A Kárpátok vonulatának északi és keleti lejtőin, a mai Lengyelország délkeleti csücskétől a mai Ukrajna nyugati megyéin át a mai Románia határvidékéig olyan keleti szláv nyelvjárásokat beszélő hegyi közösségek élnek, amelyeket a történeti források és a modern nemzetépítés különböző neveken illetett: rutének (ruszinok; ruszin/русин, angolul Rusyn), lemkók (łemkowie/лемки), bojkók (бойки) és huculok (гуцули/Huțuli). Bár nyelvük a keleti szláv dialektuskontinuum részét képezi, sorsközösségüket a Kárpátok hegyvidéki zónája, a pásztorkodó-gazdálkodó életmód és a bizánci liturgiájú kereszténység határozta meg. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult ezeknek a csoportoknak az identitása a középkori fejedelemségek, a Lengyel–Litván Köztársaság, a Habsburg Birodalom, a két világháború közötti nemzetállamok és a szovjet uralom alatt, és miért feszül ma is egymásnak a ruszin és az ukrán nemzeti besorolás. Az előző alfejezetben tárgyalt Balti németek és a német diaszpóra után most egy olyan csoportra fordítjuk a figyelmet, amelynek tagjai nem egy birodalmi elithez, hanem sokáig peremvidéki, hegyi paraszti társadalmakhoz tartoztak, és amelynek története éppen a nemzeti kategorizálás ingatagságát mutatja meg.
A ruszin kifejezés a latin Ruteni és a német Ruthenen nyomán terjedt el a középkori és kora újkori írásbeliségben, és a keleti szláv lakosságot jelölte, megkülönböztetve őket a lengyel vagy magyar szomszédoktól. A saját névként használt ruszin (русин) a 19. században vált politikai és etnikai kategóriává, amikor a Habsburg Galíciában és a Magyar Királysághoz tartozó Kárpátalján élő keleti szláv görögkatolikus parasztság értelmisége keresni kezdte a megfelelő önmeghatározást. Ma a ruszin identitás hívei önálló nemzeti közösségként tekintenek magukra, míg az ukrán álláspont szerint a ruszinok az ukrán nemzet részét képezik, nyelvük pedig az ukrán nyelv egy dialektuscsoportja.
A lemkók a Keleti-Kárpátok északnyugati lejtőin, a mai Lengyelország délkeleti részén (a Beszkidek vidékén), valamint Szlovákia északkeleti peremén éltek. A lemkó elnevezés a helyi nyelvjárásban gyakori lem (csak, mindig) szócskából ered, és a 19. században szomszédos csoportok gúnyneveként tűnt fel, mielőtt önmeghatározássá vált. Történeti régiójukat Lemkivscsina (łemkowszczyzna/Лемківщина) néven emlegetik. A lemkók a ruszin etnikai térség nyugati peremét alkották, és a lengyel–szlovák–ukrán nyelvhatár mentén évszázadokon át viszonylag zárt falusi közösségekben éltek.
A bojkók a Kárpátok középső szakaszán, a Latorca, az Ung, a San és a Sztrij felső folyásánál, a mai Ukrajna Lvivi, Ivano-Frankivszki és Kárpátaljai területén, valamint Lengyelország délkeleti peremén osztoznak. A bojkó név eredete vitatott: egyes nyelvészek a boje (igen, vajon) nyomatékosító szóhoz, mások a régi bojk (harcos) kifejezéshez kötik. Történeti területüket Bojkivscsina (Бойківщина) néven ismerik. A bojkók a lemkóktól keletre, a huculoktól nyugatra éltek, és sajátos faépítészetükről, valamint sóbányászatukról híresek.
