A mai Fehéroroszország területének középkori története nem érthető meg a modern nemzetállami keretek visszavetítésével. A 9–13. században ez a régió a keleti szláv fejedelemségek, elsősorban a Polocki Fejedelemség (Polackaje knyastva) része volt, amely a Kijevi Rusz (Kyivska Rus) tágabb politikai-kulturális teréhez tartozott, de attól gyakran függetlenül cselekedett. A 13. század közepétől a terület fokozatosan a Litván Nagyfejedelemség (Lietuvos Didžioji Kunigaikštystė) uralma alá került, amely a késő középkorban Kelet-Európa egyik legnagyobb és legsokszínűbb államalakulatává vált. Ebben az államban a mai fehérorosz területek lakói – akiket a korabeli források leggyakrabban ruténnek (Rutheni) vagy egyszerűen „ruszinnak” neveztek – nem egyszerűen alávetett népességet alkottak, hanem aktívan formálták a Nagyfejedelemség jogi, nyelvi és vallási arculatát. A belorusz történetírásban ezért gyakran jelenik meg a Litván Nagyfejedelemség mint a belorusz államiság egyik előzménye – ez azonban olyan értelmezés, amely 20. századi nemzeti kategóriákat vetít vissza a középkorba, és a modern litván, belorusz, ukrán és orosz történetírások között ma is vita tárgya.
Polock a keleti szláv világ egyik legkorábbi fejedelmi központja volt. A település a Nyugati-Dvina (nyugati szláv nevén Daugava, beloruszul Zakhodnyaja Dzvina) folyó partján feküdt, amely a Balti-tenger felé vezető kereskedelmi útvonal egyik fontos szakasza volt. A régészeti adatok arra utalnak, hogy a 9. században a területen már létezett egy megerősített település, amely a varég–görög kereskedelmi útvonalak és a balti borostyánkereskedelem csomópontjában helyezkedett el. A Nyesztor-krónika (más néven Régmúlt idők krónikája, Poveszty vremennyh let) – amely a legfontosabb, bár évszázadokkal későbbi másolatokban fennmaradt elbeszélő forrás a korai Rusz történetére – Polockot a krivics (kriviči) nevű keleti szláv törzsi szövetség egyik központjaként említi. A krónika szerint a város első ismert fejedelme Ragvalod (Rahvalod, norvég forrásokban Ragnvald) volt, akit a 980 körül hatalomra jutó Vlagyimir kijevi fejedelem öletett meg, miután feleségül vette Ragvalod lányát, Ragnyeda (Rahnieda) hercegnőt. A történet pontosan mutatja, hogyan kapcsolódott a Polocki Fejedelemség a kijevi Rurik-dinasztia hatalmi harcaiba, miközben saját dinasztikus identitást is kialakított.
A 11. században Polock a Rurik-dinasztia egyik mellékágának uralma alatt állt, amely Iziaszlav fejedelemtől, Vlagyimir és Ragnyeda fiától eredeztette magát. Ez a polocki ág a kijevi nagyfejedelmi címet viselő rokonaitól gyakran függetlenül politizált, és időnként nyíltan szembeszállt Kijevvel. A polocki fejedelmek uralmuk alá vonták a Dvina menti kereskedelmi útvonalak mentén fekvő erődöket, és fokozatosan kiterjesztették befolyásukat a mai Kelet-Lettország és a mai Északkelet-Fehéroroszország területére. A 11. század második felében, Vszeszláv fejedelem (ur. 1044–1101) idején érte el a fejedelemség politikai befolyásának csúcsát: Vszeszláv 1068-ban rövid időre magát Kijevet is elfoglalta, és a kijevi Szófia-székesegyházban nagyfejedelemmé kiáltották ki. Ezt az eseményt a Nyesztor-krónika és a kijevi évkönyv is feljegyzi, bár az elbeszélés részletei eltérnek, és a modern kutatás egy része a kijevi források elfogultságára figyelmeztet.
