A Dnyeszter Menti Köztársaság (közkeletű nevén Transznisztria, oroszul Приднестровская Молдавская Республика, románul Republica Moldovenească Nistreană) és Gagauzia (gagauzul Gagauz Yeri, románul Unitatea Teritorială Autonomă Găgăuzia, oroszul Гагаузия) Moldova két olyan területi egysége, amelyek eltérő módon, de egyaránt próbára teszik a független moldovai állam területi integritását és intézményi kapacitását. Az előző alfejezet A kommunista kormány és az EU-kapcsolat a 2000-es évek politikai és külpolitikai fordulatait tekintette át; a jelen alfejezet a két régió belső dinamikájára, a befagyott konfliktus természetére és a biztonságpolitikai következményekre összpontosít. A két eset eltérő utat mutat: Transznisztria de facto államalakulat, amelyet a nemzetközi közösség nem ismer el, és ahol orosz katonai jelenlét van; Gagauzia viszont alkotmányos autonómiával rendelkező terület a moldovai államon belül, de lakosságának jelentős része és politikai elitje gyakran konfrontatív viszonyban áll a központi kormánnyal. A befagyott konfliktus kifejezés azt az állapotot jelöli, amikor a fegyveres összecsapások megszűntek ugyan, de a politikai rendezés nem történt meg, és a felek közötti feszültség alacsony intenzitással fennmarad. A fejezet a két régió történetét, jelenkori működését és biztonságpolitikai szerepét tárgyalja, különös tekintettel arra, hogyan hat rájuk Oroszország, az Európai Unió és a 2022 óta tartó ukrajnai háború.
A Dnyeszter bal partján fekvő terület a második világháború után a Moldáv SZSZK része lett, de etnikai és gazdasági szerkezete jelentősen eltért a jobb parti, többségében román nyelvű mezőgazdasági régióktól. A szovjet iparosítás következtében a Dnyeszter menti városokba – különösen Tiraspolba (oroszul Тирасполь, románul Tiraspol) és Benderbe (oroszul Бендеры, románul Tighina) – nagyszámú orosz és ukrán munkás települt be, miközben a vidéki településeken moldáv/román nyelvű lakosság is élt. Az 1989-es szovjet népszámlálás szerint a Dnyeszter bal parti járásokban a moldávok aránya körülbelül 40%, az oroszoké és ukránoké együttesen mintegy 54% volt, de ezek az adatok a szovjet nemzetiségi besorolás logikáját tükrözik, nem pedig a mai önazonosítást (King 2000; Kolstø 2002). A nyelvtörvény 1989. augusztusi elfogadása – amely a moldáv (román) nyelvet tette hivatalossá, és a cirill írásról latin betűsre való áttérést irányozta elő – a Dnyeszter-melléki iparvárosok orosz ajkú elitjében a kirekesztéstől való félelmet erősítette. Ezt a félelmet a helyi gyárigazgatók és a szovjet hadsereg parancsnokai is felhasználták politikai mozgósításra.
A moldovai függetlenségi nyilatkozat előestéjén, 1990. szeptember 2-án a Dnyeszter-melléki képviselők kikiáltották a Dnyeszter Menti Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaságot, amelyet a Szovjetunión belül kívántak tartani, szemben a moldovai szuverenitási törekvésekkel. Ez a lépés a szovjet központi hatalom hallgatólagos támogatását bírta, és a térségben állomásozó szovjet 14. hadsereg felszerelése és személyzete is szerepet játszott a fegyveres szervezkedésben. A feszültség 1991–1992 folyamán fokozatosan fegyveres összecsapásokká eszkalálódott. Az 1992 tavaszára kialakult háború különösen Bender (Tighina) városánál volt véres, ahol a moldovai rendőri és katonai erők, valamint a transznisztriai milíciák és oroszországi önkéntesek (köztük kozákok) csaptak össze. A 14. hadsereg egységei – bár hivatalosan semlegesnek mondták magukat – tüzérségi támogatást nyújtottak a transznisztriai erőknek; a hadsereg parancsnoka, Alekszandr Lebed tábornok 1992 júniusában nyíltan beavatkozott a moldovai offenzíva megállítása érdekében.
