A Kijevi Rusz 12. századi felbomlása után a délnyugati területek politikai szerveződése sajátos pályát futott be. A keleti szlávok és a Kijevi Rusz alfejezetben bemutatott részfejedelemségi rendszerben a Kárpátok előterében fekvő Halics (ukránul: Галич, Halych) és az attól északra, a Nyugati-Bug mentén elterülő Volhínia (ukránul: Волинь, Volyn’) fokozatosan önálló hatalmi centrummá vált. A 13. század elején a két terület egyesítése hozta létre a Halicsi–Volhíniai Fejedelemséget (ukránul: Галицько-Волинське князівство, latinul: Regnum Galiciae et Lodomeriae), amely a keleti szláv világ egyik legjelentősebb utódállama lett. Fennmaradását azonban alapvetően meghatározta a keletről érkező Mongol Birodalom (mongolul: Их Монгол улс, Ikh Mongol Uls) 1237–1240-es inváziója, majd a tatár függőség. Ezt a kettős fejlődést követi az alfejezet: előbb a fejedelemség létrejöttét és a mongol pusztítást, majd Danyilo Romanovics uralkodását és a nyugati orientáció kudarcát, végül a 14. századi litván–lengyel felosztást.
Halics és Volhínia a 12. században külön fejedelemségként működött. Halics gazdasági alapját a Kárpátok sóbányái, a Dnyeszter felső folyásának kereskedelmi útvonala és a fekete-tengeri kapcsolatok adták; Volhínia a Nyugati-Bug és a Sztyr folyó termékeny medencéjében feküdt, és a lengyel, valamint a balti irányú kereskedelemből profitált. A kijevi nagyfejedelmi hatalom meggyengülésével mindkét területen a helyi dinasztiák és a nagybirtokos bojárok (ukránul: бояри, boyary) vették át az irányítást. A fejedelemség területe magában foglalta a mai Nyugat-Ukrajna nagy részét, Kelet-Lengyelország egyes részeit és Dél-Fehéroroszország határvidékét; a Kárpátok északkeleti lejtői, a Dnyeszter, a Prut és a Nyugati-Bug folyók, valamint a Volhíniai-hátság mind meghatározták a közlekedési és települési viszonyokat.
Roman Msztyiszlavics (ukránul: Роман Мстиславич) volhíniai fejedelem 1188-tól törekedett Halics megszerzésére. 1199-ben egyesítette a két fejedelemséget, és ezzel a Kijev, Csernyigov, Szmolenszk, Novgorod és Vlagyimir–Szuzdal mellett új, délnyugati hatalmi központot hozott létre. A Halicsi-volhíniai évkönyv Roman uralmát a kunok (kipcsakok, ukránul: половці, polovci) elleni sikeres háborúkkal és a Kijev feletti befolyás megszerzésével jellemzi. 1203–1204-ben Kijevet is elfoglalta, de nem tette át oda a székhelyét, hanem a nyugatibb központjait erősítette.
Roman 1205-ben a lengyelekkel vívott zawichosti csatában elesett. Halála után a fejedelemség majdnem széthullott: fiai, Danyilo és Vaszilko kiskorúak voltak, a halicsi bojárok pedig idegen jelölteket hívtak a trónra. A 13. század első évtizedeiben a terület a Magyar Királyság, a lengyel fejedelemségek és a helyi bojárcsoportok vetélkedésének színterévé vált. A magyar királyok – köztük II. András – felvették a halicsi király címet, és többször katonai expedíciót vezettek a régióba. Ez a beavatkozás nem modern nemzetépítés volt, hanem dinasztikus terjeszkedés: a térség lakossága túlnyomórészt keleti szláv (rusz) nyelvű és ortodox vallású maradt. A halicsi bojárok különösen függetlenek voltak, mert a sóbányákból származó jövedelmeik lehetővé tették saját katonai kíséret fenntartását; a fejedelmi hatalom gyakran kényszerült alkudozásra velük. Danyilo gyermekéveiben anyja, Anna hercegnő kénytelen volt külföldre menekülni, ami jól mutatja a fejedelmi család kiszolgáltatottságát. A fejedelemség belső instabilitása éppen akkor tetőzött, amikor keletről új katonai hatalom jelent meg.
