Az oszmán–habsburg versengés a 16–18. században nem egyszerűen két nagyhatalom konfliktusa volt: Havasalföldet, Moldvát és Erdélyt ütközőzónává alakította, és eltérő politikai, vallási és gazdasági modelleket kényszerített a térség társadalmaira. A középkori előzményekhez képest – amelyeket az előző alfejezet Erdély és a Magyar Királyság kapcsolatán keresztül mutatott be – a kora újkorban a régió már nem csupán egy magyar királyságon belüli periféria volt, hanem a Balkán felé terjeszkedő Oszmán Birodalom és a közép-európai dinasztikus hatalmakat egyesítő Habsburg Monarchia közötti, többszörösen megosztott térség. Az itt élő, a korabeli forrásokban gyakran vlahoknak/oláhoknak nevezett román nyelvű lakosság, a bojárok, a görög kereskedők, a szász városi polgárság, a székelyek és más csoportok nem kész nemzeti identitásokkal léptek be ebbe a korszakba; a mai nemzeti kategóriák visszavetítése félrevezető lenne. Az alábbiakban először az oszmán vazallusi rendszert vizsgáljuk, majd Erdély két birodalom közötti helyzetét, a Habsburg-Erdély berendezkedését, végül a fanarióta korszakot. A cél annak megértése, hogy ez a két modell – az oszmán ütközőállami autonómia és a Habsburg tartományi integráció – milyen kereteket szabott a 19. századi nemzeti mozgalmak számára.
A 15. század végétől Havasalföld (románul: Țara Românească; oszmán-törökül: Eflak) és Moldva (románul: Moldova; oszmán-törökül: Boğdan) fokozatosan az Oszmán Birodalom (oszmán-törökül: Devlet-i ʿAlīye-yi ʿOsmānīye) adófizető vazallus államaivá váltak. Ez a folyamat nem egyszeri hódítással, hanem hosszabb, katonai és diplomáciai nyomással zajlott; a fejedelemségek formális belső autonómiájukat megőrizték, de a szultán hatalma alá kerültek. Az oszmán adminisztráció a két fejedelemséget gyakran együttesen „a két ország” (oszmánul: memleketeyn) kifejezéssel illette, jelezve, hogy bár különálló egységek, a birodalom peremén hasonló jogállással rendelkeztek.
A vajda (románul: domn vagy voievod; oszmánul: voyvoda) volt az uralkodói cím. A vajdát elvileg a bojárok (románul: boier) tanácsa választotta, a gyakorlatban azonban a 16. századtól a szultáni megerősítés döntővé vált. A kinevezés rendszerint jelentős összeg – a trónért fizetett „ajándék” vagy váltság – ellenében történt, ami a hivatali idő alatt az adóztatás fokozására ösztönzött. A vajdák uralkodása gyakran rövid volt; a 17–18. században sok uralkodó csupán néhány évig maradt hatalmon, mielőtt leváltották vagy meggyilkolták. Ezt a bizonytalanságot a bojári csoportok közötti versengés és a szultáni kegy keresése is erősítette.
A legfontosabb kötelezettség a harács (románul: haraci; oszmán-törökül: haraç) éves fejadó volt, amelyet a fejedelemségek pénzben vagy terményben fizettek. A harács összege időről időre változott; a fennmaradt oszmán adóösszeírások (defterek) alapján a terhelés a 16. század közepétől folyamatosan emelkedett, bár a pontos összegeket a kutatók eltérően becsülik. Az adó mellett a fejedelemségek kötelesek voltak élelmiszert – különösen gabonát, juhot, mézet és viaszt – szállítani Konstantinápolyba, és az oszmán hadjáratok idején katonai segédcsapatokat vagy szállítókapacitást biztosítani. A kereskedelem irányát is az oszmán piac igényei határozták meg: a dunai kikötők, például Giurgiu, Brăila, később Turnu és Isaccea oszmán ellenőrzés alatt álltak, és a belső területekről ide áramló áru az Oszmán Birodalom ellátását szolgálta.
Az oszmán fennhatóság jogi kerete az iszlám jogban gyökerezett, amely a nem muszlim dhimmi közösségek számára védett, de alárendelt státuszt írt elő. A román fejedelemségek azonban sajátos esetet képeztek: területükön nem vezették be a timár-rendszert, mint a közvetlenül meghódított balkáni tartományokban, és a belső közigazgatás, az ortodox egyház, valamint a bojári hierarchia nagyrészt fennmaradt. Ez nem jelentett teljes mentességet az oszmán nyomás alól: a vajdai udvarokban időnként oszmán tisztviselők is jelen voltak, és a szultáni rendeletek (firmanok) közvetlenül szabályozták a fejedelemségek külkapcsolatait, adóztatását és örökösödését.
