A kelet-közép-európai német diaszpóra története nem írható le egyetlen „német kisebbség” fogalmával. A régióban élő német nyelvű, illetve német identitású közösségek évszázadokon át eltérő jogállásban, eltérő gazdasági szerepkörben és eltérő vallási hagyományok között éltek. A három legismertebb csoport – a balti németek, az erdélyi szászok és a szudétanémetek – nem egyszerre, nem azonos módon és nem azonos okokból vált kisebbséggé a modern nemzetállami keretek között. A közös vonás inkább a 20. századi tapasztalat: a birodalmi keretek felbomlása, a nemzetállami homogenizáló politika, a második világháború alatti és utáni kényszermigráció, valamint az ebből fakadó emlékezetpolitikai viták. Ahogyan az előző alfejezet a roma közösségek jelenkori helyzetét vizsgálta Jelen és jövő, ez a fejezet a német csoportok hosszú, régióspecifikus múltjára összpontosít.
A balti németek (németül Deutsch-Balten, lettül vācbaltieši, észtül baltisakslased) a mai Észtország és Lettország területén élő német nyelvű elit és városi polgárság gyűjtőneve. A csoport eredete a 12–13. századi keresztes hódításra és a német lovagrendi, püspöki, valamint Hanza-városi betelepülésre vezethető vissza. A középkori Livónia (Livland, lettül Livonija) és Kurland (Kurzeme), valamint az észt területek társadalmi szerkezete alapvetően rendi jellegű volt: a földbirtokos nemesség, a városi patríciusréteg és a lutheránus egyházi elit jelentős része német nyelvű volt, míg a vidéki parasztság túlnyomórészt lett vagy észt anyanyelvű maradt. Ez a nyelvi–rendi elkülönülés nem modern nemzeti ellentét volt, hanem a középkori és kora újkori rendi társadalom szerkezete, amelyben a nyelv a státusz egyik jelölője, nem pedig a modern értelemben vett nemzethez tartozás kizárólagos kritériuma lehetett.
A 18. század elején, a nagy északi háborút lezáró nystadi béke után a balti tartományok az Orosz Birodalomhoz kerültek. Az orosz uralkodók, különösen Nagy Katalin és utódai, hosszú ideig megerősítették a balti német rendi önkormányzatot, a lutheránus egyház jogállását és a német nyelv hivatalos használatát. Ennek gyakorlati oka az volt, hogy a balti tartományok igazgatását a helyi elit hatékonyan, a birodalom számára megbízhatóan látta el. A Ritterschaft – a nemesi rendi önkormányzat –, valamint a városi tanácsok iratai a 19. század elejéig túlnyomórészt német nyelvűek voltak. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a balti német elit lojalitása nem a későbbi modern nemzeti lojalitás mintáját követte: egyszerre lehetett valaki rendi jogaihoz ragaszkodó livóniai nemes, az orosz uralkodó hivatalnoka és német nyelvű lutheránus.
A 19. század második felében a lett és az észt nemzeti ébredés fokozatosan kikezdte ezt a rendi szerkezetet. A paraszti származású, iskolázott lett és észt értelmiség a birodalmi modernizáció és a nemzeti mozgósítás eszközeivel lépett fel a földbirtokviszonyok és a kulturális hierarchia ellen. A balti német elit részben a cári államhoz, részben a német birodalmi identitáshoz keresett védelmet, de a századfordulóra a balti tartományokban kiéleződő nyelvi és politikai konfliktusok már modern nemzetiségi ellentétként jelentek meg. Az 1897-es orosz birodalmi népszámlálás – amely anyanyelvi bevallásra épült, és ezért a számok a későbbi nemzetiségi statisztikákhoz képest bizonytalanabbak – a balti kormányzóságokban nagyságrendileg 150–180 ezer német anyanyelvű lakost mutatott ki; ez a tartományok összlakosságának csupán néhány százalékát tette ki, de a városokban, illetve a földbirtokos rétegben arányuk jóval magasabb volt.
Az első világháború után Észtország és Lettország függetlenné válása alapvetően megváltoztatta a balti németek helyzetét. Az 1919–1920-as földreformok nagyrészt felszámolták a német nagybirtokot, és a földet a helyi parasztságnak juttatták. A balti németek elvesztették automatikus vezető szerepüket, de a két állam alkotmányos keretei között – legalábbis a demokratikus időszakban – kisebbségi kulturális jogokat kaptak: iskolákat, egyházi intézményeket és kulturális egyesületeket tarthattak fenn. A kisebbségi jogi keret azonban aszimmetrikus volt: a földreform és a hivatali nyelvváltás miatt a balti németek gyakran hátrányos helyzetűnek tekintették magukat, míg a lett és az észt társadalom egy része a korábbi rendi elnyomás folytatásának tartotta az intézményes német jelenlétet.
