Ukrajna 2013 őszén a függetlenné válás óta eltelt két évtized legélesebb belpolitikai válságába sodródott. A narancsos forradalom A függetlenség és a narancsos forradalom után kialakult politikai egyensúly 2010-re megbomlott: Viktor Janukovics elnöksége alatt a hatalom koncentrációja, az oligarchikus érdekek és a keleti/nyugati külpolitika közötti ingadozás egyszerre mélyítette a társadalmi feszültségeket. 2013 novemberében az Európai Unióval kötendő társulási megállapodás felfüggesztése nem egyszerűen külpolitikai fordulat volt, hanem olyan gyújtópont, amely a rendszerrel szembeni általános elégedetlenséget tömeges tiltakozássá alakította. Az események néhány hónap alatt a Krím orosz annexiójához és a Donbászon kezdődő fegyveres konfliktushoz vezettek.
2010-ben Viktor Janukovics a kelet-ukrajnai, iparvidéki, nagyrészt orosz anyanyelvű szavazók és az oligarchikus üzleti csoportok támogatásával tért vissza az elnöki hivatalba. A 2012. évi parlamenti választások után a Régiók Pártja és a hozzá kötődő üzleti körök a hatalom szinte minden ágát ellenőrizték. Janukovics ugyanakkor nem szakította meg teljesen a nyugati kapcsolatokat: 2012 tavaszán Kijev aláírta az EU társulási megállapodás politikai részét, és 2013 őszére a gazdasági rész aláírása is napirendre került. Moszkva ugyanakkor a vámuniós tagság irányába próbálta terelni Kijevet, élelmiszer- és energiafüggőséget, valamint 2013 nyarán bevezetett orosz behozatali korlátozásokat kihasználva.
A november 30-ra virradó éjszaka a Berkut (Berkut) rohamrendőrség erőszakkal felszámolta a Majdanon táborozó, nagyrészt diákokból álló tömeget. A sérültek pontos száma nem ismert, de a videófelvételek és az egészségügyi jelentések alapján több tucat embert bántalmaztak. Az erőszak a tüntetések kiszélesedéséhez vezetett: decemberben a Majdanon több százezres gyűléseket tartottak, a tüntetők elfoglalták a kijevi városházát és a szakszervezetek házát, barikádokat emeltek, és önszerveződő védelmi egységeket hoztak létre. A kormányzat időnként fizetett provokátorokat, úgynevezett tituskikat (titušky) vetett be a tüntetők megfélemlítésére.
A tiltakozások nem egyetlen politikai erőhöz kötődtek: részt vettek benne az ellenzéki pártok, a civil szervezetek, egyházi közösségek, értelmiségiek, munkások, valamint a Pravij Szektor (Pravij szektor) néven ismert nacionalista hálózat is. Ez utóbbi jelenléte később az orosz hivatalos narratívában a tüntetések egészének lejáratására szolgált; a történeti kutatás szerint a Majdan tömegbázisa sokkal szélesebb volt, mint a radikális csoportok aktivistái.
Február 18–20-án a kijevi belvárosban a Majdan történetének legsúlyosabb összecsapásai zajlottak. A kormányerők vízágyúkat, könnygázt, gumilövedéket és éles lőszert vetettek be, a tüntetők egy része pedig kővel, Molotov-koktélokkal és lőfegyverekkel válaszolt. Az ukrán hatóságok és a civil nyomozók szerint mesterlövészek is tüzeltek a tömegbe; a felelősök kiléte a mai napig vitatott. A három nap alatt több mint száz ember halt meg, köztük a később Égi Század (Nebesna Szotnya) néven emlegetett tüntetők; a rendfenntartók közül is többen életüket vesztették.
Február 21-én az Európai Unió és Oroszország képviselőinek közvetítésével Janukovics és az ellenzéki vezetők megállapodást írtak alá. A dokumentum előirányozta a 2004-es alkotmány visszaállítását, előrehozott elnökválasztást, a szabadságjogok biztosítását és az erőszak független vizsgálatát. A megállapodást azonban nem hajtották végre: Janukovics még aznap éjjel elhagyta Kijevet, majd Ukrajnát; később Oroszországban kapott menedéket. Február 22-én a Verhovna Rada, az alkotmányos eljárást megkerülve, de a képviselők többségének szavazatával, Janukovicsot hivatalából elmozdította, Olekszandr Turcsinovot ideiglenes elnökké választotta, és visszaállította a 2004-es alkotmányt. Az elmozdítás alkotmányossága a mai napig az egyik legfontosabb vita tárgya: az orosz hivatalos álláspont szerint puccsról, az ukrán és a nyugati értelmezés szerint népi felkelés nyomán bekövetkező legitimitásváltásról volt szó.
