországban eltérő megítélés alá esik.
A légiók sikerei és a diplomáciai erőfeszítések nyomán az antant hatalmak 1918 nyarán fokozatosan elismerték a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot a jövendő állam ideiglenes kormányának. Franciaország 1918 júniusában, Nagy-Britannia augusztusban, az Egyesült Államok szeptemberben adott ki elismerő nyilatkozatot. Ezekben a dokumentumokban a csehszlovák államot az antant szövetségeseként említették, és ez döntő lépés volt a Monarchia utódállamainak nemzetközi legitimációjában.
1918 őszére a Habsburg Monarchia belpolitikai és katonai helyzete katasztrofálissá vált. A nyugati fronton elszenvedett vereségek, a belső nemzetiségi mozgalmak erősödése és a hadsereg dezertálása aláásta a birodalom összetartó erejét. IV. Károly 1918. október 16-án kiadott népeinek kiáltványában (németül: Völkermanifest) szövetségi állammá kívánta alakítani a Monarchiát, amelyben a nemzeti közösségek autonómiát kaptak volna. A kiáltvány azonban már nem tudta megállítani a szétesést: a cseh, szlovák, délszláv, lengyel és más nemzeti tanácsok sorra jelentették be a maguk területi igényeit, és a hatalom a helyi forradalmi szervek kezébe ment át.
A cseh politikai elit hazai képviselői 1918. júliusában létrehozták a Prágai Nemzeti Bizottságot (csehül: Národní výbor), amely a csehszlovák állam előkészítésének hazai szerveként működött. A bizottság vezetői – köztük Antonín Švehla, František Soukup, Alois Rašín, Vavro Šrobár és Jiří Stříbrný – a függetlenség hívei voltak, és kapcsolatot tartottak a külföldi emigrációval. Október 28-án, amikor a Monarchia külügyminisztere, gróf Andrássy Gyula elfogadta az amerikai elnök feltételeit, és ezt a prágai sajtó is közölte, a Nemzeti Bizottság tagjai kihasználták a pillanatot, és kikiáltották a független Csehszlovák Államot. Az esemény spontán tömegmegmozdulásokkal járt: a prágai utcákon tüntetők ünnepelték a Monarchia végét, és a helyi hivatalokban a bizottság emberei vették át az irányítást.
A kikiáltás pontos körülményei máig vita tárgya: egyes visszaemlékezések szerint a Nemzeti Bizottság tagjai előre megtervezték a hatalomátvételt, mások szerint a spontán forradalmi helyzet késztette őket a gyors cselekvésre. Az azonban dokumentált tény, hogy október 28-án délután a prágai városháza erkélyéről kihirdették a függetlenséget, és a következő napokban a cseh tartományokban a helyi nemzeti tanácsok átvették a közigazgatást. A német ajkú lakosság ezzel szemben saját tartományi gyűléseket alakított, és a csehszlovák államhoz való csatlakozás megtagadását fontolgatta. Ez a szembenállás a szudétanémetek (németül: Sudetendeutsche) politikai mozgalmává szerveződött, és a későbbiekben a Csehszlovákia belső stabilitását fenyegető egyik legfontosabb tényezővé vált.
A szlovák lakta területek a Magyar Királysághoz tartoztak, ezért a prágai kikiáltás önmagában nem jelentette azok automatikus csatlakozását. A szlovák politikai vezetők egy része – különösen a csehszlovák orientációjú értelmiség – már a háború alatt kapcsolatot tartott a cseh ellenállással. 1918. október 30-án Turócszentmártonban a szlovák nemzeti képviselők nagygyűlést tartottak, és elfogadták a Turócszentmártoni Deklarációt (szlovákul: Martinská deklarácia). Ez a dokumentum kimondta, hogy a szlovákok a cseh–szlovák nemzet részének tekintik magukat, és kinyilvánították csatlakozásukat a Csehszlovák Köztársasághoz. A deklaráció aláírói között voltak a szlovák nemzeti mozgalom világi és katolikus képviselői is, bár a katolikus körök egy része később bírálta a csehszlovák központosítást.
A deklaráció a csehszlovák állam legitimitása szempontjából fontos volt, de gyakorlati hatása korlátozott maradt, mert a Magyar Királyság kormánya nem ismerte el a szlovák területek elszakadását. A csehszlovák hadsereg és a helyi nemzeti tanácsok 1918 novemberétől fokozatosan vették birtokba a szlovák területeket, gyakran a magyar katonai egységek ellenállásával találkozva. A határvonalak meghúzása a békekonferenciára maradt, de a fegyveres összecsapások már előrevetítették a két állam közötti feszültséget.
A kárpátaljai, főként ruszin (rutén) lakta területek hovatartozása szintén nyitott kérdés volt. A ruszin nemzeti tanácsok 1919 tavaszán döntöttek a Csehszlovákiához való csatlakozás mellett, részben azért, mert a csehszlovák kormány ígéretet tett az autonómia biztosítására, részben pedig a román és ukrán területi igényekkel szemben a csehszlovák opció tűnt a legkedvezőbbnek. A Kárpátalja (Ruszinszkó, csehül: Podkarpatská Rus) csatlakozását később a saint-germaini békeszerződés is rögzítette, de a megígért autonómia a gyakorlatban csak részben valósult meg, ami hosszú távon feszültségeket okozott.
