A 19. század végére Kelet-Közép-Európa zsidó közösségei – amelyeket az előző alfejezet, Az askenázi világ, nyelvi, vallási és társadalmi sokszínűségükben mutatott be – egyre erőteljesebb, modern formákat öltő ellenségességgel szembesültek. Ez az ellenségesség már nem csupán vallási antijudaizmus volt, hanem faji, gazdasági és politikai érvekkel is alátámasztott antiszemitizmus. A második világháború idején ez a gyűlölet a náci Németország és helyi szövetségesei, valamint számos helyi közigazgatási és rendvédelmi szereplő együttműködésében Holocausttá (héberül soá, azaz „katasztrófa”) torkollott, amely a régió askenázi világának csaknem teljes megsemmisítését eredményezte. Az alábbiakban a pogromok, a gettósítás, a megsemmisítő táborok, valamint a kollaboráció és az ellenállás kérdéskörét tárgyaljuk, különös tekintettel a régió mai államainak területén lezajlott folyamatokra.
A modern antiszemitizmus a 19. század második felében bontakozott ki Európa-szerte, és a kelet-közép-európai régióban különösen erős társadalmi és politikai tényezővé vált. A korábbi, vallásilag megalapozott zsidóellenesség (antijudaizmus) hagyományát részben átvette, részben új, faji és nacionalista elemekkel bővítette. A faji antiszemitizmus a zsidókat biológiailag elkülöníthető, állítólagosan káros „fajként” határozta meg, ami a keresztény megtéréssel sem volt orvosolható. A gazdasági antiszemitizmus a zsidókat a kapitalista kizsákmányolással vagy éppen a szegényparasztság adósságterheivel azonosította, gyakran a helyi nemzeti mozgalmak retorikájában.
A régióban az 1880-as évektől a pogromok (orosz: погром; a szó jelentése: pusztítás, rombolás) hullámai jelezték az erőszak eszkalációját. Az Orosz Birodalomban – elsősorban a mai Ukrajna, Fehéroroszország és Besszarábia területén – 1881–1882-ben, majd 1903–1906-ban zsidónegyedek elleni, gyakran a hatóságok hallgatólagos támogatásával vagy tétlensége mellett zajló tömeges erőszakhullámok törtek ki. A legismertebb az 1903-as kisinyovi pogrom volt, amelynek során több tucat zsidót gyilkoltak meg, és a házak százait rombolták le. A pogromok nem egységesen szervezett központi akciók voltak; részben spontán városi zavargások, részben helyi hatóságok és szélsőjobboldali csoportok által támogatott támadások. A források szerint az áldozatok száma településenként néhány főtől több százig terjedt, a pontos számok máig vitatottak a hiányos rendőri és egyházi dokumentáció miatt.
A pogromokkal párhuzamosan az antiszemitizmus intézményesült: az orosz birodalmi törvények korlátozták a zsidók letelepedését (az ún. letelepedési övezet, orosz: черта оседлости), kizárták őket számos foglalkozásból, és numerus clausust vezettek be az oktatásban. A 19. század végi egyre erősödő üldözés hatására milliós nagyságrendű kivándorlás indult Nyugat-Európába, az Egyesült Államokba és Palesztinába; a kivándorlás a cionista mozgalom megerősödéséhez is hozzájárult. A politikai antiszemitizmus pártok, újságok és egyesületek formájában is megjelent, Lengyelországban, Romániában, Litvániában és a cseh országrészekben egyaránt.
Az első világháború és a birodalmak összeomlása tovább erősítette a zsidóellenességet. A háborús vereségek, a gazdasági válság és az államalapításokkal járó társadalmi feszültségek közepette a zsidókat gyakran tették bűnbakká a forradalmi felfordulásért, a bolsevizmusért vagy éppen a nemzeti függetlenség elárulásáért. A háború alatt és közvetlenül utána több helyen került sor katonai erőszakra és pogromokra. Különösen súlyos események zajlottak 1918–1919-ben a lengyel–ukrán és lengyel–szovjet konfliktusok övezetében, például Lwówban (Lviv), ahol a lengyel és ukrán erők közötti harcok során zsidó civilek is tömegesen estek áldozatul; a becslések több száz halottról szólnak, de a felelősség megoszlása máig vitatott. A fehérorosz és ukrán területeken a polgárháború idején különböző fegyveres csoportok – fehérek, vörösök, ukrán nacionalista egységek és szabadcsapatok – követtek el pogromokat; a szakirodalom a zsidó áldozatok számát több tízezres nagyságrendűre becsli, de a teljes körű, megbízható statisztika hiányzik.
