A második világháború utáni államszocialista rezsimek romapolitikája nem egységes ideológiából következett, hanem a modernizáció, a szociális fegyelmezés és a nemzeti homogenizálás kettős logikáját követte. A kommunista hatalomátvételek után a roma közösségeket a hivatalos ideológia elsősorban szociális problémaként, nem pedig etnikai kisebbségként kezelte. A célt a letelepítés, az ipari munkába állítás és az iskoláztatás révén képzelték el, miközben a roma kulturális önállóság, a nyelvi különállás és az önszerveződés hivatalos elismerése többnyire háttérbe szorult. Ennek a politikának a következményei a posztkommunista korszakban is tovább éltek: a rendszerváltás utáni gazdasági összeomlás, a lakhatási és iskolai szegregáció, valamint az etnikai alapú erőszak új helyzetet teremtett, amelyre az európai uniós intézmények csak fokozatosan, gyakran gyenge eszközökkel reagáltak.
A második világháborút követő években a kelet-közép-európai államok romapolitikáját a háború előtti asszimilációs és rendészeti hagyományok, valamint a szovjet típusú nemzetiségpolitika egyaránt alakították. A háború alatt a roma közösségek tömeges üldözést és gyilkosságokat szenvedtek el, amit a kötet korábbi fejezete, A roma holokauszt, részletesen bemutatott. A túlélők sok esetben elvesztették házaikat, igásállataikat, szerszámaikat; a hagyományos vándorló vagy félig letelepedett megélhetési formák visszaszorultak. Az 1945 után kiépülő államszocialista rendszerek ezt a helyzetet gyakran nem háborús következményként, hanem a „cigány életmód” állítólagos elmaradottságaként értelmezték.
A csehszlovák állam 1958-ban fogadta el a kóborló személyek letelepítéséről szóló törvényt (74/1958. sz. törvény). A jogszabály szövege formálisan nem említette a romákat, a végrehajtás azonban a levéltári iratok és a helyi tanácsi határozatok szerint egyértelműen a roma közösségekre irányult. A hatóságok felszámolták a vándortáborokat, elkobozták a lovakat és szekereket, a családokat pedig állandó lakhelyhez próbálták kötni, gyakran ipari peremkerületekben vagy kijelölt telepeken. A jogszabály mögött az a pártállami meggyőződés állt, hogy a letelepedés és a fizikai munka automatikusan megoldja a roma közösségek nyomorát. A csehszlovák példa azért fontos, mert a későbbi szegregációs mechanizmusok egy része éppen ebből a letelepítési hullámból nőtt ki: a lakóhelyet a hatóságok jelölték ki, és a családoknak alig volt eszközük a döntés befolyásolására.
A Szovjetunióban a romákat formálisan nemzetiségként tartották nyilván, aminek következtében a szovjet útlevélben és a népszámlálásokban a cigány (oroszul: цигане, tsygane) kategória is megjelent. A hivatalos nemzetiségpolitika azonban a romák esetében is a letelepítést részesítette előnyben. 1956-ban a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége rendeletet hozott a „kóborló cigányok munkába állításáról”, amely a hagyományos vándorló életmódot büntetőjogi és közigazgatási eszközökkel szorította vissza. A rendelet nyomán a helyi szovjetek munkakötelezettséget írtak elő, lakást utaltak ki, egyúttal a gyermekek iskoláztatását is kötelezővé tették. Ez a politika a Szovjetunió által 1940-ben annektált balti államokban és a Moldáv Szovjet Szocialista Köztársaságban (Moldáv SZSZK) is érvényesült, bár a helyi roma lakosság létszáma és társadalmi helyzete jelentősen eltért. A szovjet modellben a roma nyelvű oktatás, sajtó vagy színház csak rövid ideig és korlátozottan létezhetett; a hivatalos asszimilációs nyomás a nyelvi asszimilációt is felgyorsította.
Lengyelországban a háború utáni években a roma csoportok egy része az új nyugati és északi területekre költözött, mások a korábbi vándorlási útvonalakat próbálták fenntartani. A lengyel hatóságok az 1950-es évektől kezdve fokozatosan szigorították a vándorlással kapcsolatos közigazgatási gyakorlatot, és a letelepítést a szocialista „termelőmunka” részévé tették. A lengyel esetben azonban a központi állam kényszerítő ereje gyengébb volt, mint Csehszlovákiában, és a helyi tanácsok végrehajtása is egyenetlenül alakult.
