A nemzetiszocialista Németország és megszálló hatóságai az előző alfejezetben tárgyalt zsidóellenes népirtással párhuzamosan több más csoportot is üldöztek. Ezek közül a roma közösségek elleni, faji indíttatású üldözés áll a legközelebb ahhoz, amit a holokauszt fogalma alatt értünk, de a fogyatékos emberek, a politikai foglyok és a megszállt területek civil lakossága is tömegesen vált állami erőszak áldozatává. A jelen alfejezet e négy áldozati kategória helyzetét vizsgálja Kelet-Közép-Európában, különös figyelmet fordítva arra, hogy az üldözés milyen – egymástól részben eltérő – logikák mentén zajlott, és milyen források alapján rekonstruálható az áldozatok köre. A témakör szorosan kapcsolódik a második világháború és a megszállások, valamint a Holocaust és a népességáttelepítések alfejezetekhez, de itt a nem zsidó áldozatokra összpontosítunk.
A roma közösségek elleni náci üldözés elnevezése a romani nyelvű porajmos (egyes közösségekben pharrajimos vagy samudaripen) kifejezéssel honosodott meg a nemzetközi szakirodalomban és az emlékezetpolitikai diskurzusban. Maga a fogalom is vita tárgya: egyes roma aktivisták és kutatók szerint a porajmos jelentése – „elnyelés”, „elpusztítás” – nem fejezi ki pontosan a közösség saját emlékezetét, mások pedig a többes számú, helyi változatokat hangsúlyozó megnevezéseket részesítik előnyben. Az elnevezés körüli vita önmagában is jelzi, hogy a roma holokauszt emlékezete jóval később intézményesült, mint a zsidó holokauszté, és hogy a roma közösségek nem alkotnak egységes nyelvi vagy kulturális csoportot.
A náci üldözés előzményei a weimari köztársaság idejére nyúlnak vissza. Németországban már az 1920-as évek végétől több tartományban regisztrálták a roma közösségeket, bajorországi hatóságok pedig 1926-tól külön nyilvántartást vezettek. 1933 után ezek az intézkedések birodalmi szintre emelkedtek. Az 1935. évi nürnbergi törvények elsősorban a zsidó lakosságot célozták, de a faji törvények végrehajtási rendeletei és a birodalmi bírósági gyakorlat fokozatosan a romákat is a „fajidegen” kategóriába sorolta. 1936-ban Berlinben létrehozták a Birodalmi Központot a Cigányügy Elleni Küzdelemre (németül Reichszentrale zur Bekämpfung des Zigeunerunwesens), amely a rendőri nyilvántartást, a leszármazási kutatásokat és a kényszerintézkedések koordinálását végezte. 1938. december 14-i rendeletével Heinrich Himmler a „cigánykérdés faji alapon történő rendezését” rendelte el, ami a faji besorolás rendszerének kiépítéséhez vezetett.
A második világháború kitörése után az üldözés radikalizálódott. 1940 májusában a német hatóságok több ezer romát deportáltak a birodalom területéről a megszállt Lengyel Főkormányzóságba; a transzportok során és a kényszerű tartózkodási helyeken sokan meghaltak. Az 1941 nyarán kelet felé indított támadás nyomán a német Einsatzgruppék és a rendőri alakulatok a megszállt szovjet területeken – a balti országokban, Fehéroroszországban, Ukrajnában – tömegesen gyilkoltak meg roma közösségeket, gyakran ugyanazokban az akciókban, amelyek a helyi zsidó lakosság ellen irányultak. 1942. december 16-án Himmler rendelete elrendelte a Német Birodalom területén élő romák Auschwitz-Birkenauba történő deportálását. A birkenaui cigány családi tábor (németül Zigeunerlager) a B II e szektorban működött, ahol családokat tartottak fogva rendkívül zsúfolt és járványos körülmények között. A tábort 1944. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjszaka számolták fel; az utolsó foglyokat gázkamrában gyilkolták meg. Ezt a napot ma a roma holokauszt nemzetközi emléknapjaként tartják számon.
