A 18. század a mai Szlovákia területén élők számára a Magyar Királyságon belül, a Habsburg Monarchia fennhatósága alatt telt. Ez a korszak nem a „szlovák történelem” önálló, elhatárolt fejezete volt, hanem a Felső-Magyarország (Felvidék, Slovensko / Horné Uhorsko) nevű soknyelvű régió története. A régió lakosságának többségét szlovák nyelvű jobbágyok és kézművesek alkották, de a városokban, bányavárosokban és mezővárosokban magyar, német, zsidó és más közösségek is éltek. Az államhatalom, a törvényhozás és a főpapság nyelve a latin és a magyar, a művelődés egy részének nyelve a német volt. A szlovák nyelvű elit vékony rétege – elsősorban evangélikus lelkészek, tanítók, katolikus papok és kisnemesek – ebben a században kezdte tudatosan felépíteni a saját, a birodalmi lojalitással összeegyeztethető, de nyelvi-kulturális sajátosságot hangsúlyozó programját. Ez a folyamat szorosan kapcsolódott a felvilágosult abszolutizmus birodalmi reformjaihoz, Mária Terézia és II. József intézkedéseihez, amelyek akarva-akaratlanul új oktatási, gazdasági és vallási kereteket teremtettek. Az alfejezet előzménye a A reformáció és a rekatolizáció című rész, ahol a felekezeti átalakulásokról volt szó.
A rokonszenvtelen kifejezéssel felvilágosult abszolutizmusnak nevezett kormányzati irányzat a 18. század második felében a Habsburg Monarchiában az államhatalom erősítését, a gazdaság fejlesztését, a jogegységesítést, az oktatás kiterjesztését és a vallási türelem bizonyos formáit kapcsolta össze. Ennek hátterében nem valamiféle elvont emberbaráti program állt, hanem a birodalmi verseny: a porosz–osztrák vetélkedés, a török elleni háborúk, Szilézia 1740-es elvesztése és a francia, majd orosz nagyhatalmi nyomás. A 18. század közepén Bécs számára világos volt, hogy a Magyar Királyság északi, hegyvidéki vármegyéi katonailag és gazdaságilag kulcsfontosságúak: itt húzódtak a lengyel határ felé vezető utak, a bányavárosok nemesfém- és réztermelése, a folyami kereskedelem és a sószállítás útvonalai.
Mária Terézia (uralkodott 1740–1780) a magyar rendiséggel szemben óvatosabb, II. József (1780–1790) radikálisabb politikát folytatott. A történetírásban konszenzus, hogy Mária Terézia reformjai lényegében a rendi intézményekkel együttműködve vagy azokat megkerülve, de még nem megszüntetve valósultak meg. II. József ezzel szemben a rendi jogokat látványosan háttérbe szorította: nem koronáztatta meg magát magyar királlyá, a latin helyett a németet akarta hivatalos nyelvvé tenni, és 1780-as évekbeli rendeletei a jobbágyviszonyok, a vallás és a közigazgatás átfogó átrendezését célozták. A reformok egy része azonban visszavonásra került 1790-ben, illetve a napóleoni háborúk idején.
A mai Szlovákia területét alkotó vármegyék – a teljesség igénye nélkül: Pozsony, Nyitra, Trencsén, Turóc, Liptó, Árva, Zólyom, Hont, Nógrád, Gömör, Szepes, Sáros, Abaúj és Zemplén egyes részei – a Magyar Királyság legfejlettebb bányászati és kézműves körzetei közé tartoztak. Ugyanakkor a lakosság jelentős része hegyvidéki, kisbirtokos paraszt, zsellér vagy bányász volt, és a 18. század második felében több éhínség, járvány és katonai beszállásolás sújtotta a régiót. A reformok így nem egyenletesen, hanem a helyi viszonyok, a földesúri érdekek és a felekezeti megosztottság szerint érvényesültek.
