A második világháború befejezése után Csehszlovákia újjászervezése nem csupán területi és intézményi helyreállítást jelentett, hanem egy új politikai és társadalmi rend kialakítását is. A köztársaság 1945 és 1948 között formálisan többpárti koalíciós kormányzás alatt állt, ám a kommunista párt már a felszabadulástól kezdve kulcspozíciókat szerzett a biztonsági szervekben, a hadseregben és a tömegszervezetekben. A szlovák kérdés, amely az első köztársaság idején is feszültségek forrása volt, a háború alatt a Szlovák Nemzeti Felkelés (Slovenské národné povstanie, SNP) tapasztalatain keresztül újra napirendre került: a szlovák politikai elitek egy része a centralizált csehszlovák állam helyett szélesebb szlovák önállóságot követelt, miközben a prágai kormányzat a csehszlovák egység helyreállítását tekintette elsődleges célnak. Ez a feszültség végigkísérte a kommunista korszakot, és a föderatív államszervezet 1969-es bevezetése ellenére sem oldódott meg teljesen.
A kommunista hatalomátvétel 1948 februárjában, az úgynevezett „győzelmes február” (Vítězný únor) során következett be, amikor a Kommunista Párt (Komunistická strana Československa, KSČ) kihasználta a kormánykoalíción belüli válságot, és Gottwald vezetésével átvette a hatalmat. Az esemény nem fegyveres puccs volt a klasszikus értelemben, hanem a rendőrség, a munkásmilíciák és a tömegtüntetések kombinációjával végrehajtott politikai nyomásgyakorlás, amelynek következtében Edvard Beneš elnök kénytelen volt elfogadni a kommunista többségű kormányt. Az ezt követő években a KSČ fokozatosan felszámolta a többi pártot, beolvasztotta a szakszervezeteket és a civil szervezeteket, és megkezdte a gazdaság államosítását. A politikai rendszer a szovjet modellt követte: egypártrendszer, tervgazdaság, a titkosrendőrség (Állambiztonsági Szolgálat, Státní bezpečnost, ŠtB) kiépítése és a társadalom ideológiai ellenőrzése. A mezőgazdaság kollektivizálása a cseh és szlovák területeken eltérő ütemben haladt, és különösen a szlovák kisbirtokos parasztság körében váltott ki ellenállást.
A sztálinista korszakban (1948–1953) a csehszlovák vezetés a Szovjetunióhoz való feltétlen lojalitást hangsúlyozta. Az 1950-es évek elején nagyszabású koncepciós perek zajlottak, amelyekben nemcsak a korábbi polgári politikusokat, hanem magas rangú kommunista funkcionáriusokat is elítéltek. A legismertebb a Rudolf Slánský elleni per 1952-ben, amelynek antiszemita felhangjai a sztálinista tisztogatások közép-kelet-európai mintáit követték. A perek pontos áldozatszáma és a vádlottakra gyakorolt nyomás mértéke a mai napig vitatott, mivel a titkosrendőri iratok nem teljesek, és sok dokumentumot megsemmisítettek. A korszakot a nehézipar erőltetett fejlesztése, a fogyasztási cikkek hiánya és a lakossági életszínvonal stagnálása jellemezte. A csehszlovák gazdaság a szovjet blokk egyik legfejlettebb ipari bázisává vált, ám ez a nehézipari torzulások és a nyersanyagimport-függőség árán történt.
A szlovák kérdés a kommunista korszakban sem tűnt el. Az 1945-ös kassai kormányprogram és a Szlovák Nemzeti Tanács (Slovenská národná rada, SNR) létrehozása ugyan elismerte a szlovák nemzeti sajátosságokat, de a gyakorlatban a prágai központi hatalom fokozatosan visszaszorította a szlovák szervek hatáskörét. Az 1948-as alkotmány Szlovákiát autonóm tartományként említette, de a tényleges döntések továbbra is Prágában születtek. A szlovák kommunista funkcionáriusok egy része, köztük Gustáv Husák, aki az 1950-es években maga is koncepciós per áldozata lett, a csehszlovák centralizmussal szemben a szlovák nemzeti érdekek hangsúlyozását szorgalmazta. Az 1960-as szocialista alkotmány, amely Csehszlovákiát „szocialista köztársasággá” nyilvánította, tovább csökkentette a szlovák szervek jelentőségét, ami elégedetlenséget szült a szlovák értelmiség és párttagság körében.
