A vallási térkép nem esik egybe az etnikai vagy nyelvi határokkal: ugyanaz a nyelv több vallási közösséget is hordozhat, és egy vallási irányzat több etnikumhoz is kötődhet. A Népek, nyelvek és etnikai csoportok alfejezetben tárgyalt népek és nyelvek hálózata, a kereskedelem, a birodalmi uralom és a migráció együtt alakította ki azt a sokszínű vallási térképet, amely a mai Közel-Keletet és a könyvbe bevont tágabb régiót jellemzi. Ez az alfejezet bemutatja a legfontosabb vallási hagyományokat, a szunnita, síita, ibádí, alavita, drúz és maronita közösségek kialakulását, valamint a meghatározó szent helyeket, köztük Jeruzsálemet, Mekkát, Medinát, Najafot, Karbalát és Etchmiadzint. A vallási hovatartozás nem statikus adottság: közösségek tűntek el, alakultak át, keveredtek, és a mai államhatárok csak részben fedik le a történeti vallási tájat. A fejezet nem a hitigazságok bemutatására törekszik, hanem arra, hogy a vallást történeti, társadalmi és térbeli jelenségként értelmezze.
A Közel-Keletet gyakran az ábrahámi vallások (judaizmus, kereszténység, iszlám) szülőhelyeként említik. Ez a megfogalmazás hasznos kiindulópont, de pontatlan, ha azt sugallja, hogy a régió vallási története csupán e három hagyományra vezethető vissza. A könyvben tárgyalt területen a zoroasztrianizmus (Zoroaster, Zarathustra, perzsául: Zartošt) Irán ókori vallásaként évszázadokon át meghatározó szerepet játszott, és ma is élő, bár kis létszámú közösségek őrzik. Ugyanígy jelen vannak jezidik (kurd nyelvű közösség), mandaeusok (Irak és Irán területén), baháik (a 19. századi Iránból kiindult új vallás), valamint a dél-ázsiai részt tekintve a buddhizmus és a hinduizmus nyomai is. A vallási térkép tehát nem egyetlen „iszlám” vagy „ábrahámi” tömb, hanem sokrétű, történetileg változó együttes.
A vallás a modern kor előtt a politikai legitimáció, a jog és a társadalmi szerveződés szerves része volt. A birodalmak az uralkodók vallási szerepére alapozták hatalmukat: a keresztény bizánci császár Isten földi helytartójaként, a muszlim kalifa a próféta utódjaként, a szafavida sah a rejtőzködő imám képviselőjeként jelent meg. A vallási intézmények bíróságokat, iskolákat, jótékonysági alapítványokat tartottak fenn, és a vallási jog (a muszlim saría, a zsidó halakha, a keresztény egyházi jog, a zoroasztriánus rituális szabályok) a mindennapi életet és az állam működését egyaránt szabályozta. Ezért a vallási közösségeket nem lehet pusztán „felekezeti” vagy „kisebbségi” keretben tárgyalni: sok esetben saját jogrendszerrel, iskolahálózattal és vezetői hierarchiával rendelkező, részben önkormányzó társadalmi csoportok voltak.
A 19. századtól a gyarmati és nemzetállami reformok, a népszámlálások, a modern oktatás és a közigazgatás megváltoztatta a vallási hovatartozás szerepét. A modern államok a polgárokat rendszerint nem vallási, hanem állampolgársági kategóriákba sorolják, a vallást azonban sok esetben továbbra is a hivatalos identitás részének tekintik. A vallási hovatartozás ma is befolyásolhatja a házasságkötést, az öröklést, a politikai képviseletet és a társadalmi mobilitást. A vallási közösségek arányaira vonatkozó adatok gyakran becslések, mert a népszámlálások nem mindig kérdeznek rá a vallásra, vagy a válaszadás politikailag érzékeny. Ahol viszont kérdeznek rá, ott a hivatalos kategóriák éppúgy tükrözik az állam saját valláspolitikai felfogását, mint a társadalom tényleges tagoltságát.