A szlovák nyelvű parasztság szempontjából a legfontosabb 18. századi intézkedés a Helytartótanács (Consilium Regium Locumtenentiale) és a Magyar Udvari Kancellária működésének megerősítése volt. Az 1760-as évektől a bécsi kormányszervek egyre több, a vármegyéknek küldött rendeletben szabályozták a vásártartást, az útdíjakat, a céheket és a vándorlást. A központosítás azonban a helyi nemesi vármegyék ellenállásába ütközött. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a magyar rendek többször halogatták a birodalmi adóterhek elfogadását, és a vármegyei önkormányzatot védték. E vita a szlovák jobbágyok számára azért volt érzékelhető, mert az adó és a katonai beszállásolás a vármegyei elosztás szerint terhelte a falvakat.
A paraszti terhek átláthatóbbá tételét szolgálta az 1767. évi úrbéri pátens (urbárium). Ez a rendelet vármegyénként szabályozta a jobbágytelkek nagyságát, a robot, a kilenced és a pénzbeli szolgáltatások mértékét. A Felvidéken nem volt egységes a birtokszerkezet: a bányavárosok és a mezővárosok egy része szabadabb jogállást élvezett, a hegyi falvakban a telkes jobbágyság mellett sok volt a házas zsellér és a pásztorkodásból élő. Az urbárium a jobbágy és a földesúr közötti jogviszonyt rögzítette, de nem szüntette meg a jobbágyságot. A történeti értelmezés körül vita folyik arról, hogy az urbárium valóban védte-e a parasztokat, vagy inkább az állami adóalap biztosítását szolgálta. A mérsékelt tudományos konszenzus szerint mindkét cél jelen volt: az államnak adózóképes parasztságra volt szüksége, ugyanakkor a rendelet a földesúri túlkapások ellen is adott panaszlehetőséget.
A városi és bányászati gazdaság szempontjából meghatározó volt a bányavárosok (Besztercebánya, Selmecbánya, Körmöcbánya, Úrvölgy és mások) helyzete. A 18. század közepén a bányászat a korábbi fénykorhoz képest hanyatlott, de a réz, a vas és a kisebb mennyiségű ezüst továbbra is fontos maradt. A selmecbányai Bányászati Akadémia (1762/1770-es években szervezett formában) az európai műszaki felsőoktatás egyik korai intézménye lett; oktatási nyelve a német volt, a hallgatók között a helyi német és szlovák családok fiai mellett külföldiek is megjelentek. Az akadémia létrehozása dokumentált tény, de azt, hogy milyen közvetlen hatása volt a szlovák nyelvű lakosságra, nehéz mérni. A bányászati ismeretek, a kohászat és az erdőgazdálkodás új szaknyelve elsősorban a német műveltséghez kötődött, ami megerősítette a bányavárosok német jellegét.
A manufaktúrák száma a század második felében nőtt. A szepességi és a gömöri vasvidéken a vasgyártás, a posztó- és vászonkészítés, a papírmalmok és a sörfőzés jelentett piacra termelést. A kormányzat védővámokkal és kedvezményekkel próbálta a birodalmon belüli feldolgozóipart erősíteni. A források alapján azonban nem állítható, hogy a Felvidéken tömeges iparosítás indult volna; inkább szigetszerű, többnyire német és zsidó vállalkozói csoportokhoz kötődő fejlődésről beszélhetünk. A szlovák paraszti lakosság a háziiparban, a len- és kenderszövésben, a faesztergálásban és a vándoriparban vett részt. A drótosok, ablakosok, üvegesek és más, többnyire a szegényebb északi vármegyékből induló vándoriparosok a 18. században már rendszeresen járták a Monarchia belső tartományait. Ez a jelenség a későbbi szlovák önképre is hatott, de a 18. századi forrásokban elsősorban mint szegénységből fakadó munkavállalás jelenik meg, nem mint „nemzeti” sajátosság.
