Az 1991-es rendszerváltozások és a szovjet birodalom összeomlása új államiságot hozott a Dnyeszter és a Prut közötti területen. Ahogyan A függetlenség felé bemutatta, a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaság már 1990 júniusában deklarálta szuverenitását, és 1991. augusztus 27-én a parlament elfogadta a függetlenségi nyilatkozatot. Az ezt követő évtized azonban a legkevésbé sem a stabil államépítés jegyében telt: a piaci átmenet társadalmi sokkja, a transznisztriai fegyveres konfliktus és a politikai identitás körüli viták mind a mai napig éreztetik hatásukat. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, miként formálódott a független Moldova politikai, gazdasági és társadalmi arculata 1991 és 2001 között, és miért maradtak fenn a rendszerváltásból örökölt törésvonalak.
A Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság 1991. augusztus 27-i függetlenségi nyilatkozata a Szovjetunió széthullásának egyik melléksodrása volt, de a helyi elitek számára legalább annyira a román nemzeti újjászületés, mint a szovjet utódállamiság kérdése. A Moldovai Köztársaság (románul Republica Moldova) elnevezést hivatalosan csak az 1994. július 29-én elfogadott alkotmány rögzítette, bár a függetlenségi nyilatkozat a „Moldovai Köztársaság” nevet használta. A szovjet időszak öröksége azonban mélyen beivódott: a köztársaság lakossága a moldáv nyelvű többség mellett jelentős ukrán, orosz, gagauz és bolgár kisebbségeket foglalt magában, és a Dnyeszter bal partján – a mai Transznisztriában – a szláv ajkú lakosság aránya meghaladta a jobbparti területekét.
A függetlenség első éveit a moldáv/román identitás körüli vita uralta. A szovjet nemzetiségpolitika által mesterségesen fenntartott „moldáv nyelv” (limba moldovenească) fogalmát a nacionalista értelmiség és a Népi Front (Frontul Popular) elutasította, és a román nyelvvel való azonosságot, valamint a Romániával való egyesülést szorgalmazta. Ezzel szemben a szláv kisebbségek, valamint a szovjet rendszerben szocializálódott vidéki lakosság jelentős része az önálló moldáv államiság fenntartását támogatta. Az 1994-es alkotmány kompromisszumos megoldást választott: az ország hivatalos nyelve a moldáv nyelv lett (amelyet később a nyelvészeti konszenzus a román nyelv helyi változataként ismert el, de ezt a kérdést máig politikai viták övezik), és az ábécé a latin betűs írásra tért át. Az alkotmány rögzítette az ország semlegességét is, ami eleinte a katonai tömböktől való távolmaradást jelentette, később azonban az orosz katonai jelenlét vitájában kapott hangsúlyt.
A politikai rendszer parlamentáris köztársaságként alakult ki, erős elnöki jogkörökkel. Az 1991 decemberében közvetlenül elnökké választott Mircea Snegur a kezdeti román egyesülési retorikát fokozatosan feladta, és a moldovai államiság konszolidációja felé fordult. Ezt részben a transznisztriai konfliktus és a gagauz mozgalom kényszerítette ki, részben pedig az a felismerés, hogy a román egyesülés sem a bukaresti politika, sem a nemzetközi környezet számára nem volt reális opció. Az 1994-es parlamenti választásokon a mérsékelt agrárpárti erők győztek, és megerősödött a „moldovai államiság” mint önálló identitáspolitikai irány.
A független Moldova legsúlyosabb válsága a Dnyeszter bal partján, Transznisztriában (oroszul Pridnyeszterovje, hivatalosan Pridnyestrovszkaja Moldavszkaja Reszpublika – PMR) alakult ki. A terület a szovjet iparosítás egyik központja volt: itt összpontosult a köztársaság nehéziparának és energetikai infrastruktúrájának jelentős része, és a lakosság etnikai összetétele eltért a jobbparti többségi moldáv/román ajkú lakosságtól. Az 1989-es nyelvtörvények, amelyek a moldáv nyelvet tették hivatalossá és előírták a latin betűs áttérést, a bal parti szláv lakosság és a szovjet típusú ipari nómenklatúra körében erős félelmet keltettek a román egyesüléstől.
1990-ben a transznisztriai vezetés kikiáltotta a Dnyeszter Menti Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaságot, amelyet a moldovai kormányzat illegitimnek minősített. A feszültség 1992 tavaszán fegyveres konfliktussá fajult: a jobbparti moldovai önkéntesek és az újonnan szervezett nemzeti hadsereg, valamint a transznisztriai milíciák, kozák önkéntesek és az orosz 14. hadsereg egyes alakulatai között többhetes harcok zajlottak, különösen Bender (Tighina) városában. A hadsereg szerepe erősen vitatott: míg a hivatalos orosz álláspont szerint a 14. hadsereg csak a tűzszünet megteremtésében és a raktárak ellenőrzésében vett részt, a moldovai és több nyugati elemzés szerint egyes katonai alakulatok közvetlenül vagy logisztikailag támogatták a szeparatista erőket. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a 14. hadsereg parancsnokát később leváltották, és a konfliktusban bevetett fegyverek jelentős része szovjet készletekből származott.
