A cseh politikai közvélemény 1848-ban már nemcsak a prágai és vidéki értelmiség, hanem a városi kézművesség, a diákság és a birtokos nemesség egy részének ügye volt. A cseh nemzeti ébredés nyelvi-kulturális programja politikai követelésekké alakult, miközben a Habsburg Birodalom egészét megrázta a párizsi és bécsi forradalom híre. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált a cseh kérdés az összbirodalmi alkotmányozás egyik sarokpontjává, miért bukott el az 1848–1849-es alkotmányos kísérlet, és hogyan vált az 1867-es kiegyezés olyan fordulóponttá, amely egyszerre stabilizálta a Habsburg Monarchiát és mélyítette el a cseh–német szembenállást.
A párizsi februári forradalom és a bécsi márciusi események után Csehországban is gyorsan politikai mozgósítás kezdődött. 1848. március 11-én a prágai Szent Vencel-fürdőben (Václavské lázně) összegyűlt polgárok és értelmiségiek petíciót fogalmaztak meg: cseh nyelvű hivatalos ügyintézést, a cseh és a német nyelv egyenjogúságát, tartományi autonómiát, a jobbágyság felszámolását, sajtószabadságot és a birodalmi alkotmányozást követelték. A követelések egy része a fennálló rendi intézményekre, más része az összbirodalmi liberális programra épült; a cseh és a német liberálisok egy ideig közös platformon álltak, de a nemzetiségi kérdés hamarosan megosztotta őket.
Az ellentét a frankfurti nemzetgyűlés körül robbant ki. A német egység előkészítésére összehívott frankfurti parlament a csehországi német liberálisokat is meghívta, és a cseh tartományokat a leendő német nemzetállam részének tekintette. A cseh politikai vezető, František Palacký 1848. június 11-én írt levelében visszautasította a részvételt. Érvelése szerint Csehország nem német állam, hanem a Habsburg Birodalom olyan közössége, amelynek fennmaradása Európa érdeke. Híres fordulata szerint, ha az osztrák császárállam nem létezett volna, az emberiség érdekében sietni kellene megteremteni. Palacký ezzel az ausztroszlávizmus (csehül austroslavismus) alapgondolatát fogalmazta meg: a Habsburg Birodalom mint a közép-európai kis nemzetek, köztük a csehek védelmezője álljon szemben a német és az orosz nyomással. E levél programjelentősége közismert, de hogy a cseh politikai elit mennyire egységesen követte ezt az irányt, vitatott.
1848 júniusában Prága a szláv politika jelképes központjává vált. A prágai szláv kongresszus (Slovanský sjezd) 1848. június 2. és 12. között ülésezett; a résztvevők többsége osztrák szláv területekről érkezett, de lengyel és délszláv küldöttek is jelen voltak. A kongresszus nem hozott kötelező döntéseket, ám három irányt fogalmazott meg: a szlávok egyenjogúságát a birodalmon belül, a német és magyar hegemónia elleni fellépést, valamint a birodalmi föderalizálást. A rendezvény jellege vitatott: egyes történészek a cseh nemzeti öntudat demonstrációját látják benne, mások inkább az orosz pánszlávizmus hatását hangsúlyozzák, míg a szakirodalom harmadik iránya az osztrák-szláv korlátozott, főként kulturális jellegét emeli ki.
A kongresszust és a prágai politikai életet erőszak törte meg. 1848. június 12-én, pünkösd hétfőjén a prágai utcán összecsapások törtek ki; a felkelés hátterében egyszerre hatott a szociális elégedetlenség, a diákok és munkások radikalizmusa, valamint a helyőrség feszült viszonya a lakossággal. Alfred Windisch-Grätz herceg, a császári csapatok parancsnoka június 12. és 17. között tüzérséggel bombáztatta a várost, és leverte a felkelést. A halálos áldozatok számát a források 40 és 60 közé teszik; a pontos szám nem rekonstruálható, mert a korabeli sajtó és hivatalos jelentések eltértek egymástól. A prágai események egyben a cseh és a német liberálisok közötti bizalom összeomlását is jelezték: a cseh oldal a katonai erőszakot, a német oldal pedig a radikális forradalmi fenyegetést emelte ki.