A Mongol Birodalom alapítója, Dzsingisz kán (Temüdzsin, mongolul: Чингис хаан) 1206-ban egyesítette a mongol törzseket. A birodalom gyorsan terjeszkedett Észak-Kína, Közép-Ázsia, a Kaukázus és a kelet-európai steppe felé. 1223-ban a kun (kipcsak) és a rusz fejedelmek egyesült seregei a Kalka folyónál megsemmisítő vereséget szenvedtek a Dzsebe és Szübőtej vezette felderítő hadseregtől. A krónikák szerint a kunok előbb a rusz fejedelmekhez fordultak segítségért, mondván: „ha ma minket megölnek, holnap titeket is megölnek” – a mondás forráshagyománya bizonytalan, de a veszélyeztetettség érzését jól mutatja. A csatában részt vevő rusz fejedelmek többsége meghalt; a források szerint a foglyokat a mongolok deszkák alatt megfullasztották. Ez a leírás lehet retorikai toposz, de jól jelzi a keleti hadviseléstől való félelmet.
1237–1240 között Batu kán (mongolul: Бат хаан), Dzsingisz kán unokája vezetett nagy hadjáratot a Rusz ellen. A hadsereg magját a mongol lovasok adták, de jelentős számban csatlakoztak türk (kipcsak, tatár) csapatok is; a korabeli európai források ezért gyakran „tatárnak” nevezték a mongolokat. A modern történetírás a Mongol Birodalom mongol elitjét és a türk elemeket különbözteti meg, de a kortársak számára a „tatár” gyűjtőfogalom volt. 1237 decemberében Rjazany, 1238 elején Vlagyimir és az északkeleti Rusz városai estek el. 1240 decemberében a mongolok ostrommal bevették Kijevet; a város nagy része elpusztult, a lakosság tömeges mészárlást szenvedett. Innen a hadsereg két oszlopban nyomult tovább: egyik része Halics és Volhínia felé, másik része Magyarországra és Lengyelországra. Halics és Volodimir (Volhínia központja, ukránul: Володимир, lengyelül: Włodzimierz) 1241 tavaszán került mongol ellenőrzés alá. A városokat kifosztották, a lakosok egy részét megölték vagy elhurcolták. A pontos pusztítási arány nem ismert; a régészeti rétegek számos településen égési nyomokat mutatnak, és egyes városok hosszú időre elvesztették korábbi jelentőségüket.
A mongol hódítás tartós intézményi következményekkel járt. A legyőzött rusz fejedelmek nem szűntek meg, hanem adófizető, katonailag függő uralkodókként működtek tovább a tatár kánság, az Arany Horda (mongolul: Алтан Орд, Altan Ord) fennhatósága alatt. A kánok a fejedelmeket jarlık (adománylevél, török–mongol kifejezés) kibocsátásával erősítették meg; ennek fejében adót, katonai segítséget és politikai engedelmességet követeltek. A Halicsi–Volhíniai Fejedelemség is beilleszkedett ebbe a rendszerbe, de a függőség mértéke és formája vitatott; a források kevés konkrét adatot adnak a baskakok (adószedők) jelenlétéről a délnyugati területeken. A korábbi szovjet és orosz történetírás a „mongol-tatár igát” egyöntetűen romboló, civilizációt visszavető korszakként mutatta be; a modern kutatás ezt árnyalja, hangsúlyozva a fejedelmek és a kánság közötti változó alkukat, a kereskedelmi útvonalak átalakulását és a helyi elitek túlélési stratégiáit.
Danyilo Romanovics (ukránul: Данило Романович, latinul: Daniel Ruthenorum rex) az 1230-as években fokozatosan szerezte vissza apja örökségét. 1238-ra a volhíniai rész feletti uralmát megszilárdította, de Halicsban a bojárok és a magyar/lengyel beavatkozók továbbra is ellenálltak. 1245-ben a Szan folyó menti Jaroslav (ukránul: Ярослав, lengyelül: Jarosław) melletti csatában legyőzte a magyarokkal szövetséges bojárokat, és ezzel a fejedelemség egyeduralkodójává vált. Ugyanebben az évben vagy 1246-ban kénytelen volt Batu kán udvarában tisztelegni, és elfogadni a tatár fennhatóságot. A források szerint a kán „igen tisztelettel fogadta”, de Danyilonak el kellett ismernie az adófizetést és a katonai kötelezettséget.