A Mária Terézia-kori egyházi és oktatási reformok közül kiemelkedik a Ratio Educationis (1777). Ez az első átfogó magyarországi tanügyi rendelet a népiskolák, a gimnáziumok és a felsőbb tanintézetek szervezetét szabályozta. A latin mellett a német és a „nemzeti” nyelvek oktatásának szerepét is elismerte, bár az oktatás nyelve az iskolaszintek szerint eltért. A Ratio a tankötelesek számát növelte, a tanítók képzését egységesítette, és a tananyagba a hittan, az írás, az olvasás, a számolás és a mezőgazdasági alapismeretek mellett a történelem és a földrajz elemeit is bevonta. A rendelet végrehajtása azonban lassú volt: a falusi iskolák felszereltsége gyenge, a tanítók fizetése alacsony, a gyermekek munkája a mezőgazdaságban továbbra is szükséges volt. A mai Szlovákia területén különösen az evangélikus és a katolikus iskolahálózat közötti versengés határozta meg a fejlődést. A katolikus egyház a Ratio nyomán megerősítette a plébániai iskolákat, míg az evangélikus közösségek a saját iskoláikat védték, és a tanítás nyelvében a cseh bibliai nyelv hagyományos formáját használták.
A 18. század második felének egyik legmélyebb változása a vallási viszonyok átrendeződése volt. A A reformáció és a rekatolizáció című részben tárgyalt kényszerű rekatolizáció után a szlovák evangélikus közösségek a törvényes artikuláris helyeken, rejtett gyülekezetekben és magánáhítatban őrizték hitüket. A helyi evangélikus nemesség, a városok és a külföldi egyetemekkel (Wittenberg, Jéna, Halle) fenntartott kapcsolatok biztosították a lelkészképzést. A bécsi udvar számára a protestánsok helyzete a porosz befolyás miatt is érzékeny ügy volt.
II. József 1781. évi Türelmi rendelete (Toleranzpatent) a magyarországi protestánsok és görögkeletiek számára korlátozott nyilvános vallásgyakorlatot engedélyezett. A rendelet feltétele volt, hogy a protestáns gyülekezet legalább száz családból álljon, és a templomnak ne legyen utcára nyíló bejárata, tornya vagy harangja. A Türelmi rendelet a zsidókra külön, korlátozó intézkedésekben vonatkozott. A dokumentum ténye vitathatatlan, de a hatás értékelése vitatott. A protestáns egyháztörténet-írás hagyományosan mérföldkőnek tekinti, mert lehetővé tette az evangélikus gyülekezetek újjászerveződését a szlovák nyelvű falvakban és városokban. Ugyanakkor a források azt mutatják, hogy a rendelet után is maradtak jogi és anyagi akadályok, a katolikus hierarchia helyi szinten gyakran késleltette a kérvények elbírálását. A legfontosabb közvetlen hatás az volt, hogy az evangélikus iskolahálózat és a lelkészképzés új lendületet kapott, és a szlovák nyelvű evangélikus értelmiség intézményi bázisa megszilárdult.
A zsidó lakosság helyzete a 18. században a magyarországi és a morvaországi zsidórendtartások szerint alakult. A mai Szlovákia területének nyugati városaiban, Pozsonyban és környékén, valamint a nagybirtokok mezővárosaiban élt jelentős askenázi közösség. A zsidóság adózása, lakhatási engedélye és foglalkozási lehetőségei szigorúan szabályozva voltak. II. József rendeletei a zsidókat német vezetéknév felvételére, állami iskolába járásra és a céheken kívüli foglalkozások rendezésére kötelezték, a türelmi rendelet ugyanakkor nem adott teljes polgárjogot. A zsidó közösségek emlékezetében e korszak a hagyományos autonómia csökkenését és az állami beavatkozás növekedését hozta; a használható források a vármegyei összeírások, a helytartótanácsi rendeletek és a hitközségi iratok, de a családi szintű hatások nehezen rekonstruálhatók.
