A 2014-es forradalom, az EuroMajdan és az azt követő orosz katonai agresszió nem csupán Ukrajna geopolitikai irányváltását hozta el, hanem egy mélyreható, bár ellentmondásos belpolitikai és társadalmi átalakulás katalizátora is lett. A Méltóság forradalma (Революція гідності, Revoljucija hidnosti) által megfogalmazott követelések – a korrupció felszámolása, a jogállamiság megerősítése, a decentralizáció és az európai integráció – egy olyan reformkorszakot indítottak el, amelynek célja a posztszovjet, oligarchikus kapitalizmus és az autoriter elnöki hatalomgyakorlás lebontása volt. Ez az alfejezet a A Majdan és a háború kezdete című részben tárgyalt politikai fordulat és a keleti háború kontextusába ágyazva vizsgálja a 2014 és 2026 közötti időszak legfontosabb reformfolyamatait. A kérdés az, hogy egy folyamatos, bár alacsony intenzitású háború, majd 2022-től egy teljes körű orosz invázió körülményei között mennyire voltak és maradhattak fenntarthatók és mélyrehatóak ezek az átalakulások. A bemutatás során különösen fontos megkülönböztetni a dokumentált jogszabályi változásokat és intézményi átalakításokat a társadalmi gyakorlatban mérhető, gyakran lassabb és ellentmondásosabb változásoktól.
A Majdan utáni reformok első hullámát a politikai és jogi rendszer átalakításának igénye határozta meg. Viktor Janukovics elnök elmenekülése után az ideiglenes kormány és az új elnök, Petro Porosenko (elnök: 2014–2019) elsődleges célja a nemzetközi pénzügyi stabilitás helyreállítása és az állami intézmények összeomlásának megakadályozása volt. A reformok motorja egy sajátos, külső és belső szereplőkből álló koalíció lett: a nemzetközi donorok (különösen az IMF, az EU és az Egyesült Államok) feltételei, valamint a Majdanon megerősödött, szervezett civil társadalom által gyakorolt folyamatos nyomás.
Ennek a kettős nyomásnak az egyik leglátványosabb eredménye a korrupcióellenes intézményi infrastruktúra kiépítése volt. 2015-ben hozták létre a Nemzeti Korrupcióellenes Irodát (НАБУ, NABU), amely kifejezetten a magas rangú hivatalnokok és politikusok korrupciós ügyeinek felderítésére szakosodott. Működését a Specializált Korrupcióellenes Ügyészség (САП, SZAP) egészítette ki. Ezzel párhuzamosan jött létre a Nemzeti Korrupciómegelőzési Ügynökség (НАЗК, NAZK), amely többek között a vagyonnyilatkozatok elektronikus rendszerét működteti. Ennek a rendszernek a bevezetése 2016-ban valódi sokként hatott, mivel először tette láthatóvá a politikai elit és az állami tisztviselők vagyonának valós méreteit. Végül 2019-ben kezdte meg működését a Legfelsőbb Korrupcióellenes Bíróság (ВАКС, VAKSZ), amely kifejezetten a NABU és SZAP által felderített ügyek tárgyalására jött létre, elkülönítve azokat a hagyományos, gyakran befolyásolhatónak tartott bírósági rendszertől.
Ezeknek az intézményeknek a létrehozása dokumentált tény, ám valós hatékonyságuk megítélése már a kezdetektől fogva vitatott. A támogatók arra hivatkoznak, hogy a NABU számos nagy horderejű ügyet tárt fel, és a bíróságokkal ellentétben az új intézményekben kezdetben magas volt a közbizalom. A kritikusok ugyanakkor rámutatnak, hogy a politikai elitek folyamatosan akadályozták munkájukat, és hogy a tényleges elítélések száma alacsony maradt. Az alkotmánybíróság 2020-as, széles körben vitatott döntése, amely több kulcsfontosságú korrupcióellenes jogkört alkotmányellenesnek minősített, jól mutatja a reformok törékenységét és a régi elit ellenálló képességét. Ez az esemény egyben emlékezetpolitikai viták kereszttüzébe is került: a reformpárti narratíva szerint az “oligarchikus bosszú” jele, míg a bírósági döntést támogatók a jogállami formalitások védelmére hivatkoztak.