A huculok a Keleti-Kárpátok délkeleti részén, a Prut, a Csermos és a Felső-Tisza vízgyűjtőjén, a mai Ukrajna Ivano-Frankivszki és Csernyivci területén, valamint Románia Máramaros megyéjében éltek. A hucul elnevezés valószínűleg a román hoțul (tolvaj) szóból ered, de a népetimológiák és a tudományos magyarázatok eltérnek; ezért ezt a nyelvészeti bizonytalanságot érdemes jelölni. A huculok pásztorkodó, erdei gazdálkodó hegyi közösségként a ruszin etnikai térség délkeleti csúcsát foglalták el, és a román, valamint a magyar nyelvterülettel érintkeztek. Történeti régiójukat Huculszcsina (Гуцульщина) néven emlegetik.
Ezek a csoportok a keleti szláv nyelvjárások széles sávjába tartoznak, de nyelvükben számos nyugati szláv, szlovák, lengyel és román, valamint magyar kölcsönszó található. A hagyományos önmeghatározás sokáig nem nemzeti, hanem lokális vagy vallási volt: a hegyi falvak lakói magukat elsősorban a településükhöz, a völgyükhöz vagy a görögkatolikus egyházhoz kötötték. A modern értelemben vett nemzeti identitás csak a 19. század végétől terjedt el fokozatosan, és a 20. századi államhatárok, népszámlálások és iskolarendszerek döntően befolyásolták.
A keleti szláv betelepülés a Kárpátok előterébe a kora középkorban, a A keleti szlávok és a Kijevi Rusz alfejezetben tárgyalt Kijevi Rusz időszakában indult meg. A hegyvidék ritkán lakott, erdős terület volt, ahol a 10–13. században pásztorkodó és erdei gazdálkodásból élő közösségek alakultak ki. A Halics–Volhíniai Fejedelemség idején a hegyi völgyekben már állandó falvak jöttek létre, és a kereszténység bizánci formája után a helyi egyházi szervezet is megerősödött.
A tatár hódítás a 13. század közepén súlyosan érintette a Kijevi Rusz utódállamait, de a Kárpátok erdős, nehezen megközelíthető völgyei viszonylagos védelmet nyújtottak. A tatár uralom összeomlása után a hegyvidék a Lengyel Királyság és a Magyar Királyság határterületévé vált. A mai Kárpátalja a Magyar Királyság északkeleti peremén, a Galíciai Fejedelemség utódjaként létrejött területek pedig a Lengyel Királyság délkeleti szélén helyezkedtek el. A határvonal a gerinceken húzódott, de a hegyi közösségek a völgyek mentén rendszeresen átjártak, és a családi, kereskedelmi kapcsolatok átíveltek az államhatárokon.
A kora újkorban a ruszin területek a A kora újkori birodalmi versengés során a Lengyel–Litván Köztársaság, a Magyar Királyság (illetve a Habsburg Monarchia részeként) és az Oszmán Birodalom határvidékén feküdtek. Az 1569-es lublini unió után a lengyel–litván állam délkeleti vajdaságaiban a jobbágyrendszer megerősödött, és a hegyi falvak lakói is egyre inkább földesúri függésbe kerültek. Ugyanakkor a Kárpátok magasabb régióiban a pásztorkodó közösségek nagyobb mozgásszabadságot őriztek.
A vallási kép a 16–17. században vált összetetté. Az ortodox egyházhoz tartozó keleti szláv lakosság egy része a bresszti vallási unió (1596) után a görögkatolikus (uniátus) egyházhoz csatlakozott, amely a római pápa fennhatóságát ismerte el, de megőrizte a bizánci liturgiát, a szláv nyelvű szertartást és a nős papságot. A lengyel koronához tartozó területeken a görögkatolikus egyház fokozatosan a ruszin parasztság domináns felekezetévé vált, míg a magyar uralom alatt álló Kárpátalján az ortodoxia tovább élt, és a 17. század közepén az ungvári unió (1646) hozott létre görögkatolikus egyházmegyét. A bresszti unió nyomán kialakult vallási megosztottság hosszú távon hatott az identitásra: a görögkatolikus ruszin-ukrán közösségek egyházi intézményei a 19. századi nemzeti ébredés csomópontjaivá váltak.