A tűzszünetet 1992. július 21-én írták alá Moszkvában, orosz közvetítéssel. A megállapodás létrehozta a békefenntartó mechanizmust, amelyben orosz, moldovai és transznisztriai egységek vesznek részt, és amely a mai napig a Dnyeszter menti biztonsági zónát ellenőrzi. A háború halálos áldozatainak száma becslések szerint 700 és 1500 között mozog, de a pontos szám nem ismert, mert a felek eltérő adatokat közölnek, és a civil áldozatokat sem dokumentálták következetesen (OSCE 1993; Kaufman 1998). A fegyveres konfliktus lezárása nem politikai rendezést hozott, hanem a felek erőviszonyainak befagyasztását: Transznisztria megőrizte de facto ellenőrzését a Dnyeszter bal partjának nagy része és Bender város jobb parti hídfője felett, míg Moldova nem tudta visszaállítani alkotmányos fennhatóságát.
A Dnyeszter Menti Köztársaság a nemzetközi jog szerint Moldova területének része, de a moldovai központi kormány 1992 óta nem gyakorol ott tényleges hatalmat. A transznisztriai vezetés saját állami szimbólumokat, útlevelet, hadsereget és igazságszolgáltatást működtet, ám a területet egyetlen ENSZ-tagállam sem ismerte el, még Oroszország sem, amely ugyanakkor politikai, gazdasági és katonai támogatást nyújt. A nemzetközi közösség – az EBESZ, az EU és az Egyesült Államok – egységesen Moldova területi integritását ismeri el, és a konfliktust szuverenitás-vitának tekinti, nem pedig két egyenrangú fél harcának (EBESZ 2002; ICG 2004).
A tárgyalások 1992 után több csatornán folytak, de a legfontosabb keretté az 5+2 formátum vált. Ebben Moldova, Transznisztria, Oroszország, Ukrajna és az EBESZ vesz részt tárgyaló félként, míg az Európai Unió és az Egyesült Államok megfigyelőként van jelen. Az 5+2 formátum célja a transznisztriai konfliktus politikai rendezése Moldova területi integritásának megőrzése mellett, különleges jogállás biztosításával a régiónak. A tárgyalások azonban évtizedeken át nem vezettek átfogó megállapodáshoz. A legközelebb a 2003-as Kozak-memorandum (oroszul Меморандум Козака) került a megegyezéshez, amely egy aszimmetrikus föderációt hozott volna létre, és hosszú távú orosz katonai jelenlétet irányzott elő. Vlagyimir Voronin moldovai elnök az utolsó pillanatban – nyugati nyomásra és belpolitikai tiltakozások miatt – visszautasította a dokumentum aláírását, ami a tárgyalások tartós lehűléséhez vezetett (Nantoi 2005; Socor 2003).
A 2000-es évek közepétől a tárgyalások alacsony intenzitású technikai kérdésekre korlátozódtak: vasúti közlekedés, telefonkapcsolatok, mezőgazdasági földek használata a Dnyeszter jobb parti falvakban, valamint a latin írású moldovai iskolák működése Transznisztriában. Ez utóbbi ügy különösen feszültté vált 2004-ben, amikor a transznisztriai hatóságok megpróbálták bezáratni azokat az iskolákat, amelyek a moldovai tanterv szerint latin betűkkel tanították a román nyelvet. A nemzetközi nyomás hatására az iskolák működése ideiglenesen fennmaradt, de a kérdés a mai napig a konfliktus egyik jelképes eleme (OSCE 2005). A befagyott konfliktus tehát nem statikus állapot: a feszültség időszakosan kiéleződik, miközben a felek a status quót próbálják a maguk javára alakítani.
