Az előző alfejezet (Földrajzi keretek és éghajlat) azt mutatta be, hogy a könyv tárgyalási területe – a Földközi-tenger keleti partjától a Hindukusig – természetföldrajzilag rendkívül tagolt: hegyvidékek, fennsíkok, folyamvölgyek és sivatagok alkotják. Ez a környezeti sokszínűség nem határozza meg mechanikusan, hogy milyen emberi közösségek, nyelvek és identitások alakultak ki, de megszabta a mozgás, a letelepedés, a kereskedelem és a földművelés lehetőségeit. Ebben az alfejezetben a régió népeit, nyelvcsaládjait és etnikai csoportjait tekintjük át úgy, hogy közben hangsúlyozzuk: a „nép” és az „etnikum” nem öröktől fogva létező, változatlan kategóriák, hanem történetileg kialakult, állandóan újraértelmezett közösségi keretek. A nyelv, a vallás, a törzsi szervezet és a politikai lojalitás gyakran nem esik egybe, és a népszámlálási vagy becslési adatok mögött gyakran politikai alkuk, gyarmati örökségek és módszertani bizonytalanságok húzódnak.
A régió nyelvi térképe három nagy nyelvcsalád, valamint több kisebb, izolált vagy önálló ág keveredéséből áll. A sémi nyelvek (Semitic languages) közé tartozik az arab, a héber, az arámi (és modern utódai, például a szír nyelvjárások, illetve az asszír és káldeus közösségek nyelve), valamint az etiópiai sémi nyelvek, amelyek a térségen kívül esnek. A sémi nyelvek őshazája tudományos konszenzus szerint a Levantéban vagy az Arab-félsziget északi részén kereshető, de a pontos lokalizáció vitatott. Az arab nyelv a 7. századtól az iszlám hódításokkal és a Korán nyelvének presztízsével terjedt el a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Fontos elkülöníteni az arab mint nyelvet és az arab mint önazonosságot: a mai Egyiptomban például a lakosság döntő többsége arabul beszél, de történeti és helyi identitástudata nem azonos a félszigeti arab törzsi hagyománnyal. A könyv tárgyalási területén az arab nyelv domináns Libanonban, Szíriában, Irakban, Jordániában, Szaúd-Arábiában, Jemenben és Ománban, továbbá Palesztina/Izrael arab ajkú lakossága körében is használatos, de mindenütt számos helyi nyelvjárással.
A iráni nyelvek (Iranian languages) az indoeurópai nyelvcsalád egyik ága. Ide tartozik a perzsa (fárszi), amely Irán hivatalos nyelve, és történetileg a szélesebb régió irodalmi és adminisztratív nyelve volt; a kurd (kurmándzsi, szoráni, déli kurd nyelvjárások), amely Irakban, Törökországban, Szíriában és Iránban beszélt; a pastu (pashto), Afganisztán két hivatalos nyelve közül az egyik; a beludzs (balúcsí), amely a pakisztáni Beludzsisztánban, Irán délkeleti részén és Afganisztán déli területein élő csoportok nyelve; valamint a tádzsik, amely Közép-Ázsiában a perzsa egy változata. Az iráni nyelvek közé sorolják az oszmán kor előtti keleti iráni nyelveket (például a baktriai és a szogd), amelyek már kihaltak, de forrásokban nyomot hagytak. A nyelvcsalád belső tagolása tudományosan megalapozott, de az egyes csoportok – különösen a kurd – nyelvjárási kontinuumot alkotnak, ahol a „nyelv” és a „nyelvjárás” közötti határ gyakran politikai, nem pedig nyelvészeti döntés.