A mindennapi életben az oszmán jelenlét földrajzilag egyenetlen volt. A Duna menti városokban és erődökben oszmán helyőrségek, kereskedők és hivatalnokok éltek, mecsetek és bazárok épültek. A belső, hegyvidéki vagy távoli falvakban viszont a közvetlen oszmán ellenőrzés alig érvényesült; ott a helyi bojárok és kolostorok közvetítették az adóztatást és az igazságszolgáltatást. A paraszti terhek így kettőssé váltak: a központi állami adók mellett a földesúri járadékok és a robot is növekedett. A korabeli források – vajdai oklevelek, bojári periratok, utazók beszámolói – gyakran panaszkodnak a szökött jobbágyokra, ami a terhelés súlyosságára utal. A román fejedelemségekben a roma (cigány) lakosság egy része ebben az időszakban rabszolgasorban élt; a rabszolgatartás a helyi társadalomban is gyökerezett, de az oszmán kereslet – különösen a háztartási rabszolgák és mesteremberek iránt – tovább mélyítette ezt a rendszert.
Az oszmán vazallusi rezsim tehát nem egységes „elnyomás” volt, hanem olyan hatalmi egyensúly, amelyben a helyi elitek – a bojárok, a főpapok, a nagykereskedők – jelentős autonómiát és jövedelmet őrizhettek meg, miközben a paraszti lakosság terhei növekedtek. Ezt az értelmezést a modern román történetírás egy része vitatja, hangsúlyozva az oszmán gazdasági kizsákmányolás súlyát; más kutatók viszont arra mutatnak rá, hogy a fejedelemségek a birodalmi peremen viszonylagos belső szabadságot élveztek, és kereskedelmi hálózataik révén bekapcsolódtak a Földközi-tenger keleti medencéjének gazdaságába.
A 16. század elején Erdély még a Magyar Királyság része volt, de a mohácsi csata (1526) és a magyar állam összeomlása után a térség kettős függőségbe került. A Habsburgok a magyar korona örököseiként igényt tartottak Erdélyre, miközben az Oszmán Birodalom a területet saját vazallusának tekintette. A kettős nyomás közepette az erdélyi rendek – a magyar nemesség, a székelyek és a szászok – saját fejedelemség kiépítésébe kezdtek, amely 1541-től, Buda oszmán elfoglalása után formálisan is elszakadt a Magyar Királyságtól, és az oszmán szultán fennhatósága alatt álló, de belső autonómiával rendelkező állammá vált.
Ez a státusz azonban nem jelentett egyértelmű oszmán orientációt. Az erdélyi fejedelmek – Báthory István, Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György – gyakran egyensúlyoztak a két nagyhatalom között. Bethlen Gábor (1613–1629) például a harmincéves háborúban többször indított Habsburg-ellenes hadjáratot, miközben ügyelt arra, hogy az oszmán szultán vazallusi hűségét ne veszítse el. Ez a politika lehetővé tette, hogy Erdély – bár adót fizetett a Portának – a közép-európai protestáns rendi mozgalmak egyik bázisává váljon, és a 17. században jelentős diplomáciai mozgástérre tegyen szert.
A Habsburg–oszmán háborúk (1593–1606, 1663–1664, 1683–1699) rendszeresen érintették Erdélyt. A tizenöt éves háború idején az oszmán és Habsburg csapatok, valamint a hozzájuk csatlakozó erdélyi csoportok többször feldúlták a vidéket; a zsitvatoroki béke (1606) nem oldotta meg a területi kérdést, csupán ideiglenes status quót rögzített. A 17. század végén azonban a Szent Liga háborúja (1683–1699) döntő fordulatot hozott: a Habsburgok a kahlenbergi győzelem (1683) után fokozatosan kiszorították az oszmán erőket a Magyar Királyság területéről, és 1699-ben a karlócai béke Erdélyt a Habsburg Monarchiához csatolta. Ezzel a fejedelemség több mint másfél évszázados oszmán vazallusi státusza véget ért.
Az erdélyi román nyelvű lakosság ebben az időszakban politikai jogok nélkül élt. Az erdélyi rendi alkotmány a „három nemzet” – a magyar nemesség, a székelyek és a szászok – rendszerére épült, amely a románokat, bár többséget alkottak, kirekesztette a hatalomból. A 17. században az ortodox egyház is csak megtűrt vallásnak számított. Ez a rendi kirekesztettség a későbbi nemzeti mozgalmak egyik meghatározó sérelmévé vált, amit a Habsburg-uralom részben módosított, részben új formában örökített tovább.
