A Moldáv SZSZK politikai, kulturális és társadalmi berendezkedése – amelyet az A Moldáv SZSZK alfejezet tárgyalt – az 1980-as évek végére több ponton feszültség alá került. A Szovjetunióban Mihail Gorbacsov főtitkár által meghirdetett peresztrojka (oroszul перестройка, „átépítés”) és glasznoszty (oroszul гласность, „nyilvánosság”) lehetővé tette, hogy a korábban elfojtott nemzeti, nyelvi és történelmi kérdések nyílt vitává váljanak. A Moldáv SZSZK – a mai Moldova területén – esetében ez a viták gyors ütemű politikai átalakuláshoz, a központi hatalom és a Dnyeszter bal partján élő, orosz ajkú lakosság közötti szakadáshoz, végül a független Moldova Köztársaság (románul Republica Moldova) kikiáltásához vezetett 1991 augusztusában. E folyamat során a nyelv, a nemzeti identitás és a területi hovatartozás kérdései olyan konfliktusokat hoztak felszínre, amelyek a rendszerváltás után még évtizedekig meghatározták a régió politikai és biztonsági helyzetét.
A peresztrojka mint pártállami reformpolitika 1985-től bontakozott ki, de a Moldáv SZSZK-ban csak az 1987–1988-as években kezdett érzékelhető nyilvános vitákhoz vezetni. A glasznoszty nyomán a moldovai értelmiség – írók, nyelvészek, történészek és újságírók – egyre határozottabban bírálta a sztálini és brezsnyevi korszak nemzetiségi politikáját. A viták középpontjában három kérdés állt: a moldáv nyelv és a cirill ábécé státusza, a moldáv–román kulturális kapcsolatok elismertetése, valamint az oroszosítás következményei. Ezek a követelések nem voltak teljesen újak: a Moldáv SZSZK értelmisége már az 1960-as években is bírálta a hivatalos „moldáv nyelv” koncepcióját, de a nyílt politikai mozgósítás lehetősége csak a glasznoszty időszakában nyílt meg.
A nemzeti mozgalom szervezeti formája 1988-tól kezdett kialakulni. Különböző értelmiségi csoportok, irodalmi körök és környezetvédő-történelmi egyesületek működtek, amelyek közül kiemelkedett a Moldáv Népi Front (románul Frontul Popular din Moldova), amely 1989 tavaszán alakult meg. A Népi Front programja nem egységesen fogalmazott: a demokratizálás, a jogállamiság és a piacgazdaság mellett a moldáv nemzeti nyelv és kultúra védelmét, a latin ábécére való visszatérést, valamint a Moldáv SZSZK történetének újraértelmezését követelte. A mozgalom egy része nyíltan vallotta a moldávok és a románok azonosságát, míg más csoportok a moldáv államiság keretein belül képzelték el a reformokat. Ez a belső megosztottság később a függetlenségi folyamat során is megmaradt.
A Népi Front politikai súlyát a tömegdemonstrációk adták. 1989. augusztus 27-én Kisinyovban (románul Chișinău, oroszul Кишинёв) nagygyűlést tartottak, amelyet a szervezők Nagy Nemzetgyűlésnek (románul Marea Adunare Națională) neveztek. A gyűlésen – a résztvevők számát illetően a becslések széles skálán mozognak, általában több tízezres tömeggel számolnak – követelték a moldáv nyelv hivatalos államnyelvvé nyilvánítását, a latin ábécé visszaállítását, valamint a szovjet vezetés által támogatott konzervatív kommunista funkcionáriusok leváltását. A tömegdemonstráció nyomást gyakorolt a Moldáv SZSZK Legfelsőbb Tanácsára, amelyen belül a reformpárti frakció egyre erősebb lett, miközben a konzervatív, oroszbarát erők ellenállása is szerveződött.