Az oligarchikus rendszer átalakítása ennél is összetettebb kérdés. A kezdeti várakozásokkal ellentétben a legnagyobb oligarchák gazdasági hatalma nem tört meg látványosan. Ennek oka részben az, hogy a háborús helyzetben a stabilitás iránti igény felülírta a radikális újraelosztást célzó törekvéseket. A reformok főként a politikai rendszerre, a bankrendszerre és az energiaszektorra koncentráltak. A 2014–2016 közötti banktisztítás (az ún. “banki nagytakarítás”) során az Ukrán Nemzeti Bank több tucat fizetésképtelen vagy a tulajdonosaik által kifosztott bankot zárt be. A legnagyobb ilyen intézmény a PrivatBank, Ihor Kolomojszkij oligarcha bankja volt, amelyet 2016 decemberében államosítottak, miután egy felügyeleti vizsgálat mintegy 5,5 milliárd dolláros tőkehiányt tárt fel. Az államosítás ténye egyértelmű, azonban a folyamat megítélése erősen vitatott: egyesek a rendszer legfontosabb korrupcióellenes lépésének tartják, míg mások rámutatnak a lépés politikai motivációira és az állam által átvállalt hatalmas költségekre.
A reformok talán leginkább kézzelfogható és a mindennapi életet legközvetlenebbül érintő eleme a decentralizáció volt. A rendkívül centralizált, szovjet típusú közigazgatási modell lebontása és a helyi önkormányzatok megerősítése a Majdan egyik fontos, bár kevésbé látványos követelése volt. A 2014-ben elindított reform célja az volt, hogy a forrásokat és a döntéshozatali jogköröket a lehető legközelebb vigye a polgárokhoz.
Ennek alapját az önkéntes területi közösségek (об’єднана територіальна громада, ОТГ) létrehozása jelentette. A szomszédos falvak, városok és nagyközségek önkéntes alapon egyesülhettek egyetlen, megerősített jogkörökkel és közvetlen költségvetési forrásokkal rendelkező közösséggé. Ez a folyamat radikálisan átrajzolta Ukrajna közigazgatási térképét: a több mint 11 000 apró, gyakran életképtelen helyi tanács helyét fokozatosan néhány ezer, lényegesen nagyobb és erősebb közösség (громада, hromada) vette át. 2020-ra a folyamat jogi értelemben lezárult: az ország területét hivatalosan is az új közösségi és megyei (rajon) határok szerint szervezték újjá.
A decentralizáció relevanciája nem csupán közigazgatási-technikai jellegű. A fiskális decentralizáció részeként a helyi önkormányzatok a személyi jövedelemadó és más adónemek jelentős részét közvetlenül megtarthatták, ami hatalmas erőforrás-növekedést jelentett a korábbi, a központtól való teljes függéshez képest. Ennek eredményeként a 2010-es évek második felében látványos beruházások indultak a helyi infrastruktúrában: utak, iskolák, óvodák, kórházak és közösségi terek újultak meg országszerte. Ez a folyamat hozzájárult egy új, helyi szintű politikai elit felemelkedéséhez és a helyi identitás megerősödéséhez is.
Fontos azonban megjegyezni, hogy a decentralizáció megítélése sem egységes. A támogatók a reform sikerét hangsúlyozzák, és gyakran a legfontosabb, a szovjet örökséget lebontó strukturális változásként értékelik. A kritikusok rámutatnak, hogy a források eloszlása egyenlőtlen maradt: a nagyobb városok és a jobb adóerő-képességgel rendelkező közösségek előnybe kerültek a szegényebb, vidéki térségekkel szemben. Emellett a megyei szintű adminisztrációk (oblaszty) szerepe továbbra is erős maradt, és a központi kormányzat befolyása a kormányzók kinevezésén keresztül nem szűnt meg. A 2022-es teljes körű invázió óta a kérdés tovább bonyolódott: a hadiállapot körülményei között a katonai közigazgatások (військові адміністрації) szerepe megnőtt, ami átmenetileg visszafogta a civil önkormányzatiság térnyerését.