A fegyveres konfliktus 1992. július 21-én tűzszünettel zárult, amelyet a moldovai elnök és az orosz elnök közvetítésével kötöttek meg. A megállapodás létrehozta a békefenntartó missziót, amelyben orosz, moldovai és transznisztriai kontingensek vesznek részt, később ukrán megfigyelőkkel kiegészülve. A konfliktus halálos áldozatainak számát a források 700 és 1500 közöttire becsülik, de a pontos adat nem ismert, mivel a harcokban részt vevő önkéntesek egy része nem volt nyilvántartva, és a felek eltérő narratívákat terjesztenek. A harcok következtében több tízezer ember kényszerült lakóhelyét elhagyni, bár a menekültek pontos számát máig vitatják.
A tűzszünet után a transznisztriai kérdés befagyott konfliktussá vált. Az 1997-es moszkvai memorandum elismerte Moldova területi integritását, és különleges jogállást ígért Transznisztriának egy közös államon belül, de a részletes rendezés soha nem született meg. A terület de facto független államként működött saját intézményekkel, saját valutával (transznisztriai rubel), saját rendőrséggel és politikai rendszerrel, amelyet azonban a nemzetközi közösség nem ismert el. Az orosz katonai jelenlét – békefenntartók és fegyverraktárak formájában – a térség biztonságpolitikai kulcskérdése maradt. A konfliktus befagyasztása a moldovai politika egyik legnagyobb akadálya lett: az ország nem tudta ellenőrizni keleti határát, és a gazdasági csempészet, valamint a feketekereskedelem jelentős csatornája alakult ki a régióban.
A szovjet gazdasági rendszer összeomlása Moldovát súlyosabban érintette, mint sok más utódállamot. Az ország a szovjet munkamegosztásban elsősorban mezőgazdasági termékeket és élelmiszeripari cikkeket szállított, miközben energiahordozókból és nyersanyagokból szinte teljes mértékben importra szorult. A Szovjetunió felbomlásával az oroszországi piacok és a szubvenciók megszűntek, az energiaárak a világpiaci szinthez közelítettek, ami a gazdaság gyors zsugorodásához vezetett. A hivatalos statisztikák szerint a GDP 1990 és 1995 között mintegy 60–70 százalékkal csökkent, de ezek az adatok bizonytalanok, mert az informális szektor és a háztáji termelés jelentős része nem került be a mérésbe.
A piaci átmenet (tranziție la economia de piață) intézkedései között kiemelkedett a földprivatizáció és a kolhozok felszámolása. A földtulajdon kiosztása a vidéki lakosság körében népszerű volt, de a kisparcellák, a gépesítés hiánya és a tőkehiány miatt a mezőgazdasági termelékenység alacsony maradt. Az ipari privatizáció lassan haladt, és számos nagyvállalat a transznisztriai szakadár területen kívül is állami kézben maradt vagy csődbe ment. A lej (leu moldovenesc) 1993-as bevezetése stabilizálta a pénzügyi rendszert, de az 1990-es évek közepén az infláció még mindig három számjegyű volt, és a lakosság megtakarításai gyakorlatilag megsemmisültek.
A gazdasági válságot súlyosbította a transznisztriai konfliktus, amely megfosztotta az országot legfontosabb ipari körzetétől és az energiainfrastruktúra egy részétől. A szakadár terület és a jobbparti Moldova közötti határellenőrzés hiánya lehetővé tette a csempészetet és az illegális kereskedelmet, ami az állami bevételek további eróziójához vezetett. A nemzetközi pénzügyi szervezetek, különösen az IMF és a Világbank strukturális reformprogramokat sürgettek, de azok végrehajtása gyakran megakadt a politikai instabilitás és a korrupció miatt. Az 1998-as oroszországi pénzügyi válság további csapást mért a moldovai gazdaságra, mivel a kereskedelem és a munkavállalói hazautalások egy része Oroszországhoz kötődött.
A gazdasági adatok megbízhatósága az 1990-es években erősen korlátozott: a statisztikai hivatal kapacitása összezsugorodott, az importőrök és kiskereskedők jelentős része informálisan működött, és a transznisztriai területek adatai hiányoztak. A GDP-re, a jövedelmekre és a szegénységre vonatkozó becslések ezért tág intervallumban mozognak, és a kutatók óvatosságra intenek a pontos számszerű összehasonlításokkal kapcsolatban.
