A romák története Kelet-Közép-Európában nem érthető meg egyetlen állam vagy nemzet keretében, mert a roma közösségek évszázadokon át határokon átnyúló vándorlással, mesterségekkel és jogi alávetettséggel kapcsolódtak a régió társadalmaihoz. Az alábbi áttekintés a romák bevándorlását, a havasalföldi és moldvai rabszolgaság intézményét, annak felszámolását és a felszabadítás utáni társadalmi helyzetet mutatja be. A roma szó a mai önelnevezésből származik; a történeti forrásokban ezzel szemben a különböző nyelvek exonimái – magyarul „cigány”, románul „țigan”, németül „Zigeuner”, lengyelül „Cygan”, oroszul „цыган” – szerepelnek. A fejezet a „cigány” kifejezést csakis forráshű, történeti értelemben használja, és nem a mai magyar köznyelvben gyakran pejoratív értelemben.
A roma csoportok történetének rekonstrukciója alapvetően kétfajta bizonyítékra támaszkodik: egyrészt a környező társadalmak által létrehozott írott forrásokra, másrészt a nyelvészeti és összehasonlító nyelvtörténeti adatokra. A kettő együtt ad képet a vándorlásról, de a pontos időpontok és útvonalak tekintetében a tudományos konszenzus gyakran közvetett következtetésekre épül, nem pedig egykorú elbeszélő forrásokra.
A mai nyelvészeti konszenzus szerint a romani nyelv az indoeurópai nyelvcsalád indoárja ágához tartozik, és legközelebbi rokonai az északnyugat-indiai nyelvek. Ez a nyelvi bizonyíték arra utal, hogy a romák ősei a mai India területéről indultak el, de a nyelvészet nem ad naptári dátumot. A romani nyelv perzsa, örmény és görög jövevényszavai valószínűsítik, hogy a vándorlás Perzsián, az örmény felföldön és a Bizánci Birodalom területén keresztül vezetett. Ezek a szavak a vándorló csoportok által megismert intézményekre és tárgyakra utalnak, ezért inkább folyamatos kapcsolatot, mintsem gyors átvonulást jeleznek.
A Bizánci Birodalomban a források a 11–12. századtól említenek olyan vándorló, jövendőmondó vagy fémműves csoportokat, amelyeket a kutatók egy része a romák elődeivel azonosít. Ez az azonosítás azonban vitatott, mert a korabeli görög szövegek nem etnikai, hanem vallási vagy foglalkozási kategóriákat használtak. A Balkánon a 13–14. században már nagyobb számú roma közösség jelenléte valószínűsíthető, de a biztosnak tekinthető okleveles említések Kelet-Közép-Európában csak a 14–15. század fordulójától szaporodnak meg.
A legkorábbi fennmaradt írott források a régióban a Havasalföldről, a Moldváról, a Magyar Királyságból, a Lengyel Királyságból, valamint a cseh korona országaiból származnak. E dokumentumok a romákat adófizetőkként, birtokhoz tartozó személyekként, illetve rabszolgákként említik. A 14. század végén és a 15. század elején a román fejedelemségekben már intézményesült formában találkozunk roma rabszolgákkal, ami arra utal, hogy a megtelepedés és a jogi alávetésük ekkorra már hosszabb ideje folyamatban volt. A Kárpát-medencében és a lengyel területeken ugyanakkor a roma csoportok eleinte szabadabb mozgású közösségekként tűnnek fel, akik kovácsmunkát, üstkészítést, lókereskedést és különféle vándoriparos tevékenységet folytattak.
A roma közösségek belső tagolódása is ekkor kezdett kirajzolódni. A nyelvi és foglalkozási különbségek alapján a kutatók megkülönböztetik a vlach roma, a beás és a Kárpát-medencében letelepedett romungro csoportokat. Ezek a kategóriák azonban nem mindig felelnek meg a mai etnikai önbesorolásnak, és a történeti források sokszor nem rögzítik a belső önelnevezéseket. A „vlach” jelző például a román fejedelemségekben hosszú időt eltöltött, onnan továbbvándorolt csoportokra utal, de nem egységes nyelvi vagy származási csoportot jelöl.
A régió legsúlyosabb és legtovább fennmaradt, romákat érintő jogintézménye a havasalföldi és moldvai rabszolgaság volt. Ez a jogrendszer a 14. század végétől a 19. század közepéig állt fenn, és alapvetően különbözött a nyugat-európai gyarmati rabszolgaságtól, de az érintettek számára hasonlóan teljes kiszolgáltatottságot jelentett. A román fejedelemségekben a rabszolgaság nem faji alapú intézmény volt, hanem jogi státus: a rabszolga – románul rob – tulajdonként, örökölhető, eladható és adományozható személyként tartozott a tulajdonosához. Ugyanakkor a gyakorlatban túlnyomórészt a roma közösségek tartoztak ebbe a státusba, ezért a roma identitás és a rabszolgaság évszázadokon át szorosan összefonódott.
