A 16. század második felében a mai Fehéroroszország területének politikai kerete alapvetően megváltozott: a Litván Nagyfejedelemség és a Lengyel Királyság 1569-ben lublini unióra (lengyelül: unia lubelska) lépett. Ezzel létrejött a Két Nemzet Köztársasága (lengyelül: Rzeczpospolita Obojga Narodów, litvánul: Abiejų Tautų Respublika), amelyben a mai fehérorosz területek – a korábbi polocki fejedelemség utódállamainak java – a Litván Nagyfejedelemség részeiként őrizték meg különálló jogi és intézményi helyzetüket. Ez a korszak a 16. század végétől a 18. század végéig tartott, és a mai Fehéroroszország társadalmának, vallási viszonyainak és elitkultúrájának egyik meghatározó formálója volt.
A lublini unió előzményei a 16. század közepére nyúlnak vissza. A Litván Nagyfejedelemség, amely a 14. század óta magában foglalta a mai Fehéroroszország nagy részét, a livóniai háború (1558–1583) során katonai és pénzügyi nyomás alá került. A Lengyel Királysággal való dinasztikus kapcsolat – amely 1386 óta hol perszonálunió, hol szorosabb szövetség formájában állt fenn – lehetőséget kínált a védekezés megerősítésére. Az 1569-es lublini szejm döntése értelmében a két állam reálunióra lépett: közös uralkodót választottak, közös szejm (országgyűlés) és közös külpolitika jött létre, miközben a Litván Nagyfejedelemség megtartotta saját tisztségviselőit, hadseregét, kincstárát és törvénykezését.
A mai Fehéroroszország területének szempontjából döntő, hogy a lublini unió során a Koronához (a Lengyel Királysághoz) csatolták a mai Ukrajna nagy részét, így Volhíniát, Kijevet és Podóliát, míg a belorusz vajdaságok – Polock, Vitebszk, Msztyiszlav, Minszk, Nowogródek és Brest-Litovszk – a Litván Nagyfejedelemség keretei között maradtak. Ez a különbség hosszú távon eltérő intézményi és kulturális pályát eredményezett a mai Ukrajna és Fehéroroszország között: az utóbbi területek nem kerültek közvetlen lengyel közigazgatás alá, hanem a litván–rutén kettős államiság örököseiként működtek tovább.
A Litván Nagyfejedelemségen belül a belorusz területek a 16. század végén sajátos identitású régiót alkottak. A hivatalos kancellári nyelv a rutén (más néven óbelorusz vagy kancellári rutén, latin betűs átírással ruski vagy prosta mova) volt, amely a keleti szláv nyelvjárásokból fejlődött ki, és amelyet a litván állami iratokban, törvénykönyvekben és bírósági jegyzőkönyvekben használtak. A harmadik litván statútum (1588) – a korszak egyik legjelentősebb jogi kódexe – teljes egészében rutén nyelven íródott, és egészen a 19. századig használatban maradt a volt nagyfejedelemség területén. Ez a tény jól mutatja, hogy a mai Fehéroroszország területén a jogi és hivatalos írásbeliség nem lengyelül, hanem egy keleti szláv változatban folyt.
Ugyanakkor a 17. század folyamán a lengyel nyelv fokozatosan teret nyert a nemesi kultúrában, a szejmik (nemesi gyűlések) jegyzőkönyveiben és a főúri udvarokban. A 1696-os szejm határozata a lengyelt tette a Litván Nagyfejedelemség hivatalos nyelvévé, ami a rutén kancellári nyelv visszaszorulásához vezetett. A kétnyelvűség azonban sokáig fennmaradt: a paraszti és kisnemesi rétegek továbbra is a rutén nyelvjárásokat beszélték, a városi céhek és a zsidó közösségek pedig saját nyelveiket használták.
A Két Nemzet Köztársasága a nemesi demokrácia (lengyelül: demokracja szlachecka) sajátos formáját valósította meg. A politikai nemzetet a szlachta (nemesség) alkotta, amelynek aránya a társadalmon belül a korabeli európai viszonyokhoz képest rendkívül magas volt – egyes becslések szerint a lakosság 8–10 százalékát is elérhette, bár ez a szám területenként és időszakonként erősen ingadozott. A mai Fehéroroszország területén a nemesség alsó és középső rétegei jelentős lélekszámúak voltak, gyakran falvanként több tucat nemesi család élt, akik jogilag egyenlők voltak a főurakkal, de vagyonuk és befolyásuk tekintetében óriási különbségek választották el őket egymástól.