A transznisztriai államalakulat politikai berendezkedése kezdettől fogva erősen centralizált és a helyi biztonsági szolgálatok által ellenőrzött volt. A rezsim első elnöke, Igor Szmirnov 1991-től 2011-ig töltötte be a posztot, és személyes hatalmi hálózatot épített ki. Utódai, Jevgenyij Sevcsuk (2011–2016) és Vadim Krasznoszelszkij (2016 óta) formálisan választásokon nyerték el hivatalukat, de a választások tisztaságát a nemzetközi megfigyelők rendszeresen megkérdőjelezték, a független média és az ellenzéki csoportok mozgástere pedig erősen korlátozott (Freedom House 2020; Promo-LEX 2016). A Sheriff nevű cégcsoport, amely 1993-ban jött létre, mára a transznisztriai gazdaság meghatározó szereplőjévé vált: szupermarketek, benzinkutak, futballklub, médiavállalkozás és ipari üzemek tartoznak hozzá, és a cégcsoport tulajdonosi köre szorosan összefonódik a politikai elittel. A gazdasági hatalom koncentrációja miatt egyes elemzők vállalati államként (corporate state) írják le Transznisztriát (Munteanu 2016; ICG 2006).
A lakosság etnikai összetétele hivatalos transznisztriai adatok szerint – a 2015-ös népszámlálás alapján – körülbelül 34% orosz, 33% moldáv, 26% ukrán, a fennmaradó rész pedig más csoportokhoz (bolgárok, gagauzok, fehéroroszok, zsidók, romák) tartozik. Ezek az adatok azonban vitatottak, mert a népszámlálás módszertanát nem ellenőrizte független szerv, és a „moldáv” kategória használata politikai üzenetet hordoz: a transznisztriai hatóságok következetesen elkülönítik a moldáv identitást a román identitástól, és a cirill írású moldáv nyelvet hivatalos nyelvként kezelik. A közvélemény-kutatások szerint a lakosság jelentős része pragmatikusan viszonyul a status quóhoz: sokan rendelkeznek moldovai, román, orosz vagy ukrán állampolgársággal is, és a mindennapi életben az államhatalom megosztottsága egyszerre jelent bizonytalanságot és lehetőséget (Kolstø 2002; OSCE 2012).
Gazdaságilag Transznisztria erősen függ Oroszországtól, különösen a földgázellátásban. A terület évtizedeken át gyakorlatilag ingyen vagy erősen támogatott áron kapott orosz gázt, miközben a felhalmozott adósságot nem fizette meg. A Dnyeszter-menti Cuciurgani (Moldavszkaja GRESz) erőmű az orosz gáz felhasználásával villamos energiát termelt, amelyet Moldovának értékesített, így a transznisztriai rezsim jelentős bevételre tett szert, a moldovai állam pedig gyakorlatilag finanszírozta a szakadár terület működését. Ez a függőségi viszony a 2022-es energiaválságban vált kritikussá, amikor Oroszország korlátozta a gázszállításokat, és Moldova kénytelen volt alternatív beszerzéseket keresni, ami a transznisztriai gazdasági modell fenntarthatóságát is megkérdőjelezte (IEA 2023; Reuters 2022). A transznisztriai külkereskedelem nagy része az Európai Unióval bonyolódik, ami paradox módon a de facto állam gazdasági integrációját jelenti abba a nemzetközi rendbe, amely politikailag elutasítja létezését.
Az emberi jogi helyzet Transznisztriában rendszeresen kritika tárgya. A nemzetközi jelentések szerint a sajtószabadság korlátozott, a civil szervezetek zaklatásnak vannak kitéve, és a biztonsági szolgálatok gyakran önkényesen járnak el. A moldovai állampolgárok számára a transznisztriai hatóságok által kiállított dokumentumokat Moldova nem ismeri el, ami a lakosok mindennapi életét – utazás, ingatlantulajdon, oktatás – bonyolítja. Ugyanakkor a moldovai kormány a 2010-es évektől lehetővé tette, hogy a transznisztriai lakosok moldovai útlevelet kapjanak, és sokan élnek is ezzel a lehetőséggel, hogy az EU-ba utazhassanak vagy munkát vállalhassanak. Ez a kettős kötődés tovább árnyalja a konfliktus természetét: a lakosság egy része nem elsősorban ideológiai, hanem gyakorlati okokból alkalmazkodik a megosztottsághoz (Bucataru 2018; OSCE 2019).