A Polocki Fejedelemség gazdasági alapját a folyói kereskedelem, a mezőgazdaság és a prémadóztatás képezte. A Dvina mentén élő balti és finnugor népcsoportok – a latgalok (latgaļi), a szelók (sēļi) és a lívek (lībieši) – a 11–12. században fokozatosan a polocki fejedelmek adófizetőivé váltak, ami a keleti szláv hatalom északi irányú terjeszkedését jelzi. Ez az adóztatási rendszer nem járt feltétlenül azonnali egyházi vagy nyelvi asszimilációval: a balti törzsek hosszú ideig megőrizték saját társadalmi szervezetüket, és a kereszténység felvétele is lassú, több évszázados folyamat volt. A régészeti leletanyag – elsősorban a halomsírok és a településnyomok – arra utal, hogy a szláv és balti településterület között nem volt éles kulturális határ, hanem széles, átmeneti zónák léteztek.
Az egyházi szervezet szempontjából Polock jelentősége abban állt, hogy a 11. század végén vagy a 12. század elején önálló püspökséget kapott, amely a kijevi metropólia alá tartozott. A polocki püspökség a keleti kereszténység egyik legészakibb előretolt állása volt, és feladata a balti törzsek fokozatos megtérítésének elősegítése is volt. A Polocki Napló (Polackaja letapis) – amely csak későbbi, 16. századi másolatokban maradt fenn – azt sugallja, hogy a polocki fejedelmek és a helyi elit a 12. századra határozottan a bizánci rítusú kereszténységet követték, miközben a népi vallásosságban még sokáig tovább éltek a pogány hagyományok.
A 12. században a Kijevi Rusz egészéhez hasonlóan a Polocki Fejedelemség is széttagolódott. A fejedelmi család egyes ágai saját részfejedelemségeket alakítottak ki, amelyek közül a legfontosabbak Minszk (Miensk), Vityebszk (Viciebsk), Druck és Logojszk voltak. A polocki nagyfejedelmi cím formailag megmaradt, de a tényleges hatalom egyre inkább a részfejedelmek kezébe került. A 12–13. századi északi keresztes hódítás is éreztette hatását: a kardtestvérek rendje (Fratres militiae Christi, németül Schwertbrüderorden) 1202-es alapítása és a rigai püspökség megszervezése után a Dvina alsó folyása fokozatosan kikerült a polocki fennhatóság alól. A korabeli források – elsősorban a livóniai Henrik krónikája (Heinrici Cronicon Lyvoniae) – több alkalommal említik a polocki fejedelmek és a rigai püspök közötti konfliktusokat, amelyek a kereskedelem ellenőrzéséért és a balti törzsek adójáért folytak.
A 13. század első felében a Polocki Fejedelemség politikai súlya tovább csökkent. A kelet felől érkező mongol (tatár) támadások ugyan nem érték el közvetlenül Polockot, de a Kijevi Rusz szétesése és a kijevi nagyfejedelmi hatalom meggyengülése után a polocki fejedelmeknek új szövetségeseket kellett keresniük. A 13. század közepétől a nyugati irányból terjeszkedő litván törzsfők egyre gyakrabban avatkoztak be a részfejedelemségek belviszályaiba, és fokozatosan saját fennhatóságuk alá vonták a Dvina felső folyásának vidékét.
A Litván Nagyfejedelemség felemelkedése szorosan összefüggött a balti törzsek közötti hatalmi átalakulásokkal. A 13. században a litván (lietuviai) törzsek a mai Kelet-Litvánia és Északnyugat-Belarusz határvidékén éltek, és a szomszédos szláv fejedelemségekkel, valamint a német lovagrendekkel folyamatos harcban álltak. Az első ismert litván nagyfejedelem, Mindaugas (Mindaugas) – akit 1253-ban királlyá koronáztak, a pápa jóváhagyásával – uralma alatt a litván törzsi területek és a szomszédos rutén területek egy része első ízben egyesült. Mindaugas meggyilkolása után a litván politikai egység átmenetileg meggyengült, de a 13–14. század fordulóján újra megerősödött.