A hegyi csoportok közül a huculok a 17–18. században a román fejedelemségek, a lengyel korona és a magyar királyi területek hármas határán éltek, és a havasalföldi pásztorkodás hagyományaihoz kapcsolódóan szoros kapcsolatokat tartottak fenn a román nyelvű moldvai és erdélyi pásztorokkal. A bojkók a sóbányászatból nyertek jövedelmet, míg a lemkók a nyugat-európai kereskedelmi utak mentén fuvaroztak. E lokális gazdasági specializációk felerősítették a belső regionális identitást.
A 18. század végétől a lengyel felosztások (1772, 1793, 1795) és a Habsburg Monarchia területi nyereségei újraírták a ruszin területek politikai térképét. A A felosztások alfejezetben bemutatott események következtében Galícia – benne a lemkók és bojkók jelentős részével – a Habsburg Birodalom része lett. A Habsburg uralom alatt a ruszin lakosság a Galíciai Királyság északkeleti, erdős, hegyes peremén élt, és a fennmaradt források szerint többségében görögkatolikus parasztokból állt. Mária Terézia és II. József reformjai – a jobbágyreform, a bécsi kormányzat által támogatott anyanyelvi oktatás és a görögkatolikus papság képzése – megteremtették egy írástudó ruszin értelmiség alapjait. A bécsi udvar a görögkatolikus egyházat tudatosan erősítette, hogy ellensúlyozza a lengyel nemesi befolyást Galíciában.
A 19. században a Nemzeti ébredések és nemzetépítés folyamata a keleti szláv közösségeket is elérte. A ruszin értelmiség – gyakran görögkatolikus papok, tanítók és diákok – három fő irányzat mentén vitázott az identitásról. Az első, a ruszin–rutén irányzat a helyi nyelvjárásokra és a galíciai, magyarországi ruszin közösségek különálló, de a nagyorosz és az ukrán nemzettől is eltérő jellegére hivatkozott. A második, a nagyorosz (oroszofil) irányzat a keleti szláv egységet hirdette, és a cári Orosz Birodalmat tekintette a ruszinok természetes szövetségesének; ez az irányzat különösen az 1848 utáni évtizedekben erősödött meg. A harmadik, az ukrainofil irányzat a közös ukrán nemzethez tartozást hirdette, és a lengyel–ukrán ellentét mentén a galíciai ruszin parasztság politikai mozgósítását tűzte ki célul. Ez a három irányzat a 20. századig versengett, és a helyi közösségek gyakran az iskolák, a plébániák és a kiadványok hatására foglaltak állást.
Az 1848-as forradalomban a galíciai ruszinok politikai követelésekkel jelentek meg: a görögkatolikus egyház egyenjogúságát, a ruszin nyelvű oktatást és a jobbágyfelszabadításból eredő sérelmek orvoslását kérték. A Ruszin Főtanács (Holovna ruska rada) 1848-ban Lvivben alakult meg, és a „ruszin” nemzetiség hivatalos elismerését követelte. A bécsi kormányzat taktikai okokból részben támogatta a ruszin mozgalmat a lengyel nemesség ellensúlyozására, de a politikai engedmények korlátozottak maradtak.
A hegyi csoportok – a lemkók, bojkók és huculok – a nemzeti ébredés peremén maradtak. Az írni-olvasni tudás ritka volt, a falvak elszigetelődtek, és a nemzeti mozgalmak elsősorban a galíciai városokban, valamint a papi és tanítói rétegben bontakoztak ki. A huculok és bojkók körében a hagyományos pásztorkultúra, a népi vallásosság és a helyi szokások erősebbek voltak, mint bármely nemzeti program. Ugyanakkor az etnográfiai érdeklődés – lengyel, osztrák, orosz és később ukrán kutatók részéről – a 19. század végén felfedezte és dokumentálta e csoportok népművészetét, építészetét és folklórját, ami kettős következménnyel járt: megőrizte a helyi kultúra lenyomatát, ugyanakkor a külső kategorizálás révén a „lemkó”, „bojkó”, „hucul” címkéket rögzítette.
