A második világháború alatti romaüldözés nem egyetlen, egységesen levezényelt népirtás volt, hanem a náci Németország, a megszálló hatóságok, a helyi kollaboráns rezsimek és a szövetséges államok párhuzamos, egymástól részben eltérő politikáinak összessége. A fejezet a roma holokauszt – a Porajmos (romani kifejezés, jelentése vitatott) – regionális lefolyását, a táborok világát, a családi emlékezet szerepét és a kutatás módszertani nehézségeit tárgyalja. Az előzményekhez A roma történelem a régióban mutatta be, hogy a roma közösségek a 20. század elején Kelet-Közép-Európában rendkívül sokszínűek voltak: letelepedett és vándorló csoportok, eltérő nyelvhasználat, foglalkozások, vallási hovatartozás és helyi társadalmi helyzet jellemezte őket. E sokszínűség egyben a kutatás egyik alapproblémája is: a náci és helyi hatóságok a „cigány” kategóriát gyakran egységes, stigmatizáló címkeként alkalmazták, miközben a közösségek magukat korántsem egyetlen csoportként élték meg.
A holokauszt történetírásában a roma népirtás sokáig háttérbe szorult a zsidó Holocaust bemutatása mögött; a fejezet ezért azt is tárgyalja, miért késlekedett a történeti feldolgozás, és miért vált a megnevezés, a számok és az emlékezet maga is vitatott értelmezési területté.
A roma holokauszt megnevezése körül a mai napig nincs konszenzus sem a roma közösségeken belül, sem a tudományos irodalomban. A Porajmos kifejezés a romani nyelvű porrav- igéből származik, és egyes értelmezések szerint „elnyelést”, „felfalást” jelent. A kifejezés használata azonban vitatott: egyes roma csoportok szerint a szónak szexuális erőszakkal összefüggő jelentésárnyalata is van, ezért sokan a Samudaripen („mindnyájunk halála”) vagy a Pharrajimos („elpusztítás”, „darabokra tépés”) kifejezést részesítik előnyben. A tudományos munkákban mind a Porajmos, mind a Samudaripen előfordul; a választás gyakran nem pusztán nyelvi, hanem emlékezetpolitikai állásfoglalás is. A magyar nyelvű szakirodalomban a „roma holokauszt” és a „cigány holokauszt” egyaránt használatos; a fejezet a „roma holokauszt” megjelölést követi, miközben a korabeli források idézésekor a hatósági „cigány” (németül Zigeuner, lengyelül Cyganie, csehül Cikáni, szlovákul Cigáni, románul țigani) kategóriát idézőjelben jelzi.
A náci faji ideológia a romákat a zsidókhoz hasonlóan „idegen fajként” kezelte, de a romaüldözés jogi és intézményes keretei részben eltértek a zsidó Holocaustétól. Az 1935-ös nürnbergi törvények rendelkezéseit a romákra is kiterjesztették; a birodalmi hatóságok a „cigánykérdést” fajhigiéniai és bűnözés-megelőzési problémaként fogták fel. A náci fajkutatók – mindenekelőtt Robert Ritter és munkatársa, Eva Justin – a romákat „kevert fajú” és „antiszociális” csoportként osztályozták; ezek a kutatások szolgáltattak látszólagos tudományos alapot a deportálásokhoz és a kényszersterilizálásokhoz. 1938-tól a birodalmi rendőrség fokozottan ellenőrizte a roma családokat, és a háború kitörése előtt romákat is koncentrációs táborokba hurcoltak. A náci politika a megszállt Kelet-Közép-Európában találkozott a helyi hatóságok régebbi, diszkriminatív hagyományaival, ami a romaüldözés sajátos regionális változatait hozta létre.
A megszállt Lengyelországban a roma közösségek üldözése a lengyel zsidóság és a lengyel lakosság elleni terror részeként kezdődött, de a romákat a náci hatóságok gyakran külön kategóriaként kezelték. A Generalgouvernement területén a romákat gettókba zárták, kivégezték, vagy kényszermunkára hurcolták; a német rendőrség és az SS egységei a vidéki roma táborokat sokszor a helyszínen számolták fel. A lengyelországi roma közösségek egy része a keleti területekről menekült, másokat a helyi lengyel lakosság rejtett el; a segítségnyújtás azonban a megszállás körülményei között rendkívül kockázatos volt.