A fennmaradt oklevelek, adásvételi szerződések és bírósági iratok három fő tulajdonosi kategóriát rögzítenek: a fejedelmi rabszolgákat (robi domnești), a kolostori rabszolgákat (robi mănăstirești) és a bojári rabszolgákat (robi boierești). A fejedelmi udvar rabszolgái gyakran a fejedelem gazdasági udvartartásában dolgoztak, a kolostorok rabszolgái pedig a nagy egyházi birtokok munkaerejét alkották. A legnagyobb csoportot a bojárok magánrabszolgái tették ki, akiknek jogállása a tulajdonos akaratától függött.
A rabszolgák jelentős része nem volt földhöz kötött abban az értelemben, ahogyan a jobbágyok, hanem a tulajdonos birtokán vagy annak közelében élt, és saját háztartást tarthatott fenn. A rabszolga házasságkötése, gyermekeinek sorsa és munkájának felhasználása a tulajdonos döntésétől függött. A szökött rabszolgákat a hatóságok visszaszolgáltatták, és a rabszolga megöléséért járó büntetés enyhébb volt, mint egy szabad ember meggyilkolásáért. Mindezek a szabályok írott törvényekben és szokásjogi gyűjteményekben fokozatosan rögzültek. Az 1746-os havasalföldi és az 1749-es moldvai reformok például a jobbágyok jogállását szabályozták, de a roma rabszolgák helyzetét érdemben nem enyhítették.
A roma rabszolgák gazdasági szerepe sokrétű volt. A kovácsok, üstkészítők, lakatosok és más fémművesek a falusi és városi gazdaság nélkülözhetetlen szereplői voltak, mivel a szerszámok, edények és mezőgazdasági eszközök nagy részét ők készítették vagy javították. Egyes csoportok, mint a Havasalföldön élő aurar közösségek, aranymosással foglalkoztak, és a fejedelmi kincstárnak szolgáltattak be nemesfémet. Az ursar elnevezésű csoportok medvetáncoltatással, a lingurar közösségek kanál- és faeszközkészítéssel keresték a megélhetésüket. A vándorló roma csoportok egy része idénymunkát vállalt a nagybirtokokon, mások állatkereskedéssel vagy szórakoztatással foglalkoztak.
A 18. század végén és a 19. század elején a felvilágosodás, a francia forradalom eszméi és a román értelmiség reformkövetelései nyomán egyre élesebb bírálat érte a rabszolgaságot. A havasalföldi és moldvai liberális értelmiségiek – köztük a későbbi államférfiak – az 1830-as évektől a rabszolgaság felszámolását követelték. Az 1848-as forradalmak idején a Havasalföldön kimondott cél volt a jobbágyfelszabadítás és a rabszolgaság eltörlése, de a forradalom leverése után a törvényi reformok csak fokozatosan valósultak meg.
A roma rabszolgák felszabadítása több lépésben zajlott. Az 1840-es években először az állami rabszolgák, majd az egyházi rabszolgák szabadultak fel, végül a magánrabszolgák emancipációja 1855–1856-ban zárult le. A törvények a tulajdonosoknak kárpótlást írtak elő, a felszabadított rabszolgák azonban nem kaptak földet, sem állami támogatást új életük megalapozásához. A felszabadítás így jogi értelemben polgárjogot adott, de a társadalmi és gazdasági kirekesztettséget nem szüntette meg. A felszabadított romák jelentős része továbbra is a korábbi tulajdonosok birtokain volt kénytelen dolgozni, cselédként, bérmunkásként vagy alkalmi munkásként.
A román fejedelemségek rabszolgatartó rendszere a régió legsúlyosabb jogi alávetettségét jelentette, de a romák más államalakulatokban is kirekesztett helyzetben éltek. A Lengyel–Litván Köztársaságban a 16–17. században egyes roma közösségek saját vajdákat vagy „királyokat” választottak, akik a közösség és az állami hatóságok között közvetítettek. Ez az intézmény egyszerre jelentett belső önszerveződést és a kincstár által elismert adóztatási egységet. A források azonban nem mindig teszik lehetővé annak eldöntését, hogy a „vajda” tisztsége valódi autonóm hatalmat takart-e, vagy pusztán a hatóságok által kijelölt felelős személyt.
A Habsburg Monarchiában a romapolitika a 18. században határozottan elmozdult a kényszerasszimiláció irányába. Mária Terézia uralkodása idején, az 1760-as évektől kezdve rendeletek sora írta elő a vándorló romák letelepítését, a hagyományos vándorló életmód felszámolását, a gyermekek iskoláztatását és a romani nyelv használatának korlátozását. II. József 1780-as évekbeli intézkedései tovább szigorították a szabályokat: megtiltották a roma öltözet viselését, a lovak tartását és a hagyományos mesterségek egy részét, sőt egyes rendelkezések a roma családok szétválasztását is előírták abból a célból, hogy a gyermekeket „keresztény és német” környezetben neveljék. A gyakorlatban ezek a rendeletek csak részben valósultak meg, mert a helyi hatóságok kapacitása és érdekeltsége eltérő volt. A 19. században a monarchia belső viszonyai, különösen a magyarországi és erdélyi területeken, a letelepedett roma közösségek fokozatos gettósodását és a települések perifériájára szorulását hozták magukkal.