A birodalmi alkotmányozás közben mégis megkezdődött. A bécsi birodalmi gyűlés (Reichsrat) 1848 nyarán ült össze, és 1848. szeptember 7-én eltörölte a jobbágyi terheket; ez a döntés a cseh és morva vidéki társadalmat is alapvetően átalakította. A gyűlés Bécsből a morvaországi Kroměřížbe (németül Kremsier) költözött, ahol föderatív elemeket is tartalmazó alkotmánytervezetet dolgozott ki. A tervezet a tartományoknak jelentős autonómiát adott volna, és a nemzetiségek egyenjogúságát is rögzítette volna. A konzervatív udvari körök és a hadsereg azonban nem fogadták el ezt a fordulatot. Ferenc József 1848. december 2-án trónra lépett, 1849. március 4-én Olmützben oktrójált – azaz a birodalmi gyűlés megkerülésével kiadott – alkotmányt hirdetett, majd a kroměříži gyűlést feloszlatták. A kremsieri tervezet soha nem lépett hatályba, de a cseh politikai gondolkodásban később hivatkozási pont maradt.
Az 1849-től kiépülő, Alexander Bach belügyminiszter nevéhez kötött rendszert a szakirodalom neoabszolutizmusnak (německy Neoabsolutismus, csehül bachovský absolutismus) nevezi. Az 1849-es olmützi alkotmányt 1851-ben a szilveszteri pátenssel felfüggesztették, és a császári udvar központosított, rendeleti úton kormányzó rendszert hozott létre. A tartományi gyűlések nem működtek, a sajtót cenzúrázták, a politikai egyesületeket ellenőrizték, a hivatali nyelv a német lett. A cseh nyelvű politikai nyilvánosság ezért a tudomány, az irodalom és a gazdasági egyesületek felé szorult vissza; a cseh nyelvű sajtó, például a későbbi Národní listy előzményei, csak korlátozottan működhetett.
A neoabszolutizmus azonban nem jelentett teljes stagnálást. Az állam vállalta a jobbágyfelszabadítás utáni birtokrendezés költségeit, fejlesztette a vasúthálózatot, és egységesítette a vámrendszert. Csehország, különösen a nyugati és északi iparvidékek, az osztrák birodalom iparosodó magterületévé vált. Az 1855-ös konkordátum pedig a katolikus egyháznak adott nagy befolyást az oktatásban és a családjogban, ami a cseh világi értelmiség körében a szekuláris nemzeti mozgalommal való feszültséget növelte.
A rendszer kifelé és befelé is meggyengült. Az 1859-es észak-itáliai vereség, a solferinói csata után a birodalom financiális helyzete romlott, és az udvar kénytelen volt engedményeket tenni. A központosított abszolutizmus fenntartásának költsége és a magyar, valamint a cseh és német liberális ellenzék nyomása alkotmányos reform felé tolta a kormányzatot. A 1860. októberi diploma (Oktoberdiplom) visszaállította a tartományi gyűléseket, és a kormányzás föderatív irányát ígérte; a centralista bürokrácia azonban továbbra is erős maradt.
Az 1861. februári pátens (Februarpatent) a birodalmi törvényhozást egy Birodalmi Tanácsba (Reichsrat) és a tartományi gyűlésekbe szervezte. A cseh tartományi gyűlés (český sněm) ismét működött, és a cseh politikai elit visszatérhetett a nyilvános politizáláshoz. A cseh oldalon a František Palacký, majd veje, František Ladislav Rieger vezette cseh nemzeti párt (Národní strana), később közkeletű nevén az ócsehek (staročeši) csoportja vált meghatározóvá. Programjuk a cseh történeti államjog (české historické státní právo) folytonosságára hivatkozott: Csehország, Morvaország és Szilézia egy közös, autonóm cseh korona-tartományt alkotott volna a Habsburg Monarchián belül.
Az 1860-as évek cseh politikája alapvetően dilemmával küzdött: részt vegyen-e a centralista Birodalmi Tanács munkájában, vagy pedig bojkottálja azt, hogy ezzel jelezze a cseh államjogi követelések kizárólagosságát. 1863-tól a cseh képviselők többsége a passzív rezisztencia útjára lépett, és távol maradt a birodalmi gyűléstől. Ez a taktika egyszerre erősítette a cseh nemzeti egység retorikáját, és gyengítette a cseh befolyást a birodalom törvényhozásában. A cseh politika ekkor még alapvetően a bécsi kormány felé fordult, és az osztrák szláv föderalizálás lehetőségét kereste; a magyar politikai elit viszont az 1860-as években is ragaszkodott az 1848-as törvények és a magyar alkotmányosság helyreállításához.
A cseh és a monarchiabeli német liberálisok viszonya ebben az évtizedben folyamatosan romlott. A cseh tartományi gyűlésben a német képviselők a centralista alkotmányt, a cseh képviselők a tartományi autonómiát tartották elsődlegesnek. A nyelvkérdés, az iskolai nyelvhasználat és a hivatali nyelv problémája a helyi politikában éles vitákat váltott ki. A cseh nyelvű oktatás az 1860-as években gyorsan bővült, de a közép- és felsőfokú intézményekben a német maradt a domináns. A cseh politikai elit ezért szorgalmazta a prágai egyetem cseh szekciójának, később önálló egyetemének létrehozását.