A lengyelországi romaüldözés legismertebb színhelye az auschwitz-birkenaui Zigeunerlager, a cigány családi tábor. A tábor a birkenaui tábor BIIe szektorában működött 1943 februárjától 1944 augusztusáig; ide elsősorban német, osztrák, cseh, morva, lengyel és más megszállt területi romákat deportáltak. A foglyokat családok szerint tartották nyilván, ami nem jelentett védelmet: a zsúfoltság, az éhezés, a járványok és a szelekciók folyamatosan pusztítottak. A táborban Josef Mengele és más SS-orvosok embertelen kísérleteket végeztek, különösen gyermekeken, ikreken és fogyatékos embereken; a túlélői visszaemlékezések e kísérleteket a roma holokauszt egyik legtraumatikusabb elemeként rögzítik. 1944. május 16-án az SS a tábor felszámolását kísérelte meg, de a foglyok – a túlélői elbeszélések szerint – barikádokkal és rögtönzött fegyverekkel ellenálltak, ezért a gyilkosságot elhalasztották. 1944. augusztus 2-án az SS végül felszámolta a Zigeunerlageret; a megmaradt, becslések szerint körülbelül 4 200–4 300 foglyot gázkamrába küldték. Az augusztus 2-i dátum azóta a roma holokauszt egyik központi emlékezeti napja. Az auschwitzi roma áldozatok összesített számát a kutatás hozzávetőlegesen 19 000–23 000-re teszi, de ez becslés: a tábori nyilvántartások hiányosak, és a halálokok rögzítése esetleges volt.
A lengyelországi roma áldozatok teljes számát a mai szakirodalom több tízezer főre becsüli, de a becslési sáv széles. Ennek oka, hogy a lengyelországi roma közösségek egy része nem szerepelt hivatalos nyilvántartásokban, a vidéki kivégzések áldozatait pedig gyakran nem regisztrálták. A háború utáni lengyel állam a roma áldozatokat sokáig nem emelte be a hivatalos háborús emlékezetbe; a roma holokauszt feldolgozása Lengyelországban csak az 1990-es évektől kapott nagyobb figyelmet.
A Cseh–Morva Protektorátus területén a náci megszálló hatóságok a cseh közigazgatás közreműködésével hajtották végre a romaellenes intézkedéseket. 1942-ben a protektorátus roma lakosságát tömegesen regisztrálták, majd a Lety u Písku és a Hodonín u Kunštátu táborokba internálták. A táborok cseh területen működtek, de felügyeletükben a protektorátusi bürokrácia mellett német rendőri szervek is részt vettek. A táborokban a foglyokat kényszermunkára fogták, az élelmezés és a higiénia katasztrofális volt; a járványok, az éhezés és az őrök erőszakossága sok halálos áldozatot követelt. A Letyből és Hodonínból túlélőket a megsemmisítő táborokba, elsősorban Auschwitzba deportálták. A háború előtti cseh-morva roma lakosság – amelyet a kutatások hozzávetőlegesen 6 000–7 000 főre becsülnek – túlnyomó része elpusztult; egyes becslések szerint csak néhány száz fő élte túl a háborút. A csehországi roma holokauszt így arányait tekintve az egyik legsúlyosabb volt a régióban.
A háború utáni Csehszlovákiában a roma holokauszt emlékezete hosszú ideig tabunak számított. A Lety tábor helyén évtizedekig sertéstelep működött, ami a roma közösségek és emberi jogi szervezetek tiltakozását váltotta ki; az emlékhely kialakítása és a sertéstelep felszámolása csak a 2010-es években valósult meg. A vita rávilágított arra, hogy a hivatalos cseh és csehszlovák emlékezetpolitika a roma áldozatokat sokáig nem ismerte el a náci megszállás áldozataiként.