A desztalinizáció Csehszlovákiában megkésett és ellentmondásos folyamat volt. Míg a Szovjetunióban Hruscsov 1956-os beszéde után nyilvános kritika érte a személyi kultuszt, a csehszlovák vezetés – Novotný elnök alatt – a sztálinista struktúrákat nagyrészt fenntartotta. Az 1960-as évek elején azonban a gazdasági nehézségek, a mezőgazdasági válság és a fiatalabb értelmiség növekvő elégedetlensége reformkövetelésekhez vezetett. A gazdasági reformerek, köztük Ota Šik, a tervgazdaság decentralizálását és a piaci mechanizmusok bevezetését javasolták. Ezzel párhuzamosan a kulturális életben – irodalomban, filmművészetben, színházban – a cenzúra lazulása és a nyugati hatások befogadása figyelhető meg. Ez az időszak, amelyet később a „prágai tavasz” előtörténeteként értelmeznek, nem volt egységes politikai program, hanem különböző reformirányzatok versengése.
A szlovák nemzeti kérdés az 1960-as években újraéledt. A szlovák írók, történészek és politikusok egyre nyíltabban bírálták a prágai centralizmust, és követelték a föderatív államszerkezet bevezetését. A csehszlovák állam nemzetiségi politikája – amely a csehek és szlovákok „két nemzet egységét” hirdette, de a szlovákokat gyakran másodrendű partnerként kezelte – vitákat váltott ki a pártvezetésben. A szlovák reformkommunisták egy része úgy vélte, hogy a gazdasági és politikai reformok csak akkor lehetnek sikeresek, ha a szlovák önállóság intézményesen garantált. Ez a követelés a prágai reformerek egy részénél is támogatásra talált, mivel a föderációt a demokratizálódás részének tekintették.
A prágai tavasz (Pražské jaro/Pražská jar) 1968-ban bontakozott ki, amikor Alexander Dubček – szlovák származású kommunista politikus – került a KSČ első titkári posztjára. Dubček és reformszövetségesei meghirdették a „szocializmus emberarcát” (socialismus s lidskou tváří), amely a politikai pluralizmus korlátozott bevezetését, a sajtószabadság kiterjesztését, a gazdasági reformokat és a szövetségi állam megteremtését ígérte. Az Akcióprogram, amelyet a párt 1968 áprilisában fogadott el, a politikai rendszer demokratizálását, a bürokratikus centralizmus lebontását és a társadalmi önszerveződés erősítését irányozta elő. A cenzúrát formálisan eltörölték, és a nyilvánosságban addig nem látott szabad vita bontakozott ki. A prágai tavasz azonban nem kérdőjelezte meg Csehszlovákia szövetségi rendszerét vagy a kommunista párt vezető szerepét; a reformerek a rendszeren belüli változást keresték, nem a rendszer felszámolását. Ez a különbségtétel fontos a korszak értelmezésében: a nyugati megfigyelők egy része „liberalizálásként”, míg a szovjet vezetés a szocialista tábor egységét fenyegető „ellenforradalomként” értékelte.