A nemzeti mozgalom számára a nyelv kérdése nem csupán kulturális ügy volt, hanem a politikai legitimáció alapja. A szovjet nemzetiségpolitika által mesterségesen fenntartott „moldáv nyelv” fogalmát a mozgalom egy része a román nyelvtől való eltérítés eszközének tekintette; a cirill ábécét pedig a sztálini korszak erőszakos oroszosításának szimbólumaként értelmezte. Ezzel szemben a konzervatív és az orosz ajkú lakosság képviselői a tervezett változtatásokat a román nacionalizmus előretöréseként, a Szovjetunióból való kiszakadás első lépéseként értékelték. A vita tehát már a kezdetektől túlmutatott a nyelvészeti kérdéseken: a Moldáv SZSZK politikai jövőjéről és a többségi–kisebbségi viszonyok újrarendezéséről szólt.
A nyelvi követelések 1989 nyarán törvényhozási szakaszba értek. A Moldáv SZSZK Legfelsőbb Tanácsa 1989. augusztus 31-én fogadta el a nyelvtörvény-csomagot (dokumentált tény). A törvények a moldáv nyelvet (románul limba moldovenească) ismerték el a köztársaság hivatalos államnyelveként, és előírták a latin ábécére való visszatérést, amelyet fokozatosan kellett bevezetni az oktatásban, a közigazgatásban és a közéletben. Az orosz nyelv státuszát is szabályozták: a nemzetek közötti érintkezés nyelveként (limba de comunicare interetnică) határozták meg, ami a gyakorlatban megőrizte használatát, de eltávolította a hivatalos államnyelvvel egyenrangú pozíciójából. A kisebbségi nyelvek – az ukrán, a bolgár, a gagauz, a jiddis és mások – használatát a törvény elvileg védte, de a részletszabályok kidolgozása később viták tárgya lett.
A nyelvtörvény tartalma és fogadtatása jól mutatja a dokumentált jogi tény és a politikai értelmezés közötti különbséget. Jogilag a törvény a moldáv nyelvet hivatalos államnyelvvé tette, de nem mondta ki a moldáv és a román nyelv azonosságát – ezt a formációt a szovjet jogrend és a nemzetközi kontextus akkor még lehetetlenné tette volna. A moldáv nemzeti mozgalom aktivistái azonban a latin ábécé bevezetését a román nyelvvel való azonosság hallgatólagos elismeréseként ünnepelték, míg az orosz ajkú lakosság és a konzervatív kommunista vezetők a rendelkezést a szovjet államiság és a többnemzetiségű társadalom elleni támadásként élték meg. Ebben az értelemben a nyelvtörvény nem csupán jogi aktus volt, hanem szimbolikus fordulópont: a Moldáv SZSZK hivatalos önképe megingott, és megnyílt az út a nemzeti identitás újrafogalmazása előtt.
A nyelvtörvény elfogadását követő hónapokban a társadalmi feszültség gyorsan növekedett. A Moldáv SZSZK iparában és állami vállalataiban nagy számban dolgoztak orosz anyanyelvű munkások, különösen a Dnyeszter folyó (románul Nistru, oroszul Днестр) bal partján fekvő iparvárosokban: Tiraspolban (oroszul Тирасполь), Benderben (románul Tighina, oroszul Бендеры) és Rîbnițában (oroszul Рыбница). A nyelvtörvény hatására ebben a régióban 1989 őszén sztrájkok robbantak ki. A sztrájkbizottságok nem csupán a nyelvi rendelkezések visszavonását követelték, hanem a Moldáv SZSZK-tól való nagyobb területi autonómiát, sőt egyes esetekben a Szovjetunió fenntartását és a moldáv nemzeti mozgalom betiltását. A munkástanácsok és a sztrájkbizottságok politikai szervezetté alakultak, amelyek később a transznisztriai szakadár állam alapját képezték.
A nyelvtörvény körüli vita egyúttal megmutatta, hogy a Moldáv SZSZK társadalma nem egységes homogén nemzeti közösség, hanem egymással versengő nyelvi és etnikai csoportokból áll. A szovjet korszakban a moldáv többség mellett jelentős orosz, ukrán, gagauz, bolgár és zsidó közösségek éltek; a városi lakosság jelentős része orosz nyelvű volt, míg a vidéki moldáv falvak a román nyelvjárásokat beszélték. A nyelvtörvény ezt a nyelvi hierarchiát kívánta megfordítani, ami értelemszerűen ellenállást váltott ki a korábbi előnyöket élvező csoportokból. A konfliktus tehát nem kizárólag etnikai jellegű volt, hanem a társadalmi munkaerőpiac, az oktatás és a közigazgatás újraelosztásáról is szólt.