A karlócai béke után Erdély a Habsburg Monarchia (németül: Habsburgermonarchie; latinul: Monarchia Habsburgensis) tartományává vált, de a bécsi udvar nem számolta fel azonnal a rendi berendezkedést. Az 1691-ben kibocsátott Diploma Leopoldinum megerősítette a rendi kiváltságokat, ugyanakkor bevezette a Habsburg adminisztrációt és katonai jelenlétet. A 18. században Erdély a Habsburg központosító politikák kísérleti terepe lett, különösen Mária Terézia és II. József uralkodása alatt.
Az egyik legjelentősebb vallási változás a görögkatolikus (unitus) egyház létrejötte volt. Az 1698–1701 közötti gyulafehérvári zsinatokon a román ortodox papság egy része elfogadta a római pápával való uniót, megtartva a bizánci rítust. Ezt a Habsburgok aktívan támogatták, mert a katolikus egyházhoz kapcsolódó román papság lojálisabb közvetítőnek bizonyult, és az unió révén a román értelmiség egy része hozzáférést kapott a nyugati oktatáshoz és hivatali pályákhoz. A görögkatolikus egyház azonban nem vált a teljes román lakosság egyházává: sok ortodox közösség ellenállt az uniónak, és a két egyház közötti versengés a 18. században végig fennmaradt. A kortárs forrásokban az unió erőszakkal vagy meggyőzéssel történő kikényszerítése eltérően jelenik meg; a történettudományban mindmáig vita tárgya, hogy mennyire volt alulról jövő vagy felülről irányított folyamat.
A Habsburg-uralom alatt a jobbágyság szabályozása is új kereteket kapott. A 18. századi urbáriumok és II. József jobbágyrendeletei igyekeztek rögzíteni a földesúri terheket, ami egyes román paraszti közösségek számára bizonyos védelmet jelentett, de a politikai emancipációt nem hozta el. II. József türelmi rendelete (1781) az ortodoxok szabad vallásgyakorlatát is elismerte, ami tovább lazította a rendi kirekesztést. Mindezek a reformok azonban nem szüntették meg a három nemzet politikai monopóliumát; a románok továbbra sem kaptak rendi képviseletet. A felvilágosult abszolutizmus így egyszerre javított a román alattvalók jogi helyzetén és konzerválta a későbbi nacionalista sérelmek alapjait.
A 18. század elején az oszmán kormányzat gyökeres változást vezetett be Havasalföld és Moldva uralkodói kinevezésében. A fanarióta (görögül: Φαναριώτης, Phanariótis) kifejezés a konstantinápolyi Phanar negyedből származó görög vagy hellenizált ortodox családokat jelölte, amelyek magas oszmán hivatali pozíciókat töltöttek be. A Prut-menti hadjárat (1711) kudarca – amelyben Dimitrie Cantemir moldvai vajda átállt Nagy Péter orosz cár oldalára – meggyőzte a Portát arról, hogy a helyi vajdák lojalitása nem megbízható. A szultán ezért a fanarióta családok közül nevezett ki vajdákat; a rendszer Moldvában 1711-től, Havasalföldön 1716-tól vált általánossá, bár a pontos kezdő időpont a szakirodalomban vitatott.
A fanarióta rezsim jellemzője a rövid, gyakran pár éves uralkodás volt, mivel a trón megszerzése rendkívül magas összegbe került, amelyet a kinevezett vajda igyekezett minél gyorsabban visszanyerni. Ez az adóztatás intenzívebbé válásához és a korrupció növekedéséhez vezetett. A bojári hierarchia átalakult: a hagyományos helyi családok egy része elvesztette befolyását, miközben görög udvari hivatalnokok, kereskedők és egyházi tisztségviselők emelkedtek fel. A görög nyelv az udvar és a műveltség elsődleges közvetítőjévé vált, a fejedelemségek elitjei gyakran kétnyelvűek lettek. Ez a görög kulturális befolyás később a román nemzeti ébredés egyik célpontjává vált, amikor a 19. századi értelmiség az „idegen fanarióták” koraként emlékezett vissza rá.
A fanarióta korszak megítélése a történettudományban élesen vitatott. A 19. századi román nemzeti történetírás a korszakot a nemzeti hanyatlás időszakaként ábrázolta, amelyben a görög elit kizsákmányolta a román parasztságot és akadályozta a nemzeti fejlődést. Az újabb kutatások ugyanakkor rámutatnak arra, hogy a fanarióta vajdák több modernizációs reformot is bevezettek: adóügyi kodifikációt, jogi szabályozást, iskolák és kórházak alapítását, és a fejedelemségek bekapcsolását a balkáni és mediterrán kereskedelembe. A két értelmezés nem zárja ki egymást: a reformok valóban léteztek, de hasznuk elsősorban az udvar és a városi kereskedőréteg számára jelentkezett, miközben a paraszti terhek – a fennmaradt adóösszeírások és panaszlevelek tanúsága szerint – növekedtek.