Az 1866-os porosz–osztrák háború és a königgrätzi vereség döntően átalakította a birodalom belső viszonyait. A Habsburg Monarchia német egységből való kiszorulása után Bécsben a magyar alkotmányos elittel való kiegyezés lett a kormányzati stabilitás feltétele. A magyar országgyűléssel kötött, 1867-ben szentesített osztrák–magyar kiegyezés (németül Österreichisch-Ungarischer Ausgleich, csehül rakousko-uherské vyrovnání) a birodalmat két, közös uralkodóval, közös hadüggyel, külüggyel és ezek finanszírozásával rendelkező államra osztotta. A magyar királyság a birodalom keleti felén alkotmányos önállóságot kapott, míg a birodalom nyugati, ciszlajtán felén Csehország a többi tartománnyal együtt a centralista osztrák kormányzat alatt maradt.
A cseh politikai elit az 1867-es kiegyezést két okból utasította el. Egyrészt úgy látta, hogy a kiegyezés a magyar és a német alkotmányos vezető réteg kompromisszuma, amely a cseh történeti államjogot figyelmen kívül hagyja, és a cseh tartományokat továbbra is Bécsből kormányozza. Másrészt a dualista szerkezet a birodalom szláv népeinek kollektív jogait nem rendezte, és a csehek attól tartottak, hogy a német–magyar hegemónia maradandóvá válik. Az 1867. decemberi decemberi alkotmány (Dezemberverfassung) és a kiegyezési törvények a cseh követelések nélkül léptek hatályba; a cseh tartományi gyűlés és a cseh képviselők ezért nem vettek részt a Birodalmi Tanács munkájában.
A cseh politikai vezetés 1868-ban újabb jelképes lépést tett. 1868. december 9-én a cseh tartományi gyűlés cseh képviselői kibocsátották a cseh deklarációt (deklarace), amely ismét a cseh korona tartományainak egyesítését, a cseh államjog elismerését és a magyar kiegyezés újratárgyalását követelte. A deklaráció nem volt kormányzati dokumentum, hanem a cseh politikai elit állásfoglalása; hatása a birodalmi alkotmányos viszonyokra közvetlenül csekély maradt, de megerősítette a cseh nemzeti egység nyilvános kifejezését. A cseh társadalomban a kiegyezést követő években tömegtüntetések, úgynevezett táborok (tábory) is zajlottak, amelyek a vidéki lakosság körében terjesztették a cseh államjogi programot.
A kiegyezés értékelése a történetírásban vitatott. A magyar és osztrák kormányzati szempontú szakirodalom a dualista átalakulást gyakran a monarchia fennmaradását biztosító reálpolitikai sikernek tekinti. A cseh, részben a szlovák és a délszláv történetírás viszont a kiegyezést a szláv nemzetek háttérbe szorításaként, a föderalizálás elszalasztott lehetőségeként értelmezi. A szakmai konszenzus annyit rögzít: a kiegyezés stabilizálta a birodalom alkotmányos működését, de a cseh–német ellentétet és a nemzetiségi kérdést nem oldotta meg; inkább intézményesítette a birodalmi feszültségeket.
A kiegyezést követő évtizedben a cseh politika egyszerre volt bojkottáló és alternatív alkotmányos terveket kereső. A passzív rezisztencia nem hozott gyors eredményt: a cseh képviselők távollétében a Birodalmi Tanácsban a német liberálisok és a konzervatív kormányzat akarata érvényesült, a cseh tartományi gyűlés pedig a német képviselők és a kormány nyomása alatt állt. 1871-ben azonban a Karl Siegmund von Hohenwart vezette osztrák kormány tárgyalásokat kezdett a cseh politikai vezetőkkel egy cseh-ausztriai kiegyezésről. A kidolgozott alaptörvénycikkek (fundamentální články) a cseh korona tartományainak autonómiáját, a cseh nyelvű hivatali rendszert és a cseh államjog részleges elismerését irányozták elő. A terv azonban 1871 őszén a magyar kormány ellenállása és a monarchiabeli német liberális körök tiltakozása miatt megbukott; Ferenc József visszavonta a megállapodás támogatását. A kudarc után a cseh politika még mélyebb válságba került.