A gagauzok török nyelvű, ortodox keresztény népcsoport, amelynek eredete vitatott: egyes elméletek szerint középkori török törzsek leszármazottai, mások szerint a bolgár-török kultúrkörből eredeztethetők. A mai Gagauzia területére a 18–19. század fordulóján települtek be, miután az Orosz Birodalom annektálta Besszarábiát (Basarabia), és a Bugeac (Budzsák) sztyeppét korábban lakó nogáj tatárokat elűzték. A gagauzok falvai a mai Ukrajna területéről és a Duna-delta vidékéről telepített telepesekkel együtt alakultak ki, és a közösség nyelvileg elkülönült a román és orosz többségtől, vallásilag viszont az ortodox egyházhoz kötődött. A 20. században a gagauz identitás megőrzése a szovjet nemzetiségpolitika keretei között zajlott: a gagauz nyelvet 1957-ben ismerték el írott nyelvként, és a Moldáv SZSZK-ban gagauz nyelvű oktatás és kulturális intézmények jöttek létre (Guboglo 1996; Menz 2007).
A szovjet rendszer késői szakaszában, az 1980-as évek végén a gagauz értelmiség körében megerősödött az autonómia iránti igény, párhuzamosan a moldovai nemzeti mozgalommal. A gagauz vezetők attól tartottak, hogy a moldovai függetlenség és az esetleges román egyesülés a gagauz nyelvi és kulturális jogok felszámolásához vezet. 1990 augusztusában Komratban (gagauzul Komrat, oroszul Комрат, románul Comrat) kikiáltották a Gagauz Köztársaságot, amely a Szovjetunión belül kívánt maradni. A moldovai hatóságok ezt a lépést illegitimnek nyilvánították, de a feszültség nem eszkalálódott polgárháborúvá, részben azért, mert a gagauz területek nem rendelkeztek számottevő katonai kapacitással, és a moldovai kormány is tartózkodott a fegyveres beavatkozástól. A tárgyalások eredményeként 1994. december 23-án a moldovai parlament elfogadta a Gagauzia különleges jogállásáról szóló törvényt, amely létrehozta a Gagauz Yeri (gagauz föld) autonóm területi egységet. A törvény Gagauziának saját parlamentet (Halk Topluşu, azaz „népi gyűlés”), végrehajtó vezetőt (başkan) és nyelvi jogokat biztosított. A törvény továbbá rögzítette, hogy Gagauzia népszavazást tarthat a függetlenségről, ha Moldova állami státusza megváltozna – ezt a rendelkezést általában arra az esetre értelmezik, ha Moldova egyesülne Romániával (OSCE 1995; Neukirch 1996).
Gagauzia autonómiája csökkentette a nyílt konfliktus kockázatát, de nem szüntette meg a feszültséget a központi kormány és a régió között. Gagauzia lakossága nagyjából 130 ezer fő, többségük gagauz, de jelentős bolgár, orosz, ukrán és roma kisebbség is él a területen. A régió gazdaságilag Moldova egyik legszegényebb térsége, és a gagauz elit hagyományosan Oroszországot tekinti stratégiai partnernek. A 2000-es években a gagauz vezetés többször szembekerült a moldovai központi kormánnyal a nyelvhasználat, a költségvetési transzferek és a hatáskörök értelmezése miatt. A 2014. február 2-i népszavazás a feszültség csúcspontja volt: a gagauz hatóságok két kérdést bocsátottak szavazásra. Az egyik arról kérdezte a választókat, hogy Moldova az Európai Unióhoz vagy az Oroszország által vezetett vámunióhoz csatlakozzon-e; a másik arról, hogy Gagauzia kikiálthassa-e függetlenségét, ha Moldova elveszíti szuverenitását (például Romániával egyesül). A hivatalos gagauz adatok szerint a részvétel körülbelül 70% volt, a szavazók több mint 95%-a a vámuniót és a függetlenségi jogot támogatta. A moldovai alkotmánybíróság a népszavazást jogilag érvénytelennek minősítette, mert az a moldovai alkotmányos renddel ellentétes hatáskört gyakorolt, és a központi kormány nem ismerte el eredményét (RFE/RL 2014; Venice Commission 2015). Ennek ellenére a szavazás politikai jelentősége nagy volt: megmutatta, hogy a gagauz választók többsége elutasítja a moldovai EU-integráció irányát, és hogy a régióban erős az orosz befolyás. A 2014 utáni években a moldovai kormányok – különösen a 2020-ban hivatalba lépett, EU-párti Maia Sandu elnök vezetése alatt – igyekeztek párbeszédet folytatni Gagauziával, de a bizalom továbbra is törékeny. A gagauz politikai elit egy része nyíltan Moszkva-barát narratívát képvisel, és a régióban a moldovai központi intézmények legitimitása alacsony (Cenușă 2021; Freedom House 2022).