Az első világháború frontvonalai többször átszelték a Kárpátok vidékét. A galíciai fronton a lemkók és bojkók falvai váltak hadműveleti területté, a lakosságot kitelepítették vagy menekülésre kényszerítették, és a katonai rekvirálások éhínséget okoztak. A Habsburg-monarchia hatóságai az orosz megszállás alatt és után is megkülönböztették a „megbízhatatlan” oroszofil ruszinokat, sokakat internálótáborokba – például a grazi melletti Thalerhofba – zártak. A Thalerhof és más táborok története a ruszin emlékezetben a birodalmi elnyomás szimbólumává vált, bár az internáltak és a halálos áldozatok számának becslései vitatottak.
A háború végén, 1918 novemberében a galíciai ukrán politikusok kikiáltották a Nyugat-Ukrán Népköztársaságot, amely a lemkók és bojkók lakta területek nagy részére is igényt tartott. A lengyel–ukrán háború azonban a lengyel hadsereg győzelmével ért véget, és a területek a lengyel állam részei lettek. Kárpátalja – a mai ukrán megye – a magyar uralom alól a Trianon előtti rendezés során, 1919–1920-ban a Csehszlovák Köztársaság fennhatósága alá került, Podkarpatská Rus (Kárpátaljai Ruszinszkó) néven. A saint-germaini békeszerződés (1919) és a trianoni békeszerződés (1920) autonómiát ígért a területnek, amit a csehszlovák állam a két világháború között csak részben valósított meg.
A csehszlovák korszakban Kárpátalján a ruszin lakosság viszonylagos kulturális fejlődésen ment keresztül: ruszin nyelvű általános iskolák, gimnáziumok, tanítóképzők létesültek, és a hivatalos statisztikák – amelyek azonban a népszámlálási kategóriák ingadozása miatt bizonytalanok – a ruszinok és ukránok közötti identitásbeli megoszlást tükrözték. A csehszlovák kormányzat eleinte támogatta a ruszin irányzatot, hogy gyengítse az ukrán és a nagyorosz mozgalmat, de az 1930-as években az ukránosító tendencia is tért nyert. A lengyel fennhatóság alatt álló lemkók és bojkók ezzel szemben a lengyel állam asszimilációs nyomását tapasztalták: a ruszin nyelvű oktatás korlátozott volt, a görögkatolikus egyházat a lengyel katolikus hierarchia beolvasztani igyekezte, és a nemzeti mozgalmak közül az ukrán irányzat egyre inkább a radikális nacionalizmushoz közeledett. A lemkók egy része a ruszin különálláshoz ragaszkodott, mások az ukrán nemzettel azonosultak, megint mások – különösen az idősebb generáció – továbbra is lokális identitásban gondolkodott.
A második világháború előestéjén a müncheni egyezmény (1938) után Kárpátalja előbb autonómiát kapott a második cseh-szlovák köztársaságban, majd az első bécsi döntés (1938) és a magyar katonai bevonulás (1939) következtében a terület visszakerült Magyarországhoz. A magyar uralom alatt a ruszin nyelvű oktatás visszaszorult, a zsidó lakosságot gettókba, majd haláltáborokba hurcolták, és a férfiakat kényszermunkára sorozták a keleti frontra. A lemkóvidéki és bojkóvidéki lakosság a német–szovjet háború idején ismét hadműveleti területre került, és a lengyel ellenállási mozgalmak, valamint az ukrán nacionalista partizánok – elsősorban az UPA (Ukrán Felkelő Hadsereg) – közötti összecsapások a polgári lakosságot megosztották, és gyakran menekülésre kényszerítették.