A judaizmus a régió egyik legrégebbi, folytonosan jelen lévő vallási hagyománya. A bibliai szövegek szerinti kialakulásához kapcsolódó régészeti és szöveges rekonstrukciók a könyv első országfejezeteiben tárgyalt módon összetettek, ezért itt elegendő arra utalni, hogy a zsidó vallási élet központjai az ókori Palesztinában, Babilóniában és a diaszpórában egyaránt léteztek. Az i. e. 6. századi babiloni fogság után a zsidó közösség egy része Mezopotámiában élt, ahol a babiloni Talmud (Bavli) később megszületett. A jeruzsálemi templom (Bét ha-Mikdás, héberül: Beit ha-Mikdash) a zsidó istentisztelet központja volt, de annak i. sz. 70-ben történt elpusztítása után a vallási élet a zsinagóga, a rabbinikus írásmagyarázat és a közösségi rituálé köré szerveződött.
A zsidó közösség a régióban a 20. századig jórészt arab, perzsa, török, kurd és görög nyelvű, illetve más helyi nyelveken beszélő csoportokra oszlott. A mizrahi (keleti) zsidók Irakban, Iránban, Szíriában, Jemenben és Egyiptomban, a szefárd közösségek a hispániai kiűzetés után az Oszmán Birodalomban, a askenázi közösségek részben a későbbi bevándorlások révén voltak jelen. Ez a sokszínűség arra figyelmeztet, hogy a „zsidó” kategória nem csupán vallási, hanem etnikai, nyelvi és földrajzi tagoltságot is hordozott. A 20. századi kivándorlás és az izraeli állam létrejötte nyomán e közösségek nagy része elvándorolt az arab országokból, Iránból és Törökországból. A mai, 2026-os állapot szerint Izraelben és Palesztinában él a legnagyobb helyi zsidó közösség, de a diaszpóra számos egykori közel-keleti központja megszűnt vagy töredékére csökkent. A demográfiai átalakulás okai és felelőssége vitatott: izraeli és cionista értelmezésben a menekülés és a kitaszítottság, a palesztin és részben más arab történeti narratívákban a konfliktusok és az államalapítás következménye áll a középpontban.
A zsidóság legfőbb szent helye a mai óvárosi Templom-hegy (héberül Har ha-Báyit) területe, ahol a bibliai hagyomány szerint az első és második templom állt, és amelyet a nyugati fal (Kotel) alatt ma is imádkozási helyként tartanak számon. A Hebronban (arab: al-Halíl, héber: Hevron) található Pátriárkák sírja a zsidó, keresztény és muszlim hagyományban egyaránt Ábrahám, Izsák, Jákob és feleségeik temetkezési helye. Szafed (arabul Szafad) a kabbala egyik történeti központja, Tiberias pedig a Talmud-tudomány egyik klasszikus galileai városa. A vallási helyek jelentősége a 20. századtól összefonódott a nemzeti-politikai szimbolikával: a Templom-hegy és Hebron esetében a zsidó, muszlim és keresztény narratívák egyszerre vallási és területi igényeket fogalmaznak meg, ezért e helyek a modern izraeli–palesztin konfliktus állandó vitapontjai.
A kereszténység az i. sz. 1. században Palesztinában alakult ki, és a Római Birodalom keleti tartományaiban, Anatóliában, Szíriában, Mezopotámiában és a Kaukázusban terjedt el. A korai keresztény közösségek nyelve a görög, a szír (arám egy változata), a kopt, az örmény és a grúz volt, ezért a keleti kereszténység soha nem alkotott egyetlen homogén tömböt. A birodalmi egyházi zsinatok és a teológiai viták a 4–5. században több irányzatot is kialakítottak: a nesztoriánus keleti egyház (amelynek központja a mezopotámiai Szeleukeia-Ktésziphónban volt), a miafizita (antikhalkedóni) irányzatból a szír ortodox, a kopt ortodox és az örmény apostoli egyház, valamint a khalkedóni ortodox (bizánci) kereszténység. E teológiai elnevezések a kortárs közösségek önértelmezésében is élnek, de jelentésük az évszázadok során módosult, ezért a modern „etnikai egyház” kifejezés nem vetíthető vissza egyszerűen az ókorra.