A gazdasági reformok alapvető célja a posztszovjet, államilag irányított és az oligarchák érdekei szerint működő gazdasági modell átalakítása volt. A legnagyobb kihívást a makrogazdasági stabilizáció jelentette. A 2014–2015-ös években Ukrajna gazdasága mély válságba került: a GDP körülbelül 16%-kal esett vissza, az infláció 2015-ben meghaladta a 43%-ot, a nemzeti valuta, a hrivnya (гривня) értéke pedig drámaian zuhant. A kormányzat, az IMF-fel kötött megállapodások keretében, drasztikus megszorító intézkedéseket vezetett be: rugalmas árfolyamrendszert, az energiatarifák emelését, valamint a költségvetési kiadások visszafogását. Ezek az intézkedések visszaállították a makrogazdasági egyensúlyt, de rendkívül nagy társadalmi költséggel jártak. A reálbérek és a nyugdíjak értéke évekre visszaesett, és a lakosság jelentős része számára a mindennapi megélhetés vált a legnagyobb kihívássá.
Az energetikai reform egyik legfontosabb eleme a földgázpiac liberalizációja volt. A reform célja az volt, hogy megszüntesse azt a rendszert, amelyben az importált orosz gáz árát és a lakossági tarifákat mesterségesen alacsonyan tartották, ami hatalmas állami költségvetési hiányt és korrupciós járadékot termelt. A tarifák fokozatos emelése, majd a piaci árképzés bevezetése az IMF-programok sarokkövét képezte. Bár a reform hozzájárult az állami költségvetés és a gázszektor pénzügyi konszolidációjához, a lakossági energiaárak hirtelen emelkedése komoly szociális feszültségeket okozott, és a reform kommunikációja is gyakran sikertelennek bizonyult.
A talán legnagyobb figyelmet és vitát kiváltó gazdasági reform a földpiac megnyitása volt. Ukrajna a világ egyik legnagyobb mezőgazdasági termelője, köszönhetően a rendkívül termékeny feketeföldnek (csornozem). A szovjet rendszer összeomlása után a mezőgazdasági földterületek nagy részét a kolhozok és szovhozok egykori dolgozói között osztották szét, de a föld adásvételére egy moratóriumot vezettek be. Ez a több mint két évtizeden át tartó moratórium egy sajátos, félillegális bérleti rendszert hozott létre, amelyben a nagy agrárholdingok hatalmas területeket béreltek a kisparaszti tulajdonosoktól, gyakran nyomott áron. A földpiac megnyitása a reformok egyik legfontosabb, de legkényesebb kérdése volt. Végül 2020-ban fogadták el a törvényt, amely 2021. július 1-jétől lehetővé tette a mezőgazdasági földek adásvételét, kezdetben csak ukrán állampolgárok számára, korlátozott területnagyságig. A reform hosszú távú hatásai 2026-ban még nem ítélhetők meg teljes bizonyossággal. A támogatók a piaci viszonyok kialakulását és a tulajdonosi jogok megerősödését várják tőle, míg a kritikusok a nagytőke földfelvásárlásától, a kisparaszti réteg további ellehetetlenülésétől és a vidéki társadalom felbomlásának felgyorsulásától tartanak. A 2022-es orosz invázió a mezőgazdasági termelést és az exportot is súlyosan érintette, ami tovább növeli a reform hatásainak bizonytalanságát.