A második világháború végét követően a Kárpátok hegyi ruszin közösségeit újabb, erőszakos állami akciók érték. Kárpátalját a szovjet Vörös Hadsereg 1944 őszén szállta meg, és 1945. június 29-én a csehszlovák–szovjet szerződés értelmében a területet a Szovjetunióhoz, azon belül az Ukrán SZSZK-hoz csatolták. A szovjet hatóságok felszámolták a görögkatolikus egyházat: az 1946. márciusi, Lvivben összehívott úgynevezett zsinat állami nyomás alatt kimondta a görögkatolikus egyház felszámolását és az orosz ortodox egyházba való beolvadását. A döntést a hívők és a papság jelentős része illegitimnek tekintette, és a görögkatolikus egyház földalatti hálózatként működött tovább. A szovjet hatóságok a kollektivizálást a hegyvidéken is végrehajtották, a pásztorkodó gazdálkodást visszaszorították, és a ruszin, lemkó, bojkó, hucul kultúrát az ukrán nemzeti keretbe igyekeztek beolvasztani.
Lengyelországban a háború után a lengyel kormány a lemkók és a vegyes ukrán–lemkó lakosság ellen hajtotta végre az 1947-es Vistula-akciót (Akcja „Wisła”). Ennek hivatalos indoka az UPA felszámolása volt, de a műveletet a lengyel hadsereg a polgári lakosság tömeges kitelepítésére használta: a lemkóvidéki és bojkóvidéki falvak lakóit összegyűjtötték, vagyonukat hátrahagyva a nyugati és északi úgynevezett visszaszerzett területekre szállították, és ott szétszórva telepítették le. A kitelepítettek számát a kutatás – a lengyel, ukrán és szovjet dokumentumok eltérései miatt – 140 000 és 150 000 fő közé teszi, de a pontos szám máig vitatott. Az akció során a görögkatolikus egyház intézményeit is felszámolták, a templomokat gyakran elhagyták vagy lerombolták. A Vistula-akció a lemkó közösséget szétszórta, és a korábbi ruszin–lemkó kultúrtáj a lengyel állam által tudatosan homogenizált térré vált.
A szovjet Kárpátalján a ruszin identitást hivatalosan nem ismerték el; a népszámlálások a lakosságot ukránnak, orosznak vagy éppenséggel „kárpátaljai ukránnak” kategorizálták. A hegyi huculok, bojkók és lemkók (akik közül sokan a szovjet területeken maradtak) az ukrán nemzeti keretbe kerültek, és a ruszin nyelvjárásokat az iskolákban az irodalmi ukránnal váltották fel. A görögkatolikus földalatti egyházat a szovjet állambiztonság üldözte, püspökeit bebörtönözték, a hívek pedig titokban gyakorolták vallásukat.
A Szovjetunió felbomlása és Ukrajna függetlensége (1991) után a ruszin identitás kérdése újra napirendre került. A kárpátaljai ruszin mozgalom szervezetei – például a Kárpátaljai Ruszinok Társasága – autonómiát, a ruszin nyelv hivatalos elismerését és a görögkatolikus egyház egyházi vagyonának visszaadását követelték. Az ukrán állam azonban a függetlenség első éveiben sem ismerte el a ruszinokat külön nemzeti kisebbségként, és a hivatalos népszámlálási kategóriákban a ruszin identitás csak korlátozottan jelent meg. A 2001-es ukrán népszámlálás – amelynek módszertani megbízhatóságát a szakirodalom vitatja – mintegy 10 000 ruszin identitású lakost mutatott ki, de a ruszin szervezetek ennél sokkal magasabb, akár több százezres számot valószínűsítenek. A 2020-as években a ruszin önazonosságú lakosság száma továbbra is ellenőrzött becslések tárgya, és a hivatalos ukrán álláspont szerint a ruszinok az ukrán nemzet részét alkotják.
A lemkók Lengyelországban a rendszerváltás után kisebbségi jogokat kaptak. A 2005-ös lengyel kisebbségi törvény elismerte a lemkó nyelvet és kultúrát, és támogatást nyújt a lemkó nyelvű oktatáshoz és a kulturális rendezvényekhez. A 2021-es lengyel népszámlálás adatai alapján mintegy 13 000-en vallották magukat lemkónak, de a szórványban élő, asszimilálódott leszármazottak száma magasabb lehet. A Vistula-akció emlékezete a lengyel–ukrán kapcsolatokban ma is érzékeny pont, és a túlélők, valamint leszármazottaik igazságtételt és jóvátételt követelnek.