Az örmény apostoli egyház székhelye a mai Örményországban található Etchmiadzin (örményül Ēǰmiaçin), amelyet a hagyomány szerint Szent Gergely a 4. század elején alapított, és amely ma is az örmény egyház legfőbb szent központja. A grúz ortodox egyház hasonlóan nemzeti jellegű, központja Mcheta (grúzul: Mtskheta) és Tbiliszi (Tbilisi), ahol a korai keresztény térítés emlékét őrző székesegyházak állnak. A levantei keresztény közösségek közül a maroniták (arabul: al-mavárina) a Libanon-hegy vidékén élő, az antikhalkedóni hagyományból kialakult, majd a Rómával közösséget vállaló egyházhoz tartoznak. A melkita (görögkatolikus) közösség a bizánci rítusú, de Rómával egyesült keresztények csoportja; a szír ortodox (más néven jakobita) közösség tagjai Szíriában, Irakban és Törökországban élnek, a nesztoriánus asszír egyház hívei pedig az asszír etnikai identitáshoz is kötődnek. Irakban a káldeus katolikus egyház az asszír közösség egy részét foglalja magában. A mai keresztény közösségek lélekszámára vonatkozóan eltérő becslések léteznek; a 20. század eleji arányokhoz képest a keresztények részaránya jelentősen csökkent a kivándorlás, a háborúk és a társadalmi nyomás következtében. A visszaesés mértékéről és okairól a kutatók vitatkoznak, de a tendencia dokumentált.
A kereszténység szent helyei közül kiemelkedik Jeruzsálem (arabul al-Quds, héberül Yerushalayim), ahol a Szent Sír-templom (a feltámadás helye) a keresztény zarándoklatok legfőbb célpontja. Betlehem (arabul Bayt Lahm, héberül Bet Lehem) Jézus születésének hagyományos helye, Názáret (arabul an-Nászira, héberül Nacerat) pedig a gyermekkorának lakóhelye. A Olajfák hegye és a Via Dolorosa a jeruzsálemi keresztény hagyományban Jézus szenvedéstörténetének állomásai. A keresztény szent helyek többsége a muszlim és zsidó hagyományban is jelen van, ami a modern viták kiindulópontja. A jeruzsálemi Szent Sír-templom használati rendjét a különböző keresztény felekezetek a 19. századi status quo-elv szerint osztják be, ami máig a vallásközi együttélés egyik legfontosabb, de törékeny intézménye.
Az iszlám a 7. század elején Arábiában született, és gyors terjeszkedése nyomán a régió meghatározó vallásává vált. Az iszlám születése és a kalifátusok alfejezet részletezi a Mohamed (Muhammad) próféta fellépéséhez és a kalifátusok kialakulásához vezető folyamatokat; itt a vallási irányzatok és szent helyek kerülnek a középpontba. Az iszlámon belüli legnagyobb megosztás a szunnita és a síita irányzat között alakult ki, amelynek gyökere a próféta halála (632) utáni vezetési (kalifátus) vita. A szunniták (arabul: ahl al-szunna, a „hagyomány követői”) a négy első kalifát legitimnek tekintik, és a vallási tekintélyt a Korán mellett a prófétai hagyományra (szunna) és a közösségi konszenzusra alapozzák. A síiták (arabul: síʿa, „párt”) szerint a vezetés joga a próféta unokaöccsének, Ali ibn Abi Tálibnak és leszármazottainak, az imámoknak a vonalán öröklődik. A síita imámok sora a tizenkettes (tizenkét imámos) síiták szerint a 9. században a rejtőzködő Mahdí elrejtőzésével szakadt meg; ez a messianisztikus várakozás a mai iráni állami ideológia egyik építőköve is. A síiták kisebbségben vannak a régió teljes muszlim népességén belül, de Iránban többséget alkotnak, és jelentős közösségeik élnek Irakban, Libanonban, Pakisztánban, Azerbajdzsánban, Szíriában, Jemenben és Törökországban. A szunnita–síita megosztást a könyv nem ősi gyűlöletként kezeli; a konfliktusos szakaszok a politikai hatalom megszerzéséhez, a birodalmi vetélkedéshez és a modern államépítéshez kötődnek.