A reformok hátterében és velük párhuzamosan egy mélyreható társadalmi átalakulás is zajlott. A Majdan egyik legfontosabb öröksége a civil társadalom megerősödése volt. Az önkéntes mozgalmak, amelyek 2014 tavaszán a hadsereg és a belső menekültek támogatására jöttek létre, a társadalom széles rétegeit mozgatták meg. Olyan szervezetek váltak meghatározóvá, mint a Gyere vissza élve! (Повернись живим, Povernisz zsivim), amely a hadsereg számára gyűjt adományokat, vagy a Krími Emberi Jogi Csoport, amely az orosz megszállás alatti jogsértéseket dokumentálja. Ezek a szervezetek, valamint a korrupcióellenes aktivisták és a médiafigyelő projektek hálózata egy új, a posztszovjet időkre nem jellemző, aktív és kontrolláló társadalmi teret hozott létre.
Ez a megerősödött civil szféra a reformok egyik legfontosabb őre és motorja lett. A civil szervezetek nyomása nélkül a korrupcióellenes intézmények létrehozása és a földreform elfogadása valószínűleg sokkal lassabban vagy egyáltalán nem valósult volna meg. Ugyanakkor a civil társadalom és a politikai elit viszonya korántsem volt mindig konfliktusmentes. A reformerek gyakran érezhették úgy, hogy a politikai osztály nem elkötelezett a valódi változás mellett, míg a politikusok a civil aktivistákat gyakran külső érdekek képviselőiként vagy a stabilitást veszélyeztető tényezőként ábrázolták.
A társadalmi átalakulás másik fontos dimenziója a nyelvkérdés és az identitás alakulása. A 2014-es események, különösen az orosz agresszió, drámai módon felgyorsították az ukrán nemzeti identitás megerősödését. A 2001-es népszámlálás (a legutolsó hivatalos népszámlálás) adatai szerint a lakosság mintegy 67,5%-a vallotta anyanyelvének az ukránt, míg 29,6% az oroszt. Ezek az adatok azonban nem tükrözik a 2014 utáni változásokat. A közvélemény-kutatások egyértelmű tendenciát mutatnak: az ukrán nyelv társadalmi presztízse nőtt, és egyre többen vallják magukat elsősorban ukránnak, illetve tekintik az ukrán nyelvet a mindennapi kommunikáció elsődleges eszközének. Ez a folyamat a 2022-es teljes körű invázió után még inkább felgyorsult, amit számos felmérés dokumentált (lásd a Források és bizonytalanságok szakaszt). A nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályi környezet is szigorodott: a 2019-es államnyelvi törvény az ukrán nyelv használatát írja elő a közszféra legtöbb területén. E törvény és a kisebbségi nyelvek (különösen az orosz) helyzete a régiós és nemzetközi viták egyik visszatérő témája, amelyben az ukrán állam a nemzeti konszolidáció szükségességére, míg kritikusai a kisebbségi jogok korlátozására hivatkoznak.
A reformfolyamat üteme a 2010-es évek végére érezhetően lelassult. A Volodimir Zelenszkij elnökké választását (2019) hozó választási kampány a reformok folytatásának ígéretére, de mindenekelőtt az elitváltás és a “régi politikusokkal” való leszámolás ígéretére épült. Zelenszkij első éveiben megfigyelhető volt a reformok új lendülete (például a földreform elfogadása), de ezzel párhuzamosan a politikai hatalom koncentrációjának tendenciája is megerősödött. A 2019-es előrehozott parlamenti választásokon pártja, a Nép Szolgája (Слуга народу, Szluha narodu) abszolút többséget szerzett, ami lehetővé tette a gyors törvényhozást, de egyben felvetette az ellensúlyok gyengülésének kérdését is.
A 2022. februári teljes körű orosz invázió alapvetően új helyzetet teremtett. A hadiállapot bevezetése, a hadigazdálkodásra való átállás és a harcok pusztítása minden más kérdést háttérbe szorított. A reformok közül a hadsereg megerősítése, a nyugati pénzügyi támogatás megszerzése és a nemzeti ellenállás megszervezése vált prioritássá. Azonban a háború nem állította meg a reformokat, hanem átalakította azok jellegét. Az EU-tagjelölti státusz 2022. júniusi megadása, majd a csatlakozási tárgyalások 2023. decemberi megkezdése egy erős külső horgonyt jelentett, amely a háború ellenére is folyamatosan napirenden tartja a jogállamisági és korrupcióellenes reformokat. Az ukrán kormányzat számos törvényt fogadott el az EU-követelmények teljesítése érdekében, többek között az igazságszolgáltatás reformjáról és a média szabályozásáról.