Szlovákia esetében a helyzet annyiban tért el, hogy a romaellenes intézkedések jelentős részét a német befolyás alatt álló, de formálisan szuverén Szlovák állam hajtotta végre. A Tiso-rezsim 1941–1942-től rendeletekkel korlátozta a romák mozgását és munkavállalását, munkatáborokat állított fel, és roma családokat telepített ki lakóhelyükről. A szlovák hatóságok a romák egy részét ún. munkatáborokba kényszerítették, ahol a körülmények sok halálos áldozatot követeltek. A szlovákiai roma közösség háborús veszteségeit nehéz pontosan meghatározni, mert a szlovák állam adminisztrációja nem vezetett megbízható nyilvántartást, és a német megszállás alatt a romaellenes erőszak újabb hullámai érték a közösséget. A szlovákiai roma holokauszt feldolgozása szintén késlekedett; a háború utáni Csehszlovákia a romákat elsősorban szociális problémaként kezelte, és a roma áldozatok emlékezete csak a rendszerváltás után kapott nyilvános teret.
Románia a második világháború idején saját, a náciktól részben független romaellenes politikát folytatott. Az Antonescu-rezsim 1942-ben a Besszarábiából és Bukovinából származó romák tömeges deportálását rendelte el a Dnyeszteren túli, román közigazgatás alatt álló Transznisztriába. A deportálás indoklásában a rezsim a „csavargó”, „antiszociális” és „közegészségügyi veszélyt jelentő” roma csoportokra hivatkozott, de a végrehajtás során gyakran letelepedett, gazdálkodó romákat is elhurcoltak. A kutatások a deportáltak számát hozzávetőlegesen 25 000 főre teszik; a transznisztriai halálos áldozatok becslése 11 000 és 19 000 között mozog. A túlélők a hidegtől, az éhezéstől, a járványoktól és a kivégzésektől szenvedtek; a deportáltakat gyakran minden vagyonuktól megfosztották, és a túlélők visszatérése a háború után is nehéz volt.
A román roma holokauszt kutatása különösen fontos, mert rámutat arra, hogy a romaüldözés nem kizárólag a náci megsemmisítő gépezet működésének következménye volt. A román állam saját közigazgatása, csendőrsége és hadserege hajtotta végre a deportálásokat; a felelősség kérdése ezért a román történeti emlékezetben ma is vitatott. A kommunista Románia a roma holokausztot sokáig elhallgatta, a roma áldozatokat a „fasiszta megszállás áldozatai” közé sorolta, anélkül hogy a különálló roma sorsot elismerte volna. A rendszerváltás után a román állam hivatalos bocsánatkérése és a Wiesel-bizottság jelentése hozzájárult a holokausztkutatás intézményesüléséhez, de a roma holokauszt társadalmi ismertsége Romániában ma is korlátozott.
A náci megszállás alá került szovjet területeken a romaüldözés sajátos, gyakran kevésbé dokumentált formáját öltötte. A német Einsatzgruppen és a mögöttük működő rendőri egységek a megszállt Ukrajnában, Fehéroroszországban és a balti államokban a romákat gyakran minden külön nyilvántartás nélkül, „kémként”, „partizánként” vagy „antiszociális elemként” végezték ki. A gyilkosságok helyszíne gyakran erdő, folyópart vagy a falu határa volt; az áldozatokat sokszor a helyi lakosság szeme láttára lőtték agyon. A helyi segédrendőrségek és kollaboráns milíciák részvételének mértéke a mai kutatásban vitatott: egyes történészek a helyi kezdeményezést hangsúlyozzák, mások a német utasítások dominanciáját emelik ki. A források hiányossága miatt a regionális áldozatszámok becslése rendkívül bizonytalan.
Ukrajnában a roma közösségek üldözése különösen súlyos volt a megszállt déli és keleti területeken, ahol a roma csoportok gyakran a megsemmisítő táborok és a gettók áldozatai közé kerültek. A Babi Jar-beli tömeggyilkosságok során zsidók mellett romákat is kivégeztek; a szovjet háborús emlékezet azonban sokáig csak a „szovjet állampolgárok” áldozatait emelte ki, a roma áldozatok külön említése nélkül. Fehéroroszországban a megszálló hatóságok a romákat a partizánveszélyre hivatkozva gyakran egész táborokkal együtt gyilkolták meg; a dokumentálás itt is esetleges. A balti államokban a roma közösségek a háború előtt kis létszámúak voltak, de a német megszállás alatt gyakorlatilag megsemmisültek. Észtországban és Lettországban a roma családokat a német biztonsági szervek és a helyi segéderők gyilkolták meg; Litvániában a tömeges kivégzések a litvániai zsidóság elleni gyilkosságokkal párhuzamosan zajlottak. A balti roma holokauszt kutatása különösen nehéz, mert a háború utáni szovjet források nem tettek különbséget a különböző áldozati csoportok között, a helyi emlékezet pedig a szovjet internacionalista narratívába olvadt.
