A Kijevi Rusz a keleti szláv területi egységek és a skandináv harcos-kereskedők találkozásából született politikai képződmény, amely a 9–11. században a Dnyeper középső és felső folyása mentén szerveződött. Jelentőségét nem csupán az adja, hogy a mai ukrán, fehérorosz és orosz történeti önképek közös, de élesen vitatott hivatkozási pontja, hanem az is, hogy a térségben a keleti kereszténységhez, a cirill írásbeliséghez és a bizánci jogi-politikai mintákhoz kötődő államalakulat jött létre. A fejezet Földrajz, régiók és népek bevezetőjében már tárgyalt folyami útvonalak és etnikai-nyelvi viszonyok itt válnak államalakító tényezővé. A Kijevi Rusz története azonban nem írható le egyetlen „nemzeti” narratíva szerint: a források hézagosak, az értelmezések versengők, és maga az „állam” fogalma is eltérően alkalmazható erre a dinasztikus fejedelemségekből összeálló képződményre.
A korai keleti szláv jelenlétet a mai Kelet-Közép-Európa keleti felén – a Dnyeper, a Dnyeszter, a Nyugati-Dvina és a Volga felső folyásának vidékén – elsősorban régészeti kultúrák és nyelvészeti rekonstrukciók jelzik. A 6–8. századból származó, a szakirodalomban Prága–Korcsak, Pencsovka és Kolocsin néven ismert leletegyütteseket szokás a szláv nyelvű népesség terjedéséhez kötni, de az etnikai besorolás bizonytalan, mert a régészeti kultúrák és a nyelvi csoportok nem feleltethetők meg automatikusan. A Nyesztor-krónika (Poveszty vremennyih let, Régmúlt idők krónikája), amely a 12. század elején állt össze korábbi hagyományokból, tizenkét keleti szláv területi egységet sorol fel: poljánok (poljane), drevljánok (derevljane), szeverjánok (severjane), krivicsek (kriviči), vjaticsok (vjatiči), radimicsek (radimiči), dregovicsok (dregoviči), novgorodi szlovének (slověne), ulicsok (uliči), tyivercek (tiverьci), valamint a fehér horvátok (běli hъrvati) és a buzsánok (bužane). A krónika e neveket törzseknek nevezi, de a modern történetírás inkább területi-politikai egységeknek vagy laza szövetségeknek tekinti őket, mert nem dokumentálható sem egységes törzsi szervezet, sem közös vezető réteg.
A földrajzi elhelyezkedésük hozzávetőleges: a poljánok Kijev környékén, a Dnyeper jobb partján éltek; a drevljánok tőlük nyugatra, a Pripjaty és a Teteriv folyók erdős vidékén; a szeverjánok a Dnyeper bal partján, a Gyeszna és a Szula mentén; a krivicsek a Volga, a Dnyeper és a Nyugati-Dvina felső folyásánál; a vjaticsok az Oka felső szakaszánál; a radimicsek a Szozs mentén; a dregovicsok a Pripjaty és a Nyugati-Dvina közötti mocsaras területen; a novgorodi szlovének az Ilmeny-tó és a Volhov környékén; az ulicsok és a tyivercek a Dnyeszter és a Déli-Bug alsó folyásánál. Ezek az egységek a folyami közlekedéshez és a mezőgazdasági művelésre alkalmas erdős sztyepphez alkalmazkodtak, és kiterjedt kapcsolatban álltak a szomszédos balti, finnugor és türk nyelvű csoportokkal.
A déli sztyeppei övezetben a 7–9. században a Kazár Birodalom (kaganátus) uralta a kereskedelmi útvonalakat, és adót szedett egyes keleti szláv egységektől, köztük a poljánoktól. A kazárok mellett a Volga középső folyásánál a volgai bolgárok, a Fekete-tenger északi partvidékén pedig a bizánci fennhatóság alatt álló városok, elsősorban Kherszonészosz (Korsun) alkottak fontos kapcsolódási pontot. Az északi erdőzónában a balti és finnugor nyelvű lakosság – például a lettek, litvánok, észtek, finnek, karjalaiak és vepszék korai elődei – élt; a szláv terjeszkedés itt fokozatos, részben békés, részben katonai jellegű volt. E soknyelvű térségben a folyami útvonalak nem csupán árucikkeket, hanem embereket, technológiákat és vallási elképzeléseket is közvetítettek.