A függetlenség első évtizede a társadalom széles rétegei számára az elszegényedés és a kilátástalanság időszaka volt. A bérek és nyugdíjak reálértéke az infláció miatt gyorsan erodálódott, az állami szociális háló – egészségügy, oktatás, nyugdíjrendszer – alulfinanszírozottá vált, a korábbi szovjet típusú teljes foglalkoztatás megszűnt. A munkanélküliség hivatalos mértéke alacsony maradt, de ez részben annak volt köszönhető, hogy sokan nem regisztráltatták magukat, hanem informálisan dolgoztak vagy külföldre mentek.
A munkamigráció (migrația de muncă) lett a moldovai társadalom egyik legfontosabb túlélési stratégiája. A becslések szerint 2000-re a munkaképes korú lakosság jelentős hányada – egyes felmérések szerint 20–30 százaléka – tartósan vagy időszakosan külföldön dolgozott, elsősorban Oroszországban, Ukrajnában, később Olaszországban, Portugáliában és Spanyolországban. A hazautalások (remittances) a háztartások jövedelmének meghatározó részévé váltak, és a makrogazdasági stabilitás egyik pillérét jelentették, bár a pontos összegeket a hivatalos statisztikák alulbecsülik az informális csatornák miatt. A tömeges kivándorlás demográfiai következményei – a falvak elöregedése, a fiatalok elvándorlása, a családok szétesése – máig ható társadalmi problémává váltak.
A nyelvi és identitáspolitika továbbra is konfliktusforrás maradt. Az 1989-es nyelvtörvények és az 1994-es alkotmány a moldáv nyelvet tette hivatalossá, de az orosz nyelv használata a mindennapi életben, a gazdaságban és a médiában továbbra is széles körű maradt. A kisebbségi nyelvek védelme érdekében 2001-ig elfogadtak néhány jogszabályt, de azok végrehajtása hiányos maradt. A román nyelvhez való viszony a politikai identitás próbaköve lett: a nacionalista oldal a román nyelvet és a román kulturális egységet hangsúlyozta, míg a mérsékelt és baloldali erők a moldáv államiságot és a kétnyelvűséget részesítették előnyben.
A kisebbségi autonómiák közül a gagauz kérdés oldódott meg békés kompromisszummal. A gagauzok – török nyelvű, ortodox keresztény közösség – a déli régióban éltek, és a román egyesüléstől való félelmük, valamint saját kulturális önrendelkezési igényük miatt 1990-ben kikiáltották saját köztársaságukat. A feszültség 1994-ben politikai megállapodással ért véget: a moldovai parlament elfogadta a Gagauzia (Gagauz Yeri) különleges jogállású autonóm terület létrehozását, amely saját végrehajtó és törvényhozó szervekkel rendelkezik, és jogot kapott arra, hogy ha Moldova egyesülne Romániával, a terület népszavazáson dönthessen hovatartozásáról. Ez a rendezés a transznisztriai válsággal ellentétben tartósnak bizonyult, bár a gagauz régió gazdasági elmaradottsága és a moldáv központtal való viszony időről időre feszültségeket szült.
A bolgár kisebbség – elsősorban Taraclia körzetében – kisebb lélekszámú, de hasonlóan érzékeny volt a nyelvi és oktatási jogokra. A bolgár nyelvű oktatás és a kulturális intézmények támogatása az 1990-es években gyenge lábakon állt, de a közösség helyzete nem vált fegyveres konfliktus forrásává.
A politikai élet az 1990-es évek második felében is instabil maradt. Az 1996-os elnökválasztáson Petru Lucinschi – korábban a Moldáv Kommunista Párt első titkára, később a parlament elnöke – legyőzte az addigi elnököt, Mircea Snegurt. Lucinschi elnöksége (1997–2001) a politikai erjedés időszaka volt: az agrárpárti és szociáldemokrata koalíciók folyamatosan átrendeződtek, a kormányok rövid életűek voltak, és a reformok üteme lelassult. Az 1998-as parlamenti választásokon a Moldovai Kommunisták Pártja (Partidul Comuniștilor din Republica Moldova, PCRM) szerezte a legtöbb mandátumot, de nem tudott stabil kormányt alakítani, így ideiglenes koalíciók jöttek létre.