A szovjet vezetés és a Varsói Szerződés több tagállama – különösen az NDK és Lengyelország – aggodalommal figyelte a csehszlovák reformfolyamatot. A prágai vezetés és a szovjet pártvezetés közötti tárgyalások (Čierna nad Tisou, Pozsony) nem oldották fel a feszültséget. 1968. augusztus 20–21-én éjjel a Varsói Szerződés öt tagállamának – a Szovjetunió, Lengyelország, Magyarország, Bulgária és az NDK – csapatai megszállták Csehszlovákiát. Az invázió hivatalos indoka a „testvéri segítségnyújtás” volt, de a valóságban a prágai reformfolyamat megállítása és a szovjet típusú rendszer helyreállítása állt a háttérben. A megszállás során a lakosság tömegei passzív ellenállást tanúsítottak; a halálos áldozatok száma – a becslések szerint több tucat, de pontosan nem ismert – viszonylag alacsony volt, de a pszichológiai és politikai traumája mély nyomot hagyott. A csehszlovák katonai ellenállás elmaradt, mivel a politikai vezetés az erőszak elkerülését választotta.
Az inváziót követően Dubček és a reformerek egy ideig még hivatalban maradtak, de hatalmuk fokozatosan kiürült. 1969 tavaszán Gustáv Husák vette át a KSČ főtitkári posztját, és megkezdődött az úgynevezett normalizáció (normalizace/normalizácia). Ez a kifejezés a politikai és társadalmi viszonyok „visszarendezését” jelentette: a reformok felszámolását, a cenzúra visszaállítását, a párttagság ideológiai szűrését és a nyilvános élet depolitizálását. A normalizáció nem egyszerűen a sztálinizmus visszatérése volt, hanem egy sajátos konszolidációs rendszer: a rezsim a fogyasztás viszonylagos biztosításával és a politikai részvétel minimalizálásával próbálta megvásárolni a lakosság hallgatólagos beleegyezését. A politikai üldözés kevésbé látványos, de szisztematikus volt: a reformereket kizárták a pártból, értelmiségiek ezrei veszítették el állásukat, és sokan kényszerültek emigrációba. A titkosrendőrség, az ŠtB, széles körű megfigyelési hálózatot működtetett.
A föderáció kérdése a normalizáció időszakában sajátos módon rendeződött. A prágai tavasz reformerei közül sokan a föderációt a demokratizálódás kulcsfontosságú elemének tekintették, és a szlovák követelések nyomán 1968 októberében elfogadták a föderatív államszerkezetről szóló alkotmánytörvényt. Ez 1969. január 1-jén lépett hatályba, és Csehszlovákiát két tagköztársaságra – Cseh Szocialista Köztársaságra és Szlovák Szocialista Köztársaságra – osztotta, miközben a központi szövetségi szervek megmaradtak. A föderáció azonban a normalizáció viszonyai között nagyrészt formálissá vált: a valódi döntéshozatal továbbra is a KSČ központi szerveiben történt, és a tagköztársasági intézmények nem rendelkeztek érdemi önállósággal. A szlovák nemzeti intézmények létrehozása mégis hosszú távú következményekkel járt, mert később, 1993-ban a békés szétválás intézményi alapját képezte. A föderáció tehát ellentmondásos örökség: a szlovák politikai elit számára a nemzeti önállóság kereteit teremtette meg, míg a cseh társadalom egy része felesleges bürokratikus tehernek tekintette.
A Husák-korszak gazdaságpolitikája a stabilitásra és a fogyasztás fenntartására helyezte a hangsúlyt. A hetvenes években a keleti blokk országaihoz hasonlóan Csehszlovákia is viszonylagos jólétet ért el, amelyet azonban nagyrészt külföldi hitelekből és a nehézipar fenntartásából finanszíroztak. A nyolcvanas évekre a gazdasági növekedés lelassult, a technológiai lemaradás a nyugati országokhoz képest nőtt, és a környezeti károk – különösen Észak-Csehország szénbányászati vidékein – súlyosbodtak. A lakossági elégedetlenség nem öltött nyílt politikai formát, de a fogyasztási cikkek hiánya, a lakáshiány és a környezetszennyezés állandó feszültségforrás volt. A rezsim a társadalmi csend fenntartása érdekében viszonylag engedékeny volt a magánéletben, de a nyilvános kritikát keményen büntette.