A versailles-i békerendszer új nemzetállamai – Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Litvánia, Lettország, Észtország – mind jelentős zsidó kisebbséggel rendelkeztek. Az új államok alkotmányai nemzetközi szerződésekben vállalták a kisebbségi jogok védelmét, ám a gyakorlatban a zsidók helyzete országonként és korszakonként változott. A húszas években Csehszlovákiában viszonylag erős volt a zsidó közösségek jogi integrációja, noha a társadalmi antiszemitizmus ott sem tűnt el. Lengyelországban – ahol a háború előtti területekhez képest a zsidó lakosság aránya a nagyvárosokban elérte a 20–30 százalékot is – a gazdasági válság és a nacionalista jobboldal megerősödése fokozta a diszkriminációt. Az 1930-as években egyetemi numerus clausust vezettek be, bojkottálták a zsidó üzleteket, és szélsőjobboldali szervezetek erőszakos támadásokat hajtottak végre. Hasonló folyamatok zajlottak Romániában, ahol a Vasgárda (román: Garda de Fier) nevű fasiszta mozgalom a zsidókat a román nemzet ellenségeiként ábrázolta, és 1937–1938-ban választási sikereket ért el; 1941 januárjában Bukarestben a vasgárdista lázadás során több mint száz zsidót gyilkoltak meg. Litvániában és Lettországban a harmincas években a nemzeti-konzervatív rezsimek ugyan nem hajtottak végre rendszerszintű fizikai üldözést, de a zsidók gazdasági szerepét korlátozták, és erősödött a nacionalista közbeszéd.
Fontos hangsúlyozni, hogy a két világháború közötti antiszemitizmus nem egyformán érintette a régiót. A diszkrimináció mértéke és formája függött az állam politikai berendezkedésétől, a gazdasági válság súlyosságától és a helyi nacionalizmusok dinamikájától. A zsidó közösségek válaszai is sokfélék voltak: egyesek az asszimilációt, mások a cionista kivándorlást, megint mások a baloldali mozgalmakban való részvételt választották.
A második világháború kirobbanása, majd 1941 júniusától a náci Németország keleti hadjárata alapvetően megváltoztatta a helyzetet. A Harmadik Birodalom 1939-től fokozatosan ellenőrzése alá vonta a régió nagy részét: előbb Lengyelország nyugati és középső területeit, majd a balti államokat, Kelet-Lengyelországot, Ukrajnát és Fehéroroszországot, végül 1944–1945-ben a még meg nem szállt területeket is. A megszállás első szakaszában a zsidó lakosságot megfosztották állampolgári jogaitól, vagyonától, és gettókba kényszerítették.
A gettó (német: Ghetto; lengyel: getto) a zsidó lakosság összegyűjtésének és elszigetelésének eszköze volt. A legnagyobb gettókat a náci megszállás alatt álló Lengyelország területén hozták létre: Varsóban (1940 őszén több mint 400 000 fő), Łódźban (Litzmannstadt, kb. 200 000 fő), Krakkóban, Lublinban, Radomban és más városokban. A gettókban a zsidókat rendszerint Judenrat (zsidó tanács, többes szám: Judenräte) irányította, amelyet a német hatóságok hoztak létre a zsidó közösség kényszerű önigazgatására és a német utasítások végrehajtására. A gettókban rendkívüli túlzsúfoltság, éhezés, járványok és kényszermunka uralkodott; a halálozási arányok a háború előtti szint sokszorosára emelkedtek. A gettók nem csupán a szenvedés helyszínei voltak, hanem a tömeges megsemmisítés előszobái is.
A balti államokban, Fehéroroszországban és Ukrajnában a gettósítás gyakran gyorsabb és brutálisabb volt. A német megszállást követő hetekben-hónapokban a zsidókat gettókba zárták, majd sok helyen azonnal megkezdték a tömeges kivégzéseket. A vilniusi gettó (litván: Vilniaus getas), a kovnói gettó (Kaunas, litván: Kauno getas), a rigai gettó, a minski gettó és a lvivi gettó mind a náci megsemmisítő politika helyi állomásai voltak. A gettók létrehozásának és felszámolásának időpontjai eltértek; a dokumentumok hiányos volta miatt számos részlet máig rekonstruálatlan.
