Erdély a kelet-közép-európai régió egyik legösszetettebb történeti képződménye: olyan terület, ahol a magyar királyi hatalom, a helyi rendi intézmények, a székely és szász közösségek, valamint a román lakosság sajátos együttélése a középkortól kezdve eltérő fejlődési pályát hozott létre, mint amit a szomszédos Havasalföld és Moldva bejárt. Míg a Kárpátoktól délre és keletre fekvő fejedelemségek a 14. századtól oszmán nyomás alatt formálódtak, Erdély a Magyar Királyság keretei között, később pedig önálló fejedelemségként vált a térség politikai, vallási és etnikai laboratóriumává. E fejezet azt vizsgálja, milyen intézmények alakították Erdélyt a középkorban és a kora újkorban, hogyan kapcsolódott a Magyar Királysághoz, és milyen szerepet játszottak a székelyek, a szászok és a románok ebben a rendi világban. A fejezet szorosan kapcsolódik az előző, Havasalföld és Moldva kialakulását tárgyaló részhez, hiszen a három románlakta terület eltérő intézményi öröksége éppen az itt bemutatott folyamatokból érthető meg.
A honfoglaló magyar törzsek a 10. század végén és a 11. század elején fokozatosan ellenőrzésük alá vonták a Kárpát-medence keleti medencéit. Az erdélyi sóbányák és a hegyeken átvezető kereskedelmi utak stratégiai jelentősége miatt az Árpád-házi királyok már I. (Szent) István (1000/1001–1038) korától törekedtek a terület betagolására. A korai magyar jelenlét régészeti nyomai – elsősorban a honfoglalás kori temetkezések, valamint a 11. századi várispánsági központok – arra utalnak, hogy a magyar hatalom először a Maros, a Kis-Szamos és a Szamos völgyében szilárdult meg. A folyamat jellegére és ütemére vonatkozóan azonban nincs egyetértés a kutatásban: egyes történészek gyors katonai hódítást, mások hosszabb, a helyi szláv és román népességgel való együttéléssel járó fokozatos integrációt valószínűsítenek. A források szűkössége miatt mindkét értelmezés rekonstrukciónak tekintendő, nem dokumentált ténynek.
A 11. század végétől Erdély a Magyar Királyság keleti határvidékét alkotta, ahol a királyi hatalom sajátos adminisztratív egységet hozott létre: az erdélyi vajdaságot (woywoda Transsilvanus). A vajda a király által kinevezett, a terület katonai és igazságszolgáltatási ügyeiért felelős méltóság volt, akinek hatásköre azonban korántsem terjedt ki az egész területre. A 13. századtól a vajda mellett a erdélyi püspökség (Gyulafehérvár, latinul Alba Iulia) képviselte az egyházi hierarchiát, a vármegyék pedig a nemesi vármegyei igazgatás alapegységeit alkották. Az erdélyi vármegyék – mint Kolozs, Doboka, Torda, Fehér, Hunyad, Küküllő – a magyarországi gyakorlatot követték, de a határvidéki viszonyok miatt itt a királyi szerviensekből és várjobbágyokból származó helyi nemesség korábban és erőteljesebben szervezte meg önálló intézményeit.
A tatárjárás (1241–1242) megrázta a királyságot, de Erdélyben a pusztítás mértéke a kutatás szerint egyenetlen volt: a szász városok egy részét a korabeli források súlyosan érintettként írják le, míg a hegyvidéki székely és román települések valószínűleg kevésbé szenvedtek. A tatárjárást követő újjáépítés során IV. Béla király tudatosan erősítette a határvédelmet, és ekkor gyorsult fel a szászok betelepítése, valamint a székelyek határőr szerepének intézményesülése. Az 1247-ben a johannita lovagrendnek tett királyi adománylevél, amely a havasalföldi és kun területekre is kiterjedt volna, fontos elsődleges forrás a korszak hatalmi viszonyaira, bár a terv végrehajtása nem valósult meg. A 13. század második felétől Erdély belső szerkezete egyre markánsabban háromosztatúvá vált: a vármegyei nemesség, a székely székek és a szász székek rendszere.
A székelyek (székelyek, latinul Siculi) a magyar nyelvű, sajátos jogállású határőr közösséget alkottak, amelynek eredete a középkori hagyományban a hun–magyar rokonság mítoszához kapcsolódott. A modern történetírás ezt a hagyományt nem tekinti bizonyítottnak; a székelyek eredetére vonatkozóan nincs dokumentált konszenzus. Annyi bizonyos, hogy a 13. századtól a székelyek a keleti és délkeleti Kárpátok belső oldalán, a mai Székelyföldnek nevezett területen szerveződtek, és katonai szolgálat fejében kollektív szabadságjogokat élveztek. A 14. századi oklevelek a székelyeket már mint a királyi hadsereg könnyűlovas csapatainak adó, külön jogállású csoportját írják le.