Romániában a roma közösségek a 19. század közepéig tartó rabszolgaság felszámolása után is a társadalom peremén éltek, amit a két világháború közötti időszak diszkriminatív politikái tovább mélyítettek. A kommunista hatalomátvétel után a kollektivizálás, az államosítás és az iparosítás sok roma családot elszakított a hagyományos kézműves és mezőgazdasági megélhetéstől. A Ceaușescu-korszak hivatalosan nem dolgozott ki külön romapolitikát, sőt az etnikai kérdést alárendelte a homogén román nemzetállami ideológiának. A gyakorlatban ez az asszimiláció hallgatólagos formáját erősítette: a roma nyelv és kulturális intézmények nem kaptak támogatást, az iskoláztatás pedig kizárólag román nyelven és a többségi normák szerint zajlott.
A hatvanas évektől kezdve a kelet-közép-európai szocialista államokban a romapolitika egyre inkább a lakhatás, a munka és az iskoláztatás kérdései köré szerveződött. A csehszlovák állam az 1960-as és 1970-es években nagyszabású programokat indított a kelet-szlovákiai roma telepek felszámolására. A családok egy részét csehországi és morvaországi iparvárosokba költöztették, ahol a bányászatban, az acélgyártásban és az építőiparban volt munkaerőhiány. A beköltözések azonban gyakran ellenállásba ütköztek a befogadó településeken. A hatóságok a roma családokat egyes lakótelepeken, kijelölt épületekben vagy úgynevezett szociális lakásokban helyezték el, ami a lakóhelyi elkülönítés új, modern formáit hozta létre. A hivatalos cél az integráció volt, a gyakorlat viszont sokszor városon belüli gettósodást eredményezett.
Az iskoláztatás terén a csehszlovák rendszerben a roma gyermekek aránytalanul nagy számban kerültek az értelmi fogyatékosoknak fenntartott, ún. kisegítő iskolákba (csehül: zvláštní škola). Az iskolai besorolás pszichológiai teszteken és pedagógusi véleményeken alapult, amelyek azonban gyakran a cseh vagy szlovák nyelvi és középosztályi normákat vették alapul, nem pedig a gyermek tényleges képességeit. Ennek következménye az lett, hogy roma diákok tömege rekedt alacsonyabb szintű iskolai pályán, ami a későbbi munkaerőpiaci hátrányokat is megerősítette. A pártállami statisztikák ezt a folyamatot ritkán mutatták ki etnikai bontásban, így a jelenség mértékére a rendszerváltás után elsősorban szociológiai felmérésekből és bírósági eljárásokból következtethetünk.
A lakhatási és iskolai szegregáció mellett a késő szocialista időszak legsúlyosabb, utóbb feltárt jelenségei közé tartoznak a kényszersterilizációs esetek. Emberi jogi szervezetek, így az European Roma Rights Centre (ERRC) által az 1990-es és 2000-es években közzétett dokumentációk szerint Csehszlovákiában, majd később Csehországban és Szlovákiában egyes egészségügyi intézményekben roma nőket megfelelő tájékoztatás és szabad beleegyezés nélkül sterilizáltak, olykor közvetlenül a szülés után. A cseh kormány 2009-ben hivatalosan sajnálkozását fejezte ki, és a szlovák, illetve cseh jogalkotás igyekezett szigorítani a beleegyezési szabályokat. Az érintettek száma azonban mindmáig vitatott, mert az egészségügyi iratok hiányosak, a levéltári dokumentáció nem egységes, és az áldozatok közül sokan nem jelentkeztek félelemből vagy bizalmatlanságból.
A lengyelországi romapolitika ezekben az évtizedekben kevésbé volt intézményesített, mint a csehszlovák. A lengyel hatóságok a romákat gyakran az általános szociális igazgatás keretében kezelték, az iskoláztatás és a munka kérdését pedig a helyi tanácsok hatáskörébe utalták. A romani nyelv és a vándorló hagyományok megőrzése azonban itt sem kapott állami támogatást. A romániai rendszerben a falusi roma házak lebontása és a városi tömbházakba költöztetés a tágabb falurombolási és szisztematizálási programokba illeszkedett. A romániai roma közösségek sok tekintetben az általános szegénység részei voltak, de a rendszerváltás után megindult kutatások szerint a diszkrimináció itt is etnikai dimenzióval párosult a lakáskiutalások, a munkahelyi felvétel és az iskolai továbbtanulás terén.