A görögkatolikus (ortodox hagyományból római egységre lépett) egyház a keleti szlovák és ruszin vidékeken, különösen Sárosban, Zemplénben és Abaújban, a 18. században egyre inkább önálló egyházszervezetként működött. Az 1771-ben megalakult munkácsi görögkatolikus püspökség (a korábbi joghatósági viták után) a régió ruszin és szlovák nyelvű híveinek jelentős részét fogta össze. A püspökség papjai a latin és a szláv liturgikus nyelv mellett a helyi keleti szláv és szlovák nyelvjárásokat is használták a prédikációban. A görögkatolikus egyház szerepe azért fontos a szlovák és a ruszin identitás későbbi alakulásában, mert a 19. századi nemzeti mozgalmak egy része éppen e papságból merített. A 18. század végi források azonban még nem „nemzeti egyházként” írják le a görögkatolikus közösséget, hanem felekezeti és nyelvi csoportként.
A 18. század második felének oktatási változásai nem egyszerűen a felvilágosult állam „jótéteményeként” értelmezhetők, hanem a birodalom igazgatási szükségleteiből is következtek. Az adóösszeírások, a katonai sorozás, a járványrendeletek és a bírósági írásbeliség megkívánta az írástudó jegyzőket, tiszteket, papokat és tanítókat. A Ratio Educationis nyomán a tanítóképzők (normalis iskolák) a nagyobb városokban jöttek létre. A tanítók egy része latinul és németül is tudott, de a falusi iskolákban gyakran csak a helyi szlovák nyelvjárást beszélte. A tanításban használt szlovák anyanyelvi katekizmusok, ábécéskönyvek és énekeskönyvek iránti igény növekedett. Ezt az igényt részben a katolikus egyház pozsonyi és nagyszombati nyomdái elégítették ki, részben az evangélikus gyülekezetek saját kiadványai.
A szlovák nyelvű nyomtatványok nyelvi alapja nem volt egységes. A katolikus szerzők a nyugat-szlovák, nagyszombati nyelvjárást tették meg írott normává, az evangélikusok pedig a 16. századi cseh Bibliát (a kralicei cseh bibliát) követték, mert a cseh nyelv a reformáció óta a szlovák evangélikus gyülekezetek liturgikus és irodalmi nyelve volt. Ez a kettősség később, a 19. század elején a szlovák irodalmi nyelv körüli vitákban éleződött ki. A 18. században azonban a felekezeti és regionális sokféleség természetesnek számított. A dokumentumokból kiolvasható, hogy a hívek a prédikációt anyanyelvükön hallották, de az írott nyelv a latin, a cseh vagy a német volt. A szlovák nyelv társadalmi presztízse alacsony maradt; aki felfelé törekedett, az latin, magyar vagy német nyelvű iskolába járt.
A nagyszombati egyetem (1777-ben Budára, majd Pestre helyezték) a katolikus értelmiség képzésének központja volt. A filozófiai, jogi és teológiai kar mellett a nagyszombati nyomda a szlovák nyelvű katolikus vallásos irodalom központjaként működött. A jezsuita rend 1773. évi feloszlatása után az egyetem és a gimnáziumok világi vagy más szerzetesrendi irányítás alá kerültek. A Rend feloszlatása a szlovák falusi plébániai iskolákban is éreztette hatását, mert a jezsuiták több gimnáziumot és kollégiumot tartottak fenn. Az oktatás nem omlott össze, de átszervezése ideiglenes zavarokkal járt.
Az evangélikus oldalon a prešovi (eperjesi) evangélikus kollégium és a pozsonyi evangélikus líceum a szlovák és német protestáns műveltség fontos intézményei voltak. Az evangélikus lelkészek és tanítók képzése gyakran külföldi egyetemeken történt, ami élénk eszmei kapcsolatot jelentett a német felvilágosodással, a pietizmussal és a természetjogi gondolkodással. A pietizmus hatása a szlovák evangélikus közösségekben abban mutatkozott meg, hogy a hit megélését a belső áhítat mellett a népoktatással, a betegápolással és a szociális gondoskodással is összekapcsolta. Az evangélikus lelkészek közül többen írtak anyanyelvű imakönyveket, erkölcsi tanításokat és gazdasági útmutatókat. E művek forrásértéke kettős: egyrészt mutatják a szlovák nyelvű írásbeliség terjedését, másrészt a szerzők céljai, a patronáló nemesség és a gyülekezetek anyagi lehetőségei szerint torzítják a mindennapi vallásosság képét.