A litván terjeszkedés sajátos jellegét az adta, hogy gyakran nem pusztán katonai hódításként, hanem dinasztikus házasságok, örökösödési szerződések és védelmi egyezmények révén történt. A litván fejedelmek – akik maguk is pogányok voltak egészen a 14. század végéig – nem akadályozták a rutén területek ortodox egyházszervezetének működését, és átvették a helyi igazgatási és adóztatási gyakorlatokat. Ennek következtében a Litván Nagyfejedelemség a 14. század folyamán olyan állammá vált, amelyben a litvánul beszélő pogány elit mellett egyre nagyobb számú, ortodox hitű, ófehérorosz (vagy óukrán) nyelvjárásokat beszélő rutén elit élt. A modern történetírás ezt az állapotot gyakran úgy írja le, hogy a Litván Nagyfejedelemség „litván agyagból, de rutén kézzel” formált állam volt – ez a metafora azonban erősen leegyszerűsíti a folyamatot, és a litván és belorusz történészek között vitatott.
A 14. század a mai Fehéroroszország területének fokozatos litván uralom alá kerülését hozta. A folyamat nem egyetlen hódítási hullámban zajlott, hanem több évtizeden át. A Dvina felső folyása, Minszk és a környező részfejedelemségek a 13–14. század fordulóján ismerték el a litván nagyfejedelmek fennhatóságát. Polockot magát valószínűleg a 14. század első felében, litván fejedelmek foglalták el, bár a pontos évszám körül bizonytalanság van: a hagyományos történetírás 1307-et említi, de egyes kutatók szerint a folyamat korábban kezdődött és később zárult. Az bizonyos, hogy a 14. század közepére Polock, Vityebszk, Minszk és a környező területek a Litván Nagyfejedelemség részei voltak. A 14. század második felében, Algirdas (Algirdas, litvánul Algirdas, beloruszul Alhierd) nagyfejedelem (ur. 1345–1377) és utódai alatt a Nagyfejedelemség kiterjedt a mai Dél-Belaruszra, valamint a mai Ukrajna nagy részére is, egészen a Fekete-tengerig.
A rutén területek integrációja nem volt egységes. A korábbi részfejedelemségek némelyikét a litván nagyfejedelmek közvetlenül saját kormányzójuk alá rendelték, másokat viszont a helyi rutén fejedelmi családok kezén hagytak, vazallusi eskü fejében. Ez utóbbi mintát nevezi a szakirodalom „beltéri autonómiának” vagy „perszonáluniós tartománynak”. A rutén fejedelmek megtarthatták birtokaikat és helyi igazgatási jogaikat, cserében katonai szolgálattal és adóval tartoztak a nagyfejedelemnek. A 14–15. század fordulóján a Gediminas-ház (Gediminaičiai) különböző ágai közül sokan ortodox hitre tértek, és maguk is rutén nyelvű udvari kultúrát alakítottak ki. Ez a jelenség jól mutatja, hogy a litván és a rutén elitek közötti határ nem volt merev, és a politikai lojalitás, nem pedig a nyelvi vagy vallási hovatartozás volt a legfontosabb megkülönböztető jegy.