A szocialista korszak romapolitikáit tehát nemcsak az asszimiláció, hanem a szegregáció és a társadalmi kirekesztés rejtett újratermelése is jellemezte. A rezsimek hivatalos önképe szerint a „cigánykérdés” a szocialista fejlődéssel automatikusan megoldódik, ezért a valós egyenlőtlenségeket ritkán nevesítették. A levéltári pártállami dokumentumok, tanácsi jegyzőkönyvek és rendőrségi jelentések elsősorban az állam cselekvését rögzítik; a roma közösségek saját tapasztalatai az oral history-interjúk és a hetvenes évektől megjelenő szociológiai vizsgálatok révén kerültek be fokozatosan a történeti képbe.
A kommunista rendszerek összeomlása után a kelet-közép-európai roma közösségeket a piacgazdasági átmenet aránytalanul súlyosan érintette. Az állami nagyvállalatok bezárása és a munkahelyek megszűnése a betanított és segédmunkásként foglalkoztatott roma munkavállalókat gyakran elsőként érintette. A privatizáció, a szociális támogatások csökkenése és az infláció a szegényebb háztartásokat sújtotta leginkább. A posztkommunista államokban a szegénység etnicizálódott: a roma lakosság aránya a munkanélküliek és a tartósan segélyezettek között meghaladta a társadalmi átlagot, miközben a többségi társadalom hajlamos volt ezt az állapotot kulturális okokra visszavezetni.
A csehszlovák szétválás után a Cseh Köztársaság állampolgársági törvénye különösen kedvezőtlen helyzetet teremtett a roma lakosság egy részének. A cseh jogalkotás a cseh állampolgárság megszerzését állandó lakhelyhez és büntetlen előélethez kötötte, ami a szlovákiai roma közösségek tagjai számára gyakran teljesíthetetlen vagy átláthatatlan követelmény volt. Emberi jogi források szerint több ezer, elsősorban roma személy került bizonytalan állampolgársági helyzetbe; a pontos szám azonban nem ismert, mert az érintettek egy része nem szerepelt a hivatalos nyilvántartásokban. A jelenség rávilágított arra, hogy az új nemzetállami törvények a formális egyenlőség ellenére is képesek etnikai alapon egyenlőtlen következményeket okozni.
A lakhatási szegregáció a posztkommunista időszakban nyíltabbá és konfliktusosabbá vált. Csehországban és Szlovákiában a roma lakosok által lakott városi szegregátumok, ún. vystěhované lokality vagy egyszerűen „cigánytelepek” a kilencvenes években tovább nőttek. 1999-ben az észak-csehországi Ústí nad Labem egyik utcájában a városi hatóságok betonfalat emeltek a roma és nem roma lakóházak közé. A nemzetközi tiltakozás és az Európai Unió nyomása nyomán a falat később elbontották, de az ügy a lakóhelyi elkülönítés egyik szimbólumává vált. A rendszerváltás után a helyi önkormányzatok gyakran éltek a lakáskiutalás, a kilakoltatás és a közterület-szabályozás eszközeivel olyan módon, amely a roma családokat aránytalanul érintette.
Az erőszak sem szűnt meg a rendszerváltással. 1993-ban a romániai Hădăreni faluban egy csőcselék három roma férfit megölt, és roma családok házait felgyújtotta. Az ügyben indult eljárások vontatottsága a romániai roma közösségek jogvédelmének hiányosságaira hívta fel a figyelmet. Csehországban és Szlovákiában a kilencvenes években a skinhead mozgalom és a szélsőjobboldali csoportok több támadást követtek el roma személyek ellen. A rendőrség és az igazságszolgáltatás gyakran nem ismerte fel az etnikai indítékot, és a sértettek sem bíztak a hatóságokban. Az ilyen esetek dokumentálása emberi jogi szervezetekre hárult, ami önmagában is jelzi az állami védelem gyenge pontjait.
A kilencvenes években a csehországi és szlovákiai roma családok egy része Nyugat-Európába, különösen Nagy-Britanniába és Kanadába vándorolt, menekültstátuszt kérve. A nyugati államok közül Kanada 1997-ben vízumkötelezettséget vezetett be a cseh állampolgárokkal szemben, nagyrészt a roma menedékkérők számának emelkedése miatt. Ez a lépés is megmutatta, hogy a roma kirekesztés már nem csupán a kelet-közép-európai államok belügye, hanem az európai és transzatlanti migrációs politika része.
