Csehszlovákia megszűnése 1993. január 1-jén nem egyetlen törés, hanem a cseh és a szlovák politikai elitek közötti, hosszabb ideje érlelődő alkotmányos és gazdasági konfliktus következménye volt. Az alfejezet azt vizsgálja, miért nem sikerült fenntartani a föderációt a kommunista rendszer bukása után, miként zajlott a vagyonmegosztás, és milyen következményekkel járt a szétválás a két utódállamra, valamint a régió kisebbségeire nézve. A téma szorosan kapcsolódik A szövetségi állam és a kommunizmus című alfejezethez, amely bemutatta, hogy a föderatív szerkezet már az 1969-es alkotmány óta magában hordozta a cseh–szlovák aszimmetria feszültségeit.
Csehszlovákiában az 1989. novemberi bársonyos forradalom (csehül sametová revoluce, szlovákul nežná revolúcia) után két, egymással összekapcsolódó folyamat indult el: a demokratikus átmenet és a cseh–szlovák államjogi vita újraéledése. A föderáció hivatalos neve kezdetben Csehszlovák Szocialista Köztársaság volt, amelyet 1990 tavaszán Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságra (Česká a Slovenská Federativní Republika, ČSFR) változtattak. A névváltoztatás körüli vita, az úgynevezett kötőjelvita (Pomlčková válka) már felszínre hozta a szimbolikus elismerés iránti szlovák igényt: a szlovák politikai képviselet egy része a két egyenrangú nemzet nevének kötőjeles formáját szorgalmazta, míg a cseh oldal egy része ezt felesleges engedménynek tekintette. A vita látszólag apró részletkérdés volt, de jól mutatta, hogy a közös állam formája, neve és a két nemzet viszonya nem pusztán jogtechnikai kérdés.
A szövetségi alkotmányos berendezkedés a Szövetségi Gyűlés (Federální shromáždění) két kamaráján alapult: a Népkamara a lakosságarányos képviseletet, a Nemzetek Kamarája pedig a cseh és a szlovák tagköztársaságok paritásos képviseletét biztosította. Ez a konstrukció kettős többségi követelményt teremtett: bizonyos kérdésekben a cseh és a szlovák képviselők külön-külön is dönthettek, ami vétójogot adott a kisebb nemzeti közösségnek. A rendszer 1990–1992 között egyre inkább blokkolódott, mert a cseh és a szlovák pártrendszer nem közös alapon szerveződött, hanem két, részben eltérő politikai térben működött. A föderális elit versengett a tagköztársasági elitekkel, és a gazdasági reform, a privatizáció, valamint a nemzeti szimbólumok mind vitatéma lett.
A szétváláshoz több, egymást erősítő tényező vezetett. Az egyik a gazdasági átalakulás eltérő társadalmi terhe volt. A csehszlovák állami tervgazdaság örökölt szerkezete aszimmetrikus volt: a nehézipar, a fegyvergyártás és a szénbányászat jelentős része Szlovákiában összpontosult, míg a cseh országrészekben a fogyasztási ipar és a gépipar volt erősebb. Az 1991-ben elindított, a pénzügyi stabilizációt és az árak felszabadítását célzó reform rövid távon nagyobb munkanélküliséget és társadalmi feszültséget okozott Szlovákiában. A cseh gazdasági miniszterelnök, Václav Klaus által képviselt gyors piacgazdasági átmenet sok szlovák politikus és választó számára fenyegetőnek tűnt, mert a szlovák nehézipar leépülését és a szociális biztonság csökkenését jelezte. Ez a félelem nem kizárólag nemzeti, hanem strukturális-regionális kérdés volt, de a szlovák politika gyorsan nemzeti keretbe helyezte.
A második ok a nemzeti identitás és az államjogi vita volt. A szlovák politikai elit egy része, különösen az 1991-től megerősödő Vladimír Mečiar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (Hnutie za demokratické Slovensko, HZDS) a szlovák nemzeti önrendelkezés hiányára hivatkozott. Mečiar retorikája a szlovák nemzeti érdekek védelmét, a szlovák gazdasági szuverenitást és a prágai központtal szembeni távolságtartást állította középpontba. A cseh politikai elit jelentős része viszont a föderáció működőképes fenntartását, a gazdasági liberalizáció gyorsítását és a közös állam egységét hangsúlyozta. A két diskurzus között egyre kevesebb kompromisszumos tér maradt. A szlovák nacionalista szólamok nem fedték le a teljes szlovák politikai palettát, és a szlovák társadalom többsége sem feltétlenül kívánta a függetlenséget, de a választások eredménye lehetővé tette a szlovák önállóság irányába mutató koalíció létrejöttét.