A Moldáv SZSZK-ban a nyelvtörvény által kiváltott ellenállás két, egymástól elkülönülő területi mozgalom formájában szerveződött meg. Az egyik a Dnyeszter bal partján, a másik a gagauzok lakta déli régióban alakult ki. Bár mindkét mozgalom a moldáv nemzeti törekvések ellen lépett fel, motivációik és társadalmi bázisuk eltért, ezért nem alkottak egységes blokkot.
A Dnyeszter bal partján – a későbbi Transznisztria (románul Transnistria, oroszul Приднестровье) területén – az ellenállás elsősorban a szovjet ipari munkásságra, a szovjet hadsereg ott állomásozó 14. hadseregére és a szovjet állami vállalatok igazgatóságaira támaszkodott. A régió etnikailag vegyes volt: az 1989–1990-es adatok szerint az oroszok, ukránok és moldávok aránya közel azonos volt, de a városi lakosság többsége orosz nyelvű volt, és erős szovjet identitással rendelkezett. A moldáv nemzeti mozgalom román egyesülést célzó követelései – illetve az ezzel kapcsolatos aggodalmak – a régió lakosságát a központi hatalommal való szembefordulásra sarkallták. A sztrájkbizottságok 1989 őszétől egyre inkább politikai követeléseket fogalmaztak meg, és párhuzamos hatalmi struktúrákat kezdtek kiépíteni.
A gagauzok – egy török nyelvű, ortodox keresztény közösség, amely a Moldáv SZSZK déli részén, Gagauzia (románul Găgăuzia, gagauzul Gagauz Yeri) területén élt – szintén ellenezte a moldáv nemzeti mozgalom által szorgalmazott nyelv- és identitáspolitikát. A gagauz vezetők a román nacionalizmus fenyegetésétől tartottak, és a Moldáv SZSZK-tól való nagyobb autonómiát, vagy éppen a Szovjetunió keretében való megmaradást követeltek. A gagauz közösség számbeli aránya kisebb volt az orosz ajkú lakosságénál, de földrajzi koncentrációja és a szovjet időkben megszerzett területi-etnikai tudata lehetővé tette a szervezett fellépést.
A transznisztriai szakadás intézményesülése 1990 folyamán gyorsult fel. 1990. augusztus 19-én a gagauz vezetők kikiáltották a Gagauz Köztársaságot (más néven Gagauz SZSZK-t), amelyet a Moldáv SZSZK hatóságai törvénytelennek minősítettek. 1990. szeptember 2-án a Dnyeszter bal partján összehívott küldöttek kikiáltották a Dnyeszter Menti Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaságot (oroszul Приднестровская Молдавская Советская Социалистическая Республика), amely a Moldáv SZSZK-tól el nem ismert területi egységként lépett fel. A kikiáltó nyilatkozat a Szovjetunióhoz tartozást hangoztatta, és elutasította a Moldáv SZSZK szuverenitási törekvéseit. A két területi entitás közül a transznisztriai vált tartósan ellenőrizhető politikai és katonai erővé, míg a Gagauz Köztársaság fennhatósága a későbbi években fokozatosan átalakult, és csak a 1994-es autonóm státusz biztosítása után oldódott meg (ezt a későbbi alfejezet tárgyalja).
A központi hatalom és a szakadár régiók közötti feszültség 1990 őszén fegyveres incidensekké fajult. A Dnyeszter folyó menti Dubăsari (oroszul Дубоссары) környékén 1990 novemberében fegyveres összecsapásokra került sor a moldáv önkéntesek és a transznisztriai fegyveres csoportok között. A pontos áldozatszámokról a források eltérnek, és a két fél narratívái máig ütköznek; az azonban bizonyos, hogy a konfliktus már a függetlenség kikiáltása előtt túllépett a politikai viták keretein. A Szovjetunió központi vezetése – amely ekkor még formálisan fenntartotta a Moldáv SZSZK területi integritását – a gyakorlatban nem lépett fel hatékonyan a szakadár mozgalom ellen, sőt a 14. hadsereg jelenléte informális támogatást nyújtott a transznisztriai erőknek. Ez a kettős helyzet megnehezítette a konfliktus megoldását, és hozzájárult a további eszkalációhoz.