A török nyelvek (Turkic languages) a tágabb altaji hipotézisbe sorolt, de önállóan is világos nyelvcsaládot alkotó csoport, bár az altaji rokonság elmélete a nyelvtudományban erősen vitatott. A mai Törökország hivatalos nyelve a török (Türkçe), amely az oszmán-török utódja; a türkmén Türkmenisztán államnyelve; az azeri (azerbajdzsáni) Irán északnyugati tartományaiban, Azerbajdzsánban és a Kaukázusban beszélt; a üzbég és kazak pedig a közép-ázsiai török nyelvek közé tartozik, bár Üzbegisztán és Kazahsztán nem tartozik a könyv 16 önálló fejezettel tárgyalt állama közé. A török nyelvek beszélői a 11. századtól fokozatosan vándoroltak be Anatóliába, és a szeldzsuk, majd oszmán államalakulatok révén váltak meghatározóvá. A török nyelvű identitás nem azonos a török nemzettudattal: az azeri nyelvű iráni polgárok például sok esetben iráni állampolgári identitással rendelkeznek, miközben nyelvük török.
Az indoeurópai nyelvcsalád további ágai közül a régióban az örmény önálló ágat képvisel, és az örmény identitás egyik legerősebb hordozója. A görög történetileg a hellenista korszak óta jelen van a keleti Mediterráneumban, de a mai régióban csak kisebb, főleg ciprusi és isztambuli közösségek beszélik. A dél-ázsiai indoárja nyelvek közé tartozik a pandzsábi, a szindhi, a bengáli (bangla), valamint az urdu, amely Pakisztán hivatalos nyelve, és a hindivel közös nyelvtani alapról, de perzsa-arab írással és jelentős perzsa, arab jövevényszókinccsel rendelkezik. Banglades hivatalos nyelve a bengáli; Pakisztánban az urdu mellett a tartományi nyelvek – pandzsábi, szindhi, pastu, beludzs – is beszélt nyelvek, de nem mindig rendelkeznek hivatalos státusszal.
A kartvéli nyelvek (Kartvelian languages) a Kaukázus déli részén őshonos nyelvcsalád, amelyhez a grúz (kartuli), valamint a vele rokon mingrél, láz és szván nyelvek tartoznak. A grúz az egyetlen írott hivatalos nyelv a családban; a mingrél és a szván beszélői gyakran kétnyelvűek, és a grúz nemzetépítés során ezeket a nyelveket hol nyelvjárásként, hol külön nyelvként kezelték. A Kaukázus északi részén beszélt északnyugat- és északkelet-kaukázusi nyelvek (például a cserkesz, csecsen, avar) szintén a régió nyelvi sokszínűségéhez tartoznak, de a könyv 16 országa közül elsősorban Grúziában és Örményországban érintik a kisebbségi nyelvi viszonyokat.
A sémi, iráni, török, indoeurópai (azon belül indoárja és örmény) és kartvéli nyelvcsaládok mellett a régióban izolált vagy bizonytalan besorolású nyelvek is fennmaradtak: például a dravida nyelvcsalád egyik képviselője, a brahui, amelyet a pakisztáni Beludzsisztánban és Afganisztán déli részén beszélnek, és amelynek jelenléte a térségben tudományos vita tárgya (ősi dravida maradvány vagy a középkori Dél-Indiából történt migráció eredménye). A nyelvtérkép tehát nem egyszerűen „arab”, „perzsa” vagy „török” tömbökből áll; a határvidékeken, hegyekben és városokban a többnyelvűség évszázadok óta megszokott.
A mai népek és etnikai csoportok kialakulása hosszú folyamat, amelyet birodalmi szerkezetek, vallások, kereskedelem, migráció és a 19–20. századi nemzetépítés együttesen alakított. Az arab identitás a 7. századi iszlám hódítások előtt elsősorban az Arab-félsziget törzsi közösségeire vonatkozott; a hódítások során az arab nyelv és az iszlám terjedésével fokozatosan arabizálódott a Levante, Mezopotámia és Egyiptom lakosságának jelentős része. Ez az átalakulás nem jelentett teljes népességcserét: a helyi arámi, kopt, perzsa, görög nyelvű közösségek egy része fokozatosan tért át az arab nyelvre, miközben megőrizte vallási vagy helyi identitását. Az asszírok és káldeusok – akik ma Irakban, Szíriában, Törökországban és Iránban élő keresztény közösségek – az arámi nyelv örökösei, és magukat az ókori asszír-babiloni hagyomány folytatójának tekintik, noha az identitáselemek történeti rekonstrukciója részben emlékezetpolitikai vita. A koptok Egyiptomban hasonló módon a kereszténység és az arabizáció előtti nyelvi emlékezet hordozói, de Egyiptom nem tartozik a könyv 16 kiemelt országa közé.