A Kijevi Rusz politikai genezisének fő forrása a Nyesztor-krónika elbeszélése, amely a 862. évnél azt állítja, hogy a helyi szláv és finnugor egységek a belső viszályok megszüntetésére tengerentúli varégokat (varjagi) hívtak be, és a három testvér, Rurik (óészaki Hrœrekr), Szineusz és Truvor vezetésével rendet teremtettek. Rurik a krónika szerint Novgorodban (a szövegváltozatok szerint esetleg Ladogában) telepedett le, és megalapította a Rurik-dinasztiát. A krónika elbeszélése azonban évszázadokkal később, dinasztikus legitimációs céllal keletkezett, és a történeti magja vitatott. A régészeti leletek – skandináv típusú ékszerek, fegyverek, hajószegecsek, sírformák – Novgorod, Kijev, Gnyozdovo és a Volga menti Szarszkoje gorogyiscse lelőhelyein egyértelműen mutatják a skandináv jelenlétet a 9–10. században, de nem bizonyítják a krónika betű szerinti eseményeit.
A normann vita (normanszkij voprosz) a 18. század óta osztja meg a történészeket. A német származású kutatók – Gottlieb Siegfried Bayer, Gerhard Friedrich Müller, August Ludwig Schlözer – a skandináv hódító elitek szerepét hangsúlyozták, míg orosz ellenfeleik, köztük Mihail Lomonoszov, a szláv belső államfejlődést védték. A szovjet korszakban a hivatalos történetírás ideológiai okokból elutasította a skandináv államalapítás tézisét, és a Rusz „keleti szláv” jellegét hangsúlyozta. A mai tudományos konszenzus középuton áll: a varégok nagy valószínűséggel skandináv hátterű, folyami kereskedelemmel és zsoldos tevékenységgel foglalkozó csoportok voltak, akiknek katonai-politikai szerepe jelentős volt a Rusz elitjében, de az államalakulat a helyi szláv, balti és finnugor lakosság bevonásával, több központban és fokozatosan alakult ki. A „Rusz” név etimológiája is vitatott; a legelterjedtebb magyarázat szerint a finn Ruotsi (Svédország) szón keresztül a skandináv rōþer (evezés, evezőscsapat) kifejezésre vezethető vissza, de más elméletek a Rosz folyóhoz vagy egy helyi szláv törzsnévhez kötik.
A dinasztia első, a krónikában részletesebben ábrázolt tagjai közül Oleg (óészaki Helgi) a 880-as években dél felé terjeszkedett, elfoglalta Kijevet, és a krónika szerint ott tette székhelyét. A „varégoktól a görögökig” (iz varjag v greki) elnevezésű útvonal a Balti-tenger felől a Finn-öblön, a Néván, a Ladoga-tavon, a Volhovon, az Ilmeny-tavon, a Lovátyon és a Dnyeperen át vezetett a Fekete-tengerig, ahol Bizánc vásárait érte el. Kijev kulcsszerepe abban állt, hogy a folyami átkelőhelynél feküdt, és a sztyeppei nomádok – előbb a kazárok, majd a besenyők (pecsenyek) – támadásainak kitett határzónában katonai ellenőrzést gyakorolt a kereskedelem felett. Oleg 907-ben és 911-ben a krónika szerint sikeres hadjáratokat vezetett Bizánc ellen, és kereskedelmi szerződéseket kötött; e szerződések szövege a krónikában fennmaradt, de a bennük szereplő nevek és feltételek hitelessége vitatott.
Igor (óészaki Ingvar) uralkodása alatt a krónika feljegyzi a drevljánok elleni adószedő hadjáratot, amelynek során Igort megölték. Özvegye, Olga (keresztény nevén Heléna) a kiskorú fia, Szvjatoszláv mellett régensként kormányzott, megtorolta férje halálát, és a krónika szerint 955 körül Konstantinápolyban megkeresztelkedett – ez azonban nem járt a Rusz megtérésével. Szvjatoszláv (ur. 945–972) inkább a nomád harcmodort követte, hadjáratokat vezetett a Kazár Birodalom ellen, amelynek fővárosát, Itilt a 960-as években el is foglalta, majd a Dunai Bulgária irányába terjeszkedett. Halála után fiai, Jaropolk, Oleg és Vlagyimir között véres trónharc tört ki.