A Moldáv SZSZK vezetése a nemzeti mozgalom nyomására, valamint a szovjet központtal való tárgyalások keretében fokozatosan elmozdult a szuverenitás kinyilvánítása felé. 1990. június 23-án a Legfelsőbb Tanács elfogadta a szuverenitási nyilatkozatot (románul Declarația de suveranitate), amely kimondta, hogy a Moldáv SZSZK törvényei elsőbbséget élveznek a szovjet jogszabályokkal szemben, a köztársaság rendelkezik természeti erőforrásaival, és joga van a külkapcsolatok önálló alakítására. A nyilatkozat – hasonlóan más szovjet tagköztársaságok hasonló lépéseihez – nem jelentette azonnali kiválást a Szovjetunióból, de jogi alapot teremtett a későbbi függetlenséghez. A transznisztriai és gagauz vezetők ezzel szemben elutasították a nyilatkozatot, és megerősítették a Szovjetunióhoz való hűségüket.
A szovjet uniós népszavazás 1991. március 17-én tovább élezte a belpolitikai ellentéteket. A Moldáv SZSZK Legfelsőbb Tanácsa bojkottálta a referendumot, arra hivatkozva, hogy a szavazás kérdése nem tisztázza a köztársaság szuverenitását; a transznisztriai és gagauz területeken azonban a helyi hatóságok megtartották a szavazást, amelyen a résztvevők többsége a Szovjetunió fenntartását támogatta. A referendum eredményeit azonban – a régióban tapasztalható adminisztratív nyomás és a bojkott következtében – nem lehet egyértelmű választói akaratként értelmezni. A szavazás megosztottsága jól mutatta, hogy a Moldáv SZSZK politikai elitje és a területi közösségek között mély szakadék húzódik.
Az 1991. augusztusi moszkvai puccskísérlet – amelynek során a szovjet konzervatív erők megpróbálták eltávolítani Gorbacsovot – fordulópontot hozott. A puccsisták 1991. augusztus 19-én rendkívüli állapotot hirdettek, és megpróbálták visszafordítani a politikai reformokat. A Moldáv SZSZK vezetése, élén a Legfelsőbb Tanács elnökével, nyilvánosan elítélte a puccsot, és a lakosságot a nyugalom megőrzésére szólította fel. A transznisztriai vezetés ezzel szemben üdvözölte a puccskísérletet, abban reménykedve, hogy a konzervatív fordulat helyreállítja a Szovjetunió egységét, és véget vet a moldáv nemzeti törekvéseknek. A puccs bukása – amely augusztus 21-re vált nyilvánvalóvá – meggyengítette a transznisztriai szeparatisták pozícióját, és felgyorsította a Moldáv SZSZK függetlenedését.
A puccs kudarcának hatására a Szovjetunió központi intézményei gyorsan szétestek, és a tagköztársaságok sorra kiáltották ki függetlenségüket. A Moldáv SZSZK esetében ez a folyamat néhány napon belül a függetlenségi nyilatkozat elfogadásához vezetett.
A függetlenség kikiáltása nem jelentette azonnal a területi egység helyreállítását. A Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság (oroszul Приднестровская Молдавская Республика, PMR) – amely 1991 őszén már saját intézményekkel, fegyveres alakulatokkal és a szovjet 14. hadsereg hallgatólagos támogatásával rendelkezett – elutasította a Moldova Köztársaság fennhatóságát, és a Szovjetunió megszűnése után is fenntartotta a de facto különállást. A Gagauz Köztársaság ugyancsak nem ismerte el a moldáv kormányt, bár befolyása kisebb maradt. A független Moldova tehát úgy jött létre, hogy területének két perifériáján szakadár entitások működtek, amelyek katonai és politikai értelemben is ellenőrzésük alatt tartották a Dnyeszter bal partját, illetve a gagauz települések egy részét.