Harmadik tényezőként az 1992. júniusi választások eredményét kell kiemelni. A cseh tagköztársaságban Klaus Polgári Demokrata Pártja (Občanská demokratická strana, ODS) szerezte meg a legnagyobb támogatottságot, Szlovákiában pedig a HZDS. A két párt programja alapvetően eltérő államjogi és gazdasági elképzeléseket hordozott. A választások után Klaus a föderáció folytatását csak szűk feltételekkel tartotta reálisnak, Mečiar pedig a szlovák szuverenitás kiterjesztését követelte. Ahelyett, hogy közös szövetségi kormányt alakítottak volna ki egyeztetett programmal, a két vezető inkább a tárgyalásos szétválás útját választotta. Ezt a lépést sokan utólag a két politikai vezető pragmatikus alkujaként értékelik, mások szerint a mélyebb társadalmi és gazdasági eltérések logikus következményének.
A negyedik ok a népszavazás hiánya volt. A csehszlovák alkotmányjog lehetővé tette volna népszavazás kiírását, de a felek nem éltek ezzel az eszközzel. A közvélemény-kutatások szerint a lakosság többsége mindkét tagköztársaságban a föderáció fenntartását támogatta, vagy legalábbis nem kívánta a szétválást. A szétválást tehát nem közvetlen állampolgári felhatalmazás legitimálta, hanem a választásokon nyertes politikai elitek döntése. Ez a demokratikus legitimáció szempontjából a mai napig vitatott pont: a szétválást támogatók szerint a választási győzelem elegendő felhatalmazást adott, mivel a HZDS és az ODS programjában is szerepelt a konföderáció vagy a szétválás lehetősége; a kritikusok szerint viszont a választók nem kaptak egyértelmű kérdést, és a szétválás egy elitista, a többségi akaratot figyelmen kívül hagyó folyamat volt.
A konkrét folyamat 1992 nyarán gyorsult fel. Július 17-én a Szlovák Nemzeti Tanács elfogadta a szlovák nemzet szuverenitásáról szóló nyilatkozatot, amely kinyilvánította a szlovák nemzet önrendelkezési jogát. Ez a nyilatkozat nem jelentette azonnal a függetlenséget, de egyértelmű jelzés volt arra, hogy a szlovák politikai képviselet a közös állam föderatív kereteinek lebontását tervezi. A cseh oldal erre válaszul elfogadta a szétválás gondolatát, mivel nem akart kényszerűen együtt maradni egy olyan partnerrel, amely a szuverenitását hangsúlyozza. Augusztus 26-án Klaus és Mečiar megegyeztek abban, hogy a föderáció 1992 végén megszűnik, és két utódállam jön létre. A megállapodás nem rögzített minden részletet, de megteremtette a politikai keretet a békés szétváláshoz.
A jogi lezárást a Szövetségi Gyűlés 1992. november 25-én elfogadott alkotmánytörvénye adta meg, amely kimondta a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság megszűnését 1992. december 31-én. A törvény rendelkezett arról, hogy Csehország és Szlovákia a szövetségi vagyon, a nemzetközi szerződések, a hadsereg és az állami intézmények tekintetében külön-külön lépnek a helyébe. A döntést a szövetségi parlamentben a cseh és a szlovák képviselők többsége is megszavazta, de a szavazás körülményei és a vita részletei a későbbi emlékezetpolitikai viták tárgyává váltak. A szétválás nem járt utcai erőszakkal, és nem következett be a jugoszláviaihoz hasonló fegyveres konfliktus, ezért a köznyelv bársonyos válásként (csehül sametový rozvod, szlovákul zamatový rozvod) kezdte emlegetni.
A vagyonmegosztás a szétválás egyik legérzékenyebb gyakorlati kérdése volt. A felek 1992 őszén számos megállapodást kötöttek a szövetségi vagyon (federální majetek) szétosztásáról. A fő elv a lakosságarány volt: a cseh oldal a becslések szerint a közös vagyon nagyjából kétharmadát, a szlovák oldal egyharmadát kapta, ami megfelelt a 10 milliós cseh és 5,3 milliós szlovák lakosság arányának. A gyakorlatban azonban a vagyon értékének meghatározása, a vállalatok, ingatlanok, katonai eszközök és a csehszlovák korona (koruna československá, Kčs) tartalékainak felosztása összetett tárgyalásokat igényelt. A pénzügyi megállapodások különösen fontosak voltak: a közös valuta 1993. február 8-án vált szét cseh koronára és szlovák koronára. A szétválás után a két gazdaság közötti kereskedelem nem állt le, de a vámunió és a fizetési rendszer fenntartása rövid távon alkalmazkodási problémákkal járt. A vagyonmegosztás technikai részleteiről szóló becslések eltérnek attól függően, hogy az ingatlanok, a részvénycsomagok vagy a devizatartalékok piaci értékét vesszük alapul, ezért a pontos arányok a szakirodalomban vitatottak.
A bársonyos válás nemzetközi kontextusát a posztkommunista államok átalakulásának és a Szovjetunió 1991-es felbomlásának tapasztalatai adták. Csehszlovákia esetében nemzetközi nyomás nem volt a szétválásra, és a nyugati hatalmak a demokratikus átmenet és a stabilitás fenntartását tartották elsődlegesnek. Az utódállamok elismerése gyorsan megtörtént; Csehország és Szlovákia az ENSZ, az Európa Tanács és más nemzetközi szervezetek tagja lett. A szétválás nem eredményezett területi vitát a két ország között, ami a régió más konfliktusos eseteihez képest ritka kivételnek számított.