Az Európai Unió keleti bővítésének előkészítése során a roma közösségek helyzete a koppenhágai kritériumok részeként, a kisebbségvédelem és az emberi jogok témakörében került be az éves országjelentésekbe. A tagjelölt országokat az Európai Bizottság arra ösztönözte, hogy dolgozzanak ki nemzeti roma stratégiákat, javítsák a diszkrimináció elleni jogszabályokat, és biztosítsák a roma gyermekek egyenlő oktatási hozzáférését. A csatlakozási tárgyalások időszakában ez a nyomás valódi reformokat indított el: több országban antidiszkriminációs törvényeket fogadtak el, ombudsmani intézmények jöttek létre, és a roma civil szervezetek némileg nagyobb hozzáférést kaptak a döntéshozatalhoz.
A feltételesség azonban a tagság után jelentősen gyengült. A 2004-ben csatlakozott államokban az uniós intézményeknek már alig volt eszközük a romapolitika kikényszerítésére. Az Európai Bizottság általában nem indított kötelezettségszegési eljárást a roma szegregáció miatt, az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége pedig elsősorban adatgyűjtő és jelentéstevő szerepre szorult. A pénzügyi támogatások, így az Európai Szociális Alap és az Európai Regionális Fejlesztési Alap forrásai gyakran nem értek el a leginkább érintett helyi közösségekhez, hanem a tagállami közigazgatás és a nagyobb pályázó intézmények nyelik el azokat. Erről a problémáról az Európai Számvevőszék és független civil jelentések is beszámoltak.
2005 és 2015 között működött a Roma Integráció Évtizede (Decade of Roma Inclusion) elnevezésű nemzetközi kezdeményezés, amelyben nyolc kelet-közép- és délkelet-európai ország vett részt. A program a foglalkoztatás, az oktatás, a lakhatás és az egészségügy területén hirdetett célokat, de jogilag nem volt kötelező ereje. A részt vevő államok a zárójelentések szerint csak részleges eredményeket értek el; a roma és nem roma lakosság közötti foglalkoztatási, iskolázottsági és lakhatási különbségek a legtöbb mutatóban alig csökkentek.
Az Európai Unió 2011-ben fogadta el a nemzeti romaintegrációs stratégiák uniós keretét (EU Framework for National Roma Integration Strategies up to 2020). A keret négy területre koncentrált: oktatás, foglalkoztatás, egészségügy és lakhatás. A tagállamokat arra kötelezték politikailag, hogy nyújtsanak be nemzeti stratégiákat, de a keret nem volt kötelező jogi aktus. A Bizottság éves értékelései rendre rámutattak arra, hogy a stratégiák minősége egyenetlen, a helyi szintű végrehajtás gyenge, a roma közösségek részvétele pedig sokszor formális marad. A kritikák szerint az uniós keret legfontosabb érdeme a mérési kötelezettség és a monitoring bevezetése volt, ám a tényleges deszegregációhoz kevés kötelező eszközt kapcsolt.
A bírósági úton történő fellépésre a legjelentősebb példa az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) 2007. évi D. H. és társai kontra Csehország ítélete volt. A testület megállapította, hogy a roma gyermekek aránytalan mértékű kisegítő iskolába irányítása az oktatáshoz való joggal összefüggő megkülönböztetést valósított meg. Az ítélet iránymutatóvá vált az iskolai szegregáció elleni küzdelemben, de a végrehajtás a cseh, szlovák és más érintett országokban lassan haladt. A civil szervezetek szerint a speciális iskolákat formálisan integrálták ugyan, a roma gyermekek azonban továbbra is gyakran külön osztályokba vagy alacsonyabb követelményű iskolákba kerülnek.
A 2010-es években a roma integrációs politikák a gazdasági válság, a megszorítások és a megerősödő nacionalista diskurzusok közepette veszítettek lendületükből. Több kelet-közép-európai országban a romák a politikai kampányok céltábláivá váltak, a szegénységet pedig egyes politikai erők etnikai vagy kulturális okokkal magyarázták. A szociális lakhatásra és a segélyezésre fordított kiadások csökkentek, miközben a települési önkormányzatok szegregációs intézkedései, például a lakótelepi elkülönítés, a közszolgáltatásokból való kizárás vagy az adminisztratív kilakoltatások, több országban fennmaradtak.