A köztársaság intézményei közé tartozott a szejm (országgyűlés), a szenátus, a királyválasztás, a helyi szejmikek (nemesi gyűlések) és a konföderációk (ideiglenes nemesi szövetségek). A belorusz területek nemessége a helyi szejmikeken választotta meg követeit a szejmbe, és ott gyakorolta a liberum veto (szabad vétó) jogát, amely lehetővé tette, hogy egyetlen követ megakadályozza a törvényhozást. A 16. században a liberum veto még ritkán bénította meg a szejmet, a 17. század végétől azonban egyre gyakrabban alkalmazták, ami hozzájárult a központi hatalom gyengüléséhez és a szomszédos államok beavatkozásához.
A belorusz területek nemessége a jogi egyenlőség ellenére társadalmilag és gazdaságilag erősen tagolt volt. A nagyúri családok – mint a Radziwiłł, Sapieha, Chodkiewicz, Pac vagy Tyszkiewicz család – hatalmas latifundiumokkal rendelkeztek, amelyek gyakran több tucat falut és kisvárost foglaltak magukban. A középnemesség és a kisnemesség ezzel szemben gyakran egyetlen faluban vagy annak határában élt, és maga művelte földjét. A nemesi szabadság és a jobbágyi függés közötti különbség a korszak egyik legélesebb társadalmi választóvonala volt.
A 16. század második felében a vallási kérdés a belorusz területek egyik legfontosabb ügyévé vált. A lakosság többsége a keleti ortodox egyházhoz tartozott, amelynek központja a kijevi metropólia volt. A reformáció gyors terjedése a nemesség körében – különösen a kálvinizmus és az antitrinitarizmus –, majd a katolikus ellenreformáció megerősödése új kihívásokat teremtett. A lengyel katolikus egyház és a jezsuita rend aktívan törekedett a rutén ortodox lakosság és a nemesség katolikus befolyás alá vonására.
Ebben a helyzetben fogalmazódott meg a breszti egyházi unió (lengyelül: unia brzeska, ukránul: Берестейська унія, beloruszul: Берасцейская унія) terve, amely 1596-ban a Bresztben tartott zsinaton valósult meg. Ennek értelmében a kijevi metropólia püspökeinek egy része – élükön a metropolitával – elfogadta a római pápa fennhatóságát, miközben megtartotta a keleti szertartást, a szláv liturgiát és a papi nősülést. Így jött létre a görögkatolikus (uniátus) egyház, amelyet a lengyel–litván állam jogilag elismert, és amely a katolikus egyház szervezetébe illeszkedett.
Az unió azonban nem hozta meg a remélt vallási egységet. A rutén ortodox lakosság jelentős része, a városi ortodox testvériségek (bratsztvók), a kozákok és több ortodox püspök határozottan ellenezte. 1620-ban a jeruzsálemi pátriárka utazása során új ortodox hierarchiát szentelt, így a két egyház – az uniátus és a nem-uniátus ortodox – párhuzamosan működött a belorusz területeken. A 17. század folyamán az uniátus egyház fokozatosan erősödött, különösen az államhatalom támogatásával, de a hívek megosztottsága megmaradt. A 18. századra a görögkatolikus egyház vált a belorusz paraszti lakosság többségének vallási keretévé.
A görögkatolikus egyház sajátos intézményi és kulturális szerepet töltött be. A bazilita szerzetesrend, amely az uniátus szerzetesség gerincét alkotta, kolostorokat és iskolákat tartott fenn, és jelentős szerepet játszott a rutén nyelvű vallási irodalom terjesztésében. A zamosci zsinat (1720) a liturgia és az egyházszervezet latinizációját szorgalmazta, ami vitákat váltott ki a keleti hagyományokhoz ragaszkodó papság körében. Ennek ellenére az uniátus egyház a 18. század második felére a mai Fehéroroszország területén a legnagyobb vallási közösséggé vált. Ez a felekezeti identitás a későbbi belorusz nemzeti mozgalom számára is fontos háttérül szolgált, bár annak kialakulása a 19. századra tehető.
A mai Fehéroroszország területe a 16–18. században nem homogén vallási vagy nyelvi táj volt. A rutén nyelvű ortodox és később uniátus lakosság mellett jelentős római katolikus közösségek éltek, különösen a városokban és a nyugati területeken. A reformáció a 16. században a nemesség egy részét, valamint a városi német és lengyel lakosságot érintette; a kálvinista gyülekezetek a 17. század elejére azonban zömmel visszaszorultak. Az evangélikus egyház elsősorban a városi német közösségekhez kötődött.