A 18. században a fejedelemségek többször is hadszíntérré váltak az orosz–oszmán–Habsburg háborúkban. Az orosz csapatok időnként megszállták Moldvát és Havasalföldet, ami a lakosság számára rekvirálást, erőszakot és járványokat hozott. A háborúk területi változásokat is eredményeztek: 1775-ben a Habsburgok magukhoz csatolták Bukovina (románul: Bucovina) északi részét, ami addig Moldvához tartozott. Ez a veszteség a román fejedelemségek területi integritásának első jelentős megcsonkítása volt, és hozzájárult a nagyhatalmi beavatkozásokkal szembeni sérelmi emlékezet kialakulásához. A 19. század elején, 1812-ben pedig Besszarábia (románul: Basarabia) került Oroszországhoz, de ez már a fanarióta korszak végének időszakára esik, és a következő alfejezet témája lesz.
A fanarióta rezsim 1821-ben ért véget, amikor a görög szabadságharc kitörésével párhuzamosan Tudor Vladimirescu felkelése Havasalföldön megrendítette az oszmán–fanarióta hatalmat. A felkelés kettős jelleggel bírt: egyszerre irányult a fanarióta elit ellen és fejezte ki a paraszti és alsóbb bojári rétegek elégedetlenségét. Bár Vladimirescu mozgalmát vérbe fojtották, a Porta hamarosan visszatért a helyi vajdák kinevezéséhez, ami a fanarióta rendszer végét jelentette. A korszak lezárása azonban nem hozta el automatikusan a nemzeti emancipációt; az 1820-as évektől a román fejedelemségek a nagyhatalmi gyámság új formái alá kerültek.
A 16–18. századi oszmán–habsburg versengés tehát két, alapjaiban eltérő politikai modellt hozott létre a mai Románia területén. Havasalföld és Moldva – bár oszmán vazallusként adót fizettek és külpolitikájukban alávetettek voltak – megőrizték belső autonómiájukat, ortodox egyházukat és bojári intézményeiket; a fanarióta korszak ezt az autonómiát görög közvetítésű, centralizáltabb igazgatással töltötte ki. Ezzel szemben Erdély a Habsburg Monarchia tartományává vált, ahol a rendi kiváltságok fennmaradtak, de a román lakosság továbbra sem kapott politikai képviseletet; a görögkatolikus egyház létrejötte ugyanakkor új utakat nyitott a román értelmiség képzése és mobilizációja előtt. A két modell öröksége a 19. században eltérő nemzeti stratégiákat eredményezett: a fejedelemségekben a bojári reformerek és a görög befolyás elleni fellépés, Erdélyben pedig a rendi sérelmek és az egyházi iskolák köré szerveződő román mozgalom vált meghatározóvá. Ezt a folyamatot a következő alfejezet tárgyalja.
Az oszmán fennhatóság rekonstrukciójához elsősorban a szultáni kancellária adóösszeírásai (defterek), vajdai oklevelek, bojári periratok és a moldvai/havasalföldi krónikák (például Grigore Ureche, Miron Costin művei) állnak rendelkezésre. Az erdélyi 16–17. századi történetére az erdélyi országgyűlési iratok, a fejedelmi udvarok levelezése és a Habsburg udvari kancellária feljegyzései a legfontosabb források. A fanarióta korszakról a bojári krónikák mellett a szultáni rendeletek, a konstantinápolyi patriarchátus iratai és nyugati utazók beszámolói tájékoztatnak.
Számos bizonytalanság terheli az értelmezést. A harács és a paraszti terhek pontos mértékét a források eltérően közlik; a lakosságszámra vonatkozó becslések széles skálán mozognak, ezért a 16–18. századi demográfiai állításokat óvatosan kell kezelni. A fanarióta rezsim értékelése – mint említettük – éles vita tárgya: a nemzeti történetírás hagyományos negatív képe és a modernizációs folyamatokat hangsúlyozó revíziós iskola között máig nincs konszenzus. A görögkatolikus egyház létrejöttének körülményei is forrástól függően erőszakos kényszerként vagy fokozatos meggyőzésként jelennek meg; a 18. századi oszmán–habsburg háborúk mindennapi hatása pedig a szűkös paraszti források miatt nehezen rekonstruálható. A nemzeti sérelmi emlékezet – különösen Bukovina 1775-ös elvesztése kapcsán – erősen színezi a későbbi történetírást, ezért a korszak leírásánál különösen fontos a dokumentált tények és az emlékezetpolitikai értelmezések szétválasztása.