A huculok és bojkók Ukrajnában a helyi identitás megőrzésének eltérő szintjeit mutatják. A hucul kultúra – különösen a kézművesség, a zene, a fafaragás és a turizmus – jelentős állami és regionális támogatást élvez, és a hucul identitás a nyilvános térben, fesztiválokon és nemzetközi projektekben is megjelenik. A bojkók identitása kevésbé intézményesült, és a nyelvjárási különbségek ellenére a bojkó közösség nagy része ma ukránként határozza meg magát. A 2022. február 24-én megindult orosz invázió – amelynek lefolyását A 2022-es orosz invázió alfejezet tárgyalja – a Kárpátok hegyvidéki területeit is érintette: bár a front messze van, a menekültek áramlása, a gazdasági nehézségek és a nemzeti mozgósítás a helyi identitásokat is átrajzolta. A ruszin autonómia követelése a háború alatt háttérbe szorult, és a közösség egy része aktívan részt vesz az ukrán honvédelemben.
A ruszin, lemkó, bojkó és hucul csoportok történetének forrásai erősen egyenetlenek. A középkori és kora újkori időszakra vonatkozóan elsősorban latin, lengyel, magyar és egyházi szláv nyelvű oklevelek, urbáriumok és egyházi vizitációs jegyzőkönyvek állnak rendelkezésre, amelyek gyakran nem a helyi lakosság önmeghatározását, hanem az állami és egyházi adminisztráció kategóriáit tükrözik. A 19. századtól a népszámlálások és statisztikai összeírások megindulnak, de az anyanyelv, a vallás és a nemzetiség fogalmait koronként és országonként eltérően értelmezték, ezért a lélekszámok összehasonlítása módszertani csapdákat rejt.
A nemzeti kategorizálás maga is vitatott. A ruszin identitás hívei a nyelvjárási sajátosságokra, a görögkatolikus egyházi hagyományra és a népi kultúra jellegzetességeire hivatkoznak, míg az ukrán tudományos és politikai mainstream a ruszinokat az ukrán nemzet részének tekinti. A 19–20. századi kategorizálások közül a „rutén” kifejezés a birodalmi adminisztrációban gyakran semleges, nyelvi-vallási tartalmú volt, nem pedig nemzeti önbesorolás. A mai vitákban az emlékezetpolitikai állítások és a tudományos rekonstrukciók nem mindig választhatók szét egyértelműen.
A 20. századi erőszak mértéke is részben bizonytalan. A Thalerhof-internálások, a Vistula-akció kitelepítései, a görögkatolikus egyház felszámolása és a szovjet kollektivizálás áldozatainak száma eltérő becsléseken alapul. A Vistula-akció esetében a lengyel kormány és a mai lengyel állam hivatalos értékelése, valamint az ukrán és lemkó emlékezetközösségek narratívái eltérnek. A szovjet időszakban keletkezett iratok hiányosak, sok helyi eseményt csak szóbeli visszaemlékezésekből ismerünk, amelyek utólagosan konstruált identitásokat vagy traumaelbeszéléseket tartalmazhatnak.
A jelenkori ruszin mozgalom erejét és a ruszin identitású lakosság tényleges számát nehéz pontosan meghatározni, mert a népszámlálási kategóriák politikai alkuk függvényei, és a megkérdezettek egy része nem egyértelműen azonosul egyetlen nemzeti besorolással. A 2020-as évek fejleményei – például a ruszin nyelvoktatás állami támogatásának alakulása Ukrajnában vagy a kárpátaljai ruszin autonómia kezdeményezések – további naprakész ellenőrzést igényelnek, mivel a háborús helyzetben a kormányzati és civil információs csatornák egyaránt korlátozottan hozzáférhetők.