A szovjet megszállás alatti romaüldözés bemutatása azért is fontos, mert rávilágít a holokauszt regionális változatosságára: a keleti fronton a romaüldözés gyakran nem a bürokratikus nyilvántartáson és tábori deportáláson alapult, hanem gyors, helyszíni tömeggyilkosságok formájában zajlott. E gyilkosságok dokumentálása a háború után rendkívül hiányos maradt, ami a kutatás egyik alapvető módszertani problémája.
A roma holokauszt emlékezetét sokáig elsősorban a családi, szóbeli hagyomány őrizte. A családi emlékezet és az oral history – vagyis a szóbeli visszaemlékezések módszeres gyűjtése – a roma holokauszt kutatásában kiemelt forrástípussá vált, mert a levéltári dokumentumok gyakran hiányosak vagy egyoldalúak. A túlélők elbeszélései rögzítik a deportálások, a tábori halál, a kivégzések és a menekülés tapasztalatait; a családi történetekben a trauma gyakran dalokban, mesékben és rituálékban öröklődik tovább. A roma közösségekben a holokauszt emlékezete sokáig nem kapcsolódott nyilvános emlékművekhez vagy állami megemlékezésekhez; a családi hallgatás és a trauma átadásának nehézségei miatt a második generáció gyakran csak felnőttként szembesült a szülők, nagyszülők szenvedéstörténetével.
A háború utáni államszocialista rezsimek a roma holokausztot nem ismerték el önálló történelmi eseményként. A kommunista ideológia az osztályharc és a fasizmus elleni küzdelem keretében értelmezte a háborút; a roma áldozatokat a „fasiszta megszállás” egyetemes áldozatai közé sorolták, a roma közösségek külön sorsa pedig a hivatalos diskurzusban alig jelent meg. A roma családok kárpótlási igényeit a nyugatnémet és a kelet-európai hatóságok egyaránt gyakran elutasították; különösen Nyugat-Németországban az 1950-es–1960-as években a roma üldözést sokáig nem faji, hanem büntetőjogi vagy szociális intézkedésként értelmezték. E gyakorlatot a történetírás ma a roma holokauszt második, bürokratikus elhallgatásaként értékeli. A családi emlékezet és a hivatalos elhallgatás közötti feszültség a roma holokauszt emlékezetpolitikájának egyik központi kérdése; az 1990-es évektől kezdve roma értelmiségiek, aktivisták és kutatók tudatosan fordultak az oral history felé, hogy a családi emlékezetet beemeljék a történeti diskurzusba.
A roma holokauszt kutatása több, egymással összefüggő módszertani nehézséggel szembesül. Az első a források hiánya és egyenlőtlensége. A náci hatóságok a romákat nem mindig külön nyilvántartásban szerepeltették; a helyi adminisztrációk a „cigány” kategóriát eltérően használták, és gyakran összemosták a roma származást a „csavargással”, a „bűnözéssel” vagy a „munkakerüléssel”. A megsemmisítő táborokban a roma foglyokat olykor a zsidó foglyokkal együtt regisztrálták, máskor külön kategóriaként; a túlélők visszaemlékezései ezért nélkülözhetetlenek a levéltári hiányok pótlásához.
A második nehézség az áldozatszámok becslése. A nemzetközi kutatás a roma holokauszt európai áldozatainak számát leggyakrabban 200 000 és 500 000 közé teszi; a régebbi irodalomban előforduló 1,5 milliós adat a mai történettudományban nem számít megalapozottnak. A regionális bontás még ennél is bizonytalanabb: az egyes országok területén a háború előtti roma lakosság létszámát is csak becsülni lehet, mert a népszámlálások és anyakönyvek a romákat gyakran nem vagy nem megbízhatóan rögzítették. A vándorló, szezonális munkát végző csoportok esetében a háború előtti jelenlét és a háború alatti veszteség dokumentálása különösen nehéz.