A cseh mozgalom belső megoszlása ekkortól vált látványosabbá. Az ócsehek továbbra is a bécsi kormánnyal való fokozatos alku hívei maradtak, míg az 1870-es években megerősödő ifjúcsehek (mladočeši) – köztük a Národní listy szerkesztői – aktív választójogi, városi és gazdasági programot hirdettek, és a bojkott feladását, a birodalmi gyűlésben való részvételt sürgették. A kettősség nem egyszerűen „mérsékelt–radikális” ellentét volt, hanem a cseh társadalom szerkezeti változásait is tükrözte: a növekvő városi polgárság, az ügyvédek, tanárok és kisvállalkozók más érdekeket fogalmaztak meg, mint a nemesi alapú történeti államjogi politizálás.
Az 1870-es évek végén a bécsi kormányzat részleges engedményekkel próbálta a cseh politikai elitet visszavezetni az alkotmányos együttműködésbe. 1879-től a cseh képviselők többsége ismét részt vett a Birodalmi Tanács munkájában. Ezt a fordulatot a kormányzat nyelvi és intézményi engedményekkel egészítette ki: az 1880. évi Stremayr-féle rendelet bizonyos ügytípusokban lehetővé tette a cseh nyelvű hivatali eljárást, 1882-ben pedig a prágai egyetemet cseh és német egyetemre osztották. Az 1880-as években a cseh politika már a tömegpártok és a nemzetiségi autonómia újkori formái felé tolódott; a dualizmus keretei azonban változatlanok maradtak. A cseh kérdés így a századfordulóra nem oldódott meg, hanem a monarchia egyik legtartósabb alkotmányos és társadalmi feszültségévé vált.
A korszak emlékezetpolitikai öröksége szintén fontos. 1848 prágai eseményeit a 19. század végén a cseh nemzeti mozgalom a hősi ellenállás kezdeteként ünnepelte; a prágai pünkösdi felkelés halottai a nemzeti mártirológia részévé váltak. A kommunista korszakban az 1848-as forradalmat gyakran a nemzeti felszabadulás és a szociális elégedetlenség párhuzamos mozgalmaként értelmezték, ami a cseh nemzeti és az osztályharcos narratívák összeolvasztását szolgálta. A 21. századi cseh történetírásban ezzel szemben inkább a cseh, a német és a birodalmi források kritikai összevetése, valamint a politikai döntések bizonytalanságának bemutatása vált hangsúlyossá.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartozik František Palacký 1848. június 11-i levele a frankfurti parlamenthez, a prágai szláv kongresszus jegyzőkönyvei, a kroměříži alkotmánytervezet szövege, az 1849. évi olmützi alkotmány, az 1861. évi februári pátens, az 1867. évi kiegyezési törvények, a cseh deklaráció szövege, valamint a korabeli cseh és német sajtó (Národní listy, Bohemia, kormányzati közlönyök). A másodlagos irodalomból a cseh nemzeti mozgalom, az osztrák alkotmánytörténet és a dualizmus nemzetiségi politikájának feldolgozásai használhatók; a konkrét értelmezések azonban iskolánként eltérnek.
Több ponton marad bizonytalanság vagy szakmai vita. A prágai pünkösdi felkelés áldozatainak száma csak becsülhető, mert a katonai jelentések, a korabeli sajtó és a későbbi emlékiratok eltérő adatokat közölnek. A kremsieri tervezet szerzőinek szándékai – mennyire volt valóban föderatív, és mennyire csupán taktikai engedmény – nem rekonstruálhatók minden részletükben. Az 1860-as évek cseh passzív rezisztenciájának hatékonysága szintén vitatott: egyes szerzők szerint a bojkott növelte a cseh nemzeti egységet, mások szerint hosszú távon gyengítette a cseh érdekérvényesítést. Az 1871-es cseh kiegyezési kísérlet értelmezésében pedig alapvető nézetkülönbség feszül arról, hogy a kudarc elsősorban a magyar ellenállásnak, a német liberális nyomásnak vagy Ferenc József saját döntésének tudható be. Az 1867-es kiegyezés kapcsán a tények – a törvények tartalma, a hatályba lépés dátuma – dokumentálhatók, de annak megítélése, hogy a dualizmus elkerülhetetlen kompromisszum vagy elszalasztott föderalizálási lehetőség volt, történetírói álláspont kérdése.
A nemzeti, nyelvi és társadalmi kategóriák használata is bizonytalansággal jár. A „cseh politika” 1848-ban még nem jelentett egységes pártstruktúrát; a tartományi nemesség, a városi polgárság, a papság és a parasztság érdekei eltértek, és a modern nemzeti identitás formálódásának ritmusa is különbözött Csehországban, Morvaországban és Sziléziában. Az alfejezet ezért kerüli a mai párthoz vagy ideológiához kötött besorolásokat, és a korabeli fogalmakat használja.