A COVID–19 járvány 2020-ban aránytalanul sújtotta a roma közösségeket. A hatóságok néhány településen karantén alá helyezték a roma szegregátumokat, és a közegészségügyi intézkedések gyakran a lakosság teljes elkülönítésével jártak. Az emberi jogi szervezetek felhívták a figyelmet arra, hogy a karanténok és az élelmiszer-ellátási korlátozások egyes helyeken etnikai profilozást és aránytalan rendészeti fellépést eredményeztek. A járvány rávilágított a roma telepek infrastrukturális hiányaira is: sok háztartás nem rendelkezett vezetékes vízzel, csatornával vagy megfelelő lakótérrel, ami a fertőzés terjedését is gyorsította.
2020-ban az Európai Unió új stratégiai dokumentumot fogadott el a roma egyenlőségre, befogadásra és részvételre vonatkozóan (EU Roma Strategic Framework for Equality, Inclusion and Participation, 2021–2030). A keret a korábbi négy terület mellett nagyobb hangsúlyt helyezett a roma részvételre, a diszkrimináció elleni küzdelemre és a nemek közötti egyenlőségre. A dokumentum ajánlásokat és célokat, nem kötelező jogi előírásokat tartalmaz. Az uniós intézmények a nemzeti stratégiák felülvizsgálatát és a források célzottabb felhasználását várják a tagállamoktól, de a helyi végrehajtás továbbra is a tagállami kormányzati ciklusoktól, a civil szervezetek kapacitásától és a települési politikai akarattól függ.
A 2022-ben kezdődött orosz invázió Ukrajna ellen újabb kihívást hozott. Az ukrajnai roma menekültek – mint a lakosság egésze – a szomszédos országokba, így Lengyelországba, Szlovákiába, Romániába és Moldovába érkeztek. A befogadás során emberi jogi jelentések szerint előfordultak etnikai alapú eltérő bánásmódra utaló esetek: egyes roma menekülteket továbbra is elkülönített központokban helyeztek el, vagy az ideiglenes szállásokhoz való hozzáférésük akadozott. Az Európai Unió átmeneti védelmi irányelve itt is érvényes volt, de a végrehajtás minősége településenként és országonként változott.
A posztkommunista és intézményesült uniós politika összességében tehát nem szüntette meg a roma közösségek strukturális hátrányait. A szocialista korszakban kialakult lakóhelyi és iskolai elkülönítés a piacgazdasági átmenetben megszilárdult, az uniós források pedig csak részben tudták ellensúlyozni a helyi politikai érdekeket. A roma stratégiák mérése és értékelése továbbra is módszertani nehézségekbe ütközik, mert a hivatalos népszámlálások alulbecsülik a roma lakosságot, és a diszkrimináció sok formája csak közvetett vagy kvalitatív módon mutatható ki.
A kommunista és posztkommunista romapolitika rekonstrukciója három fő forrástípusra támaszkodik: 1) a pártállami és állami jogszabályok, párthatározatok, tanácsi jegyzőkönyvek és statisztikai kiadványok; 2) a rendszerváltás után hozzáférhetővé vált szociológiai felmérések, oral history-interjúk és etnográfiai munkák; 3) emberi jogi szervezetek, például az European Roma Rights Centre, az Amnesty International és a nemzeti ombudsmanok jelentései, valamint bírósági ítéletek.
A legnagyobb bizonytalanság maga a roma népesség számának meghatározása. A népszámlálások az önbevalláson alapulnak, és a többségi társadalomtól való félelem, a stigmatizáció, valamint a kettős identitás miatt sokan nem vallják magukat romának. A becslések ezért a hivatalos adatoknál sokszor két-háromszor magasabbak, de egyetlen elfogadott módszertan sincs. A kommunista korszak statisztikái ráadásul a rezsimek saját kategóriarendszerét tükrözik, és nem feltétlenül hasonlíthatók össze a mai adatokkal.
Vitatott a kényszersterilizáció, a kényszerű letelepítés és az állampolgársági korlátozás áldozatainak pontos száma is. Az emberi jogi források gyakran jogi igények és túlélői beszámolók alapján dolgoznak, míg az állami levéltárak hiányosak vagy csak részben hozzáférhetők. Ezért a szövegben szereplő állítások közül a jogi tények, például az 1958-as csehszlovák törvény vagy a D. H. kontra Csehország ítélet, dokumentáltnak tekinthetők. A társadalmi hatások és a közösségi tapasztalatok bemutatása azonban tudományos konszenzuson, kvalitatív kutatásokon és részben még zajló vitán nyugszik. A friss uniós programok 2020 utáni adatait a hivatalos uniós dokumentumokban érdemes ellenőrizni, mert a végrehajtásról szóló értékelések folyamatosan frissülnek.