A második világháborút közvetlenül megelőző időszakban, 1939 őszén a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos jegyzőkönyvei nyomán a balti németek jelentős részét a náci Németország az úgynevezett Umsiedlung (áttelepítés) keretében Németországba, elsősorban a megszállt Lengyelországba szállította. A kitelepítés szervezett, állami irányítású akció volt, amelyben a balti németek túlnyomó többsége – a becslések szerint mintegy 60–70 ezer ember – elhagyta Észtországot és Lettországot. A döntésben a szovjet befolyás miatti félelem és a náci hatóságok nyomása egyaránt szerepet játszott. Az áttelepítettek jelentős része a háború után az NSZK-ba vagy az NDK-ba került, és a balti német közösség mint helyi társadalmi csoport gyakorlatilag megszűnt. A 2020-as évekre Észtországban és Lettországban már csak elenyésző számú, többnyire vegyes házasságból származó vagy betelepült német él, a balti német identitás elsősorban a diaszpórában, illetve a történelmi emlékezetben él tovább.
Az erdélyi szászok (németül Siebenbürger Sachsen, románul sași) a mai Románia területén fekvő Erdély (Transilvania, románul Ardeal) dél- és észak-erdélyi régióiban élő német nyelvű, zömében lutheránus közösség. A csoport elnevezése nem pontosan fedi a mai szász nyelvjárási vagy tartományi hovatartozást: a középkori magyar oklevelek gyakran Saxones néven említették a betelepült német ajkú lakosságot, függetlenül attól, hogy azok pontosan mely német területekről érkeztek. A betelepülés a 12. században kezdődött, és a 13. században érte el intézményes csúcspontját; a források és a régészeti adatok alapján a telepítés településcsoportonként, több hullámban történt, és a pontos létszám ma már nem rekonstruálható a későbbi nemzetiségi statisztikák mintájára. A forrásokban felbukkanó kiváltságlevelek – a legismertebb az 1224-re datált, de a szöveghagyomány miatt vitatott Andreanum – a szász hospeseknek önálló bíráskodást, vásártartást és egyházi szervezetet biztosítottak, ami a későbbi szász univerzitás (Universitas Saxonum) rendi szervezeteinek alapját képezte.
Az erdélyi szászok a középkorban és a kora újkorban városiasodott, erődített településekben éltek, és a hét szász szék (Sieben Stühle) önkormányzati keretei között gazdálkodtak. A szász városok – Brassó (Brașov, németül Kronstadt), Nagyszeben (Sibiu, németül Hermannstadt), Beszterce (Bistrița, németül Bistritz) és mások – a helyi kereskedelem és kézművesség kulcsszereplői voltak, de ezt nem szabad a modern nemzetgazdasági kategóriákkal leírni: a szász polgárság rendi jogai a magyar királyi hatalom, az erdélyi vajda és a szász univerzitás közötti középkori hatalmi egyensúly termékei voltak. A reformáció idején a szász városok és falvak szinte egészükben lutheránussá váltak, ami évszázadokra meghatározta a csoport vallási-nemzeti elkülönülését a többségi ortodox románságtól és a katolikus, később részben református magyar lakosságtól.
A 18. században Erdély a Habsburg Monarchia tartománya lett. A szászok helyzete kettős volt: a bécsi udvar a katolikus egyházat támogatta, de a szász lutheránus intézményeket és a szász univerzitás jogait sokáig megtartotta. A 19. századi magyar nemzetépítés azonban a nyelvi magyarosítás és a vármegyei igazgatás kiterjesztése révén egyre inkább fenyegette a szász rendi önkormányzatot. A szász politikai elit részben a bécsi udvarhoz fordult, részben saját nemzetiségi programot alakított ki; a szász nemzeti ébredés nem a román vagy a magyar nemzeti mozgalom mintáját követte, hanem a lutheránus egyházi és iskolai autonómia védelmére épült. Fontos hangsúlyozni, hogy a 19. század végi szász identitás már modern nemzetiségi önértelmezés volt, de a közösség önmagát elsősorban rendi–vallási–regionális alapon határozta meg, nem a mai értelemben vett német nemzethez tartozás alapján.