A nemzetközi elismerés folyamata viszonylag gyorsan haladt, de eltérő ütemben. Románia – amely a moldávokkal azonos nyelvű és kultúrájú nemzeti közösséget látott – az elsők között ismerte el a független Moldovát, és a két állam közötti viszony a rendszerváltás után is szoros maradt, bár az egyesülés kérdése mindvégig vitatott volt (a román-moldáv viszonyt a későbbi alfejezet tárgyalja). A nyugati államok, köztük az Egyesült Államok és az Európai Közösség tagállamai, a Szovjetunió hivatalos megszűnése után – 1991 decemberében – ismerték el a Moldovai Köztársaságot. Oroszország ugyan nem vitatta Moldova függetlenségét, de a transznisztriai szakadár területet informálisan támogatta, ami a későbbiekben a térség egyik legnehezebb konfliktusává vált.
A függetlenség kikiáltásától kezdve a Moldovai Köztársaság számos, a szovjet korszakból örökölt kihívással szembesült: a gazdaság összeomlott, a nemzeti valuta hiányzott, a közigazgatás átalakítása csak fokozatosan indult meg, és a területi integritás kérdése megoldatlan maradt. A nyelvtörvény végrehajtása – beleértve a latin ábécé bevezetését – a mindennapi életben lassan haladt, részben a papír- és tankönyvhiány, részben a kisebbségek ellenállása miatt. A nemzeti mozgalomban belül is feszültség támadt a radikális román egyesülést követelő csoportok és a moldáv államiság mérsékelt hívei között, ami a fiatal állam politikai stabilitását tovább gyengítette. A következő évek konfliktusai – különösen a transznisztriai háború 1992 tavaszán – ezekből a megoldatlan kérdésekből fejlődtek ki, és tették a függetlenség első éveit különösen instabillá.
A függetlenség felé vezető út rekonstrukciója elsősorban a korabeli jogi és politikai dokumentumokra támaszkodik: a Moldáv SZSZK Legfelsőbb Tanácsának jegyzőkönyveire, törvényeire (különösen az 1989-es nyelvtörvény-csomagra), a szuverenitási és függetlenségi nyilatkozatok szövegére, valamint a szovjet központi iratokra. Emellett fontos források a moldáv és orosz nyelvű sajtó tudósításai, a Moldáv Népi Front kiadványai és programjai, a transznisztriai és gagauz szervezetek nyilatkozatai, valamint későbbi interjúk és visszaemlékezések. A nemzetközi kutatás a konfliktus lefolyását gyakran a Helsinki Bizottság, a Szabad Európa Rádió és más megfigyelőszervezetek jelentései alapján elemzi.
A tények egy része jól dokumentált: a nyelvtörvény elfogadásának időpontja, a szuverenitási nyilatkozat és a függetlenségi nyilatkozat tartalma, a szakadár entitások kikiáltásának dátumai, valamint a moszkvai puccskísérlet lefolyása. Ugyanakkor több ponton jelentős bizonytalanság és értelmezési vita van. A tömegdemonstrációk résztvevőinek számát illetően a kortárs becslések nagyon eltérnek, és a hivatalos források politikai elfogultsága miatt nehéz megbízható adatokat kapni. A nyelvtörvény társadalmi hatásairól – például a sztrájkokban részt vevők számáról, a munkahelyi diszkrimináció mértékéről – nincs átfogó, független statisztikai elemzés. A transznisztriai mozgalom jellegét illetően máig vitatott, hogy mennyiben volt spontán kisebbségi jogvédő mozgalom, mennyiben szovjet konzervatív apparátus által szervezett ellenállás, és mennyiben a helyi ipari elit hatalmi törekvése. Az emlékezetpolitikai megosztottság különösen erős: a moldáv nemzeti elbeszélés a függetlenséget a román nyelv és kultúra győzelmeként, míg a transznisztriai narratíva a moldáv állami nacionalizmus agressziójaként ábrázolja. A függetlenségi nyilatkozat szavazási arányát a jegyzőkönyv rögzíti, de a bojkottáló képviselők megítélése már értelmezés kérdése. Végül a fegyveres összecsapások korai szakaszának áldozatszámai pontosan máig nem ismertek, mert a felek eltérő adatokat közölnek, és független vizsgálat csak részben történt.