A politikai törésvonalak több dimenzió mentén húzódtak. Az egyik a kelet–nyugat orientáció volt: a kommunista utódpárt és az oroszbarát erők a FÁK-integráció és Oroszországhoz fűződő gazdasági kapcsolatok erősítését szorgalmazták, míg a jobboldali nacionalista és liberális erők a Romániához és a Nyugathoz való közeledést. A másik törésvonal a moldáv–román identitás volt, amely gyakran átfedésben volt az elsővel. A harmadik a gazdasági reformok és a szociális védelem kérdése volt: a vidéki szavazók, a nyugdíjasok és az állami szektor dolgozói a gyors privatizáció és a megszorítások ellen szavaztak, és a kommunisták ígéretei vonzónak bizonyultak a szegénységtől sújtott rétegek számára.
A politikai elit gyakori korrupciós botrányai és a jogállamiság hiánya aláásták az intézményekbe vetett bizalmat. A parlament és az elnök közötti hatásköri viták többször alkotmányos válsághoz közeli állapotot idéztek elő. A pártrendszer töredezett maradt, és a személyes lojalitások gyakran fontosabbak voltak, mint a programatikus különbségek. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a 2001-es választásokon a kommunista párt abszolút többséggel került hatalomra – ez az esemény már a következő alfejezet A kommunista kormány és az EU-kapcsolat tárgya.
A független Moldova külpolitikája az 1990-es években egyensúlyozni próbált a keleti és a nyugati orientáció között. Az ország 1991 decemberében csatlakozott a Független Államok Közösségéhez (FÁK, oroszul Sodruzsesztvo Nyegyalvimih Goszudarsztv), de a szervezetben való részvétele mindvégig passzív maradt, és a katonai integrációtól távol tartotta magát. A Romániával való viszony ambivalens volt: bár a két ország közös nyelvi és kulturális gyökerekkel rendelkezik, a moldovai politikai elit egy része félt a román egyesítéstől, míg a román politika a moldáv államiság elismerését a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének feltételéül szabta. A kettős állampolgárság és a határkérdés időről időre vitákat gerjesztett.
Az orosz katonai jelenlét a transznisztriai konfliktus és a békefenntartó misszió miatt folyamatosan napirenden maradt. Oroszország a 14. hadsereg jogutódjaként, majd békefenntartó kontingensként katonai erőt tartott fenn a Dnyeszter bal partján, és a térségben jelentős fegyver- és lőszerraktárakat őrzött. Moldova hivatalos álláspontja szerint ezek a készletek illegálisan tartózkodnak az országban, és visszavonásukat követelte, de a rendezés nem haladt előre. A befagyott konfliktus így a moldovai–orosz kapcsolatok állandó feszültségforrása maradt.
A nyugati integráció kezdeti lépései közé tartozott a Békepartnerség (Partnership for Peace, PfP) programhoz való csatlakozás 1994-ben, valamint az Európai Unióval kötött partnerségi és együttműködési megállapodás, amelyet 1994-ben írtak alá és 1998-ban lépett életbe. A megállapodás a kereskedelem és a politikai párbeszéd fokozatos bővítését irányozta elő, de a moldovai gazdasági teljesítmény és az intézményi kapacitások alacsony szintje miatt az EU-csatlakozás lehetősége még távoli cél maradt. Az Egyesült Államok és a nyugat-európai államok elsősorban humanitárius segélyekkel és technikai támogatással voltak jelen, de a befektetések elmaradtak a régió más országaihoz képest.
Az 1991–2001 közötti Moldova történetének rekonstrukciója több forrástípusra támaszkodik: hivatalos statisztikai évkönyvekre és népszámlálási adatokra, a moldovai parlament és kormány jogszabályaira, az EBESZ és az ENSZ misszióinak jelentéseire, valamint a korabeli sajtó és visszaemlékezések anyagára. Az elsődleges források közé tartoznak a függetlenségi nyilatkozat, az 1994-es alkotmány, a transznisztriai tűzszüneti megállapodás és a kétoldalú szerződések. A másodlagos irodalom elsősorban nyugati és romániai politikatudományi és történeti munkákból áll, de a moldovai és orosz nyelvű kutatások is jelentősek.
A legnagyobb bizonytalanság a transznisztriai konfliktus áldozatainak számát és a 14. hadsereg szerepét övezi. A felek eltérő narratívákat terjesztenek, és a független, elfogulatlan dokumentáció hiányos. A gazdasági adatok, különösen a GDP-csökkenés és a szegénység mértéke szintén vitatottak, mivel az informális szektor és a háztartási termelés nagy része nem került mérésre. A munkamigráció és a hazautalások becslései különböző módszertanokra épülnek, és a hivatalos statisztikák alulbecsülik a tényleges mozgást. Végül a „moldáv nyelv” és a „román nyelv” közötti különbségtétel vagy azonosság nyelvészeti és politikai vita tárgya, amelynek megítélése erősen függ a szerző nemzeti elkötelezettségétől.