Vlagyimir (óorosz Volodiměr; ukrán Volodimir) 980 körül szerezte meg a kijevi trónt, fivérei legyőzése után. Uralkodásának első éveiben a krónika szerint pogány szentélyeket emelt, és a hat istenből álló kijevi panteon élén Perun, a vihar és a háború istene állt. A pogány kultuszok állami támogatása rövid életűnek bizonyult; a 980-as évek végén Vlagyimir a bizánci rítusú kereszténység mellett döntött. A krónika híres „hitpróba”-elbeszélése szerint követeket küldött a muszlim volgai bolgárokhoz, a zsidó kazárokhoz, a latin keresztény németekhez és a bizánci ortodoxokhoz, majd a konstantinápolyi Hagia Szophia szépségéről szóló beszámoló győzte meg. Ez az elbeszélés irodalmi toposz, nem tekinthető tényszerű beszámolónak; a megtérés valós okai politikaiak voltak.
A 987–989 közötti bizánci belviszályok idején Vlagyimir katonai segítséget nyújtott II. Baszileiosz császárnak, cserébe feleségül kérte a császár húgát, Anna hercegnőt. A házasság feltétele a keresztség felvétele volt. A krónika szerint Vlagyimir a Krím félszigeti Kherszonészoszt (Korsun) ostrommal vette be, ott keresztelkedett meg, majd Kijevben ledöntötte a bálványokat, és a lakosságot a Dnyeperben keresztelte meg. A dátum a krónikában 988, egyes források 989-et valószínűsítenek; a bizánci források nem őrizték meg az esemény közvetlen leírását, ezért a pontos időpont bizonytalan. A kereszténység felvétele (krescsennaja Rusz) tehát nem egyszeri aktus volt, hanem hosszabb folyamat: az elit gyorsan áttért, de a vidéki lakosság körében a pogány hiedelmek még évszázadokig tovább éltek, amit a szakirodalom kettős hit (dvoeverije) néven ír le. A régészeti és írott nyomok arra utalnak, hogy a keresztény szentek és ünnepek gyakran olvadtak össze a korábbi termékenységi és évszakforduló rítusokkal.
A keresztség következményei mélyrehatóak voltak. A Rusz egyházszervezete a konstantinápolyi patriarchátus alá tartozó kijevi metropólia alatt épült ki, görög és helyi papokkal. Megjelent a cirill írásbeliség, amely a bolgár-macedón iskolákban kialakított glagolita hagyományból származott, és az egyházi szláv nyelv vált a liturgia és az írásbeliség közegévé. Vlagyimir a jövedelmek tizedéből építtette a Deszjatyinna templomot (a tizedtemplomot) Kijevben, amelyet görög mesterek emeltek; az épület a 10. század végén készült el, és a mongol hódításig a város egyik fő szakrális központja volt. A keresztény házasság- és öröklési normák, az egyházi bíráskodás és a kolostori élet fokozatosan alakították át a társadalmi gyakorlatokat. Az írásbeliség terjedését jól mutatják a novgorodi bereszta-levelek: nyírfakéregre karcolt mindennapi üzenetek, adósságlisták és magánlevelek, amelyek a 11. század elejétől a 15. századig fennmaradtak, és azt bizonyítják, hogy az írás-olvasás nem csupán az egyházi elit kiváltsága volt.
Vlagyimir halála (1015) után fiai között több éves trónharc dúlt, amelynek során a krónika szerint Borisz és Gleb hercegek, az első keleti szláv vértanúk, gyilkosság áldozatai lettek. Jaroszláv (óorosz Jaroslav) 1019-ben szerezte meg a kijevi trónt, és 1036-ig fokozatosan egyesítette a Rusz nagy részét. Uralkodását a későbbi történeti hagyomány – elsősorban a 16. századi orosz évkönyvek – „Bölcs” (Mudrij) jelzővel illette, ami nem kortárs cím, hanem utólagos emlékezetpolitikai konstrukció. Jaroszláv alatt épült ki a kijevi Szófia-székesegyház (1037–1040 körül), amelyet görög és helyi mesterek emeltek, valamint a város erődítései, köztük a híres Aranykapu. A Szófia-székesegyház a bizánci mintájú, de helyi sajátosságokkal rendelkező monumentális építészet reprezentatív példája, és a Kijevi Rusz politikai-vallási központjának jelképe lett.