A politikai ellenzék a normalizáció éveiben szűk, de folyamatosan jelen lévő csoportokból állt. A legismertebb az 1977-ben kiadott Charta ’77 (Charta 77) volt, amelyet értelmiségiek, köztük Václav Havel, Jiří Hájek és Jan Patočka írt alá. A dokumentum nem követelt politikai rendszerváltást, hanem a Csehszlovákia által aláírt nemzetközi emberi jogi egyezmények betartását kérte számon a kormányon. A Charta ’77 aláíróit a rezsim zaklatta, munkahelyükről elbocsátották, és többeket bebörtönöztek. Az ellenzék másik fontos irányzata a szlovákiai katolikus egyház és a titkos egyházi közösségek körében alakult ki, amely a vallásszabadság korlátozása ellen tiltakozott. Emellett léteztek underground kulturális csoportok, szamizdat kiadványok és a nyugati rádióadások – mint a Szabad Európa Rádió – hallgatásán alapuló informális nyilvánosság. Az ellenzék azonban nem tudott tömegmozgalommá válni, mivel a lakosság többsége a mindennapi túlélésre összpontosított, és a rezsim megtorlásától tartott.
A kommunista Csehszlovákia nemzetiségi politikája a deklarált internacionalizmus ellenére asszimilációs nyomást gyakorolt a kisebbségekre. A második világháború után a német lakosság kitelepítése – amely a Beneš-dekrétumok keretében történt – gyökeresen megváltoztatta a cseh határvidékek etnikai összetételét; az így létrejött területekre cseh telepesek érkeztek, de a térség sokáig gazdasági és társadalmi periféria maradt. A magyar kisebbség helyzete Szlovákiában a lakosságcsere és a reszlovakizációs politika után fokozatosan stabilizálódott, de a magyar nyelvű oktatás és a kulturális intézmények korlátozottan működtek. A roma lakosságot a kommunista rendszer formálisan egyenjogúnak nyilvánította, de a gyakorlatban gettósodás, kényszerű letelepítés és diszkrimináció sújtotta; a roma közösségek ma is érzékelik a kommunista korszak asszimilációs politikájának következményeit. A zsidó közösség a holokauszt után kicsi és meggyengült maradt; a kommunista korszakban a zsidó identitás nyilvános megélése korlátozott volt, bár az állam hivatalosan elítélte az antiszemitizmust.
A nyolcvanas évek végére a csehszlovák kommunista rezsim a keleti blokk általános válságával párhuzamosan egyre inkább elszigetelődött. A szovjetunióbeli peresztrojka és glasznoszty hatása Csehszlovákiában mérsékelt volt, mert a Husák-vezetés – a szovjet reformokkal szemben fenntartásokkal – a régi struktúrák védelmére rendezkedett be. A gazdasági stagnálás, a környezeti problémák és a társadalmi apátia azonban aláásta a rendszer legitimitását. A fiatalabb generációk, amelyek nem élték át a háborút vagy az ötvenes évek terrorját, egyre kevésbé voltak hajlandók elfogadni a politikai részvétel hiányát. A nyugati utazások korlátozott lehetőségei, a fogyasztási különbségek és a hivatalos ideológia üressége a rendszerrel szembeni cinizmust erősítette. Az 1988–1989-es időszakban kisebb tüntetések, aláírásgyűjtések és vallási zarándoklatok jelezték a növekvő elégedetlenséget, de ezek még nem érték el a tömegmozgalom méretét.
A kommunista korszak értékelése a mai cseh és szlovák történetírásban is vitatott. Az egyik értelmezés szerint a rendszer totalitárius jellegű volt, és a társadalom passzív elszenvedője maradt; a másik szerint a lakosság különböző alkalmazkodási stratégiákat alakított ki, és a rezsimnek sikerült bizonyos fokú konszenzust teremtenie a fogyasztás és a társadalmi biztonság ígérete révén. A prágai tavasz emlékezete különösen éles vitákat vált ki: egyesek a demokratikus szocializmus lehetőségének elvesztését látják benne, mások a kommunista rendszer reformálhatatlanságának bizonyítékát. A normalizáció időszakát a cseh és szlovák társadalmak eltérően élték meg: a cseh társadalom számára a megszállás és a reformok leverése mélyebb törést jelentett, míg a szlovák társadalom egy része – a föderatív intézmények létrejötte és a gazdasági fejlesztések miatt – kevésbé negatívan emlékszik a Husák-korszakra. Ez a különbség a későbbi szétválás egyik kulturális előzménye.