Ugyanakkor a háborús körülmények között a demokratikus intézmények működése is szükségszerűen korlátozott. A választásokat a hadiállapot idejére felfüggesztették, a sajtószabadságot a hadicenzúra keretei közé szorították, a civil társadalom mozgástere pedig a katonai hatékonyság és a nemzeti egység követelményeinek rendelődött alá. Ennek megítélése tudományos és politikai vita tárgya. A háborús demokráciákkal foglalkozó szakirodalom egy része ezeket a korlátozásokat a túlélés érdekében szükséges, átmeneti jelenségként értékeli. Más elemzők ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy a hatalom koncentrációja és a civil kontroll gyengülése hosszú távon alááshatja azokat a demokratikus vívmányokat, amelyekért a Majdanon tüntettek. Ennek a kérdésnek a megítélése a 2026-os állapot szerint még nem lezárt.
A háború következtében a társadalom szerkezete is jelentősen átalakult. A 2014-es konfliktus kezdete óta több millióan váltak belső menekültté (внутрішньо переміщені особи, ВПО). A 2022-es invázió ezt a számot drámai módon megnövelte: a becslések szerint a harcok csúcspontján több mint 8 millió ember kényszerült lakóhelye elhagyására az országon belül, míg milliók menekültek külföldre, elsősorban az EU tagállamaiba. A belső menekültek integrációja, lakhatásuk, foglalkoztatásuk és szociális ellátásuk hatalmas terhet ró az ukrán államra és a befogadó közösségekre. Ez a kérdés a háború utáni újjáépítés egyik legnagyobb kihívása lesz.
A háború a fogyatékossággal élő emberek és a veteránok helyzetét is alapvetően megváltoztatta. Az aknamentesítés, a fizikai rehabilitáció, a pszichológiai segítségnyújtás és a munkaerőpiaci reintegráció kérdései a háború előrehaladtával egyre nagyobb súllyal jelennek meg a közpolitikában és a társadalmi diskurzusban. Ugyancsak jelentős változás, hogy a nők a korábbinál sokkal nagyobb számban vesznek részt a hadseregben és a védelemben, miközben a férfiak tömeges bevonulása miatt a családfenntartói és közösségszervezői szerepek is nagymértékben átalakultak. A civil társadalom ezekben a területeken is a legfontosabb innovátor és szolgáltató, ami még inkább rávilágít annak meghatározó szerepére.
A 2014 utáni reformidőszak mérlege ellentmondásos. Dokumentált tény, hogy Ukrajna intézményi és jogi rendszere alapvetően megváltozott: a korrupcióellenes infrastruktúra kiépült, a bankrendszer konszolidálódott, a decentralizáció megtörtént, a földpiac megnyílt, és az ország intézményesen is elköteleződött az EU-integráció mellett. Ugyanakkor a reformok társadalmi hatásai egyenlőtlenek voltak. A lakosság jelentős része számára a makrogazdasági stabilizáció ára a szegénység növekedése, a szociális szolgáltatások romlása és a kivándorlás volt. A korrupcióval szembeni harc pedig, bár intézményesült, nem tudta teljesen felszámolni a rendszerszintű, a mindennapi életet átszövő korrupciós gyakorlatokat, különösen az igazságszolgáltatás és a helyi közigazgatás alsóbb szintjein.
A reformok jövője szorosan összefügg a háború kimenetelével és az újjáépítés mikéntjével. A háború utáni újjáépítéshez szükséges hatalmas források elosztása a korrupcióellenes intézmények legnagyobb próbatétele lesz. Az EU-csatlakozási folyamat pedig továbbra is keretet biztosíthat a reformok folytatásához, még akkor is, ha a háborús fáradtság és a belső politikai ellenállás lassíthatja azokat. Az ukrán társadalom a 2014-es és 2022-es traumák hatására mindenesetre mobilizáltabbá, politikailag tudatosabbá és az államához lojálisabbá vált, mint a függetlenség óta bármikor. Ennek a megváltozott társadalmi közegnek a fenntartása és képviselete a politikai rendszerben a következő évtized legnagyobb Tétje.