A korszak legfontosabb írott emléke a Russzkaja Pravda (Rusz Igazsága), a legkorábbi fennmaradt keleti szláv jogi gyűjtemény. Első redakciója – Jaroszláv Pravdája – a 11. század közepére tehető, de a szöveg későbbi másolatokban maradt fenn, és a későbbi fejedelmek alatt bővült. A törvénykönyv a szokásjogot rögzíti: szabályozza a vérbosszút, a büntetési tarifákat, a szolgák és a szabadok jogállását, a tulajdon védelmét és az adósságviszonyokat. A Russzkaja Pravda nem modern értelemben vett törvénykönyv, hanem eseti elveket és ítélkezési normákat összegző gyűjtemény, de jól mutatja az írásbeliség térnyerését és a fejedelmi hatalom igényét a jog egységesítésére.
Jaroszláv külpolitikáját a dinasztikus házasságok Európa-szerte ismertté tették: lányai közül Anna Henrik francia királyhoz, Erzsébet norvég királyhoz, Anasztázia I. András magyar királyhoz ment feleségül; fiai német, bizánci és lengyel hercegnőkkel házasodtak. E házassági hálózat azt jelzi, hogy a Kijevi Rusz a 11. század közepén a latin keresztény Európa és a bizánci világ határán elhelyezkedő, elismert politikai szereplő volt. A kereskedelem továbbra is a Dnyeper-útvonalra épült, de a sztyeppei nomádok – elsősorban a besenyők – elleni védelem állandó katonai terhet jelentett. Jaroszláv 1036-ban a krónika szerint súlyos vereséget mért a besenyőkre Kijev alatt, és ezzel átmenetileg biztosította a déli határt.
A kulturális élet központja a Kijevi Barlangkolostor (Pecserszka Lavra) lett, amelyet 1051-ben Antonij és Feodoszij szerzetesek alapítottak. A kolostor a szerzetesi aszkézis, a krónikaírás és a könyvmásolás iskolájává vált; a Nyesztor-krónika szerzői hagyománya is ide kötődik. Az Osztromir-evangélium (1056–1057), a legkorábbi datált keleti szláv kézirat, Novgorodban készült, és a kijevi Ruszban kialakuló könyvkultúra magas színvonalát tanúsítja. Az egyházi szláv nyelvű irodalom kezdetben főként fordításokból állt – evangéliumok, zsoltárok, szent életrajzok –, de hamarosan helyi szentek, elsősorban Borisz és Gleb tisztelete is megjelent.
Jaroszláv halála (1054) után a Rusz nem maradt egységes. A Rurik-dinasztia tagjai között a hatalmat a szeniorátus elve szerint, a legidősebb élő férfi rokonnak juttatták, de e rendszer állandó trónharcokat eredményezett. A fejedelemségeket a dinasztia ágai – a kijevi, csernyigovi, pereaszlavli, szmolenszki, vlagyimir-szuzdali, halicsi, volhíniai, polocki – saját örökletes birtokként kezdték kezelni. Az 1097-es ljubecsi fejedelmi gyűlés a krónika szerint kimondta, hogy „kinek-kinek a maga atyai birtoka” jusson, ami formálisan is elismerte a részfejedelemségek önállóságát. Ettől kezdve Kijev szerepe egyre inkább szimbolikussá vált, bár a nagyfejedelmi cím továbbra is presztízst jelentett.
A modern történetírás egy része a Ruszt nem központosított államnak, hanem fejedelmi konglomerátumnak tekinti, amelyben a Rurik-dinasztia közös identitása és a kijevi trón szimbolikus elsőbbsége tartotta össze a laza egységeket. Ezt az értelmezést erősítik a krónikák regionális változatai, a városi gyűlések (vecse) szerepe és a helyi bojári elitek növekvő autonómiája. A 12. században a politikai súlypont részben északkeletre, Vlagyimir-Szuzdal felé tolódott, ahol Andrej Bogoljubszkij 1169-ben hadjáratot vezetett Kijev ellen, és kifosztotta a várost. A déli és nyugati területeken Halics–Volhínia (Galícia–Volhínia) vált jelentős fejedelemséggé, míg északon Novgorod sajátos, a fejedelmi hatalmat szerződéses alapon korlátozó köztársasági jellegű berendezkedést alakított ki. A Kijevi Rusz tehát nem „esett szét” egyetlen pillanatban; a regionális központok fokozatosan váltak önállóvá, és ez a folyamat a 13. századi mongol hódítás előtt már messze előrehaladt.