A perzsák (fárszí etnikum) Iránban a lakosság többségét alkotják, de pontos arányuk vitatott, mert az iráni hivatalos statisztikák nem tesznek közzé etnikai bontású népszámlálási adatokat. A perzsa nyelvű lakosság mellett Iránban jelentős azeri (török nyelvű), kurd, lur, beludzs, arab, türkmén és más csoportok élnek. Az iráni nemzeti identitás a 20. századi Pahlavi-korszakban erősen a perzsa nyelvre és az iszlám előtti birodalmi hagyományra épült, de ez a homogenizáció sok kisebbségi csoportot másodlagos helyzetbe hozott; a mai Iránban a perzsa etnikai nacionalizmus és az állampolgári, síita vallási közösség egyszerre jelenik meg, gyakran feszültségekkel.
A törökök Anatóliában az Oszmán Birodalom örökös államában, Törökországban alkotnak többséget. A modern török nemzetépítés az 1920-as évektől a török nyelvre és a szunnita iszlámra, illetve Mustafa Kemal Atatürk reformjaira épült, miközben a birodalom soknemzetiségű örökségét részben elfojtotta. A kurdok a régió legnagyobb állam nélküli népe, akik főként Törökország délkeleti részén, Irak északkeleti részén, Szíria északi részén és Irán nyugati részén élnek. A kurd nyelv az iráni ágba tartozik, de a közös nyelv ellenére a törzsi, vallási (szunnita, síita, alevi, jezidi) és politikai megosztottság mély; a 20. században a kurd nemzeti mozgalmak különböző irányzatai eltérően határozták meg a kurd nemzet határait és céljait. A kurdok arányára vonatkozó becslések erősen eltérnek: Törökországban a leggyakrabban idézett becslés a lakosság 12–20 százaléka közé teszi a kurd anyanyelvűeket, de a hivatalos török népszámlálások 1985 óta nem kérdeznek anyanyelvet vagy etnikumot, ezért minden adat becslés.
Az örmények és grúzok a Kaukázus déli részén élő, saját írással és nemzeti egyházzal rendelkező népek. Az örmények az első világháború alatti oszmán állami erőszak következtében tömegesen elpusztultak vagy elűzettek; ezt az eseményt a történészi konszenzus népirtásként írja le, és a 20. századi örmény diaszpóra kialakulása szorosan ehhez kötődik. A mai Örményország lakosságának döntő többsége örmény, de a jezidik és asszírok kisebbségben jelen vannak. Grúzia etnikailag szintén sokszínű: a grúz többség mellett azerik, örmények, oroszok, abházok, oszétok és mások élnek, és a 2008-as orosz–grúz háború, illetve a szakadár területek kérdése ma is befolyásolja a kisebbségi viszonyokat. A grúz nemzeti identitás erősen kötődik a grúz ortodox egyházhoz és a középkori Bagratida királyság örökségéhez, de ez a narratíva gyakran háttérbe szorítja a nem grúz lakosság történetét.
A pastuk (pathánok) Afganisztán és Pakisztán határvidékének egyik meghatározó népcsoportja. Afganisztánban a pastu a két hivatalos nyelv egyike, és a pastu törzsi kódex (pastunwali) fontos társadalomszervező erő, de a pastuk nem alkotnak homogén politikai közösséget. Afganisztánban a pastu lakosság arányát 40–45 százalékra becsülik, azonban az országban 1979 óta nem tartottak teljes körű, megbízható népszámlálást, és a különböző politikai szereplők (tálib kormány, korábbi köztársasági adminisztráció, nemzetközi szervezetek) eltérő adatokat közölnek. A tádzsikok és hazarák (a hazarák többnyire síita, perzsa nyelvű csoport) szintén jelentős közösségek Afganisztánban; becsült arányuk 25–30, illetve 10 százalék körül mozog, de ezek az adatok ugyancsak bizonytalanok. Az afgán identitás gyakran keveredik a törzsi, nyelvi és vallási kötődésekkel, és a 20. századi afgán állam hol pastu, hol tádzsik dominanciájú elitcsoportokat emelt hatalomba.