A zsidóság jelenléte a 16. századtól vált tömegessé. A keleti askenázi világ részeként a belorusz kisvárosokban és városokban – mint Breszt, Grodno, Pinsk, Minszk, Vitebszk, Mogilev – zsidó közösségek alakultak, amelyek saját önkormányzattal (kahal) rendelkeztek. A Litván Nagyfejedelemség zsidó tanácsa (héberül: Va’ad Medinat Lita) a belorusz területek közösségeit is összefogta, és az adók elosztásában, a belső jogvitákban játszott szerepet. A zsidó lakosság aránya a városokban a 18. század végére helyenként elérte a lakosság felét vagy annál többet is, bár a teljes területre vetítve a becslések 5–10 százalék körül mozognak. Ezek a számok bizonytalanok, mivel a korszakból hiányoznak a megbízható népszámlálási adatok.
A lipka tatárok (lengyelül: Tatarzy lipkowscy) muszlim közösségei szintén jelen voltak, főként a nyugati területeken, és katonai szolgálatukért jogi kedvezményeket kaptak. A sokféleséghez hozzátartoztak a karaiták is, akik egy kis, török nyelvű zsidó közösséget alkottak, és főként Litvánia déli részein, így a mai Fehéroroszország nyugati határvidékén éltek.
A vallási és etnikai kategóriák a korszakban nem estek egybe a modern nemzeti hovatartozással. A „rutén” kifejezés a keleti szláv lakosságot jelölte, de a 18. században sem beszélhetünk egységes „belorusz nemzetről”: az identitás elsősorban vallási, rendi és helyi keretekben szerveződött. A parasztok magukat gyakran „itteni embereknek” (lengyelül: tutejsi), vagy vallásuk szerint ortodoxnak/uniátusnak nevezték. Ezt a sokrétűséget a könyv későbbi fejezetei a modern nemzetépítés kapcsán is hangsúlyozzák.
A 16–18. század egyik legfontosabb társadalmi folyamata a belorusz területek nemesi elitjének fokozatos polonizációja és katolizációja volt. A 16. század elején a Litván Nagyfejedelemség hivatalos elitje még nagyrészt ortodox vallású, rutén nyelvű nemesekből állt. A lengyel humanizmus, a reneszánsz udvari kultúra, a reformáció és a jezsuita oktatás hatására azonban a 17. századra a leggazdagabb és legbefolyásosabb családok zöme áttért a római katolikus hitre, és a lengyel nyelvet kezdte használni a közéletben.
A folyamat jellegzetes alakja Lew Sapieha (1557–1633), a Litván Nagyfejedelemség nagyhetmanja és kancellárja, aki ortodox családból származott, de katolizált, és a harmadik litván statútum kiadásának egyik fő szervezője volt. A Sapieha család a 17. században a belorusz területek egyik leghatalmasabb famíliája lett, hatalmas birtokokkal Breszt, Grodno és Minszk környékén. Hasonló pályát futott be a Chodkiewicz, a Pac és a Tyszkiewicz család is. A főurak udvarai a lengyel barokk kultúra központjaivá váltak, mecénási tevékenységük templomok, kolostorok és kastélyok építésében nyilvánult meg.
A polonizáció azonban nem jelentett teljes kulturális homogenizációt. A belorusz területek nemessége sokáig megőrizte a „gente Ruthenus, natione Polonus” (latinul: „rutén származású, lengyel nemzetű”) kettős tudatát. A rutén nyelv a 17. század közepéig a nemesi családok magánéletében is használatban volt, és a helyi szejmikek jegyzőkönyveiben gyakran vegyesen jelentek meg a rutén és lengyel szavak. A 18. századra azonban a belorusz nyelv fokozatosan a paraszti rétegek nyelvévé vált, míg az elit nyelve a lengyel lett. Ez a nyelvi hierarchia később a belorusz nemzeti ébredés egyik alapkérdése lett.
A katolizáció és polonizáció a városi elit egy részét is érintette, de a városokban a rutén ortodox/uniátus polgárság és a zsidó közösségek sokáig megőrizték kulturális különállásukat. A jezsuita kollégiumok – mint a polocki jezsuita kollégium (1581-től) vagy a minszki és nowogródeki iskolák – a lengyel katolikus műveltség terjesztésének kulcsintézményei voltak, és hozzájárultak ahhoz, hogy a belorusz területek elitje a lengyel kulturális térben szocializálódjon.