A német nyelv rendeleti bevezetése (1784) a Magyar Királyság és a többi tartomány hivatalos egységesítését szolgálta. A vármegyék, a városok, az iskolák és a bíróságok a latin helyett fokozatosan a németet lett volna köteles használni. A rendelet ellen a magyar nemesség tiltakozott, mert a latin helyébe a német lépett, ami a magyar rendi nyelvhasználat és a kialakuló magyar kulturális program szempontjából visszalépést jelentett. A szlovák nyelvű lakosság számára a németesítés és a magyarosítás dilemmája még nem úgy merült fel, mint a 19. században. A helyi szlovák elit egy része a németet a művelődés és a felemelkedés nyelvének tekintette, más része a cseh írásbeliséget őrizte, megint mások latinul fogalmaztak. II. József halála után a rendeletet visszavonták, a latin visszakerült a hivatalos használatba, de a gyakorlatban a német és a magyar szerepe tovább nőtt.
A parasztság és a földesúri világ kapcsolatában a század végére a rendi viszonyok lassan, de érezhetően meglazultak. A szlovák jobbágyfalvak egy részében a közös erdőhasználat, a legelőelkülönözés, a pálinkaégetés joga és a vásározás új vitákat robbantott ki. A falu és az uradalom közötti határperek, a robotkönyvekbe való bejegyzések és az úrbéri perek a hétköznapi ellenállás formáiról tanúskodnak. A fennmaradt panaszlevelek egy része szlovák vagy latin nyelvű; a paraszti írástudás azonban alacsony szintű volt, így a beadványok többsége a falu jegyzőjének vagy a vármegyei írnoknak a fogalmazványa. A paraszti nézőpont tehát közvetítőn keresztül jelenik meg a forrásokban.
A 18. század végi járványok és éhínségek – különösen az 1770-es és 1780-as évek rossz termésű időszakai – a hegyvidéki vármegyéket súlyosan érintették. A halálozási és születési adatok csak a plébániai anyakönyvek alapján becsülhetők, ezek hiányosak és a felekezeti különbségek miatt nem reprezentatívak. A történeti demográfiai szakirodalom ezért óvatosan fogalmaz, amikor a felvidéki népesség alakulását tárgyalja. Tény, hogy a 18. század második felében a lakosság lassan növekedett, de a növekedés időnként megtorpant. A vándormunka, a gyermekhalandóság és a járványok miatt a helyi közösségek lélekszáma erős ingadozást mutatott.
A 18. század végére a szlovák nyelvű értelmiség két, egymással versengő hálózata körvonalazódott. A katolikus értelmiség a nagyszombati, majd pesti egyetem, a papneveldék és a plébániai iskolák felől szerveződött. Az evangélikus értelmiség a pozsonyi, eperjesi, késmárki, lőcsei iskolák és a német egyetemek felől. A kettő közötti határ felekezeti, nyelvi és társadalmi volt, de a század végén megjelent a közös érdek felismerése: a szlovák nyelvű nyomtatás, a népoktatás és a történeti múlt ápolása.
A felvilágosodás jegyében született egyik legfontosabb értelmiségi program a szlovák nyelvű tudományosság igénye volt. A korabeli szövegekben a „szláv”, „cseh-szláv” és „szlovák” megjelölések gyakran keveredtek; a nyelv neve körüli bizonytalanság azt mutatja, hogy a modern szlovák nyelv fogalma még nem szilárdult meg. A szlovák evangélikus értelmiségiek – például Mathias Bél (Bél Mátyás, 1684–1749) örökségéből indulva – a geográfiai, történeti és nyelvészeti kutatásokat a hazafias ismeretterjesztés szolgálatába állították. Bél Mátyás még latin és német nyelven írt, de a felvidéki régiók leírásában a szlovák nyelvű lakosságot is bemutatta. Az 1780-as években a Juraj Papánek és más katolikus történetírók által képviselt irányzat a szláv liturgia és a cyrill-metódi hagyomány felé fordult, és a szlovákokat a nagy szláv múlt örököseiként ábrázolta. Az evangélikus oldalon a cseh bibliás nyelvhez való ragaszkodás sokáig gátolta az önálló szlovák irodalmi nyelv kialakítását, de a németországi felvilágosodás hatására a népoktatás és a praktikus ismeretek terjesztése felé fordult.
Anton Bernolák (1762–1813) katolikus pap és nyelvész 1787-ben jelentette meg a szlovák irodalmi nyelvről szóló kezdeményezését, a bernolákovština néven ismert nyelvi normát. A Dissertatio philologico-critica de litteris Slavorum című műve, majd a Slovár szótári munkálatai a nyugat-szlovák nyelvjárás alapján kívánták egységesíteni a katolikus szlovák írásbeliséget. Bernolák kezdeményezése a 18. század végétől a katolikus értelmiség egy részének saját nyelvi programjává vált. A lépés fontos állomása volt a szlovák nyelv modern normájának kialakulásában, de a kortársak között nem aratott azonnali győzelmet: az evangélikusok továbbra is a cseh bibliai nyelvet használták, a városok többnyelvűek maradtak, és a Magyar Királyság hivatalos nyelve a latin volt. A bernolák-féle nyelvújítás a szlovák irodalomtörténetben a nemzeti ébredés előfutáraként ismert, ugyanakkor a történeti kutatásban vitatott, hogy hányan és milyen társadalmi körben használták ténylegesen ezt a normát a mindennapi írásbeliségben. Az 1790-es évek katolikus egyházi nyomtatványai közül sok valóban Bernolák helyesírását követte, de a magánlevelezés, a vármegyei jegyzőkönyvek és a céhes iratok jelentős része továbbra is latin, német vagy magyar nyelvű maradt.
A jozefinista egyházpolitika és a felvilágosult katolikus papság szerepe a szlovák nyelvű művelődésben ellentmondásos. II. József a szerzetesrendek egy részét feloszlatta, a plébániahálózatot átszervezte, és a papképzést állami ellenőrzés alá vonta. A papok így egyrészt állami tisztviselőkké váltak, akik a rendeleteket kihirdették a falvakban, másrészt a helyi nyelvű lelkipásztorkodás és tanítás letéteményesei maradtak. A falusi plébánosok közül sokan a gyakorlati felvilágosodás hívei voltak: gyümölcsfákat telepítettek, méhészetet népszerűsítettek, házassági és anyakönyvi ügyekben tanácsot adtak. Az evangélikus lelkészek hasonló szerepben tűntek fel, bár az ő helyzetüket a katolikus többséggel szembeni védekezés határozta meg.
A német felvilágosodás és a pietizmus mellett a 18. század végi szlovák értelmiségre a természetjog és a hazafias statisztika (Staatenkunde) hatott. A földrajzi leírások, az úti beszámolók és a vármegyei monográfiák a „haza” fogalmát térben és népben ragadták meg. A felvidéki szerzők számára a haza a Magyar Királyság volt, de a néprajzi érdeklődés a szlovák nyelvű parasztság felé fordult. Az 1780-as és 1790-es évek folyóirataiban, tudós társasági tervezeteiben megjelent a gondolat, hogy a paraszti nyelv, a népviselet, a szokások és a történeti emlékek rendszeres leírása a honismeret része. Ez a törekvés még nem modern értelemben vett nacionalizmus volt, hanem a felvilágosult tudományosság és a rendi hazafiság keveréke.