A náci Németország szövetségesei közül több állam saját romaellenes intézkedéseket hozott. A romániai Ion Antonescu-rezsim 1942-ben romák tízezreit deportálta a megszállt szovjet területeken létrehozott Transznisztriába; a deportáltak közül sokan éhen haltak, megfagytak vagy járványokban pusztultak el. A Független Horvát Állam (NDH) a jasenovaci koncentrációs táborban és más gyűjtőtáborokban roma férfiakat, nőket és gyermekeket gyilkolt meg. A szlovák állam 1939 és 1945 között korlátozó rendeleteket hozott, és munkatáborokba kényszerítette a roma közösségeket; a cseh–morva protektorátus területén Lety u Písku és Hodonín u Kunštátu táborokból 1943-ban Auschwitzba deportálták a fogva tartott romákat. A német megszállás alatt a lengyel, litván, lett, észt, fehérorosz és ukrán területeken élő romák a helyi tömeggyilkosságok és a táborokba hurcolás áldozataivá váltak.
A roma holokauszt áldozatainak teljes számát a kutatás máig nem tudja pontosan meghatározni. A leggyakrabban idézett becslések 220 000 és 500 000 közé teszik a meggyilkolt roma emberek számát, de egyes roma szervezetek és kutatók – elsősorban Ian Hancock munkássága nyomán – ennél magasabb, akár 1,5 milliós áldozatszámot is valószínűsítenek. Az eltérés oka a háború előtti nyilvántartások hiányossága, a roma közösségek mobilitása, valamint az, hogy a megszállt keleti területeken a tömeggyilkosságokat gyakran nem dokumentálták egyénileg. A szakirodalomban ezért nincs konszenzus a teljes áldozatszámról; a 220 000–500 000 közötti sávot a másodlagos irodalom széles körben használja, de azt is hangsúlyozza, hogy ez inkább minimális becslésnek tekinthető.
A fogyatékos emberek üldözése nem a megszállt Kelet-Közép-Európában kezdődött, hanem a náci Németország faji higiéniai politikájában gyökerezett. A faji higiénia (németül Rassenhygiene) fogalma a 19. század végi eugenikai mozgalmakból ered, és a náci rezsim 1933 után állami programmá tette. 1933. július 14-én a birodalmi kormány törvényt fogadott el a „genetikailag beteg utódok megelőzéséről”, amely lehetővé tette a kényszersterilizálást. A törvény elsősorban a birodalom területén élő német állampolgárokat érintette, de a megszállt területeken is alkalmazták, különösen a roma és a szláv lakosság ellen.
Az úgynevezett eutanázia-program – a hivatalos fedőnéven Aktion T4 – 1939 és 1941 között a birodalom területén működő gyilkos központokban (Brandenburg, Grafeneck, Hartheim, Sonnenstein, Bernburg, Hadamar) szén-monoxid-gázzal gyilkolt meg pszichiátriai betegeket, értelmi és testi fogyatékos embereket. A program áldozatainak számát a kutatás általában 70 000 fő körülire teszi, de a későbbi decentralizált szakaszban – az úgynevezett „vad eutanáziában” – további tízezreket öltek meg éheztetéssel, gyógyszertúladagolással vagy elhanyagolással. A programot 1941 augusztusában hivatalosan leállították, részben az egyházi tiltakozások hatására, de a gyakorlat decentralizáltan folytatódott.
A megszállt kelet-közép-európai területeken a fogyatékos emberek elleni erőszak még kevésbé volt intézményesített, de annál gyakoribb. Lengyelországban 1939–1940-ben a német megszálló hatóságok több pszichiátriai intézet betegeit lőtték agyon vagy éheztették halálra. A Szovjetunió elleni támadás után a német katonai és rendőri alakulatok a megszállt szovjet területeken – így Fehéroroszországban, Ukrajnában, a balti országokban – a pszichiátriai intézetek lakóit gyakran a helyi zsidó és roma közösségekkel együtt gyilkolták meg. A szovjet hadifoglyok közül a betegnek vagy munkaképtelennek minősített személyeket rendszeresen kiválogatták és kivégezték, vagy a táborokban hagyták éhen halni. A fogyatékos emberek elleni gyilkosságok áldozatszámát Kelet-Közép-Európában nem lehet pontosan meghatározni; a források szórványosak, és a náci dokumentumok gyakran a „felesleges evők” vagy a „beteg foglyok” kategóriáját használták, ami elfedte a gyilkosságok tervszerűségét.