A kijevi hatalomváltással párhuzamosan, 2014. február végén fegyveres, jelvény nélküli egyenruhások jelentek meg a Krímben. A médiában és a helyi beszédben zöld emberkék (zöld katonák) néven elhíresült csoportok elfoglalták a krími parlament épületét, a repülőtereket, a kikötőket és az ukrán katonai létesítményeket. Vlagyimir Putyin orosz elnök kezdetben tagadta az orosz hadsereg jelenlétét, később pedig elismerte, hogy orosz katonák vettek részt az akcióban. A 2001-es ukrán népszámlálás adatai szerint a Krím lakosságának 58,3 százaléka orosz, 24,3 százaléka ukrán, 12,0 százaléka krími tatár volt; ezek az arányok a 2014. évi annexió idején már csak becslésekkel voltak leírhatók, mert a térség demográfiai adatai nem frissültek megbízhatóan.
Március 6-án az oroszbarát többségű krími parlament kérte a csatlakozást Oroszországhoz, és március 16-ra népszavazást írtak ki. A szavazáson – az orosz hatóságok által közölt, nemzetközi megfigyelők által nem hitelesített eredmény szerint – a résztvevők 96,77 százaléka a csatlakozás mellett voksolt, 83,1 százalékos részvétel mellett. A szavazáson a krími tatár közösség jelentős része bojkottot hirdetett; a krími tatár Majlis (Mejlis), a közösség önkormányzati szerve, a szavazást illegitimnek nevezte. Március 18-án Moszkvában aláírták a Krím és Szevasztopol Oroszországhoz csatolásáról szóló szerződést. Az ENSZ Közgyűlése 2014. március 27-i 68/262. számú határozatában érvénytelennek nyilvánította a népszavazást és megerősítette Ukrajna területi épségét. A nyugati államok, az Európai Unió és más országok nem ismerték el az annexiót, és szankciókat vezettek be orosz személyek és szervezetek ellen.
A megszállás humanitárius következményei azonnal jelentkeztek: az ukrán és krími tatár aktivisták egy részét megfélemlítették, a krími tatár közösség vezetői ellen fellépések kezdődtek, és több krími tatárt kényszerű eltűnés áldozatául nemzetközi emberi jogi szervezetek szerint. A félelmek és a represszió miatt belső menekültek indultak el a Krímből Ukrajna más területeire; a pontos számok bizonytalanok.
A kijevi hatalomváltás után az ország keleti és déli régióiban – Donyeck, Luhanszk, Harkiv, Odessza – oroszbarát és szeparatista tüntetések robbantak ki. A tüntetők egy része a kijevi kormány legitimitását vonta kétségbe, mások a föderalizációt vagy éppen a régiók Oroszországhoz csatolását követelték. Harkivban és Odesszában az ukrán állam a rendőrség és a helyi politikai elitek együttműködésével megőrizte az irányítást; Odesszában azonban 2014. május 2-án véres összecsapás zajlott a Majdan-támogatók és az oroszbarát aktivisták között, amelynek során a szakszervezetek házában kitört tűzben több tucat ember halt meg. A tragédia pontos körülményei – különösen a tüzet okozó felelősség – máig vitatottak.
Donyeckben és Luhanszkban a helyi helyzet gyorsan fegyveres felkeléssé vált. 2014. április 12-én Igor Girkin (fedőnevén Igor Sztrelkov) vezetésével felfegyverzett csoport foglalta el Szlavjanszkot, majd más csoportok Donyeckben és Luhanszkban kikiáltották a Donyecki Népköztársaságot (DNR) és a Luhanszki Népköztársaságot (LNR). Az ukrán kormány válaszul terrorellenes művelet (ATO) néven katonai akciót indított. A harcok 2014 tavaszán és nyarán a Donyec-medence városaira terjedtek ki: Kramatorszk, Szlovjanszk, Mariupol és más települések váltak frontvonalakká.
A konfliktus nemzetközi dimenziója 2014 nyarán vált végérvényesen egyértelművé. Július 17-én a Malajziai Légitársaság MH17-es járatát a Donyecki terület felett lelőtték; a fedélzeten tartózkodó 298 ember életét vesztette. A holland vezetésű nemzetközi nyomozócsoport (Joint Investigation Team, JIT) 2018-ban arra a következtetésre jutott, hogy a repülőgépet az orosz 53. légvédelmi dandárhoz tartozó Buk rakéta találta el; Oroszország a felelősséget vitatja, és saját vizsgálati eredményeire hivatkozik. A bizonyítékok értelmezése a nemzetközi büntetőeljárásokban is vitatott maradt.
2014 augusztusában az ukrán erők több fronton visszaszorították a szeparatista erőket, de az Ilovaiszk környéki harcokban az orosz reguláris erők beavatkozása következtében súlyos veszteségeket szenvedtek. Az orosz hadsereg hivatalosan nem ismerte el a beavatkozást, de a nemzetközi megfigyelők, az oknyomozó újságírás és későbbi katonai elemzések megerősítették, hogy orosz katonák és nehézfegyverek léptek ukrán területre. A tudományos konszenzus szerint a konfliktus hibrid háború volt: a belső politikai elégedetlenség és a szeparatista fegyveresek mellett Oroszország anyagi, katonai és hírszerzési támogatást nyújtott, és egyes szakaszokban reguláris erőkkel avatkozott be. Az orosz hivatalos álláspont ezt tagadta, és a harcokat ukrán belső polgárháborúként írta le.