A beludzsok a pakisztáni Beludzsisztán, az iráni Szisztán és Beludzsisztán tartomány, valamint Afganisztán déli része között megoszló, iráni nyelvű, többségében szunnita közösség. Pakisztánban a beludzsok aránya a 2017-es népszámlálás anyanyelvi adatai szerint 3,0–3,5 százalék körüli, de a beludzs nacionalista szervezetek ennél magasabb arányt feltételeznek, és a népszámlálás kategorizálását politikai okból vitatják. A pandzsábiak Pakisztán legnagyobb nyelvi- etnikai csoportja (a 2017-es adat szerint az anyanyelvűek aránya 38,8 százalék, de a szaraiki nyelvjárást beszélőket – 12,2 százalék – gyakran külön csoportként tartják számon, ami a pandzsábi identitás belső tagoltságát jelzi). A szindhiek Pakisztán déli részén, Szindh tartományban többséget alkotnak (14,6 százalék anyanyelvi arány), és a szindhi nacionalizmus a 20. század közepén jelentős politikai erő volt, amely a bengálihoz hasonlóan a nyelvi és tartományi autonómiáért küzdött.
A bengálok Bangladesben a lakosság túlnyomó többségét adják; a 2011-es bangladesi népszámlálás szerint a bengáli anyanyelvűek aránya 98 százalék felett van, bár az őslakos (például szantál, csokma, marma) csoportok általában 2 százalék alatti, de pontos számuk vitatott, mert a hivatalos kategóriák nem mindig tükrözik az önazonosságot. Bangladesben a muszlim bengáli identitás az 1971-es függetlenségi háborúban és az azt megelőző nyelvmozgalomban erősödött meg, de a hindu bengáli kisebbség helyzete folyamatosan érzékeny kérdés. A szindhiekhez hasonlóan a bengáli nyelv is a modern nemzettudat központi eleme, és az urdu, illetve a pastu államnyelvi törekvésekkel szembeni ellenállás történetileg meghatározó volt.
A régió további, gyakran feledésbe merülő csoportjai közé tartoznak a türkmének, akik Türkmenisztánban többséget alkotnak, de Irakban, Szíriában és Iránban is élnek; az üzbégek Afganisztán északi részén és Türkmenisztánban; a kazakok és kirgizek Közép-Ázsiában; valamint a cserkeszek, akik a 19. századi orosz hódítás után oszmán területre vándoroltak, és ma Törökországban, Szíriában és Jordániában élnek kisebbségként. A roma közösségek, a dómok és más, a hivatalos statisztikákban ritkán megjelenő csoportok is a régió társadalomtörténetének részét képezik. Fontos hangsúlyozni, hogy a vallási közösségek – drúzok, alaviták (arab aleviták), jezidik, baháik – gyakran etnikai jellegű önazonossággal is rendelkeznek, de besorolásuk nem nyelvi, hanem vallási alapú, és a modern államokban hol külön „felekezetként”, hol önálló etnikumként kezelik őket.
A mai etnikai és nyelvi kategóriák nem vezethetők vissza közvetlenül az ókori vagy középkori viszonyokra. Az ókorban a birodalmak (Asszíria, Babilónia, Perzsia, Róma, Bizánc) alattvalóit elsősorban nyelv, vallás, település és adózási státusz szerint tartották nyilván, nem pedig a modern értelemben vett „nemzetiség” szerint. Az Oszmán Birodalomban a millet rendszer a vallási felekezetek (ortodox keresztények, örmények, zsidók, muszlimok) mentén szervezte a közösségek jogállását, miközben a nyelvi és etnikai különbségek másodlagosak voltak. A 19. századi reformok és a nacionalizmusok térnyerése fokozatosan etnicizálta a közösségi kategóriákat: a görög, szerb, bolgár, örmény, arab, kurd, török nemzeti mozgalmak saját nyelvi és történeti kritériumok alapján határozták meg, ki tartozik a „nemzethez”. Ez a folyamat gyakran kirekesztett olyan csoportokat, amelyek korábban többes identitással éltek.
A 20. századi államhatárok – a Sykes–Picot-egyezmény (1916), a San Remo-i konferencia (1920), a Lausanne-i békeszerződés (1923) és a gyarmati határmegállapítások – gyakran metszették át nyelvi és törzsi területeket. A kurdok, beludzsok, pastuk és más határon átnyúló népek helyzete így állandó feszültségforrássá vált. A modern államok népszámlálási gyakorlata ugyanakkor nem semleges adatfelvétel: a kategóriák megválasztása, az anyanyelv vagy az etnikum kérdésének szerepeltetése vagy elhagyása, a kisebbségi nyelvek hivatalos elismerése mind politikai döntés. Libanonban például 1932 óta nem tartottak teljes körű népszámlálást, mert a vallási-felekezeti arányok változása a hatalommegosztás egyensúlyát kérdőjelezné meg; a mai libanoni felekezeti arányok ezért becslésekre és választói névjegyzékekre támaszkodnak, amelyek pontossága vitatott.
Törökországban a hivatalos ideológia a 1920-as évektől a „török nemzet” egységét hirdette, és a kurd, örmény, görög, cserkesz identitásokat hosszú ideig nem ismerte el önálló kategóriaként. A kurd nyelv használatát időszakosan korlátozták, és a hivatalos adatok a kurd anyanyelvűek arányát alulbecsülték. Pakisztánban az urdu nemzeti nyelvként való kijelölése 1947 után a bengáli többségű Kelet-Pakisztánban nyelvi mozgalmat indított el, amely 1952-ben véres összecsapásokhoz, majd 1971-ben a bangladesi függetlenségi háborúhoz vezetett; a bengáli nyelv ügye tehát közvetlenül összekapcsolódott az állami erőszak és a dekolonizáció kérdésével. Az 1971-es háború során elkövetett tömeges erőszakot – amelyet a bengáli és nemzetközi jogi szakirodalom egy része népirtásként, más része háborús bűnökként ír le – a mai napig viták övezik Pakisztán, Banglades és a nemzetközi történetírás között.
A szovjet korszakban a közép-ázsiai és kaukázusi köztársaságokban a nemzeti kategóriák megteremtése felülről irányított folyamat volt: a türkmén, üzbég, grúz, örmény „nemzeti” identitásokat a szovjet állam intézményesítette, de a határok meghúzása gyakran mesterséges volt, és a kisebbségek – például a hegyi-karabahi örmények, a dél-oszétok, az abházok – jogi helyzete vitatott maradt. A Szovjetunió összeomlása után ezek a kategóriák vérrel írt konfliktusokban élesedtek, de a konfliktusok okai nem az ősi gyűlöletben, hanem a szovjet és posztszovjet politikai döntésekben keresendők.
A régió etnikai és nyelvi statisztikái számos okból bizonytalanok. Először is, a népszámlálások ritkán kérdeznek etnikumot vagy anyanyelvet, és ha kérdeznek, a válaszadók saját bevallása nem mindig felel meg a kutatók vagy a politikai szereplők által használt kategóriáknak. Másodszor, a háborúk, menekültválságok és belső migráció gyorsan átalakítják a települési és regionális arányokat: a szíriai polgárháború, az iraki konfliktusok, az afganisztáni humanitárius katasztrófa miatt milliók kényszerültek lakóhelyük elhagyására, és a menekültek etnikai összetételéről csak becslések léteznek. Harmadszor, az öbölbeli monarchiákban a vendégmunkások aránya a lakosság 30–40 százalékát is elérheti, de az etnikai statisztikákat állami titokként kezelik, így a dél-ázsiai, arab, filippínó és más munkavállalók pontos száma nem ismert. Negyedszer, a hivatalos adatok gyakran politikai célokat szolgálnak: a homogenizáló nemzetállamok alulbecsülik a kisebbségeket, a kisebbségi nacionalista mozgalmak pedig felülbecslik saját létszámukat, hogy legitimálják követeléseiket.