A cári Orosz Birodalomban a roma közösségek helyzete ugyancsak változó volt. A birodalom déli és nyugati területein a romák egy része állami paraszti jogállást kapott, mások vándorló csoportokként éltek, és útlevéllel vagy a hatóságok által kiadott engedélyekkel mozogtak. A 19. században a cári kormányzat is kísérletet tett a vándorló romák letelepítésére, de ez a hatalmas területű birodalomban soha nem vált egységes politikai programmá. A moldvai és havasalföldi rabszolgák felszabadítása után több roma csoport hagyta el a román fejedelemségeket, és részben az Orosz Birodalom, részben a Habsburg Monarchia, részben a Balkán irányába vándorolt. A 19. század második felében így a régió roma közösségei közötti korábbi különbségek tovább bonyolódtak.
A rabszolgák felszabadítása a román fejedelemségekben nem hozott automatikus társadalmi felemelkedést. A reformok kárpótolták a tulajdonosokat, de a felszabadított romák nem kaptak földet, szerszámokat vagy tőkét ahhoz, hogy önálló egzisztenciát teremtsenek. A földnélküliek tömege a nagybirtokok munkaerőpiacára szorult, ahol a legrosszabbul fizetett idénymunkákat végezték. A városiasodó településeken a volt rabszolgák sokszor a települések szélén, nem megfelelő lakáskörülmények között éltek, és a hagyományos fémműves mesterségek iránti kereslet az ipari termelés bővülésével csökkent.
A modern nemzetállamok kialakulása a 19. század második felében új kihívást jelentett a roma közösségek számára. A nemzeti statisztikák, népszámlálások és anyakönyvek gyakran hatósági besorolás alapján rögzítették a romákat, nem pedig önbevallás szerint. Ez a gyakorlat rendszerszerű alulszámlálást és torzítást okozott. A romániai és magyarországi népszámlálásokban például a roma válaszadókat olykor anyanyelvük, olykor lakóhelyük, olykor társadalmi státusuk alapján sorolták be, ami megnehezíti a történeti demográfiai elemzést. A kutatók ezért a 19. századi roma népesség nagyságára vonatkozó adatokat inkább nagyságrendi becslésként, mintsem pontos mérésként kezelik.
A 19. század végi „cigánykérdés” diskurzus a sajtóban, a közigazgatásban és a korai társadalomtudományos írásokban a romákat gyakran „idegen”, „asszimilálhatatlan” vagy „alsóbbrendű” csoportként ábrázolta. Ez a fajta kriminalizáló és rasszizáló nyelvezet nem kizárólag a régió sajátossága volt, de itt különösen erősen kapcsolódott a nemzetépítés feszültségeihez. A roma közösségeket a modern nemzeti történeti elbeszélések többnyire kihagyták, vagy csak a társadalmi problémák kontextusában említették. Ez a történeti láthatatlanság hozzájárult ahhoz, hogy a 20. századi üldözésük és a rájuk irányuló erőszak később sokáig nem kapott megfelelő figyelmet, amint azt [a Hongkongi Klub? nem] a Zsidók és a Holocaust fejezetben, valamint a Roma és más marginalizált csoportok későbbi alfejezeteiben tárgyaljuk.
A romák 19. századi társadalmi helyzete régiók szerint jelentősen eltért. A Habsburg Monarchia magyar és cseh tartományaiban a letelepedett romák egy része faluvégi, szegregált telepeken élt, és alkalmi mezőgazdasági vagy ipari munkából tartotta fenn magát. A Lengyel Királyság és a balti tartományok területén továbbra is jelen voltak vándorló, lókereskedő és zenész közösségek, amelyek a helyi társadalmak peremén mozogtak. A román fejedelemségekben a felszabadítás utáni évtizedekben a volt rabszolgák egy része a nagy uradalmak cselédségébe olvadt be, mások a városok felé vándoroltak, megint mások – különösen a kalderás és lovari csoportok – elhagyták a régiót, és Nyugat-Európa, valamint Észak-Amerika irányába is eljutottak.
Fontos hangsúlyozni, hogy a roma csoportok nem voltak passzív elszenvedői e folyamatoknak. A fennmaradt források – bírósági beadványok, kérelmek, egyesületi iratok – arról tanúskodnak, hogy közösségeik igyekeztek jogi védelmet szerezni, mesterségeiket megőrizni, és gyermekeik számára valamilyen oktatást kijárni. E törekvések azonban a strukturális kirekesztés és a szegénység miatt korlátozottan érvényesültek. A 20. század elejére a régió legtöbb országában a romák a társadalom legszegényebb, legkevésbé iskolázott és jogilag leggyengébben védett csoportjai közé tartoztak.
A romák korai történetére vonatkozó ismereteink forrásbázisa erősen egyenetlen. A legfontosabb elsődleges források:
A legfontosabb bizonytalanságok: