A szlovák nemzeti ébredés története nem egyetlen pillanathoz, hanem egy hosszú, a 18. század végétől a 19. század utolsó harmadáig tartó folyamathoz kötődik. A mai értelemben vett szlovák nemzeti identitás ekkor még csak formálódott: a Magyar Királyság északi, hegyvidéki vármegyéiben élő szláv nyelvű lakosság önmagát sokáig elsősorban regionális, vallási és társadalmi kategóriákban határozta meg. A nemzeti ébredés tehát nem egy már meglévő nemzet „feltámadása” volt, hanem egy új típusú közösségtudat fokozatos megteremtése: nyelvújítók, papok, tanárok, diákok és lapszerkesztők munkája nyomán jött létre az a gondolat, hogy a szlovákul beszélő népesség önálló nemzetet alkot.
Ez a fejezet arra a kérdésre keresi a választ, hogyan kapcsolódott össze a nyelvi kodifikáció, a szláv kölcsönösség eszméje és az 1848–1849-es forradalmi eseménysor. A szlovák mozgalom ugyanis nem légüres térben működött: egyszerre alakította a magyarországi reformkori politika, a Habsburg Birodalom centralizációs törekvései és a pánszláv, illetve később pánszlávellenes félelmek. Az alfejezet a katolikus értelmiség első nyelvi kezdeményezésétől a Štúr-féle közép-szlovák kodifikáción át az 1860-as évek nemzedéki és stratégiai vitáiig vezeti el az olvasót.
A szlovák nemzeti mozgalom első fontos állomása a nyugat-szlovák nyelvjárás alapján kidolgozott irodalmi nyelv volt. Ennek kezdeményezője Anton Bernolák (1762–1813) katolikus pap, aki 1787-ben társaival megalapította a Tót Művelt Társaságot (Slovenské učené tovarišstvo), és megjelentette első nyelvtani munkáit. A társaság központja a nagyszombati, majd a pozsonyi katolikus szeminárium volt; Bernolák nyelvészeti munkássága a 18. század végi jozefinista művelődéspolitika kedvező légkörében bontakozott ki. A jozefinizmus ugyanis a népnyelvi oktatást és a helyi nyelveken való hitéleti kiadványok terjesztését is támogatta, ami lehetőséget adott a helyi szláv nyelvű irodalom fejlődésére.
Bernolák 1787-es Dissertatio philologico-critica de literis Slavorum című munkája a szlovák nyelv írásának szabályait fektette le. Ezt követte a Grammatica Slavica (1790), valamint a hatkötetes Slowár Slovenskí Česko-Laťinsko-Ňemecko-Uherskí (1825–1827), amely halála után jelent meg. A Bernolák-féle nyelvet bernolákovčina néven ismeri a szlovák történeti irodalom. Fontos hangsúlyozni, hogy ez még nem a mai szlovák irodalmi nyelv közvetlen előzménye, hanem egy katolikus értelmiségi körökben használt, elsősorban a nyugat-szlovák nyelvjárásra épülő írott változat. Az evangélikus értelmiség ugyanebben az időben továbbra is a cseh bibliai nyelvet, a bibličtina nevű írott változatot használta liturgikus és irodalmi célokra.
A katolikus és evangélikus nyelvi különút mögött felekezeti és intézményi különbségek húzódtak. A katolikus egyház a Magyar Királyságban a latin liturgiát és a latin egyházi igazgatást használta, de a lelkipásztorkodásban egyre inkább szükség volt a helyi hívek nyelvére. Az evangélikus gyülekezetek viszont a cseh nyelvű Károli-biblia hatása alatt álltak, és a 16–17. századi cseh protestáns irodalmat tekintették mintának. Ez a kettősség a későbbi egységes szlovák nyelv kialakulásáig meghatározta a szlovák írásbeliség megosztottságát. A Bernolák-féle kezdeményezés jelentősége így kevésbé a nyelvi egységesítésben, mint inkább abban állt, hogy elsőként fogalmazta meg a szlovák nyelvű nyilvános műveltség igényét.