A Litván Nagyfejedelemség jogi és adminisztratív nyelve a 14–16. században a rutén hivatali nyelv lett, amelyet a modern kutatás hol ófehérorosznak, hol óukránnak nevez, attól függően, hogy a mai Belarusz vagy a mai Ukrajna területén beszélt nyelvjárásokat veszi alapul. Ezt a nyelvet használták a nagyfejedelmi kancellária irataiban, a városi jegyzőkönyvekben, a bírósági aktákban és a Litván Statútumokban (Statuty Vialikaha Kniastva Litoŭskaha) is. A 16. századi litván statútumok – különösen az 1529-es, 1566-os és 1588-as kodifikációk – a korabeli Európa legfejlettebb jogi szövegei közé tartoztak, és döntően rutén nyelvűek voltak. Ez a forrásanyag a mai belorusz történeti nyelvészet számára is alapvető fontosságú, mert a modern belorusz nyelv fejlődésének egyik legkorábbi írott rétegét képezi. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a 16. században a nyelvhasználat nem esett egybe a modern nemzeti kategóriákkal: a rutén nyelvű nemesség a maga identitását nem „beloruszként” vagy „ukránként” határozta meg, hanem rendi alapon, a Litván Nagyfejedelemség politikai közösségéhez tartozóként.
A Litván Nagyfejedelemség vallási térképe a középkor végén rendkívül összetett volt. A 14. század végéig a litván nagyfejedelmek maguk is pogányok maradtak, és a pogány hitélet a litván törzsi területeken még a 15. században is kimutatható volt. Jagelló (Jogaila, litvánul Jogaila, beloruszul Jahajla) nagyfejedelem 1385-ös házassága és az azt követő krevai unió értelmében római katolikus hitre tért, és a Lengyel Királyság trónjára is meghívta, hogy lengyel király legyen. Ez a lépés a litván elitek egy részét a latin kereszténység felé irányította, de a rutén lakosság túlnyomó többsége ortodox maradt.
A katolikus és ortodox egyház közötti viszony a Nagyfejedelemségben gyakran feszült volt, különösen a 15. század végétől, amikor a moszkvai nagyfejedelemség egyre határozottabban igényt tartott a „minden rusz” (vszja Ruszi) területek feletti egyházi és politikai főhatalomra. A 15. században a kijevi metropólia ténylegesen kettészakadt: a litván területeken működő metropoliták gyakran Kijevben vagy Vilnóban székeltek, míg a moszkvai fennhatóság alatt álló egyházmegyék Moszkvában. Ez az egyházszakadás előrevetítette a későbbi politikai szembenállást, és a fehérorosz területek ortodox egyházát hosszú időre a litván állam keretei közé kapcsolta.
A mai Fehéroroszország területén a 15–16. században sajátos, többnyelvű városi kultúra alakult ki. A nagyobb városok – Polock, Vityebszk, Minszk, Mahiljov, Breszt – magdeburgi jogot (ius Magdeburgense) kaptak, ami önkormányzati szervek létrehozását és a céhes ipar fejlődését tette lehetővé. A városokban a rutén nyelvű lakosság mellett jelentős számban éltek zsidók, németek, lengyelek és litvánok is. A zsidó közösségek a 14. századtól telepedtek meg a Nagyfejedelemségben, és a fehérorosz területeken a 16. századra fontos kereskedelmi és vallási központokat hoztak létre. A zsidó közösségek jogi helyzetét a nagyfejedelmek és a városi magisztrátusok egyaránt szabályozták, és a vallási tolerancia – bár nem a modern értelemben vett egyenlőség – a gyakorlatban lehetővé tette a zsidó hitélet virágzását.
A rutén kultúra a Litván Nagyfejedelemségben nem volt pusztán „megtűrt” vagy másodlagos. A nagyfejedelmi udvar a 15. században gyakran rutén nyelvű krónikákat, legendáriumokat és jogi gyűjteményeket rendelt meg. Az egyik legfontosabb ilyen mű a Litván Nagyfejedelemség krónikája (Letapis Vialikaha Kniastva Litoŭskaha), amelynek több redakciója is fennmaradt, és amely a litván uralkodóház és a rutén elit közös múltját igyekezett megalkotni. A krónika a mai belorusz történeti tudat számára is kiemelt forrás, de értelmezése ma is vitatott, mivel a keletkezés körülményei és a szerzők identitása nem ismert pontosan.