A székely társadalom és közigazgatás alapegysége a szék (sedes, székely szék) volt, amelyek közül a fontosabbak – Maros, Udvarhely, Csík, Háromszék, Kézdi, Orbai, Sepsi – a 14–15. században szilárdultak meg. Minden szék élén a székbíró (iudex sedis) állt, akit a közösség választott, bár a királyi megerősítés gyakorlata változó volt. A székelyek a királynak közvetlenül, nem a vajdának voltak alárendelve, és mentesültek a vármegyei nemesség által fizetett rendes adók egy része alól. Ez a kiváltságrendszer azonban nem statikus: a 15. században a székely társadalom belső rétegződése – a gazdagabb lófők (primores), a középréteg (lófő alatt álló szabad székelyek) és a szolgálónép közötti különbségek – feszültségeket szült. Az 1465-ös, 1473-as és 1514-es székely felkelések elsődleges forrásai azt jelzik, hogy a közösségi szabadság és a rendi tagozódás között állandó érdekellentét feszült.
Fontos hangsúlyozni, hogy a székely „nemzet” a középkori és kora újkori forrásokban nem a modern etnikai kategóriát jelöli, hanem jogi-politikai rendi státuszt. A székelyek magyar nyelvűek voltak, de önálló rendi nemzetet alkottak, külön intézményekkel és külön képviselettel. Emlékezetpolitikai viták tárgya ma is, hogy a székely identitás mennyiben tekinthető a középkor óta folyamatosnak; a források alapján azonban az intézményi folytonosság a 15. századtól jól dokumentált, míg a korábbi évszázadokra vonatkozóan a szóbeli hagyomány és a krónikás elbeszélések dominálnak, amelyek kritikával kezelendők.
A erdélyi szászok (Transylvanian Saxons, románul sași, németül Siebenbürger Sachsen) a 12. század közepétől kezdve, nagyobb hullámokban a 13. században települtek be a királyi hívásra. Az 1224-ben kiadott II. András-féle kiváltságlevél (Andreanum) a szászok számára egységes jogállást, szabad bíróválasztást, vámmentességet és a királyi adó önálló kezelését biztosította. Ez az oklevél a szász önkormányzat alappillére, amelyet a későbbi erdélyi fejedelmek is megerősítettek, és amely a 18. századig hivatkozási alap maradt.
A szászok többsége a mai Szeben, Brassó, Segesvár, Beszterce és Medgyes környékén, valamint a Királyföldön (Fundus regius) telepedett le. A szász településterület intézményi szempontból két nagy csoportra oszlott: a hét szász székre (Szeben, Újegyház, Kőhalom, Nagysink, Szerdahely, Segesvár, Szászsebes) és a Beszterce-vidékre, amelynek élén a besztercei gróf állt. A szász székek a 14. századtól rendszeresen tartottak közgyűléseket, amelyek a szász univerzitás (universitas Saxonum) keretében hangolták össze a közösség érdekeit. A szász városok – mindenekelőtt Szeben (Hermannstadt, románul Sibiu) és Brassó (Kronstadt, románul Brașov) – a késő középkorban Közép- és Délkelet-Európa közötti kereskedelem legfontosabb erdélyi csomópontjává váltak. A források szerint a 15–16. században Brassó a havasalföldi és moldvai kereskedelem legfontosabb magyarországi partnere volt, ahol a déli román fejedelemségekből érkező marha, viasz, méz és bőr mellett a szász kézműipar termékei és a nyugati posztó cserélt gazdát. A kereskedelem volumene és szervezettsége jól dokumentált a brassói városi számadáskönyvekben, ám a források hiányosságai miatt a pontos áruforgalom nagyságára vonatkozó becslések bizonytalanok.
A szász közösség belső szervezete is rétegzett volt. A városi patrícius családok, a céhes mesterek és a vidéki szabad parasztok érdekei gyakran ütköztek. A 15. század második felében a szász univerzitás egyre erőteljesebben lépett fel a szász rendi jogok védelmében, és a magyar rendi gyűléseken a székelyekkel és a vármegyei nemességgel egyenrangú félként jelent meg. Ez a rendi hármasság – nemesség, székelyek, szászok – az 1437-es Kápolnai Unió (más néven a három nemzet uniója, latinul unio trium nationum) formális szövetségében öltött testet. A kápolnai egyezményt a kutatás hagyományosan a rendi kiváltságok közös védelmére létrejött szövetségként értelmezi, ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy az 1437-es parasztfelkelés leverését követően létrejött rendi szövetség a jobbágyokkal – köztük a román jobbágyokkal – szembeni érdekegyesítést is szolgálta. Az unió a későbbi erdélyi rendi alkotmányosság egyik alapdokumentuma lett, amelyet azonban nem szabad a modern „nemzeti” együttműködés mintájaként értelmezni: itt rendi csoportok, nem modern nemzetek szövetkeztek.