A 19. század első felében a szlovák értelmiség egy része a szláv kölcsönösség (slovanská vzájomnost) eszméjén keresztül próbálta meghatározni saját helyét. Ennek két legfontosabb képviselője Ján Kollár (1793–1852) evangélikus lelkész és Pavol Jozef Šafárik (1795–1861) tudós, akik a szlovák nyelvterületről indultak, de pályájuk jelentős része a Magyar Királyságon kívül, illetve német kulturális környezetben zajlott. Kollár 1824-ben jelentette meg Slávy dcera (A dicsőség leánya) című szonettciklusát, amely a szláv népek közös múltját és jövőjét eszményítette. Az 1836-ban németül kiadott Über die literarische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der slawischen Nation című értekezése a szláv irodalmi kölcsönösség programját fejtette ki.
Kollár és Šafárik számára a „szláv nemzet” még nem feltétlenül a mai értelemben vett politikai nemzetet jelentette, hanem egy nyelvi és kulturális közösséget, amelyen belül az egyes „törzsek” vagy „ágak” megtarthatják sajátosságaikat. Ez a szemlélet a szlovák mozgalomban hosszú időn át feszültséget okozott: egyesek a cseh–szlovák nyelvi egységet hangsúlyozták, mások a szlovák különállást. Az evangélikus értelmiség egy része a cseh nyelv használatát tartotta fenn, mert abban látta a szláv irodalmi hagyomány folytonosságát. A katolikus bernolákisták viszont éppen a helyi szlovák nyelvjárásokat emelték volna irodalmi rangra.
Šafárik tudományos munkássága – például a Geschichte der slawischen Sprache und Literatur nach allen Mundarten (1826) – a szláv nyelvek és irodalmak összehasonlító kutatását alapozta meg. A 19. századi nemzeti ébredésekben a nyelvészet és az irodalomtörténet nem pusztán tudományos, hanem identitáspolitikai szerepet is kapott: a nyelvrokonság, a közös szókincs és a régi irodalmi emlékek bemutatása a nemzeti lét igazolásának eszközévé vált. A szlovák mozgalom ebben nem tért el a régió más nemzeti ébredéseitől, de sajátos helyzete abban állt, hogy a szlovák nyelvterület nem alkotott önálló közigazgatási vagy történeti egységet a Magyar Királyságon belül.
A szlovák nemzeti ébredés fordulópontját a Ľudovít Štúr (1815–1856) nevéhez kötött nyelvi és politikai program jelentette. Štúr a pozsonyi evangélikus líceum diákja, majd tanára volt; 1837-ben megalakította az Cseh-Szlovák Társaságot (Spoločnosť česko-slovanská), amely a diákság körében terjesztette a nemzeti műveltség és a szláv kölcsönösség eszméit. A pesti országgyűlés ifjúsági követségének tagjaként közvetlen tapasztalatot szerzett a reformkori politikai életről, és kapcsolatba került a magyar liberális nemesség egy részével, ugyanakkor egyre határozottabban képviselte a szlovák nyelvi és nemzeti követeléseket.
1843-ban Štúr Hurbannal és Hodžával együtt döntött arról, hogy a szlovák irodalmi nyelvet a közép-szlovák nyelvjárás alapján kodifikálja. A döntés a szlovák mozgalom belső vitáinak lezárását célozta: sem a nyugat-szlovák alapú bernolákovčina, sem a cseh bibliai nyelv nem bizonyult elég széles körben elfogadottnak. A közép-szlovák nyelvjárás választása mellett szólt, hogy az a nyelvterület közepén helyezkedett el, és a mozgalom vezetői ezt tartották a leginkább „eredeti” szlovák nyelvjárásnak. Az 1844-ben megalakult Tatrín irodalmi egyesület vált a kodifikáció intézményi hátterévé.
A kodifikáció nyelvtudományi alapjait Štúr 1846-os Nauka reči slovenskej (A szlovák nyelv tudománya) című munkája foglalta össze. Ebben az új irodalmi nyelv helyesírási és nyelvtani szabályait rögzítette. A Štúr-féle kodifikáció azonban nem volt azonnali siker: a katolikus értelmiség egy része ragaszkodott Bernolák nyelvéhez, míg az idősebb evangélikus nemzedék Kollár és Šafárik nyomán a cseh–szlovák nyelvi egységet féltette. A végleges kompromisszum az 1851-es ún. hodžai–michalovčinai reform keretében született meg, amely a Štúr-féle alapelveket több ponton módosította, és hozzájárult ahhoz, hogy a szlovák irodalmi nyelv a következő évtizedekben fokozatosan egységesüljön.