A náci rezsim 1941 nyarán döntött a zsidó lakosság szisztematikus megsemmisítéséről. A keleti hadjárat kezdetén a Einsatzgruppen (német: bevetési egységek) a Wehrmacht előrenyomulását követve tömeges kivégzéseket hajtottak végre zsidó férfiak, nők és gyermekek ellen. A legismertebb ilyen akció a Babi Jar (ukrán: Бабин Яр) szakadék Kijev mellett, ahol 1941. szeptember 29–30-án közel 34 000 zsidót lőttek agyon; a szakadék később további tízezrek – romák, hadifoglyok, partizánok – tömegsírjává vált. Hasonló tömegkivégzések zajlottak Ponary (litván: Paneriai) erdejében Vilnius közelében, ahol a litván segédrendőrség közreműködésével több tízezer embert öltek meg, valamint Rumbulában (lett: Rumbula) Riga mellett és Kalevi-Liiván Észtországban. A tömegkivégzések során a német egységek mellett gyakran helyi kollaboráns milíciák és rendőri erők is részt vettek.
A tömeges lövöldözések mellett a németek a zsidó lakosság nagy részét ipari méretű megsemmisítő táborokba szállították. A Reinhard-művelet (német: Aktion Reinhardt) keretében 1942–1943-ban három megsemmisítő tábort működtettek a megszállt Lengyelországban: Bełżec, Sobibór és Treblinka. Ezekben a táborokban szinte kizárólag az azonnali megsemmisítés volt a cél; az áldozatokat gázkamrákban, szén-monoxiddal vagy motoros kipufogógázzal ölték meg. A becslések szerint a Reinhard-táborokban mintegy 1,5–1,7 millió zsidót gyilkoltak meg, többségüket a lengyelországi és galíciai gettókból. Chełmno (Kulmhof) volt az első megsemmisítő tábor, ahol 1941 decemberétől teherautókba vezetett kipufogógázzal öltek; itt mintegy 150 000–200 000 ember halt meg, elsősorban a łódźi gettó lakói.
A legismertebb és legnagyobb komplexum Auschwitz-Birkenau (lengyel: Oświęcim-Brzezinka) volt, amely koncentrációs táborból és megsemmisítő táborból állt. Itt 1942-től cianid alapú Zyklon B gázt használtak; a táborban meggyilkoltak számát a szakirodalom 1,1–1,5 millióra becsüli, akiknek túlnyomó többsége zsidó volt. Majdanek a lublini koncentrációs tábor mellett működött megsemmisítő funkcióval; itt a becsült áldozatok száma 78 000–100 000 közötti, bár a pontos szám vitatott. A megsemmisítő táborok hálózata a régió egészét behálózta: a deportálások a balti államokból, Fehéroroszországból, Ukrajnából, Csehszlovákiából, Romániából és Magyarországról is ide irányultak.
A megsemmisítés nem volt egyenletes ütemű. 1942 folyamán a Reinhard-táborokban a lengyel zsidóság nagy részét megsemmisítették; 1943-ban a gettók felszámolása és a tábori lázadások után a németek leállították a Reinhard-táborokat, és a megmaradt zsidókat Auschwitzba vagy munkatáborokba irányították. 1944-ben, a magyarországi zsidóság deportálásakor – amely a mai Szlovákia, Kárpátalja, Erdély és a Délvidék területéről is érintett zsidókat – Auschwitz-Birkenau kapacitása rövid idő alatt több százezer embert emésztett fel. A magyar hatóságok által szervezett deportálások a régió egyik legnagyobb, legkésőbbi és leggyorsabb megsemmisítési hullámát jelentették; a szakirodalom szerint 1944 tavaszán–nyarán mintegy 430 000–440 000 zsidót deportáltak, akiknek túlnyomó részét megérkezéskor meggyilkolták.
A Holocaust nem kizárólag a német megszállók műve volt; a helyi társadalmak, közigazgatások és fegyveres erők különböző mértékben és módokon vettek részt benne. A kollaboráció fogalma alatt itt azokat az együttműködési formákat értjük, amelyek a zsidó lakosság összegyűjtésében, elszigetelésében, kifosztásában vagy megsemmisítésében segítették a náci hatóságokat. Ez nem jelentette azt, hogy a helyi lakosság egésze vagy akár többsége kollaborált volna; a részvétel széles spektrumon mozgott az aktív tettességtől a passzív tudomásulvételen át a segítségnyújtásig.