Összességében az 1945 és 1989 közötti Csehszlovákia története a szövetségi állam és a kommunista egypártrendszer feszültségterhes együttélésének időszaka volt. A háború utáni újjászervezés, a kommunista hatalomátvétel, a sztálinista diktatúra, a prágai tavasz reformkísérlete és annak leverése, valamint a normalizáció évtizedei mind hozzájárultak ahhoz a politikai, társadalmi és nemzetiségi örökséghez, amely 1989 után meghatározta a demokratikus átmenet és a későbbi államjogi változások feltételeit. A föderáció, amely a prágai tavasz egyik kulcskövetelése volt, nem tudta feloldani a cseh-szlovák aszimmetriát, de intézményi keretet adott a két nemzeti közösség különállásának, és ezzel – akarva-akaratlanul – előkészítette a békés szétválás lehetőségét. Ezt az örökséget a következő alfejezetek tárgyalják részletesen.
A kommunista Csehszlovákia történetére vonatkozó ismereteink több forrástípusból származnak: a KSČ és az állami szervek levéltári iratai, a titkosrendőrség (ŠtB) jelentései, a korabeli sajtó és propagandaanyagok, statisztikai évkönyvek, valamint visszaemlékezések és interjúk. A levéltári források kutathatósága Csehországban és Szlovákiában a rendszerváltás után fokozatosan javult, de a ŠtB iratai nem teljesek, mivel 1989 végén és 1990 elején sok dokumentumot megsemmisítettek vagy manipuláltak. A pártvezetés belső vitáiról szóló jegyzőkönyvek gyakran hiányosak, és a döntéshozatal informális mechanizmusai csak közvetett forrásokból rekonstruálhatók.
A prágai tavasz és az 1968-as invázió áldozatainak száma vita tárgya. A csehszlovák hivatalos adatok szerint a megszállás közvetlen halálos áldozatainak száma néhány tucat és száz közé tehető; a pontos szám azért bizonytalan, mert a sebesültek egy része később halt bele sérüléseibe, és a közvetett áldozatok (öngyilkosságok, megtorlások) beszámítása módszertani vitákat vet fel. A normalizáció időszakának politikai üldözöttjei körében a becslések százezres nagyságrendűek, ha a párttagok kizárását, az állásvesztést és az emigrációt is figyelembe vesszük, de ezek nem hivatalos statisztikák, hanem kutatói becslések.
A gazdasági adatok értelmezése is óvatosságot igényel. A kommunista statisztikák a tervgazdaság logikája szerint készültek, és gyakran torzították a valós teljesítményt; a nyugati kutatók által használt becslések eltérő eredményekre juthatnak. A csehszlovák gazdaság 1970-es évekbeli „aranykora” például a fogyasztási mutatók szerint valós volt, de a külső adósság és a technológiai lemaradás figyelembevételével a kép árnyaltabb. A föderáció működésének értékelése ugyancsak vitatott: egyes szerzők a szlovák nemzeti emancipáció fontos lépésének tartják, mások szerint a gyakorlatban alig hozott változást, mert a KSČ centralizmusa minden téren érvényesült.
A kommunista korszak megítélése a mai cseh és szlovák közéletben erősen érzelmi és emlékezetpolitikai töltetű. A prágai tavasz, a normalizáció és a föderáció értékelése nem egységes a történészek között sem; a különböző interpretációk mögött eltérő politikai és nemzeti szempontok húzódnak. Ezért ebben az alfejezetben a dokumentált eseményeket igyekeztem elválasztani a vitatott értelmezésektől, és a bizonytalanságokat ott jeleztem, ahol a források nem tesznek lehetővé egyértelmű állásfoglalást.