A szétválás rövid távú következményei eltérően érintették a két társadalmat. Csehország Klaus kormánya alatt folytatta a gyors privatizációt, a külföldi tőkebevonást és a piacgazdasági reformokat. A cseh gazdaság a kilencvenes évek első felében viszonylag sikeresnek számított, bár a kuponos privatizáció és a bankrendszer problémái később felszínre kerültek. Szlovákiában Mečiar kormánya erőteljesebb állami szerepvállalást, lassabb privatizációt és gazdasági nacionalizmust hirdetett. A szlovákiai magyar kisebbség helyzete már a szétválás előtt is érzékeny téma volt, de a független Szlovákia létrejötte új kihívásokat hozott. A szlovák parlament által elfogadott állampolgársági törvény megnehezítette azoknak a szlovákiai lakosoknak a szlovák állampolgárságának megszerzését, akik korábban cseh állampolgárságot is kaptak, vagy akiknek okiratai nem feleltek meg az új előírásoknak. Ez különösen a magyar kisebbség tagjait érintette, és nemzetközi bírálatot váltott ki. A szlovák alkotmány preambuluma a szlovák nemzetre, nem pedig az állampolgárok közösségére hivatkozott, ami a nemzetállami logika megerősödését jelezte, és amelyet a szlovákiai magyar és roma közösségek fenntartással fogadtak.
A cseh oldalon a szétválást sokan a szlovák nemzeti törekvések elismeréseként, de egyben tehermentesítésként is értelmezték. A cseh politikai elit jelentős része úgy vélte, hogy a gazdasági reform gyorsabban haladhat a szlovák szociális aggályok nélkül. Ez az értelmezés utólag vitatott, mert a cseh gazdasági növekedés a kilencvenes években nem volt egyértelműen magasabb, mint a régió más országaiban, és a szétválás nem oldotta meg a cseh társadalom belső egyenlőtlenségeit. A szlovák oldalon a függetlenséget egyesek a nemzeti emancipáció beteljesedéseként, mások gazdasági kockázatként és a mečiari autoriter politika kezdeteként élték meg. A bársonyos jelleg tehát nem jelentette azt, hogy a szétválást minden társadalmi csoport egyformán élte volna meg; a nyertesek és vesztesek közötti egyenlőtlenség a későbbi emlékezetpolitikai viták egyik forrása lett.
A szétválás hosszú távú hatása a két ország közötti kapcsolatokra viszonylag kedvező volt. Csehország és Szlovákia között nem alakult ki területi vita, a határok átjárhatók maradtak, és a két állam 2000 után az EU és a NATO csatlakozási folyamatában is hasonló irányba haladt. A közös múlt intézményi és jogi öröksége azonban tovább hatott: a házassági, oktatási és kulturális kapcsolatok intenzívek maradtak, de a két társadalom közötti nyelvi és intézményi távolság nőtt. A cseh–szlovák kapcsolatok a mai napig barátiak, de a föderáció helyreállítását egyik oldalon sem tekintik reális célnak.
A szétválásról szóló történeti tudás elsődleges forrásai a Szövetségi Gyűlés üléseinek jegyzőkönyvei, a cseh és a szlovák kormányok határozatai, a vagyonmegosztási szerződések, a korabeli sajtó, valamint a politikai szereplők nyilatkozatai és visszaemlékezései. A másodlagos szakirodalom – például a csehszlovák szétválásról szóló monográfiák és tanulmánykötetek – hangsúlyozza, hogy a politikai döntések mögött álló társadalmi támogatottság mértéke nem egyértelmű. A közvélemény-kutatások szerint a lakosság többsége mindkét tagköztársaságban a föderáció fenntartását támogatta, de a felmérések időpontja, mintavétele és kérdésfeltevése eltérő volt, ezért a pontos arányok vitatottak.
A vagyonmegosztás méltányossága is bizonytalan megítélésű. A 2:1 arány a politikai megállapodásból származott, nem pedig a szövetségi vagyon tényleges piaci értékének független felméréséből. Az ingatlanok, a vállalati részesedések, a hadsereg eszközei és a devizatartalékok értékelése különböző módszerekkel történt, és a későbbi szakirodalom rámutatott arra, hogy egyes tételeknél a szlovák fél alulértékelt, más tételeknél pedig túlértékelt vagyont kapott. A szétválás költségeinek hosszú távú hatása szintén nehezen számszerűsíthető, mert a két gazdaság fejlődése számos más tényezőtől is függött.
A bársonyos válás minősítése emlékezetpolitikai vita tárgya. A kortársak egy része a békés átmenetet, a fegyveres konfliktus elkerülését és a demokratikus intézmények folytonosságát hangsúlyozza, míg mások a népszavazás hiányát, a kisebbségi jogok sérülékenységét és a politikai elit hatalmi érdekeit emelik ki. A „bársonyos” jelző tehát nem magától értetődő, hanem olyan értelmezés, amely a szétválás történetének egyik lehetséges keretezését adja.