A tatár függés ellensúlyozására Danyilo nyugati kapcsolatokat keresett. Kapcsolatba lépett IV. Ince pápával, aki 1245-ben a lyoni zsinat után követeket – köztük ferences és domonkos szerzeteseket – küldött a keleti egyházakhoz, remélve az egyházi uniót. Danyilo tárgyalásai 1253-ban koronázáshoz vezettek: a pápai legátus – a korabeli feljegyzések szerint Drohiczynban vagy Chełmben – királlyá koronázta, rex Russiae (a ruszok királya) címmel. A koronázásnak kettős jelentősége volt. Egyrészt a latin kereszténység szimbolikus elismerését jelezte, másrészt azt a reményt, hogy a pápa keresztes hadjáratot hirdet a tatárok ellen. A remény azonban nem teljesült: a nyugati uralkodók nem küldtek érdemi katonai segítséget, és Danyilo ortodox alattvalói közül sokan idegenkedtek a római egyházhoz való közeledéstől. A koronázás után a pápai unió gyakorlatilag elhalt.
Danyilo uralkodásának másik fontos eleme a város- és erődépítés volt. A mongol pusztítás után újraépíttette a városokat, erődöket emelt a tatár támadások ellen, és támogatta a német (főleg sziléziai és szász) telepesek betelepülését. A hagyomány szerint 1256 körül alapította Lviv (ukránul: Львів, lengyelül: Lwów, németül: Lemberg) városát, amelyet fia, Lev (ukránul: Лев) után neveztek el. A pontos alapítási év vitatott, de a városerőd a 13. század második felében jött létre a Kárpátok és a Fekete-tenger közötti kereskedelmi út mentén. Danyilo székhelyévé a Nyugati-Bug melletti Chełm (ukránul: Холм, Kholm) városa lett, amelyet szintén erődítéssel és templomokkal fejlesztett. A városépítés nemcsak katonai célokat szolgált, hanem a tatár adóterhek alóli mentesség reményében népeket is vonzott: a fejedelem a betelepülőknek átmeneti adókedvezményeket adott.
A tatár nyomás azonban 1259–1260-ban újra fokozódott. Burundai mongol hadvezér a lengyelországi hadjárata során a fejedelemséget is katonai támogatásra kényszerítette, és elrendelte a várak lerombolását. A Halicsi-volhíniai évkönyv szerint Danyilo kénytelen volt leromboltatni a chełmi, lvivi és más erődítményeket, ami a fejedelemség katonai önállóságának végét jelezte. Danyilo 1264-ben halt meg. Fia, Lev (uralkodott 1264–1301) és utódai alatt a fejedelemség formálisan fennmaradt, de befolyása a tatár és a szomszédos hatalmak között fokozatosan csökkent.
A Halicsi–Volhíniai Fejedelemség társadalma a keleti szláv rusz világ sajátos változata volt. A legfelső réteget a bojárok (nagybirtokosok) alkották, akik Halicsban különösen erős pozícióval rendelkeztek. A bojárok nemcsak a fejedelem tanácsadói voltak, hanem saját katonai kísérettel bírtak, és gyakran külföldi trónjelölteket támogattak. A 13. század eleji trónharcokban a halicsi bojárok kulcsszerepet játszottak; több esetben a magyar vagy lengyel uralkodókkal szövetkeztek a fejedelem ellen. Danyilo hatalma megszilárdítása során számos ellenszegülő bojárt száműzött vagy kivégeztetett, de a bojárréteg társadalmi súlya megmaradt. A fejedelemségben a paraszti lakosság túlnyomó része szabad közösségekben élt, de a bojárok birtokain egyre gyakoribbá vált a szolgálónépek (szmerdek, zsarótok) munkáltatása. A jobbágyosodás azonban nem a 13. században, hanem a lengyel és litván uralom alatt gyorsult fel.