A nyelvi kodifikáció mellett Štúr tevékenységének másik pillére a politikai publicisztika volt. 1845-től jelentette meg a Slovenskje národňje novini (Szlovák Nemzeti Újság) című lapot, amely az első rendszeres szlovák nyelvű politikai hetilap volt, melléklapjával, az Orol tatránski irodalmi lappal együtt. A lap hasábjain Štúr és munkatársai a szlovák nyelvű oktatás, a helyi önkormányzat és a nemzeti művelődés ügyét képviselték. A lap megjelenése nemcsak a nyilvánosság bővülését jelezte, hanem a nemzeti mozgalom intézményesedésének is fontos állomása volt.
A szlovák nemzeti ébredést nem lehet a magyar reformkor politikai küzdelmeitől elszigetelten tárgyalni. A reformkorban a magyar liberális nemesség a polgári átalakulás és a magyar nyelv hivatalossá tételének programját hirdette. Az 1830–1840-es évek országgyűlésein elfogadott törvények a latin helyett a magyar nyelvet tették a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az oktatás nyelvévé. Ez a folyamat a nem magyar nyelvű lakosság – így a szlovák nyelvterület – képzett rétegeit komoly kihívás elé állította: a magyar nyelv ismerete a hivatali és értelmiségi érvényesülés feltételévé vált.
A szlovák értelmiség jelentős része nem ellenezte a magyar nyelv terjedését mint gyakorlati követelményt, de sérelmezte, hogy a reformkori rendi politika a nemzeti követeléseket szinte kizárólag a magyar nemesség szempontjából tárgyalta. A vármegyei közgyűlésekben a szlovák nyelvű lakosság követelései alig kaptak hangot; a parasztság túlnyomó része nem rendelkezett politikai jogokkal. A szlovák mozgalom ezért egyszerre volt nyelvi-kulturális vállalkozás és társadalmi emancipációs kísérlet. Štúrék a szlovák nyelvű iskolák, a helyi egyházi és községi önkormányzat, valamint a szlovák nyelvű sajtó szabadságát követelték.
A magyar politikai elit egy része a szlovák mozgalmat pánszláv veszélyként értelmezte. Ez a gyanakvás a 19. század első felében felerősödött, különösen az orosz birodalmi terjeszkedés és a lengyel felkelések nyomán. A pánszlávizmus vádja azonban a szlovák mozgalom esetében részben félreértésen alapult: Štúr és kortársai a szláv kölcsönösség eszméjét elsősorban kulturális és tudományos együttműködésként fogták fel, nem feltétlenül politikai egységként. Ugyanakkor a magyar kormányzat és a vármegyei hatóságok gyanakvása miatt a szlovák egyesületeket, lapokat és iskolai kezdeményezéseket ismétlődően korlátozták. 1843-ban Štúrt eltávolították a pozsonyi líceumból, ami a mozgalom és a hivatalos intézmények közötti feszültség egyik leglátványosabb jele volt.
Az 1848-as európai forradalmi hullám a Magyar Királyságban is új helyzetet teremtett. A márciusi pesti forradalom és az áprilisi törvények eltörölték a jobbágyviszonyokat, és a rendi alkotmányt polgári átalakulással váltották fel. A szlovák mozgalom vezetői ugyanakkor úgy látták, hogy a magyar liberális program nem ad választ a nemzetiségi kérdésekre. 1848 májusában Liptószentmiklóson (Liptovský Mikuláš) a szlovák értelmiségiek egy csoportja – köztük Jozef Miloslav Hurban (1817–1888) és Michal Miloslav Hodža (1811–1870) – elfogadta a Szlovák Nemzet Kívánságai (Žiadosti slovenského národa) című dokumentumot. A petíció a szlovák nyelv hivatalos használatát, szlovák iskolák felállítását, külön szlovák országgyűlési képviseletet és a nemzeti szimbólumok elismerését követelte.