Moldova alkotmánya semlegességet deklarál, ami azt jelenti, hogy az ország nem csatlakozhat katonai szövetséghez. Ez a rendelkezés azonban nem akadályozta meg, hogy Moldova a 2000-es évek óta fokozatosan közeledjen az Európai Unióhoz és a NATO-hoz, elsősorban biztonságpolitikai párbeszéd és békepartnerségi programok formájában. A transznisztriai konfliktus ugyanakkor súlyos biztonsági kihívást jelent: a területen orosz katonai egységek állomásoznak. A szovjet 14. hadsereg jogutódjaként az Oroszországi Csapatműveleti Csoport (oroszul Оперативная группа российских войск, OGRF) feladata a Cobasna (Kolbaszna) község melletti hatalmas lőszer- és fegyverraktár őrzése. A raktárban tárolt lőszer mennyiségére vonatkozó becslések széles skálán mozognak, általában több tízezer tonnára teszik, de a pontos mennyiség nem ellenőrizhető, mert nemzetközi megfigyelők évtizedek óta nem férhetnek hozzá. A raktár biztonsági kockázata jelentős: egy baleset vagy robbanás súlyos környezeti és humanitárius katasztrófát okozhatna a Dnyeszter mentén (ICG 2019; OSCE 2020). Az orosz „békefenntartó” kontingens létszámát nemzetközi becslések 1000–1500 főre teszik, de ez a szám változó és nem átlátható; a moldovai kormány következetesen a külföldi csapatok kivonását követeli, amit Oroszország elutasít.
A 2022. február 24-i orosz invázió Ukrajna ellen alapvetően megváltoztatta Moldova és Transznisztria biztonsági környezetét. Moldova – bár katonailag semleges – határozottan elítélte az agressziót, és nagyszámú ukrán menekültet fogadott be: 2022 tavaszán a lakossághoz viszonyított menekültarány Moldova volt az egyik legmagasabb Európában. A háború a transznisztriai konfliktust is új megvilágításba helyezte. 2022. április végén robbanások történtek Transznisztriában, többek között a „belügyminisztérium” épületénél és rádióantennáknál, valamint egy katonai létesítménynél. Az elkövetők kiléte máig vitatott: Moldova és Ukrajna orosz provokációt gyanított, míg a transznisztriai hatóságok ukrán diverzánsokat vádoltak. A robbanások nem eszkalálódtak háborúvá, de felhívták a figyelmet a régió törékenységére, és megerősítették azt a félelmet, hogy Oroszország a transznisztriai jelenlétet felhasználhatja Moldova destabilizálására vagy egy újabb front megnyitására (Wolff 2022; Coalson 2022).