Az alfejezetben bemutatott reformfolyamatok rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik. Az intézményi átalakulások és jogszabályi változások esetében elsődleges források állnak rendelkezésre: az ukrán parlament (Verhovna Rada) által elfogadott törvények, elnöki rendeletek, kormányhatározatok, valamint az olyan intézmények hivatalos jelentései, mint az Ukrán Nemzeti Bank, az Állami Statisztikai Szolgálat és a NABU. Ezek a források a tények szintjén dokumentálják a reformokat.
A reformok társadalmi hatásainak értékelése azonban már nagyobb bizonytalansággal jár. A szegénységi mutatók, a jövedelmi egyenlőtlenségek és a belső migráció adatai becsléseken alapulnak, és a különböző módszertanok eltérő eredményekhez vezethetnek. A 2022-es invázió óta a hivatalos statisztikák gyűjtése is akadozik, így a háború alatti társadalmi-gazdasági folyamatokról alkotott kép szükségszerűen hiányos és minden állításnál jelölni kell annak bizonytalanságát.
A korrupció mértékére vonatkozó adatok, mint például a Transparency International Korrupció Érzékelési Indexe (Corruption Perceptions Index, CPI), széles körben elterjedtek, de módszertani korlátaik ismertek: az index a szakértők és üzletemberek észleléseit méri, nem pedig a korrupció tényleges szintjét. Ennek ellenére longitudinális összehasonlításra alkalmas, és azt mutatja, hogy Ukrajna pontszáma 2014 után lassú, de érzékelhető javulást mutatott, majd a háború alatt stagnált.
A társadalmi identitás változására, a nyelvhasználatra és a civil társadalom szerepére vonatkozóan a Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet (Київський міжнародний інститут соціології, KMISZ) és a Razumkov Központ által végzett, reprezentatív mintán alapuló közvélemény-kutatások a legfontosabb források. Ezek az adatok tudományosan megalapozottak, de a háborús körülmények között (például a megszállt területek lakosságának elérhetősége) a mintavétel óhatatlanul torzulhat, amit az adatok értelmezésénél figyelembe kell venni.
Vitatott értelmezés övezi a reformok valódi mélységét és fenntarthatóságát. A “reformok megtorpanása” vagy “visszafordítása” kérdésében a szakirodalom megosztott. Egyes elemzők a reformok folyamatosságát és a civil társadalom ellenálló képességét hangsúlyozzák, míg mások a politikai elitek ellenállását és a hatalom koncentrációjának kockázatát emelik ki. Az oligarchák befolyásának csökkenése szintén vitatott: a közvetlen politikai befolyás talán csökkent, de a gazdasági hatalom koncentrációja továbbra is magas, és a háború új, a hadiiparhoz és az újjáépítéshez kapcsolódó vagyonosodási lehetőségeket is teremtett. A 2022 utáni időszak esetében a kutatás még nagyrészt folyamatban van, a források egy része nem nyilvános, így a jelenlegi megállapítások az elérhető adatokon alapuló, óvatos értelmezéseknek tekintendők.
Az alfejezetben használt, gyakran hivatkozott adatok (például a GDP visszaesésének mértéke, az inflációs ráták, a PrivatBank tőkehiánya, a belső menekültek száma) mind a hivatalos ukrán statisztikákból, az IMF és a Világbank jelentéseiből, valamint az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) becsléseiből származnak. Ezen adatok pontos, legfrissebb értékei folyamatosan változnak, ezért a közölt számok a trendek érzékeltetésére szolgálnak, és a felhasználásuknál a kiadvány lezárásának dátumát (2026) kell figyelembe venni. A források részletes bibliográfiai adatai a kötet végén található bibliográfiában szerepelnek.