Az erdélyi románok (români, korabeli forrásokban gyakran Valachi, Olachi vagy Blachi) jelenléte a középkori Erdélyben régészeti és nyelvészeti érvekkel, valamint szórványos okleveles említésekkel támasztható alá. A románok folyamatos jelenlétének kérdése a történetírás egyik leginkább átpolitizálódott vitája, amelyet a 18. századtól a 20. századig a magyar és román nemzeti történetírás ellentétes előfeltevésekkel tárgyalt. A mai tudományos konszenzus szerint a román nyelvű, elsősorban pásztorkodó közösségek a 13. századtól kezdve dokumentáltan jelen voltak Erdély déli és délkeleti részein, valamint a Fogarasi-havasok alján. A 14. századi oklevelek említenek román kenézeket (kenezii), akik a királyi és nemesi birtokokon a román falvak vezetői voltak, és akik a szolgáltatások fejében bizonyos önkormányzati jogokat őriztek.
A románok jogállása azonban alapvetően különbözött a székelyekétől és a szászokétól: a román lakosság túlnyomó része nem tartozott egyik kiváltságos rendi nemzethez sem, hanem a vármegyei nemesség vagy a szász székek joghatósága alatt élt, gyakran jobbágyként. Az ortodox egyház (ecclesia orientalis) a katolikus egyházi hierarchiához képest alárendelt, megtűrt státuszban működött, papjai nem részesültek a katolikus papsággal azonos jogokban. Ez a helyzet a 16. században, a reformációt követően változott részben, amikor a román ortodox egyház a fejedelemség keretei között is megerősödött, de a románok továbbra is kívül maradtak a rendi politikai nemzeten, és a 18. századig nem alkottak önálló rendi tényezőt. A 19. századi nemzeti historiográfiák ezt a rendi kirekesztettséget később „nemzeti elnyomásként” értelmezték, ami emlékezetpolitikai állításként ma is jelen van a közbeszédben, ám a rendi társadalomban a kirekesztés nem etnikai, hanem rendi-jogi természetű volt: a nem katolikus, nem kiváltságos közösségek – így a románok mellett a rutének és a jobbágy székelyek is – hasonló alárendelt pozícióban voltak.
A középkori magyar királyi hatalom összeomlása, amelyet az 1526-os mohácsi csata pecsételt meg, Erdélyt új pályára állította. A Magyar Királyság három részre szakadása után Erdély a Szapolyai János és I. Ferdinánd közötti trónharc egyik legfontosabb bázisává vált. Az 1538-as váradi béke – bár titkos záradéka miatt vitatott érvényű – előirányozta a terület státuszának rendezését, de a tényleges fordulópontot az 1541-es budai oszmán hódítás jelentette. Ettől kezdve a keleti Magyar Királyság területei, köztük Erdély, az Oszmán Birodalom hűbéres fejedelemségeként szerveződtek újjá. Az 1550-es években kiépülő Erdélyi Fejedelemség (Principatus Transsilvaniae) nem egyszerűen a középkori vajdaság folytatása volt: a fejedelemség magában foglalta a Partium jelentős részét is, és intézményei a rendi hatalomgyakorlás új formáját hozták létre.
A fejedelemség berendezkedésének alaptörvényei a 16. század második felében született rendi határozatok voltak. A tordai vallásbéke (1568) – az európai vallásszabadság-történet egyik legkorábbi dokumentuma – a lutheránus, református, katolikus és unitárius egyházak számára hirdetett türelmet, ami a korabeli Európában kivételesnek számított. Ugyanakkor a vallási türelem nem terjedt ki az ortodox román egyházra, amely a bevett (recepta) vallásokkal szemben csak megtűrt (tolerata) státuszt kapott. Ez a kettősség jól mutatja a fejedelemség rendi jellegét: a türelem a rendi nemzetek és a bevett egyházak politikai kiegyezését szolgálta, nem pedig a modern értelemben vett egyéni vallásszabadságot.