A Csehszlovák Köztársaság végleges határait a párizsi békekonferencia határozta meg 1919–1920-ban. A csehszlovák delegáció, Beneš vezetésével, két fő elvet érvényesített: a történelmi államjogot – amely a cseh korona tartományaira (Csehország, Morvaország, Osztrák-Szilézia) vonatkozott –, valamint a stratégiai és gazdasági szempontokat, amelyek a szlovák és ruszin területek csatolását indokolták. A harmadik érv a nemzeti önrendelkezés volt, de ezt Csehszlovákia esetében szelektíven alkalmazták: a cseh és szlovák lakosságú területeken túl az új államhoz csatoltak jelentős német, magyar, lengyel és ukrán (ruszin) lakosságú régiókat is, hogy biztosítsák az állam területi integritását és védhető határait.
A Saint-Germain-en-Laye-i békeszerződés (1919. szeptember 10.) a Monarchia osztrák felének utódállamaival foglalkozott, és kimondta Csehszlovákia függetlenségét, valamint elismerte a cseh korona tartományainak az új államhoz tartozását. A Trianoni békeszerződés (1920. június 4.) a magyar királysággal kötött béke volt, és rögzítette a szlovák és ruszin területek hovatartozását. A két szerződés a határokat többnyire a csehszlovák delegáció igényei szerint állapította meg, de néhány vitás területen kompromisszum született.
A legélesebb határvita a Tescheni-vita (Cieszyn/Šląsk Cieszyński) volt Lengyelországgal. A történelmi Szilézia keleti része, Teschen vidéke gazdag szénbányákkal és vasútvonalakkal rendelkezett, és a lakosság etnikailag vegyes volt: lengyelek, csehek és németek egyaránt éltek ott. 1919 januárjában rövid fegyveres konfliktus robbant ki a csehszlovák és a lengyel erők között, majd a békekonferencia döntőbírósága 1920 júliusában megosztotta a területet. A döntés Csehszlovákiának juttatta a bányavidék és a vasúti csomópont nagy részét, ami Lengyelországban mély sérelmet okozott, és évekre megterhelte a két állam kapcsolatát. A vita a két világháború közötti időszakban ismétlődően felszínre került, és emlékezetpolitikai szempontból ma is érzékeny kérdés.
A német lakta határvidék (a későbbi Szudétavidék) esetében a csehszlovák delegáció elutasította a népszavazás lehetőségét, arra hivatkozva, hogy a történelmi határok és a gazdasági egység fontosabb a nemzetiségi elvnél. Ennek következtében az új állam mintegy 3 millió német ajkú lakost foglalt magában, akik a lakosság közel negyedét tették ki. A pontos arány a korabeli népszámlálások szerint változó, de a népszámlálási adatok megbízhatóságát a nemzetiségi hovatartozás önbevallása és a politikai nyomás is befolyásolta, ezért a demográfiai becslések bizonytalanok. A kisebbségi kérdés azonnal a Csehszlovák Köztársaság egyik legsúlyosabb belpolitikai problémája lett.
Az 1918-as államalapítás a cseh történelmi emlékezetben a nemzeti felszabadulás és a demokratikus államiság ünnepe. Az október 28-i dátum Csehszlovákia, majd 1993 után Csehország állami ünnepe lett. A cseh narratíva Masarykot és Benešt a nemzet atyjaként, a csehszlovák légiókat a szabadság harcosaiként ábrázolja. Ugyanakkor a szlovák, a német, a magyar és a lengyel emlékezetben az 1918-as év gazdagabb, olykor ellentmondásosabb jelentésű: a szlovákok számára az államalapítás a csehszlovákizmus kényszerét is magában hordozta, a németek számára a többségi államba való beolvadás kísérletét, a magyarok és lengyelek számára az elvesztett területek és a kisebbségi lét kezdetét jelentette. Ez a párhuzamos emlékezet a mai napig jelen van a régió történeti vitáiban.
A Csehszlovák Köztársaság létrejötte tehát nem egyszerűen a Habsburg Monarchia felbomlásának egyik epizódja volt, hanem egy új, soknemzetiségű állam megszületése, amelynek belső feszültségei már az alapításkor kódolva voltak. A határok meghúzása, a csehszlovák nemzetkoncepció és a kisebbségi jogok kérdése később a két háború közötti Csehszlovákia politikai életének központi témájává vált, és meghatározta az állam sorsát a következő évtizedekben.
Az események rekonstrukciójához elsődleges forrásként a Csehszlovák Nemzeti Tanács kiáltványai, Masaryk, Beneš és Štefánik levelezése, a turócszentmártoni deklaráció szövege, a párizsi békekonferencia jegyzőkönyvei, valamint az 1918. októberi és novemberi hazai sajtó beszámolói szolgálnak. A légiók történetére vonatkozóan a katonai alakulatok iratai, naplók és a későbbi veteránemlékiratok a legfontosabbak, de ezek a visszaemlékezések gyakran szépítenek, és a létszámadatok pontatlanok. A csehszlovák hadsereg által ellenőrzött szlovák területek birtokbavételének időpontjai helyenként ellentmondásosak, mert a helyi források hiányosak.
A határok demográfiai adatai, különösen a német, magyar és ruszin lakosság arányaira vonatkozó számok, becslések. A korabeli népszámlálási adatok vitatottak, mert a nemzetiségi hovatartozást különböző szempontok szerint (anyanyelv, közösségi önazonosítás) mérték fel, és a politikai légkör befolyásolta a bevallásokat. A történészi szakirodalom a Csehszlovákia megalakulásának értékelésében is megosztott: a cseh történetírás hagyományosan a demokratikus államépítés sikerét hangsúlyozza, míg a szlovák, német, magyar és lengyel munkák inkább a nemzetiségi feszültségeket és az önrendelkezési elv megsértését emelik ki. A jelenkori emlékezetpolitikai vitákban ezek az értelmezések ütköznek egymással, ezért a szövegben a nemzeti mitizálás helyett a dokumentált tényekre és a vitatott értelmezésekre egyaránt igyekeztem utalni.