A becslések értelmezésénél ezért mindig meg kell adni, melyik évre, melyik forrásra és milyen kritériumra (anyanyelv, önbevallás, vallás, leszármazás) vonatkozik az adat. A könyvben közölt százalékos arányok – például a kurdok esetében Törökországban 12–20%, Irakban 15–20%, Szíriában 8–10%, Iránban 7–10% – olyan tudományos konszenzuson alapuló sávok, amelyek mögött a nemzetközi szervezetek és a kutatóintézetek eltérő becslései húzódnak. A pakisztáni 2017-es népszámlálás anyanyelvi adatai viszonylag dokumentáltak, de a kategorizálás (például a szaraiki külön nyelvként való számbavétele) vitatott. Afganisztánban 1979 óta nem volt megbízható népszámlálás, így minden etnikai arány becslés, és a tálib kormányzat, a korábbi kormányok és a nyugati kutatóintézetek adatai között jelentős eltérés van. Jemenben a lakosság többsége arab, de a húti mozgalom mögött álló zajdí síita közösség aránya 30–40 százalékra tehető, azonban a húti identitás elsősorban vallási-politikai, nem etnikai; a jemeni társadalom törzsi, regionális és felekezeti tagoltsága sokszor fontosabb, mint az etnikai különbség.
A nyelvi és etnikai sokszínűség nem zárja ki a közös regionális vonásokat: az arab, perzsa, török és dél-ázsiai irodalmi hagyományok, a kereskedelem, a vándorlás és a vallási intézmények közös hálózatot alkottak. A modern államok azonban gyakran egyetlen nyelvet és identitást emeltek hivatalos rangra, miközben a mindennapi többnyelvűség és a kisebbségi önszerveződés továbbra is jelen van. Ennek a feszültségnek a megértése elengedhetetlen a későbbi országfejezetekhez, amelyekben az egyes államok saját etnikai és nyelvi viszonyait tárgyaljuk.
Ebben az alfejezetben a nyelvcsaládok osztályozása a történeti-összehasonlító nyelvtudomány bevett eredményeire támaszkodik, de az egyes nyelvek belső tagolása és a nyelvjárások közötti határok gyakran vita tárgyát képezik. A sémi, iráni, török, indoeurópai és kartvéli családok létezése tudományos konszenzus, de a török nyelvek altaji rokonsága nem az; a brahui nyelv esetében a dravida besorolás biztos, de az érkezés ideje vitatott. A népek és etnikai csoportok történeti kialakulásának leírása régészeti, szöveges és nyelvészeti források kombinációján alapul, ám az identitás belső önértelmezéséről gyakran csak közvetett bizonyítékok állnak rendelkezésre. Az ókori és középkori uralkodói feliratok, útleírások és krónikák szerzői nem a mai etnikai fogalmakkal írtak, ezért a mai csoportok őstörténetének rekonstrukciója szükségszerűen értelmezés.
A 20–21. századi demográfiai adatok esetében a legnagyobb bizonytalanságot a népszámlálások hiánya, a politikai manipuláció és a fegyveres konfliktusok okozzák. A fejezetben idézett százalékos arányok – ha nincs külön jelölve pontos évszám és forrás – a nemzetközi szervezetek (ENSZ, Világbank, népszámlálási hivatalok) és a szakirodalom által közölt sávok, nem pedig a szerző által mért adatok. A konkrét hivatkozásokat a könyv végén található irodalomjegyzék tartalmazza; itt az a cél, hogy az olvasó megtanulja, milyen forrástípusok léteznek, és miért nem lehet egyetlen számot abszolút tényként kezelni. Ahol a szöveg például a törökországi kurdok arányát 12–20% közé teszi, ott legalább három, egymástól független becslés sávját egyszerűsítettük; a tényleges arány függ attól, hogy anyanyelvet, etnikai önbevallást vagy a kurd nyelv valamely változatának beszélőit számoljuk-e. Hasonlóképpen, Afganisztán etnikai arányai 1979 óta nem dokumentáltak, ezért a megadott sávok jól tájékozott becslések, nem mért értékek.