A balti államokban a náci megszállást követően litván, lett és észt önkéntes egységek, valamint rendőri alakulatok vettek részt a zsidók tömeges kivégzésében. Litvániában a Ypatingasis būrys nevű litván különleges osztag Ponaryban több tízezer embert gyilkolt meg. Lettországban az Arajs-kommandó (lett: Arāja komanda) hasonló szerepet játszott. A helyi lakosság egy része a zsidó vagyon megszerzésében is közreműködött. Ugyanakkor a balti államokban is voltak, akik zsidókat mentettek; a német megszállás alatt a segítségnyújtás halálbüntetéssel járt.
Ukrajnában és Fehéroroszországban a helyi segédrendőrség és a különböző nacionalista fegyveres csoportok szerepe vitatott. Az ukrán nacionalista mozgalom egyes szárnyai kezdetben a németek oldalán harcoltak, és részt vettek pogromokban, például 1941 nyarán Lvivben; később azonban az UPA (Ukrán Felkelő Hadsereg) a szovjetek ellen fordult, és viszonya a zsidókhoz összetett volt – a szakirodalomban máig vita folyik arról, mekkora szerepet játszott a zsidók üldözésében, illetve mentésében. A helyi lakosság magatartása a szovjet megszállás tapasztalatai, az éhínségek és a háborús brutalitás kontextusában értelmezhető; a zsidómentés kockázata itt is óriási volt.
Lengyelországban a megszállás alatt a Zsidó Segítő Tanács (lengyel: Rada Pomocy Żydom, fedőnevén Żegota) volt az egyik legfontosabb földalatti szervezet, amely hamis iratokkal, búvóhelyekkel és pénzzel segítette a zsidókat. Ugyanakkor a lengyel lakosság egy része is részt vett a zsidók felkutatásában vagy zsarolásában; az ún. szmalcownicy (zsarolók) hálózata a gettóból szökött zsidók kiadásával fenyegetőzött. A lengyel földalatti állam és a száműzetésben lévő lengyel kormány viszonya a zsidókhoz ellentmondásos volt: bár a Żegota működött, a zsidó partizánok és a fegyveres ellenállás támogatása korlátozott maradt.
A zsidó közösségek nem voltak passzív áldozatok. A gettókban kulturális ellenállás, titkos oktatás, vallási élet és fegyveres felkelések egyaránt előfordultak. A varsói gettófelkelés (1943. április 19. – május 16.) a legismertebb fegyveres ellenállási akció, amelyben a Zsidó Harci Szervezet (lengyel: Żydowska Organizacja Bojowa, ŻOB) és a Zsidó Katonai Szövetség (lengyel: Żydowski Związek Wojskowy, ŻZW) harcosai a német túlerővel szemben hetekig kitartottak. A felkelést a németek vérbe fojtották, a gettót lerombolták, de a felkelés a zsidó ellenállás szimbólumává vált. Fegyveres felkelés tört ki Białystokban, Vilniusban és több kisebb gettóban is. A megsemmisítő táborok közül Treblinkában 1943 augusztusában, Sobibórban 1943 októberében, Auschwitz-Birkenauban 1944 októberében voltak fogolylázadások; ezek egy része lehetővé tette néhány fogoly szökését, de a résztvevők többségét megölték.
A fehérorosz és ukrán erdőkben zsidó partizáncsoportok működtek, gyakran a szovjet partizánegységekkel együttműködve, bár a szovjet partizánok viszonya a zsidókhoz szintén ellentmondásos volt. Sok zsidó a helyi lakosság segítségével bujkált; az ilyen mentők később a Világ Igaza (héber: חסיד אומות העולם) kitüntetést kapták.
A Holocaust a kelet-közép-európai régióban nem egyetlen forgatókönyv szerint zajlott; a megsemmisítés üteme, módja és a helyi részvétel mértéke országonként és régiónként eltért. A náci Németország által megszállt vagy uralt területeken a zsidó lakosság túlnyomó többségét meggyilkolták; a túlélési arány a szovjet hátországba evakuáltak, a partizánokhoz csatlakozók és a helyi lakosság által elrejtettek körében volt magasabb. A szakirodalomban közölt áldozati becslések jelentős bizonytalanságot hordoznak, mivel a háború előtti népszámlálási adatok, a deportálási listák és a halotti anyakönyvek gyakran hiányosak vagy megsemmisültek.