A magyar országgyűlés és a Batthyány-kormány a szlovák petíciót elutasította, sőt több résztvevője ellen elfogatóparancsot adtak ki. A szlovák mozgalom vezetői ezután a Habsburg-udvar és a magyar kormány közötti konfliktusban keresték a mozgásteret. 1848 júniusában Hurban részt vett a prágai szláv kongresszuson, ahol a birodalmi népek föderatív átalakításának kérdése állt a középpontban. A kongresszuson a szlovák küldöttek a magyarországi szlávok helyzetét is felvetették, ami tovább élezte a feszültséget a magyar politikai elit és a szlovák mozgalom között.
1848 őszétől a szlovák mozgalom egy része fegyveres fellépésre szánta el magát. A Szlovák Nemzeti Tanács 1848 szeptemberében jött létre, és a bécsi udvar hallgatólagos támogatásával kisebb szlovák önkéntes egységeket szervezett. Ezek a csapatok a magyar kormány elleni harcban kíséreltek meg érvényt szerezni a nemzeti követeléseknek, elsősorban a nyugat-szlovák térségben. A fegyveres fellépés katonai jelentősége csekély volt, és a szlovák önkéntesek tevékenysége megosztotta magát a szlovák lakosságot is. A parasztság egy része a jobbágyfelszabadítás után elsősorban a földkérdéssel és a helyi viszonyokkal volt elfoglalva, nem pedig a nemzeti programmal. A történeti irodalom ezért vitatja, hogy az 1848–1849-es szlovák felkelés mennyiben tekinthető nemzeti mozgalomnak, és mennyiben volt a Habsburg-kormányzat eszköze.
A szabadságharc bukása után a neoabszolutizmus időszaka következett. A Bach-korszak centralizálta a birodalmat, és az 1850-es évek elején a szlovák nyelv bizonyos hivatalos használata is megjelent a hivatalos lapokban és az iskolákban, de ez nem a nemzeti törekvések elismerését, hanem a birodalmi közigazgatás gyakorlati igényeit szolgálta. A szlovák mozgalom vezetői közül Hurban és Hodža börtönt vagy üldöztetést szenvedett, Štúr pedig 1856-ban vadászbalesetben meghalt. A korszak egyszerre volt a nemzeti mozgalom megtorpanásának és a nyelvi-kulturális intézményesülés lassú újraindulásának időszaka.
Az 1850-es évek végén és az 1860-as években a szlovák nemzeti mozgalom új generációs és stratégiai vitákkal szembesült. A turócszentmártoni (Martin) értelmiségi kör fokozatosan a mozgalom központjává vált; itt jött létre 1863-ban a Matica slovenská, a szlovák művelődés és tudomány országos intézménye. Ugyanebben az évben nyílt meg a szlovák gimnázium Turócszentmártonban, amely a szlovák nyelvű középfokú oktatás első fontos intézménye volt. Ezek az intézmények a nemzeti műveltség terjesztésében kulcsszerepet játszottak, de fennmaradásuk a magyar kormányzati politikától függött.
Az 1861-ben elfogadott Memorandum slovenského národa (A szlovák nemzet memorandum) a nemzeti követelések összefoglalása volt: külön szlovák kerületet, szlovák nyelvű hivatalokat, iskolákat és bíróságokat kért a Magyar Királyságon belül. A memorandum az autonómia gondolatára épült, nem pedig a Magyarországtól való elszakadásra. Ez a konstrukció azonban a korabeli magyar politikai elit számára elfogadhatatlan volt, és a kiegyezés (1867) utáni kormányok a nemzetiségi kérdést a magyar politikai nemzet keretében, a magyar nyelv elsődlegességének elve alapján kezelték. A szlovák mozgalom így a korszakban folyamatosan a korlátozott nyilvánosság és a kormányzati nyomás között keresett lehetőségeket.