A „Kijevi Rusz” elnevezés maga is 19. századi történetírói konstrukció. A kortárs források egyszerűen Rusz vagy Ruszkaja zemlja (a „Rusz földje”) néven említik a területet, és a „Kijevi” jelzőt a későbbi kutatók adták hozzá, hogy megkülönböztessék a Moszkvai Rusztól és a Halics–Volhíniai fejedelemségtől. Az orosz, az ukrán és a fehérorosz nemzeti történetírás ma eltérően értelmezi ezt az örökséget: egyes orosz narratívák a Moszkvai Nagyfejedelemséget a Kijevi Rusz egyenes folytatásaként mutatják be, az ukrán történetírás a Kijevi Ruszban az ukrán államiság első szakaszát látja, a fehérorosz történeti hagyomány pedig a Polocki Fejedelemségre hivatkozik. Ezek az álláspontok emlékezetpolitikai konstrukciók, nem pedig a középkori azonosulás bizonyítékai; a modern nemzeti kategóriák a 10–11. századra nem vetíthetők vissza. A Kijevi Rusz lakói nem „ukránnak”, „orosznak” vagy „fehérorosznak” tartották magukat; identitásukat a dinasztiához, a területi egységhez, a városhoz és a valláshoz kötötték. A Rusz öröksége ennek ellenére valós: a keleti kereszténység, a cirill írásbeliség, a jogi hagyomány és a dinasztikus emlékezet hosszú távon meghatározta a térség történetét.
A Kijevi Rusz korai történetére vonatkozó ismereteink elsődleges forrásokból, de jelentős hézagokkal épülnek fel. A legfontosabb elbeszélő forrás a Nyesztor-krónika (Poveszty vremennyih let), amelynek legkorábbi fennmaradt változatai a későbbi, 14–15. századi kódexekben maradtak ránk. A krónika a 9–10. századi eseményeket évszázadokkal később, részben legendás anyag felhasználásával beszéli el, ezért a benne szereplő évszámok, nevek és események hitelességét esetileg kell vizsgálni. A bizánci források közül kiemelkedik VII. (Bíborbanszületett) Konstantin De administrando imperio című munkája, amely a 10. század közepén leírja a ruszok hajóútját, de a Rusz belső viszonyairól keveset mond. Az arab-perzsa geográfusok – Ibn Hordádzbeh, Ibn Fadlán, Ibn Ruszta – a rusz kereskedőket és harcosokat kívülállóként írják le; Ibn Fadlán 921–922-es volgai útleírása a rusz temetési rítus, fegyverzet és öltözködés páratlanul részletes leírását adja, de csak egy csoportra vonatkozik. A nyugati évkönyvek közül az Annales Bertiniani 839-es bejegyzése említi a „Rhos” követeket, akikről feljegyezték, hogy svédek; ez a normann vita egyik kulcsforrása. A régészeti bizonyítékok – a skandináv típusú leletek, a pénzveretek, a településszerkezet – a kereskedelem és a jelenlét mértékét mutatják, de nem adnak választ az államalapítás mechanizmusára.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők: (1) a Rurik-legenda történetisége nem igazolható, a krónika elbeszélése dinasztikus legitimációs elemeket tartalmaz; (2) a „Rusz” név eredete és jelentése vitatott, bár a skandináv etimológia a legelfogadottabb; (3) a kereszténység felvételének pontos időpontja (988 vagy 989) és körülményei forráshiány miatt nem tisztázhatók; (4) a keleti szláv „törzsek” etnikai-politikai jellege bizonytalan, a krónikabeli nevek régészeti kultúrákhoz való kötése gyakran ingatag; (5) a Kijevi Rusz demográfiai viszonyairól nincsenek megbízható adatok, Kijev lakosságának becslései a 10–11. században széles sávban mozognak, ezért konkrét számot nem közlünk; (6) az egységes „Kijevi Rusz” állam képe a modern történetírásban vitatott, a fejedelmi konglomerátum modellje csak egy a lehetséges értelmezések közül. A mai nemzeti történetírások által hangsúlyozott folytonosságok – például a Kijevi Rusz mint „első orosz/ukrán/belorusz állam” – emlékezetpolitikai állítások, nem forrásszerűen igazolható tények.