A náci koncentrációs táborok rendszere 1933-ban, a birodalmi területen jött létre elsősorban politikai ellenfelek – kommunisták, szociáldemokraták, szakszervezeti aktivisták, vallási ellenzékiek – megfélemlítésére és elszigetelésére. A táborokban a foglyokat színes háromszögekkel jelölték; a vörös háromszög a politikai foglyokat, a zöld a köztörvényes bűnözőket, a fekete az „aszociálisnak” minősítetteket, a lila a Jehova tanúit, a rózsaszín a homoszexuálisnak üldözötteket jelölte. Ez a kategorizáció a megszállt területeken is érvényesült, de a kelet-közép-európai politikai foglyok helyzete több szempontból is különbözött a birodalmi német foglyokétól: arányaiban több volt köztük a helyi értelmiség, a nemzeti ellenállás tagja, a katolikus vagy ortodox papság, valamint azok, akiket pusztán a nemzetiségi származásuk miatt tartóztattak le.
Lengyelországban a megszállás első hónapjaiban az úgynevezett Intelligenzaktion keretében a német hatóságok célzottan gyilkolták meg a lengyel társadalom vezető rétegeit: tanárokat, egyetemi oktatókat, papokat, tisztviselőket, orvosokat, ügyvédeket. Az 1940-es AB-Aktion további letartóztatási és kivégzési hullámot hozott. A lengyel értelmiség elleni terror áldozatainak számát a kutatás több tízezer főre becsüli, de a pontos szám vitatott, mert a kivégzéseket gyakran tömegsírokba temetve, dokumentálás nélkül hajtották végre. A Cseh–Morva Protektorátusban 1939. november 17-én a német hatóságok bezárták a cseh felsőoktatási intézményeket, és több száz diákot deportáltak koncentrációs táborba. A Reinhard Heydrich helytartó elleni 1942-es merényletet követő megtorlás során a német erők 1942. június 10-én lerombolták Lidice falut, kivégezték a férfi lakosokat, a nőket Ravensbrückbe hurcolták, a gyermekeket pedig „faji átvizsgálás” után részben német családokhoz adták; a Ležáky település elleni megtorlás 1942. június 24-én további tömeges kivégzésekkel járt.
A szovjet hadifoglyok a náci megszálló rezsim egyik legnagyobb áldozati csoportját alkották. Az 1941. júniusi támadás előtt kiadott úgynevezett komisszárparancs elrendelte a Vörös Hadsereg politikai tisztjeinek kivégzését. A hadifogolytáborokban a német hatóságok szándékosan alacsony élelmezési normákat alkalmaztak, a foglyokat szabad ég alatt tartották, és a járványok, az éhezés, valamint a kényszermunka tömeges halálozást okozott. A kutatás a szovjet hadifoglyok számát mintegy 5,7 millióra teszi, akik közül becslések szerint 3,0–3,3 millióan haltak meg német őrizetben; ez az arány messze meghaladja a nyugati hadifoglyok halálozási arányát. A megszállt lengyel, litván, lett, észt, fehérorosz és ukrán területeken a hadifoglyok tömeges elhalálozása mellett a civil lakosságot is tömegesen kényszerítették munkára, és a birodalomba deportált Ostarbeiterek (keleti munkások) milliós nagyságrendű csoportját alkották; az ő halálozásukat a kutatás szintén csak becsülni tudja.
A megszállt kelet-közép-európai területeken a civil lakosság elleni erőszak nem csupán a politikai és faji üldözésből fakadt, hanem a megszállási rendszer logikájából is. A náci közigazgatás a megszállt keleti területeket – a Lengyel Főkormányzóságot, a Reichskommissariat Ostlandot (a balti államok és Fehéroroszország egy része) és a Reichskommissariat Ukraine-t – élettérként és nyersanyagforrásként kezelte, ahol a helyi lakosság élete kevésbé számított. A megszálló hatóságok a partizánellenes hadműveletek során tömegesen végeztek ki túszokat, égettek fel falvakat, és deportáltak munkaképes civileket. A német katonai és rendőri jelentések gyakran a „bandaharc” (németül Bandenbekämpfung) nyelvezetét használták, ami elfedte, hogy az áldozatok többsége fegyvertelen civil volt.