A belorusz területek lakosságának túlnyomó többsége jobbágysorban élt. A 16. században a folwark (uradalmi majorság) rendszerének kiépülése a robot (ingyenmunka) növekedésével járt. A nagyúri birtokokon a parasztok heti több napot dolgoztak az uradalom földjén, és terményadót, pénzadót is fizettek. A jobbágyok jogi helyzete a 16–17. században fokozatosan romlott: a második litván statútum (1566) már korlátozta a parasztok szabad költözését, a 17. századra pedig a jobbágyok gyakorlatilag röghöz kötöttek lettek.
A paraszti közösségek a faluközösség (obscsina, későbbi kifejezéssel mir) keretei között gazdálkodtak, és a helyi szokásjog szerint szervezték életüket. A 17. század közepi háborúk és járványok különösen súlyosan érintették a vidéki lakosságot. Az 1648–1654 közötti Hmelnickij-felkelés a déli határvidékeken okozott pusztítást, a svéd „özönvíz” (1655–1660) és az orosz–lengyel háború (1654–1667) pedig a belorusz városok és falvak jelentős részét rombolta le. A demográfiai veszteségekre vonatkozó becslések széles sávban mozognak; egyes történészek a lakosság 30–50 százalékos csökkenését valószínűsítik a század közepén, de a források hiányossága miatt ezek inkább nagyságrendi jelzések, mint pontosan mérhető adatok.
A 18. század elején a nagy északi háború (1700–1721) újabb katasztrófát hozott. A svéd, orosz és lengyel–litván hadak átvonuló seregei, a járványok és az éhínségek tovább ritkították a lakosságot. A belorusz területek városai – mint Minszk, Vitebszk, Mogilev – részben elpusztultak, gazdaságuk visszaesett. A háború után a köztársaság politikai rendszere egyre inkább megbénult: a szabad királyválasztásokat a szomszédos hatalmak befolyásolták, a liberum veto gyakori alkalmazása pedig lehetetlenné tette a szükséges reformokat.
A század második felében a belorusz területek a nemzetközi versengés ütközőpontjába kerültek. Az első felosztás (1772) során az Orosz Birodalom annektálta a mai Fehéroroszország keleti részét – Polock, Vitebszk, Mogilev és Homel térségét –, valamint a lengyel Livónia egyes területeit. Az 1791. május 3-i alkotmányt követő orosz beavatkozás nyomán a második felosztás (1793) Minszket és a középső területeket csatolta az Orosz Birodalomhoz. Végül a harmadik felosztás (1795) eltüntette a Két Nemzet Köztársaságát, és a mai Fehéroroszország fennmaradó nyugati része is orosz uralom alá került. Ezzel lezárult az a közel két évszázad, amelyben a belorusz területek a lengyel–litván államalakulat részei voltak; a következő alfejezet tárgyalja az orosz birodalmi uralom kezdetét Az orosz birodalmi uralom kezdete.
Az alfejezet elsősorban jogi és egyházi forrásokra támaszkodik: a harmadik litván statútum (1588) fennmaradt nyomtatott szövege, a lublini unió okmányai, a breszti unió zsinati határozatai, a zamosci zsinat aktái, valamint a szejmik jegyzőkönyvei és a nagyúri családok levéltárai (például a Sapieha-levéltár). A vallási és etnikai viszonyok rekonstruálásához egyházi vizitációs jegyzőkönyvek, adóösszeírások és a zsidó közösségek belső iratai (kahal-jegyzőkönyvek, responsum-irodalom) nyújtanak támpontot. A paraszti élet mindennapjairól kevesebb közvetlen forrás áll rendelkezésre; itt főként uradalmi urbáriumokra, bírósági perekre és későbbi néprajzi visszaemlékezésekre lehet hagyatkozni.
A demográfiai adatok minden esetben becslések. A 16–18. századból nem maradtak fenn teljes körű népszámlálások, így a lakosság számára, a zsidó közösségek arányára, a vallási megoszlásra és a háborús veszteségekre vonatkozó számok csak hozzávetőleges nagyságrendek. A történészek között vita folyik arról, hogy a nemesség polonizációja mennyire volt gyors és mélyreható, illetve hogy a rutén nyelvű köznemesség mennyiben őrizte meg saját kulturális hagyományait. A görögkatolikus egyház terjedésének üteme szintén vitatott: egyes kutatók szerint a 18. század végére az uniátusok abszolút többséget alkottak, mások szerint az ortodox közösségek jelentős része megmaradt, különösen a keleti területeken. Az emlékezetpolitikai értelmezések – például hogy a Két Nemzet Köztársaság a „belorusz államiság” előzménye-e – a 20. századi nemzeti történetírás vitáiba tartoznak, és nem a korszak forrásaiból közvetlenül adódó tények.