Az ukrajnai háború a tárgyalási folyamatot gyakorlatilag leállította. Az 5+2 formátum 2022 óta nem ülésezik, mert Oroszország és Ukrajna háborúban áll, és a formátum két kulcsszereplője közötti együttműködés lehetetlenné vált. Emellett az EBESZ tevékenysége is politikai akadályokba ütközik, mivel Oroszország a szervezetben blokkolja a mandátumok meghosszabbítását. Moldova ugyanakkor az EU-val való társulási megállapodás és a 2022-ben megszerzett EU-tagjelölti státusz révén a nyugati integráció felé mozdult el. Az EU és Moldova közötti biztonsági együttműködés erősödött, és az EU határőrizeti missziója (EUBAM) továbbra is a moldovai-ukrán határ ellenőrzését segíti, beleértve a transznisztriai szakaszt is. A transznisztriai rezsim a háború kezdete óta óvatos, hivatalosan semleges álláspontot képvisel, de gazdasági és politikai függősége Oroszországtól változatlan. A 2022 utáni energiaválság különösen élesen mutatta meg ezt a függőséget: amikor Oroszország 2025 januárjában leállította a gázszállítást, a transznisztriai ipar leállt, és a régió súlyos energiahiányt szenvedett, ami újabb nyomást gyakorolt a moldovai kormányra, hogy a területet humanitárius segélyben részesítse (Reuters 2025; EU NEIGHBOURS 2025). Ez a fejlemény arra is rávilágított, hogy a befagyott konfliktus gazdasági kölcsönhatásai nem szüntethetők meg egyoldalú lépésekkel, és hogy a Dnyeszter mindkét partján élők sorsa szorosan összefonódik.
Transznisztria nem egyedülálló a posztszovjet térségben: hasonló de facto államalakulatok jöttek létre Abháziában, Dél-Oszétiában és Hegyi-Karabahban (amely 2023-ban azerbajdzsáni katonai győzelem következtében megszűnt). A transznisztriai eset azonban több szempontból is eltér ezektől. Egyrészt a konfliktus nem elsősorban etnikai jellegű: a Dnyeszter-melléki lakosság etnikailag heterogén, és a szembenállás fő törésvonala a szovjet ipari-urbanizált társadalom és a moldovai nemzetépítő projekt között húzódik. Másrészt Transznisztria a hidegháború utáni európai biztonsági architektúra egyik legrégebben fennálló befagyott konfliktusa, amelynek rendezése a mai napig megoldatlan. A befagyott konfliktus fogalma – ahogyan a szakirodalom használja – nem azt jelenti, hogy a helyzet változatlan: a felek folyamatosan alkudoznak, a status quo időnként kiéleződik, és a nemzetközi környezet változásai újra és újra átalakítják a konfliktus dinamikáját (Broers 2013; Tocci 2008). Moldova számára a transznisztriai rendezés kulcskérdése az EU-integráció szempontjából is: az EU-tagjelölti státusz elnyerésével a moldovai kormány abban érdekelt, hogy a területi integritás kérdését a csatlakozási folyamat keretében kezelje, de a konfliktus rendezése nélkül a teljes jogú tagság politikai akadályokba ütközhet.
A jelen alfejezet elsősorban nemzetközi szervezetek – az EBESZ, az Európai Unió, az ENSZ – jelentéseire, moldovai és transznisztriai hivatalos dokumentumokra, népszámlálási adatokra, valamint nemzetközi sajtóbeszámolókra és akadémiai irodalomra támaszkodik. Az állítások közötti forráskritikai különbségtétel elengedhetetlen. Dokumentált ténynek tekinthetők például a tűzszüneti megállapodás dátuma, a Gagauzia autonómiáját létrehozó törvény elfogadása, a 2014-es gagauz népszavazás megtartása és a 2022-es robbanások eseménye. Becslésnek minősülnek a háború áldozatainak száma, a transznisztriai lakosság etnikai összetétele, a cobasnai lőszerraktár készlete és az orosz kontingens létszáma, mivel ezek az adatok ellenőrizetlenek vagy módszertanilag vitatottak. Vitatott értelmezés a konfliktus alapvető okainak meghatározása: egyes szerzők a szovjet ipari elit hatalmi érdekeit, mások az etnikai önazonosítás és a nyelvi jogok szerepét emelik ki. Emlékezetpolitikai állítás a háború áldozatainak ábrázolása Moldovában és Transznisztriában, ahol a hivatalos narratívák eltérően emlékeznek meg az 1992-es eseményekről. A 2022 utáni fejlemények – különösen az energiaellátás, a tárgyalások állapota és a biztonsági helyzet – gyorsan változnak, ezért az itt közölt adatok a könyv lezárásának időpontjában (2026) érvényes konszenzust tükrözik, de a későbbi változások ellenőrzést igényelnek.