A háború humanitárius következményei már 2014-ben meghatározóvá váltak. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztossága (OHCHR) 2015 elején több mint ötezer halottat regisztrált a kelet-ukrajnai konfliktusban; a szám 2015 végére meghaladta a kilencezret. A belső menekültek száma 2015 végére megközelítette a 2,3 milliót. Ezek a számok becslések, és a konfliktusban részt vevő felek, valamint a nemzetközi szervezetek adatai között eltérés mutatkozik. A polgári lakosság a lerombolt infrastruktúra, a víz- és energiaellátás akadozása, valamint a folyamatos ágyúzás miatt különösen kiszolgáltatott helyzetbe került.
A 2014-es elnökválasztást, amelyet 2014. május 25-én tartottak, Petro Porosenko nyerte meg. A szavazást a Krímben és a Donyec-medence jelentős részén nem tudták megtartani; a részvételi adatok a fennmaradó területeken magasak voltak. Az előrehozott parlamenti választásokon, 2014. október 26-án a Nyugat felé orientálódó, de egymással is versengő pártok kerültek többségbe; a szeparatista területek kimaradtak a folyamatból. A hatalomváltás azonban nem oldotta meg a gazdasági válságot, a korrupciót és a hadsereg újjászervezését, miközben a keleti harcok folyamatosan emésztették a költségvetést.
A nemzetközi rendszer szintjén 2014 fordulópontot hozott: a hidegháború utáni európai biztonsági berendezkedés megroppant. A NATO felfüggesztette a gyakorlati együttműködést Oroszországgal, az EU, az Egyesült Államok és más államok fokozatosan szankciókat vezettek be orosz tisztviselők, bankok, energiavállalatok és katonai szervezetek ellen. Oroszország ellenszankciókkal válaszolt, különösen az európai agrártermékek behozatalának tilalmával. Az EBESZ megfigyelő missziót telepített Ukrajnába, amely a tűzszünet betartását és a civil lakosság helyzetét próbálta dokumentálni. A feszültség a térség egészére kihatott; a balti államok és Lengyelország a NATO jelenlét megerősítését kérték.
A 2014-es események a régió történetében a nacionalizmus és az emlékezetpolitika új hullámát is elindították. Ukrajnában a dekommunizációs törvények 2015-ös elfogadása, a szovjet múlt újraértékelése és a Majdan hőseinek állami emlékezete szorosan kapcsolódott a háborúhoz. Oroszországban a Krím bekebelezését hivatalosan „újraegyesítésként” ünnepelték, és a donbászi szeparatistákat a helyi lakosság védelmezőiként mutatták be. A két narratíva közötti szakadék a történelmi emlékezet és a média területén is meghatározóvá vált, ami megnehezíti a pártatlan, tényszerű rekonstrukciót.
Az események rekonstrukciója elsősorban négy forrástípusra támaszkodik: a hivatalos ukrán és orosz közleményekre, a nemzetközi szervezetek jelentéseire (ENSZ OHCHR, EBESZ, EMSZ), az oknyomozó újságírás anyagaira (például a Bellingcat, a BBC, a Reuters és a helyi oknyomozó portálok) és a későbbi bírósági, parlamenti vizsgálati dokumentumokra. Az elsődleges források közé tartoznak a Verhovna Rada határozatai, az elnöki rendeletek, a minszki jegyzőkönyvek és a közösségi médiában rögzített, gyakran ellenőrizetlen videók, fényképek és tanúvallomások.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők. (1) A Majdan halálos áldozatainak pontos száma: az ukrán ügyészség és a civil nyomozók adatai közötti eltérések; a rendfenntartók áldozatainak beszámítása vitatott. (2) A 2014. február 18–20-i mesterlövészek kiléte: az ukrán nyomozás elsősorban a Berkut egyes tagjait vádolta, de egyes bizonyítékok szerint a lövések egy része a tüntetők oldaláról is érkezhetett. (3) A krími népszavazás eredménye: az orosz hatóságok által közölt számokat független megfigyelők nem tudták ellenőrizni, és a szavazás legitimitása a nemzetközi jog szerint vitatott. (4) A donbászi háború áldozatszámai és a belső menekültek száma: az ENSZ és az ukrán hatóságok folyamatosan frissülő becslései, amelyek a konfliktusban részt vevő felek adataitól eltérnek. (5) Az orosz katonai beavatkozás mértéke: bár a nemzetközi konszenzus szerint Oroszország felszerelést, katonákat és hírszerzési támogatást nyújtott, a pontos létszám, időzítés és a parancsnoki lánc egyes elemei titkosított dokumentumok hiányában nem ismertek. (6) A 2014-es események politikai minősítése – népi felkelés vagy alkotmányellenes hatalomváltás – emlékezetpolitikai vita, amelyet a nemzeti narratívák erősen befolyásolnak.
A jelen könyv lezárásáig (2026) a donbászi háborúval kapcsolatban további bírósági eljárások – többek között az MH17 ügyében a hágai bíróság ítéletei – folytak, és a humanitárius adatokat érdemes az ENSZ OHCHR legújabb jelentéseivel ellenőrizni.