A Litván Nagyfejedelemség politikai rendszere a kora újkorban, a 16. századra a nemesi köztársaság irányába fejlődött. A hatalom a nagyfejedelem és a nemesi országgyűlés (szejm) között oszlott meg, amelyben a rutén területek nemessége is részt vett. A nagyfejedelmi hatalom a 16. század közepére jelentősen meggyengült a nemességgel szemben, és az 1569-es lublini unió után, amely a Litván Nagyfejedelemséget és a Lengyel Királyságot perszonálunióból reálunióvá alakította, a litván területek nemessége is beolvadt a Lengyel–Litván Köztársaság (Rzeczpospolita) politikai nemzetébe.
A parasztság életéről a középkori fehérorosz területeken a források viszonylag keveset mondanak. A régészeti feltárások, az adóösszeírások és a későbbi jogi iratok alapján annyi bizonyos, hogy a falusi lakosság döntően földművelésből élt, és a 15. századtól fokozatosan a jobbágyi függés (poddaństwo) rendszerébe került. Ez a folyamat nem egyszerre zajlott, és nagy különbségek voltak az egyes régiók között: a keleti, ritkábban lakott területeken a paraszti mobilitás hosszabb ideig fennmaradt, míg a nyugati, sűrűbben lakott vidékeken a földesúri szolgáltatások hamarabb rögzültek. A paraszti közösségek belső életét a faluközösség (obscsina) szokásjoga szabályozta, amely a 16. században írásos formában is megjelent a falusi jegyzőkönyvekben.
A mai Fehéroroszország területének középkori demográfiájáról csak durva becslések állnak rendelkezésre. A régészeti lelőhelyek sűrűsége alapján a 13. században a Dvina, a Nyeman és a Pripjaty vízgyűjtőjén a településhálózat folyamatos volt, de a lakosság száma a 14. században a pestisjárványok és a háborúk következtében csökkenhetett. A 16. századi adóösszeírások szerint a mai Belarusz területén a népsűrűség jóval alacsonyabb volt, mint a Lengyel Királyságban vagy Csehországban. A konkrét számok azonban a források töredékessége miatt rendkívül bizonytalanok, és a modern történeti demográfia csak széles intervallumokat tud megadni.
Az 1569-es lublini unió a mai Fehéroroszország történetében is fordulópontot jelentett. A korábbi Litván Nagyfejedelemség déli, ukrán területeit – Volhíniát, Podóliát, Kijevet és a Dnyeper-menti vidéket – közvetlenül a Lengyel Királysághoz csatolták, míg a mai Belarusz területe döntően a Nagyfejedelemségben maradt. A litván és rutén előkelők egy része ellenezte az uniót, attól tartva, hogy a lengyel nemesség politikai és gazdasági túlsúlyra tesz szert. Az uniót azonban a közös katonai fenyegetés – elsősorban a Moszkvai Nagyfejedelemség terjeszkedése – és a lengyel trón vonzereje indokolta.
A lublini unió után a rutén nemesség helyzete fokozatosan megváltozott. A 16–17. század folyamán a keleti szláv ortodox nemesség jelentős része áttért a katolikus hitre, vagy csatlakozott az 1596-os breszti unió által létrehozott görögkatolikus (uniátus) egyházhoz, amely a keleti rítus megtartása mellett a római pápa fennhatóságát ismerte el. Ez a folyamat a mai belorusz területeken különösen erőteljes volt, és a 17. századra a helyi elit döntő többsége katolikus vagy görögkatolikus lett, miközben a falusi lakosság egy része megőrizte ortodoxiáját. A nyelvi asszimiláció is megindult: a Nagyfejedelemség hivatali nyelve a 17. században fokozatosan a lengyel lett, bár a rutén nyelvű írásbeliség a városi jegyzőkönyvekben és a helyi egyházi iratokban tovább élt.