A 18. századi Felvidék gazdaságföldrajza a birodalmi munkamegosztásba illeszkedett. A bányavárosok és a Szepesség német jellegű, céhes polgársága a szomszédos lengyel és galíciai területekkel, valamint a morvaországi és alsó-ausztriai piacokkal kereskedett. A Pozsony (Prešporok, Pressburg, Bratislava) melletti Duna-kereskedelem a gabona, a bor, a fa és a kézműipari termékek szállítását tette lehetővé. A nagyváradi és kassai útvonalak, a Kassa (Košice) központú keleti kereskedelem és a lengyel só útjai a régiót a birodalom egészéhez kötötték. A század második felében a folyószabályozás, az útépítés és a postahálózat kiépítése a bécsi udvar szándéka szerint gyorsította a forgalmat. A gyakorlatban azonban az utak rossz állapota, a vámszedők sokasága és a háborús beszállásolások fékezték a növekedést.
A városi társadalom etnikai és felekezeti szempontból rendkívül tagolt volt. A bányavárosok tanácsaiban a német polgárság dominált, a szlovák kézművesek a céhek alsóbb rétegeiben voltak jelen, a zsidó kereskedők a városfalakon kívüli vagy a földesúri mezővárosi központokban telepedtek le. A század végi összeírások a városok nyelvi megoszlását nem modern nemzetiségi kategóriák szerint rögzítették, hanem az adózó háztartások, a céhek és a felekezetek szerint. A modern nemzeti statisztikákhoz hasonló adatok csak a 19. századtól készültek, ezért a 18. századra vonatkozó etnikai arányokra adott becslések a történeti demográfia és a nyelvtörténet kombinációján alapulnak, és jelentős bizonytalanságot hordoznak.
A zsidó közösségek a század második felében a Felvidék nyugati és keleti mezővárosaiban egyaránt növekedtek. A földesurak gyakran védték a zsidó bérlőket és kocsmárosokat, mert jövedelmük a birtokigazgatás fontos elemét képezte. A zsidó közösségek belső életét a rabbinikus hagyomány, a hitközségi önkormányzat és a helyi földesúri szerződések szabályozták. II. József rendeletei a zsidókat német családnév felvételére és világi elemi iskolák látogatására kötelezték, ami hosszú távon a német műveltség irányába hatott, rövid távon azonban a hagyományos közösségek ellenállását váltotta ki. A forrásokban a vármegyei és városi hatóságok panaszaiban a zsidó kereskedők mint konkurencia jelennek meg; ezekből a panaszokból nehéz a zsidó mindennapi életet rekonstruálni, de jól mutatják a gazdasági feszültségeket.
A roma közösségek a 18. századi Magyar Királyságban, így a Felvidéken is, a peremvidéki falvakban, uradalmi majorok mellett vagy vándorló kézművesként éltek. Mária Terézia és II. József rendeletei a romák letelepítését, a gyermekek iskoláztatását és a felnőttek foglalkoztatását kívánták elősegíteni. A rendeletek célja azonban elsősorban a közrend és az adóztatás volt, nem a kulturális önrendelkezés. A korszakra vonatkozó roma történeti források rendkívül hiányosak: a vármegyei összeírások a „cigány” kategóriát gyakran foglalkozás vagy életmód szerint használták, nem pedig önazonosítás alapján. A 20. századi roma történetírás ezért joggal figyelmeztet arra, hogy a 18. századi „cigány” adatok nem vetíthetők vissza mai etnikai csoportokra.
A század végi jakobinus mozgalom és a francia forradalom híre a Felvidék értelmiségi köreiben is éreztette hatását. A magyarországi jakobinus perek (1794–1795) résztvevői között voltak felvidéki születésű vagy ott működő értelmiségiek. A perek a bécsi udvar és a magyar rendek együttműködését mutatták a radikális felvilágosodás ellen. A szlovák nyelvű parasztság a francia eseményekről keveset tudott; a forrásokban legfeljebb a katonai toborzások, a gabonaárak emelkedése és a háborús beszállásolások utalnak a feszültségre. Az 1790-es évek a rendi visszarendeződés időszaka, de a felvilágosult reformok által elindított intézményi és művelődési folyamatok nem álltak le teljesen.