A 19. század második felének szlovák politikájában két irányzat különült el. Az Ószlovákok (starí Slováci) a memorandum programjához ragaszkodtak, és a turócszentmártoni intézmények köré szerveződtek; vezetőik közé tartozott Hurban mellett Viliam Pauliny-Tóth (1826–1877) is. Az Újiskola (Nová škola) ezzel szemben a magyar kormányzattal való pragmatikus együttműködést és a szlovák nyelvű oktatás fokozatos bővítését szorgalmazta. Ez az irányzat a kiegyezés utáni politikai realitásokhoz igyekezett alkalmazkodni, és engedményeket remélt a magyar kormányoktól. A két tábor vitája évtizedeken át meghatározta a szlovák nemzeti politika keretét, és a 19. század végén a szlovák nemzeti mozgalom politikai súlya a magyarországi országgyűlésben – részben a cenzusos választójog, részben a belső megosztottság miatt – korlátozott maradt.
Az asszimilációs nyomás a század utolsó harmadában fokozódott. A magyar nyelvű oktatás kiterjesztése, a Matica slovenská 1875-ös betiltása és a szlovák gimnázium bezárása a szlovák intézményrendszer visszaszorulásához vezetett. A szlovák nemzeti mozgalom azonban a 19. század végére már rendelkezett azzal a nyelvi, irodalmi és intézményi alapzattal, amely lehetővé tette a tömegpolitika korszakába való átlépést. A Štúr-féle irodalmi nyelv lassan egységesült, a szlovák sajtó és a népoktatás egy része is ezt használta, és a szlovák újságírás, valamint a katolikus és evangélikus papság munkája nyomán a nemzeti identitás a paraszti lakosság szélesebb rétegeihez is eljutott.
A szlovák nemzeti ébredés forrásbázisa összetett, de egyenetlen. Elsődleges forrásként a mozgalom vezetőinek levelezései, röpiratai, nyelvtani munkái, lapjai és az 1848–1849-es petíciók, illetve a Szlovák Nemzeti Tanács iratai állnak rendelkezésre. Bernolák nyelvtani munkái, Štúr Nauka reči slovenskej című munkája és a Slovenskje národňje novini egyes számai ma is hozzáférhetők; ezek a nyelvi kodifikáció folyamatának legfontosabb dokumentumai. A 19. századi szlovák irodalomtörténeti hagyomány azonban e szövegeket hosszú időn át a nemzeti kánon részeként olvasta, ami a források értelmezését is befolyásolta.
A szlovák nemzeti ébredés történetírása több ponton vitatott. Az egyik alapkérdés a kontinuitás és a modern nemzet viszonya: a 20. századi szlovák történetírás egy része a 18. század végi nyelvi mozgalmat a mai szlovák nemzet közvetlen előzményeként ábrázolja, míg a kritikai irodalom hangsúlyozza, hogy a 19. század eleji identitások még nem feleltethetők meg a modern nemzeti kategóriáknak. A másik vita az 1848–1849-es szlovák fellépés értékelésére vonatkozik: a szlovák nemzeti történeti hagyomány a felkelést a nemzeti szabadságküzdelem fontos állomásának tekinti, míg a magyar történetírás egy része a Habsburg-udvar oldalán álló, a magyar szabadságharc ellen irányuló mozgósítást emeli ki. A két értelmezés nem egymást kizáró, de a fegyveres fellépés léptékét és társadalmi beágyazottságát illetően ma is eltérő hangsúlyok léteznek.
A nyelvi kodifikáció részletei szintén bizonytalanok bizonyos pontokon. A kortárs beszámolók alapján az 1843-as közép-szlovák kodifikációs döntés résztvevőinek száma és pontos időpontja nem minden forrásban azonos; a későbbi visszaemlékezések pedig utólagosan igazították a történetet a nemzeti kánon igényeihez. A 19. századi népszámlálások és egyházi nyilvántartások csak korlátozottan alkalmasak a „szlovák anyanyelvű” lakosság arányának becslésére, mivel a kérdezési kategóriák és a bevallási gyakorlat eltérő volt. Ezért a szlovák nyelvterület kiterjedésére és a mozgalom társadalmi beágyazottságára vonatkozó adatok a korszakról becslésnek tekintendők.