Ezek a folyamatok a mai belorusz történetírásban éles viták tárgyát képezik. Az egyik iskola szerint a lublini unió és a lengyel kulturális térnyerés a belorusz elitek „elidegenedését” hozta a saját nyelvüktől és hagyományaiktól, és a belorusz nemzeti fejlődést hosszú időre visszavetette. Egy másik iskola szerint a Nagyfejedelemség keretei között a rutén kultúra éppen a 16. században élte virágkorát, és a lengyel hatás nem „elnyomásként”, hanem a korabeli elit önkéntes alkalmazkodásaként értelmezendő. A 19. századi nemzeti ébredések előtti időszakra vonatkozóan a modern nemzeti kategóriák alkalmazása mindkét esetben anakronisztikus, ezért a tankönyv ezt a vitát a 19. századi fejezetekben tárgyalja részletesebben.
A polocki fejedelemség és a Litván Nagyfejedelemség belorusz területeinek történetére vonatkozó ismereteink forrásai rendkívül töredékesek. Az elbeszélő források közül a legfontosabb a Nyesztor-krónika, amely azonban csak 14–16. századi másolatokban maradt fenn, és a korai szakaszra vonatkozó adatai több évszázaddal későbbi szerkesztés eredményei. A Polocki Napló és a Litván Nagyfejedelemség krónikája a 16. században keletkezett, és szándékuk szerint a litván–rutén elit közös identitását erősítették, ezért középkori eseményekre vonatkozó állításaikat óvatosan kell kezelni. A livóniai Henrik krónikája viszont a 13. század első felében íródott, és a balti keresztes hódítás szempontjából közvetlen forrás, noha a szerző elfogult a római katolikus egyház javára.
A 14–16. századra vonatkozóan a legértékesebb források a nagyfejedelmi kancellária és a városi magisztrátusok iratai. Az 1529-es, 1566-os és 1588-as Litván Statútumok a legfontosabb törvénykönyvek, amelyek a Nagyfejedelemség jogrendjét szabályozták, és ma is hozzáférhető kiadásukban olvashatók. A városi jegyzőkönyvek, adóösszeírások és birtoklevelek – amelyeknek többsége a Fehérorosz Nemzeti Történeti Levéltárban (Minszk) és a Litván Állami Történeti Levéltárban (Vilnius) található – a mindennapi élet és a gazdaság történetének pótolhatatlan forrásai. A régészeti adatok az 1960-as évek óta folyamatosan bővülnek, de a lelőhelyek feltártsága egyenetlen, és a korai településhálózat rekonstrukciója során a szakirodalom különböző módszertani megközelítéseket alkalmaz.
Bizonytalan és vitatott kérdések közé tartozik Polock litván hódításának pontos ideje (a 13–14. század fordulója), a litván és rutén elitek közötti hatalmi viszonyok mértéke a 14–15. században, valamint a rutén nyelvű lakosság belső tagolódása. A 16. századi litván statútumok nyelvének „belorusz” vagy „ukrán” meghatározása a modern nyelvtudományban is vita tárgya, mivel a korabeli írásbeliség nem követett mai nyelvi határokat. A mai belorusz történetírásban a Litván Nagyfejedelemség értékelése is erősen megosztott: egyesek a belorusz államiság előzményét látják benne, mások szerint a belorusz fejlődés a Nagyfejedelemség keretei között éppen elkésett, vagy a litván–lengyel elit asszimilációjához vezetett. A tankönyv ezeket az értelmezéseket nem dönti el, hanem jelzi a vita meglétét.
A demográfiai adatok különösen bizonytalanok. A 13–16. századi lakosságszámra vonatkozó számítások a régészeti lelőhelyek sűrűségén, a későbbi adóösszeírások extrapolációján és a városi iratok becslésein alapulnak. A teljes mai Belarusz területére vonatkozó 16. századi becslések 1 millió és 2,5 millió fő között mozognak, de ezek a számok durva közelítések, és a szakirodalomban is eltérő értékekkel találkozunk. A pestisjárványok és a 16. századi háborúk révén a népesség időszakosan jelentősen visszaeshetett, de ennek mértékét a források nem teszik lehetővé pontosan meghatározni.