A 18. század vége a szlovák nyelvű írásbeliség szempontjából a katolikus és evangélikus párhuzamosság megszilárdulását hozta. A katolikus oldalon a Bernolák-féle nyelvi norma, az evangélikus oldalon a bibliai cseh nyelv hagyománya kínált írott mintát. A szlovák nyelv társadalmi funkciója továbbra is a vallásos irodalomra, a katekizmusra, az egyházi énekre és a gyakorlati tanácsadásra korlátozódott. A vármegyei igazgatás, a törvénykezés és a felsőbb műveltség latin, német vagy magyar nyelvű maradt. Ez a rétegződés a 19. századi szlovák nemzeti mozgalom egyik legnagyobb kihívása lett: ahhoz, hogy a szlovák nyelvű elit politikai és kulturális tényezővé váljon, először saját intézményeket, folyóiratokat, iskolákat és egységes irodalmi nyelvet kellett teremtenie. E folyamat gyökerei a 18. századi felvilágosult reformokban, a Ratio Educationisban, a Türelmi rendeletben és a Bernolák-mozgalomban keresendők, de a 18. században még nem beszélhetünk modern értelemben vett szlovák nemzeti mozgalomról.
A régió birodalmi összefüggésben a 18. század végén a napóleoni háborúk időszakához közeledett. A Felvidék a hadiesemények közvetlen hadszíntérévé csak rövid időre és részben vált, de a háborús adók, a toborzás és a Duna menti kereskedelem zavarai tovább fokozták a paraszti és városi lakosság terheit. A 18. század öröksége tehát nem egyszerűen a „felvilágosodás” elvont eszméje, hanem a birodalmi állam és a helyi társadalmak feszültségekkel teli átalakulása volt, amelyben a szlovák nyelvű közösségek egyszerre voltak passzív elszenvedői és aktív formálói a változásoknak.
A 18. századi szlovákiai történelemre vonatkozó ismereteink több forrástípusra támaszkodnak. A vármegyei jegyzőkönyvek, az urbáriumok, a helytartótanácsi és kancelláriai iratok a közigazgatási és jogi kereteket dokumentálják. A plébániai és evangélikus anyakönyvek a születés, a halálozás és a házasság becsléséhez nyújtanak alapot, de a sorozatok hiányosak, a felekezeti váltások és a vándorlás torzítják az adatokat. A nyomtatott művek – katekizmusok, ábécéskönyvek, gazdasági tanácsadók, nyelvtani és történeti munkák – a szlovák nyelvű elit programjait mutatják, de nem feltétlenül tükrözik a falusi lakosság tényleges nyelvhasználatát. A szlovák irodalomtörténeti kutatás hagyományosan erősen támaszkodik a Bernolák-kör és az evangélikus lelkészek írásaira, ezért a mindennapi paraszti műveltségről kevesebbet tudunk.
A legfontosabb bizonytalanságok: (1) a Türelmi rendelet helyi végrehajtásának sebessége és hatása vármegyénként eltérő volt, a gyülekezetek visszaemlékezései pedig felekezeti emlékezetként torzíthatnak; (2) a Ratio Educationis nyomán nem tudjuk pontosan megmondani, hány falusi iskola működött, milyen gyakorisággal és milyen nyelvi gyakorlattal; (3) a Bernolák-féle nyelvi norma terjedése a kortárs írott anyagokban részben mérhető, de a beszélt nyelvről nem ad közvetlen képet; (4) a paraszti panaszlevelek fogalmazói gyakran nem a parasztok maguk, így a népi hang közvetített; (5) a zsidó, roma és más marginalizált csoportokra vonatkozó állami és vármegyei források a többségi intézmények nyelvén és érdekei szerint keletkeztek. A becsült népességi adatoknál ezért mindig érdemes fenntartani, hogy a 18. századi Felvidék etnikai, felekezeti és nyelvi arányaira csak közelítő értékek adhatók.