A városok a kereskedelem és a kézművesség központjai voltak. A fejedelemség fekvése kedvező volt: a Balti-tenger, a Fekete-tenger és a Kárpát-medence közötti útvonalak kereszteződésében feküdt. A halicsi sóbányák a sókereskedelemben tettek szert jelentős bevételre; a viasz, a prémek, a gabona és a szarvasmarha is fontos exportcikk volt. A 13. század második felében a fejedelmek német és lengyel telepeseket hívtak a városokba, akik a kézművesség és a bányászat technikáit hozták magukkal. A magdeburgi városjog (a német városi önkormányzat modellje) ugyan csak a 14. században terjedt el Lvivben és másutt, de a betelepülők már Danyilo idejétől formálták a városi társadalmat. A pénzverés a fejedelemségben korlátozott volt, és a numizmatikai leletek alapján a helyi érmék mellett külföldi (bizánci, magyar, prágai) pénzek is forgalomban maradtak.
Az ortodox egyház a fejedelemség intézményes keretét adta. Halicsban püspökség működött, amely 1303-ban a konstantinápolyi pátriárka jóváhagyásával metropólia rangot kapott – ez a lépés az északkeleti Vlagyimir–Szuzdal és a kijevi központokkal szemben a délnyugati egyház önállóságát erősítette. A kijevi metropolita székhelye a 13. század végén Vlagyimirbe, majd 1325 körül Moszkvába került; ez a váltás hosszú távon az északkeleti területek egyházi súlyát növelte, és a későbbi orosz egyházi központ kialakulásának egyik előfeltétele lett. A fejedelemségben a latin kereszténység csak a német és lengyel telepesek, valamint a Danyilo koronázásával kapcsolatos pápai követek révén jelent meg; a lakosság zöme ortodox maradt.
A tatár uralom alatt a fejedelemség adót fizetett az Arany Hordának. Az adórendszer pontos működéséről kevés forrás maradt fenn; valószínű, hogy a fejedelmek szedték be az adót és továbbították a kánnak, időnként baskakok ellenőrzése mellett. A függőség nem jelentette a terület tartós mongol megszállását: a kánság a steppei központból irányított, és a helyi fejedelmek viszonylag széles belső autonómiát élveztek, amíg az adót és a katonai szolgálatot teljesítették. Ezt a viszonyt a modern történetírás a „függő állam” (subject principality) fogalmával írja le, kerülve a korábbi „iga” kifejezés leegyszerűsítő jelentését.
A fejedelemség hanyatlása a 14. század első évtizedeiben gyorsult fel. A Romanovics-dinasztia 1323 körül kihalt; a trón utolsó uralkodóit (Andrij és Lev) a források szerint tatár támadás ölte meg, de a pontos körülmények bizonytalanok. A trónharcokba bekapcsolódott a lengyel királyság és a Litván Nagyfejedelemség (litvánul: Lietuvos Didžioji Kunigaikštystė) is.
A litvánok a 13. században a Balti-tenger délkeleti partján szerveződtek állammá. Mindaugas (litvánul: Mindaugas) 1253-ban királyi címet vett fel, bár az ország pogány vallású maradt. A század végén és a 14. században a litván fejedelmek keleti irányba terjeszkedtek: a tatár hódítás által meggyengített rusz fejedelemségek fokozatosan litván fennhatóság alá kerültek. Ennek a terjeszkedésnek az egyik oka az volt, hogy a litván törzsfők a tatár adóztatás alól kivont rusz területekre nyomultak, és a helyi bojárok egy része önként ismerte el a litván fennhatóságot, mert az kevésbé volt terhes, mint a tatár adó. Volhínia a 1340-es években, Gediminas fia, Algirdas (litvánul: Algirdas) uralkodása idején lett a Litván Nagyfejedelemség része.
Halics ellenben a Lengyel Királyság érdekszférájába került. III. Kázmér (Nagy Kázmér, lengyelül: Kazimierz Wielki) 1340-ben, a helyi dinasztia kihalása után katonai expedíciót vezetett Halicsba. Az 1340–1349 közötti években a terület többször gazdát cserélt a lengyel, a litván és a helyi bojárok között; végül 1349-ben Kázmér elfoglalta Halicsot, és a lengyel királyi címbe beiktatta a „Rusz ura” (latinul: dominus Russiae) titulust. A két hatalom 1366-ban szerződésben rögzítette a felosztást: a Volhíniai területek Litvániához, a Halicsi területek Lengyelországhoz kerültek.