Az 1918 utáni román államban az erdélyi szászok a kisebbségi jogrendszer keretei között éltek, de a két világháború közötti román nemzetállam-építés és a földreform őket is érintette. A második világháború alatt a szász közösség egy részét a náci német propaganda és a Waffen-SS toborzása is megpróbálta mozgósítani, ami hosszú távon megosztotta a csoport emlékezetét. A háború után, 1945-től a román kommunista hatóságok a szászokat – más német csoportokkal együtt – kollektíven háborús bűnössé nyilvánították, sokakat a Szovjetunióba kényszermunkára deportáltak, vagyonukat pedig államosították. A kitelepítés és az elvándorlás az 1950-es évektől, különösen az 1970–1980-as évek gazdasági-politikai válsága idején tömegesen csökkentette a szász lakosságot. A becslések szerint a második világháború előtt mintegy 230–250 ezer erdélyi szász élt Romániában; a 2011-es román népszámlálás már csak mintegy 36 ezer német nemzetiségűt mutatott ki, de ez a szám a bánsági svábokat és más német csoportokat is magában foglalja, és a népszámlálási önbevallás bizonytalanságai miatt csak nagyságrendi tájékoztatásra alkalmas. A szász örökség ma elsősorban az épített környezetben – az erődtemplomokban, a városi polgárházakban – és a romániai német intézmények, illetve a nyugati diaszpóra emlékezetében él tovább.
A szudétanémet (németül Sudetendeutsche, csehül sudetští Němci) fogalom a 19–20. században vált politikai gyűjtőfogalommá. A csehországi és morvaországi német nyelvű lakosság ugyanis soha nem alkotott egységes közösséget: a középkori és kora újkori források a cseh országokban élő német ajkú lakosokat városonként, uradalmanként vagy rendi csoportonként említik. A 13. századi német jogú városalapítás és a bányavárosok betelepítése nyomán azonban a cseh medencében és Morvaországban jelentős német nyelvű, katolikus vagy lutheránus lakosság alakult ki. A huszita háborúk és a későbbi vallási–rendi konfliktusok időszakában a nyelvi különbség gyakran összekapcsolódott a vallási és politikai szembenállással, de a modern nacionalizmus előtt a cseh és német nyelvű lakosok közötti határok rugalmasak és regionálisan eltérők voltak.
A 19. századi cseh nemzeti ébredés és a német nacionalizmus kölcsönösen megerősítette egymást. A csehországi német liberálisok és konzervatívok sokáig a Habsburg Monarchia keretein belül képzelték el a német nyelvű lakosság politikai képviseletét, de a század végére a cseh–német ellentét a tartományi politika központi kérdésévé vált. Az 1918-ban létrejött Csehszlovákia a csehszlovák nemzetállam elvén alapult, noha a Saint-Germain-i szerződés kisebbségvédelmi rendelkezéseket is tartalmazott. Az 1930-as csehszlovák népszámlálás szerint mintegy 3,2 millió lakos vallotta magát német nemzetiségűnek; ez a szám a teljes lakosság nagyjából 22–23 százalékát tette ki, de a népszámlálási kategória és a nemzetiségi bevallás körüli viták miatt a pontos arány tudományosan vitatott. A szudétanémet politikai mozgalom radikális szárnya, a Konrad Henlein vezette Szudétanémet Párt (Sudetendeutsche Partei) az 1930-as években egyre inkább a náci Németország támogatását kereste, ami az 1938-as müncheni egyezményhez, a csehszlovák határvidék Németországhoz csatolásához és a csehszlovák állam felbomlásának előkészítéséhez vezetett.
A második világháború után a csehszlovák állam – az 1945-ös kassai kormányprogram és a későbbi úgynevezett Beneš-dekrétumok alapján – a német lakosság túlnyomó részét kitelepítette vagy kikényszerítette az országból. A kényszeráttelepítés mérete és körülményei a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgyát képezik. A csehszlovák hatóságok által rögzített adatok szerint 1945–1946 folyamán mintegy 2,2–2,9 millió embert telepítettek át vagy távozott kényszer hatására; a becslések a halálos áldozatok és a nem regisztrált távozók miatt bizonytalanok, és a cseh, a német és a nemzetközi szakirodalomban eltérő számok szerepelnek. A kitelepítés során a vagyonelkobzás, a kényszermunka és a helyi erőszak is előfordult, amit a csehszlovák állam akkori hivatalos narratívája a német megszállás alatti bűnökkel igazolt, a német menekült- és kitelepítettszervezetek viszont a kollektív bűnösség elve miatt bírálnak. A tudományos konszenzus szerint a kitelepítés a kollektív bűnösség elvén alapult, és nem felelt meg a mai nemzetközi emberi jogi normáknak; ugyanakkor a történészek hangsúlyozzák, hogy a csehszlovák döntés a háború utáni nemzetállami homogenizálás és a szovjet szövetségi rendszer kontextusában született.