A civil áldozatok földrajzi megoszlása egyenetlen. Lengyelországban a nem zsidó lakosság háborús veszteségeit a háború utáni lengyel kárfelmérések és demográfiai becslések 1,8–2,0 millió főre teszik, de ez a szám módszertani viták tárgya, mert a háború előtti és utáni népszámlálások adatai közötti különbség magában foglalja a határváltozásokat, a kényszermigrációt és a születésszám csökkenését is. Fehéroroszországban a náci megszállás alatt több száz falut semmisítettek meg lakosaikkal együtt; a Chatyń (belaruszul Хатынь) falu 1943. március 22-i felégetése 149 lakos halálát okozta, és a falu a szovjet háborús emlékezet egyik központi szimbólumává vált. Ukrajnában, Litvániában, Lettországban és Észtországban a tömeggyilkosságok, az éheztetés és a kényszermunka együttesen milliós nagyságrendű civil áldozattal járt, bár a pontos számok országonként és módszertantól függően eltérnek.
A megszállt területek civil áldozatai között gyakran átfedések vannak a politikai, faji és szociális üldözés kategóriái között. Egy lengyel értelmiségit politikai okból tartóztattak le, de ha zsidó származású volt, a faji üldözés áldozatává vált; egy ukrán falut azért égettek fel, mert a partizánok búvóhelyéül szolgált, de a lakosok között romák, fogyatékosok és menekültek is voltak. A nácik és szövetségeseik által okozott civil áldozatok teljes számát Kelet-Közép-Európában ezért nem lehet egyetlen összeadással megadni; a kutatás országonként és áldozati kategóriánként közöl becsléseket, és hangsúlyozza a módszertani bizonytalanságot.
A roma holokauszt és a nem zsidó áldozatok rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak a náci rendeletek, a rendőri és Einsatzgruppe-jelentések, a tábori nyilvántartások, a háború utáni perek jegyzőkönyvei, valamint a túlélői visszaemlékezések és a háború utáni demográfiai felmérések. A másodlagos szakirodalom ezek alapján készít becsléseket, de a források egyenetlensége miatt az áldozatszámok gyakran vitatottak.
A roma holokauszt esetében a legnagyobb bizonytalanságot a háború előtti nyilvántartások hiányossága okozza. A roma közösségek egy része nomadizált vagy félig letelepedett életmódot folytatott, a népszámlálások pedig nem mindig etnikai alapon rögzítették az adatokat. A náci hatóságok a deportálások előtt készítettek faji nyilvántartásokat, de ezek a megszállt keleti területeken nem voltak teljesek, és a tömeggyilkosságokat gyakran nem egyéni szinten dokumentálták. Ezért a roma áldozatok számára vonatkozó becslések széles sávban mozognak, és a kutatás a minimális és a maximális értékek közötti különbséget is jelzi.
A fogyatékos emberek elleni gyilkosságok dokumentációja a birodalmi területen viszonylag részletes, mert a T4-program központi iratokat termelt; a megszállt keleti területeken azonban a pszichiátriai intézetek kiürítését gyakran helyi parancsokra, írásos nyom nélkül hajtották végre. A politikai foglyok esetében a tábori kartonok és a halotti anyakönyvek töredékesek, különösen a háború utolsó hónapjaiban, amikor a foglyokat halálmenetekben hurcolták nyugatra, és sokan meghaltak anélkül, hogy azonosították volna őket.
A megszállt területek civil áldozatainak becslései a háború utáni szovjet kárfelmérések és a demográfiai elemzések módszertani különbségei miatt vitatottak. A szovjet hivatalos adatok gyakran politikai okból hangsúlyozták a „fasiszta megszállás” áldozatait, miközben a roma, a fogyatékos és a politikai foglyok kategóriáit nem mindig különítették el; az emlékezetpolitikai torzítás miatt a jelenlegi kutatásnak szüksége van a korabeli demográfiai adatok újraelemzésére. Az emlékezetpolitikai viták egyik fontos pontja, hogy a roma holokauszt elismerése a nyugat- és kelet-közép-európai államokban évtizedekig váratott magára, a fogyatékos áldozatok emlékezete pedig mind a mai napig kevésbé intézményesült, mint a politikai vagy a katonai áldozatoké.