A régió mai államainak mai határait figyelembe véve a zsidó áldozatok becsült száma a következő tartományokba esik: Lengyelország területén a háború előtti mintegy 3,3 milliós zsidó lakosságból körülbelül 2,8–3,0 millió halt meg; a balti államokban a zsidó közösségek több mint 90 százaléka pusztult el; Ukrajna és Fehéroroszország mai területén együttesen több mint 1,5 millió zsidót gyilkoltak meg; Románia háború előtti területén a zsidó áldozatok számát 270 000–380 000 közé teszik, beleértve a Transznisztriában elpusztultakat is; Csehszlovákia területén mintegy 260 000–270 000 zsidó halt meg; a mai Szlovákia területéről deportáltak és meggyilkoltak száma meghaladja a 60 000 főt. A mai Magyarország területén – a régióhoz kapcsolódó vidéki közösségekből – a deportáltak és meggyilkoltak száma mintegy 500 000, de ez a szám a korabeli magyar határokon belüli zsidó lakosságra vonatkozik, beleértve a visszacsatolt területeket is. Ezek a becslések a túlélők visszaemlékezéseiből, a náci iratokból, a helyi közigazgatási dokumentumokból és a háború utáni összeírásokból származnak, és a szakirodalomban eltérő módszertani kiindulópontok miatt viták övezik őket.
A számok mögött egyéni sorsok, családok, közösségek pusztultak el. A Holocaust nem csupán a zsidó lakosság fizikai megsemmisítését jelentette, hanem a régió egy meghatározó kulturális, nyelvi és gazdasági világának eltűnését is. Az askenázi civilizáció évszázados intézményei – jiddis sajtó, vallási iskolák, irodalom, színház, jótékonysági hálózatok – megsemmisültek vagy a kivándorlás révén más földrészekre kerültek.
A Holocaust történetének rekonstrukciója rendkívül gazdag, de egyenetlen forrásbázisra támaszkodik. A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak a német megszálló hatóságok, a rendőri egységek és az SS iratai, beleértve az Einsatzgruppen jelentéseit, a deportálási listákat és a megsemmisítő táborok adminisztrációjának dokumentumait. Fontosak továbbá a zsidó közösségek belső dokumentumai, például a varsói gettóban működő titkos archívum, az Oyneg Shabes (jiddis: „a szombat öröme”) gyűjteménye, amelyet Emanuel Ringelblum és munkatársai állítottak össze, és amely ma a Holocaust egyik legfontosabb forrása. A túlélők visszaemlékezései, naplók, levelek és a háború utáni tanúvallomások (például a Jad Vasem gyűjteményei) nélkülözhetetlenek az áldozatok perspektívájának megértéséhez.
Ugyanakkor a források számos bizonytalanságot hordoznak. A náci hatóságok szándékosan semmisítettek meg dokumentumokat, különösen a háború végén; a megsemmisítő táborok áldozatainak nagy részét nem regisztrálták név szerint, így a pontos áldozatszámok soha nem lesznek ismertek. A helyi kollaboráció mértéke és jellege sok esetben nehezen rekonstruálható, mivel a háború utáni bírósági eljárások iratai politikai elfogultságot tükrözhetnek, a szemtanúk emlékezete pedig szelektív vagy torzult. A szakirodalomban éles viták folynak arról, miként értékeljük a Judenratok szerepét – a kényszerhelyzetben hozott döntéseket gyakran utólag ítélik meg –, valamint arról, mekkora volt a helyi lakosság aktív részvétele a pogromokban és a deportálásokban. Az emlékezetpolitikai vitákban egyes országok a kollaboráció mértékét minimalizálják, mások a szenvedést hangsúlyozzák; a történészi konszenzus keresése ebben a térben különösen nehéz. A regionális áldozati becslések módszertani különbségei is bizonytalanságot szülnek: más eredményre jutunk, ha a mai határok szerint, vagy a háború előtti államhatárok szerint számolunk, és a besorolás is befolyásolhatja, hogy egy adott személyt zsidónak tekintünk-e (vallási, anyakönyvi vagy faji definíció alapján).