A felosztás nem egyszerű katonai annexió volt, hanem fokozatos integráció. A litván uralom alatt a helyi ortodox elitek megtartották pozícióikat, és a litván nagyfejedelmek átvették a rusz jogi és egyházi intézmények egy részét; az udvari nyelv egy ideig az ókeleti szláv (ruszin) maradt. Lengyelországban a halicsi területek fokozatosan katolikus hierarchiát, lengyel nemesi jogot és német/lengyel városi telepeseket kaptak. A Lvivben 1356 körül bevezetett magdeburgi jog a város német jellegét erősítette. Ez a kettős integráció hosszú távon meghatározta a mai Nyugat-Ukrajna kulturális és politikai fejlődését: a 19. századi nemzeti ébredés éppen azzal a kérdéssel nézett szembe, hogy a keleti szláv lakosság orosz, ukrán vagy ruszin identitását hogyan viszonyítsa a lengyel és a litván uralom örökségéhez. Az egykori fejedelemség határvonala a későbbi lengyel–litván, majd lengyel–ukrán területi vitákban is visszaköszönt, bár ezt a modern határokkal közvetlenül azonosítani anakronizmus lenne.
A Halicsi–Volhíniai Fejedelemség történetére a legfontosabb elsődleges forrás a Halicsi-volhíniai évkönyv (ukránul: Галицько-Волинський літопис). Ez a 13. században keletkezett, de csak későbbi (15. századi) kódexekben maradt fenn; egyes részei hiányosak, és az események kronológiája néhol ellentmondásos. Az évkönyv Danyilo korát különösen részletesen tárgyalja, de a szerző(k) személye ismeretlen, és a szöveg nyilvánvalóan a fejedelmi udvar szempontjait tükrözi. A mongol invázióról a Novgorodi első évkönyv és az Ipatyev-kódex ad további adatokat, de ezek a feljegyzések a katonai pusztítást gyakran túlzó retorikával írják le; a „városok elpusztultak, lakosaik kardélre kerültek” típusú formulák nem tekinthetők pontos statisztikai leírásnak.
A nyugati források közül kiemelkednek IV. Ince pápa levelei, amelyek Danyilo koronázását és az egyházi uniós tárgyalásokat dokumentálják. A mongol hadjáratokról perzsa és kínai források, valamint a Mongol Birodalom belső krónikái (A mongolok titkos története, Dzsuvajni világkrónikája) tanúskodnak, de a nyugati hadjáratok részleteit ezek nem a helyi társadalom szempontjából rögzítik. A régészeti feltárások – égési rétegek, tömegsírok, éremleletek – a pusztítás mértékéről és a településhálózat átalakulásáról adnak közvetett bizonyítékot; az ásatások sok településen csak részlegesek, így a lakosságvesztésre vonatkozó becslések igen széles sávban mozognak.
Számos kérdés vitatott. (1) A mongol invázió áldozatainak száma a régióban nem ismert; a korabeli krónikák nem adnak megbízható demográfiai adatokat. (2) A tatár adórendszer működése a délnyugati fejedelemségben forráshiány miatt rekonstruálhatatlan; egyes kutatók szerint a baskakok jelenléte itt jóval kisebb volt, mint az északkeleti részeken. (3) Danyilo koronázásának helyszíne és egyházi következményei vitatottak; a „rex Russiae” cím nem jelentette a fejedelemség teljes latin egyházi alárendelését, és a pápai unió rövid életűnek bizonyult. (4) A litván terjeszkedés jellege: a modern litván történetírás a békés szerződéses integrációt, a lengyel és ukrán narratívák gyakran a katonai hódítást hangsúlyozzák; a valóságban mindkét elem jelen volt. (5) A „tatár iga” kifejezés maga is historiográfiai konstrukció; a kortárs források nem használták, és a modern kutatás a függőségi viszonyok sokféleségét helyezi előtérbe.