A 16–17. századi Erdély a Báthoryak (1571–1602), a Bethlen Gábor (1613–1629) és a Rákócziak (1630–1648) korában a régió fontos katonai és diplomáciai középhatalmává vált. Bethlen Gábor harmincéves háborúbeli szereplése, valamint az 1620-as évekbeli erdélyi–oszmán–habsburg háromszög egyensúlyozó politikája jól dokumentált a korabeli követjelentésekben és fejedelmi utasításokban. A fejedelmi udvar Gyulafehérváron a református oktatás és a késő humanista műveltség egyik regionális központjává vált, ahol a diplomáciai iratok és a fejedelmi könyvtár a korabeli erdélyi elit kiterjedt kapcsolatrendszerét tanúsítják. A 17. század második felére azonban az oszmán hűbéri nyomás erősödése és a Habsburgok délkeleti irányú expanziója közötti tér fokozatosan szűkült. Az 1660-as években a törökök elfoglalták Váradot, az 1680-as években pedig a Habsburg hadsereg kiszorította az oszmánokat a Magyar Királyság középső területeiről, ami Erdély státuszát ismét átalakította.
Az 1687-es balázsfalvi egyezmény és az 1691-es Diploma Leopoldinum formálisan a Habsburg uralkodó fennhatósága alatt álló, de rendi önállóságát őrző Erdélyt körvonalazott. A Diploma Leopoldinum megerősítette a három rendi nemzet jogait és a négy bevett vallás szabadságát, ugyanakkor az adó és a hadügy terén a bécsi udvar ellenőrzését bővítette. A 18. században a Habsburg-adminisztráció fokozatosan átszervezte Erdélyt: az 1765-ös nagyfejedelemségi cím felvétele, a határőrvidékek kialakítása, valamint az ortodox egyház 1701-es, majd 1761-es uniós kísérletei (a gyulafehérvári egyházi unió nyomán létrejött görögkatolikus egyház) mind a birodalom integrációs politikájának részei voltak.
Az 1784-es Horea–Cloșca–Crișan-féle felkelés a korszak legsúlyosabb erdélyi parasztmozgalma volt, amely a jobbágyterhek felszámolását követelte, és etnikai-vallási feszültségekkel is összekapcsolódott. A felkelés leverése után II. József 1785-ös jobbágyrendelete eltörölte a röghöz kötést, bár a rendeletet halála előtt visszavonta. Az 1784-es események erősen vitatottak mind a mai napig: a román történetírásban hagyományosan a nemzeti elnyomás elleni küzdelemként, a magyar és szász hagyományban gyakran az erőszakhullám felől értelmezik. A források – a korabeli kihallgatási jegyzőkönyvek, a bécsi udvari jelentések és a helyi krónikák – a mozgalom összetett társadalmi hátterét mutatják: a paraszti sérelmek mellett az ortodox–görögkatolikus ellentét és a határőrvidéki toborzás elégedetlensége is szerepet játszott.
Az Erdély középkori és kora újkori történetére vonatkozó ismeretek több forrástípusból származnak. Az okleveles anyag – a királyi adománylevelek, a szász univerzitás jegyzőkönyvei, a székely székek ítéletlevelei – a rendi intézmények működésének legfontosabb elsődleges forrása. A krónikás elbeszélések (például a 16. századi szász városi krónikák, a 17. századi erdélyi fejedelmi udvari történetírók, így Bethlen Farkas munkái) a politikai eseménytörténet rekonstrukciójához nélkülözhetetlenek, de a szerzők rendi-politikai elfogultságával mindig számolni kell. A régészeti feltárások a középkori településszerkezet és a városiasodás kérdéseiben szolgáltatnak adatokat, ám az etnikai azonosításra önmagukban nem alkalmasak; a nyelvészeti érvek a román és a szláv helynévréteg kapcsolatáról pedig csak közvetett, vitatott bizonyítékot jelentenek.
A legnagyobb bizonytalanságok a következő területeken jelentkeznek. Egyrészt a románok erdélyi jelenlétének kezdete és folyamatossága a késő ókortól a 13. századig szinte kizárólag régészeti és nyelvészeti rekonstrukciókra épül, amelyeket a 18–20. századi nemzeti historiográfiák ideológiailag terheltek. Másrészt a székely eredetkérdésben a források hiánya miatt nem lehet a középkori krónikák hun–magyar elbeszéléseit igazolni, legfeljebb a hagyomány működését dokumentálni. Harmadrészt a kora újkori fejedelemség oszmán és Habsburg viszonyrendszere, valamint a 17. századi adózási terhek pontos mértéke a források egyenetlensége miatt csak becslésekkel jellemezhető. A 18. századi Habsburg-berendezkedés egyes intézkedései – például a határőrvidékek pontos jogállása – szintén a bécsi udvari iratok és a helyi panaszlevelek egybevetésével értelmezhetők, és a mai napig vita tárgyát képezik.