A hidegháború idején a szudétanémet kérdés a csehszlovák–nyugatnémet diplomáciai viszony egyik neuralgikus pontja volt. Az 1997-es cseh–német nyilatkozat a múlt feldolgozásának kereteként elismerte a német megszállás alatt elkövetett bűnöket és a kitelepítés okozta szenvedést is, anélkül, hogy jogi igényeket állapított volna meg. Ez a dokumentum mérföldkő volt az emlékezetpolitikai párbeszédben, de a szudétanémet szervezetek és a cseh politikai elit egy része máig vitatja annak értelmezését. A 21. században a szudétanémet identitás elsősorban a németországi és ausztriai egyesületekben, a helytörténeti kutatásban és a cseh–német határ menti együttműködésekben él tovább, míg a csehországi német kisebbség létszáma néhány ezer főre csökkent.
A balti németek, az erdélyi szászok és a szudétanémetek mellett a kelet-közép-európai német diaszpóra számos kisebb, de a maga régiójában meghatározó csoportot foglalt magában. A bánsági svábok (Banater Schwaben) a 18. századi Habsburg telepítéspolitika nyomán a Bánságban telepedtek le, és római katolikus vallásuk, valamint a mezőgazdasági településszerkezetük különböztette meg őket a lutheránus szászoktól. A besszarábiai németek (Bessarabiendeutsche) a 19. század elején az orosz birodalmi gyarmatosítás keretében települtek a mai Moldova és Ukrajna területére; a 20. század elején számuk néhány tízezerre volt tehető, de a második világháború alatt és után ez a közösség is az áttelepítések és a szovjet kényszermigráció áldozatául esett. A volhíniai németek és a galíciai németek ugyancsak a cári birodalmi telepítéspolitika termékei voltak, és a 20. században hasonló pályát futottak be. A 19. századi iparosodás és urbanizáció városi német munkásságot és polgárságot is létrehozott – például Łódźban, a csehországi iparvidékeken vagy a romániai városokban –, amelynek története nem választható el az adott régió gazdaság- és társadalomtörténetétől.
A német diaszpóra 20. századi felszámolódása összekapcsolódott a birodalmi keretek széthullásával, a nemzetállami homogenizáló törekvésekkel, valamint a náci Németország és a Szovjetunió terjeszkedésével. A második világháború alatti áttelepítések, a háború utáni kitelepítések és a kivándorlás együttesen oda vezettek, hogy a régió német közösségei a 21. századra a korábbi létszámuk töredékére zsugorodtak. Ez a folyamat nem egységes séma szerint zajlott: a balti németek esetében az 1939-es áttelepítés megelőzte a szovjet megszállást; a szudétanémetek esetében a háború utáni kényszerkitelepítés a megszállás alatti német politika következményeként értelmezhető; az erdélyi szászok pedig hosszú, több évtizedes elvándorlással tűntek el Erdélyből. Az eltérő pályák miatt a német diaszpóra története egyszerre tanít a birodalmi rendi társadalom, a modern nacionalizmus, a kényszermigráció és az emlékezetpolitika összefonódásairól. A fejezet a Birodalom, nemzet és kisebbség részben már tárgyalt birodalmi örökségeket és kisebbségi jogokat itt a német közösségek regionális példáján keresztül mutatja be, a Határok, migráció és emlékezet rész pedig a tágabb migrációs és emlékezeti folyamatokat elemzi.
A német diaszpóra történetére vonatkozó források rendkívül heterogének. A középkori és kora újkori betelepülésekre elsősorban oklevelek, városi könyvek, egyházi évkönyvek és régészeti leletek alapján következtetünk; ezek a források nem statisztikai adatfelvételek, hanem hatalmi és jogi dokumentumok, ezért a lélekszámokra csak közvetett becslések adhatók. A 19. század végétől az állami népszámlálások már számszerű adatokat közölnek, de az anyanyelvi, illetve nemzetiségi bevallás kategóriái országonként és időszakonként változtak. Az orosz birodalmi 1897-es népszámlálás például anyanyelvet kérdezett, nem nemzetiséget; a két világháború közötti román, csehszlovák és lett népszámlálások nemzetiséget vagy anyanyelvet, de az államépítő nemzetfelfogás torzíthatta a bevallást. A 20. századi áldozatszámok, kitelepítési és áttelepítési adatok gyakran vitatottak, mert az érintett államok hivatalos statisztikái, a menekült- és kitelepítettszervezetek becslései, valamint a nemzetközi szakirodalom eltérő módszertannal dolgozik. A német kisebbségek második világháború alatti szerepe – különösen a szudétanémet párt és a balti németek esetében – ugyancsak emlékezetpolitikai vita tárgya, amelyben a kollektív bűnösség vagy a kollektív ártatlanság tézisei egyaránt félrevezetők lehetnek. A tudományos konszenzus szerint a modern kisebbségi kategóriák visszavetítése a középkorra anakronisztikus, a 20. századi kényszermigrációk pedig nem írhatók le egyetlen nemzeti narratíva felől.