A harmadik nehézség a helyi felelősség kérdése. A roma holokauszt nem érthető meg kizárólag a náci Németország politikájaként; a megszállt és szövetséges államok helyi hatóságai, rendőrségei, csendőrségei és polgári hivatalnokai számos helyen aktívan részt vettek a roma közösségek összegyűjtésében, internálásában vagy deportálásában. A helyi kollaboráció mértékének megítélése azonban a mai történeti és emlékezetpolitikai viták egyik legkényesebb pontja. Egyes nemzeti történetírások hajlamosak a felelősséget kizárólag a német megszállókra hárítani, míg más értelmezések a helyi antiszemitizmus és romaellenesség autonóm hagyományait hangsúlyozzák. A források kritikai összevetése azt mutatja, hogy a két szempont nem zárja ki egymást: a náci megsemmisítő politika gyakran éppen azért lehetett hatékony, mert a helyi közigazgatás, a csendőrség és a lakosság egy része kész volt együttműködni, vagy legalábbis nem tanúsított ellenállást.
A negyedik nehézség a háború utáni történeti feldolgozás és igazságtétel hiánya. A roma holokausztot a háború utáni perekben ritkán tárgyalták önálló vádpontként; a nürnbergi per és a későbbi nyugatnémet eljárások a zsidó Holocaust mellett a roma áldozatokat csak esetlegesen vették figyelembe. A nyugatnémet kárpótlási gyakorlatban a roma üldözöttek sokáig nem kaptak megfelelő elismerést; a kelet-európai államszocialista rezsimek pedig a roma holokausztot beolvasztották a fasizmus áldozatainak általános kategóriájába. A roma holokauszt kutatása ezért a 20. század második felében háttérbe szorult; a módszeres feldolgozás csak az 1980-as évektől, a roma polgárjogi mozgalmak megerősödésével párhuzamosan indult meg. A késlekedés következménye, hogy a mai napig sok roma család nem rendelkezik hivatalos tudással saját hozzátartozói sorsáról, és a helyi levéltárak anyagai is feltáratlanok.
A roma holokausztra vonatkozó ismeretek alapvetően négy forrástípusból származnak: náci és helyi közigazgatási iratokból, tábori nyilvántartásokból, háború utáni bírósági és kárpótlási anyagokból, valamint túlélői visszaemlékezésekből és oral history gyűjteményekből. Az elsődleges források közül kiemelendők a náci rendeletek, a rendőrségi jelentések, a deportálási listák és az anyakönyvek; ezeket a kutatás a szóbeli visszaemlékezésekkel veti össze. A források azonban egyenlőtlenek: a tábori iratok gyakran megsemmisültek, a vidéki tömeggyilkosságokról pedig sokszor csak közvetett jelentések maradtak fenn.
A fejezetben közölt számok mind becslések vagy hozzávetőleges intervallumok; a roma holokauszt áldozatszáma a mai napig vitatott. A romániai deportálások, az auschwitzi Zigeunerlager, a cseh-morva táborok és a szovjet területi tömeggyilkosságok adatai eltérő megbízhatóságúak. A leginkább dokumentált esetek közé tartozik az auschwitzi családi tábor felszámolása és a romániai Transznisztriába deportálás, de még ezeknél is jelentős eltérések vannak a különböző kutatások számításai között. A legkevésbé dokumentált terület a megszállt szovjet régiók romaellenes gyilkosságainak sora, ahol a források hiánya miatt a becslések rendkívül széles sávban mozognak.
Viták övezik a Porajmos kifejezés használatát, a helyi kollaboráció mértékét, a roma áldozatok és a zsidó Holocaust viszonyának értelmezését, valamint a háború utáni elhallgatás okait. A kutatás jelenlegi állása szerint a roma holokauszt nem egyszerűen a zsidó Holocaust „mellékes jelensége” volt, de a két üldözés jogi, ideológiai és gyakorlati mintázatai jelentősen eltértek. Ugyanakkor a roma holokauszt teljes körű regionális rekonstrukciója a forráshiány miatt egyelőre nem lehetséges; a kutatásnak a családi emlékezet és a levéltári anyagok összevetésére kell támaszkodnia.