Az ibádí iszlám (arabul: al-ibádijja) a háridzsita mozgalom egyik mérsékelt irányzatából alakult ki, és ma elsősorban Ománban többségi, de közösségei megtalálhatók Észak-Afrikában és Zanzibárban is. Az ibádí hagyomány a szunnitától és a síitától eltérően saját jogi és teológiai iskolát alkot, és a közösségi imámválasztásban nagy hangsúlyt fektet a vallási-tudományos alkalmasságra. A mai Omán valláspolitikája az ibádí örökséget a nemzeti identitás részeként jeleníti meg, ami a 20. századi országfejezetben tárgyalt modern államépítés egyik sajátossága.
Az iszlám meghatározó szunnita és síita szent helyei részben azonosak, részben eltérnek. Mindkét irányzat elfogadja Mekka (arabul: Makkah al-Mukarramah) és Medina (arabul: al-Madinah al-Munawwarah) szent voltát; a Kába (Kaʿba) a mekkai szent mecset közepén álló, a muszlim ima irányát kijelölő építmény, amelyhez a zarándoklat (a hadzs, arabul: ḥajj) kötődik. Medina a próféta sírjának és első mecsetjének (a Próféta mecsetje, Masjid an-Nabī) helyszíne. A síiták számára Najaf (arabul: an-Najaf al-Ashraf) Ali imám sírjának városa, Karbala (arabul: Karbalāʾ) pedig Huszajn imám 680-as mártíromságának emlékhelye; a karbalai csata és az azt követő gyászszertartások a síita vallási identitás központi elemei. Qom (perzsául: Qom) Iránban a tizenkettes síita tudományos és zarándokközpont, ahol Fatima Maaszúma, a nyolcadik imám nővérének sírja áll; Mashhad (perzsául: Mašhad) a nyolcadik imám, Ali ar-Ridá sírjának városa. Damaszkusz (arabul: Dimashq) az Omajjád-mecsetről ismert, amely a szunnita hagyományban is fontos, de a síiták számára a Karbala után Damaszkuszba hurcolt foglyok emlékezete is szent jelentőségű. A szunnita hagyományban Hebron (a Pátriárkák sírja, arabul: al-Haram al-Ibráhímí) és Jeruzsálem (az al-Aqsza mecset) szintén kiemelt zarándokhely.
A síita hagyományból vagy a szélesebb iszlám keretből több olyan közösség alakult ki, amelyek sajátos teológiát és rituálét fejlesztettek ki, és amelyeket a mai államok gyakran külön vallási csoportként kezelnek. Az alaviták (arabul: alavijja, korábban nuszajri) Szíriában, Libanonban, Törökországban élnek; hitviláguk a síita elemeket helyi hagyományokkal és ezoterikus tanokkal ötvözi. A közösség történetileg zárkózott, tanításait hagyományosan beavatottak őrizték, ezért a szunnita és a mai muszlim fősodor gyakran vitatta az alaviták iszlám voltát. A 20. századi szíriai politika az alavita katonai és állami elit megerősödésével fonódott össze, ami a szíriai állam és a szektarianizmus értelmezésében az Asszad-rezsim és a polgárháború és a Szíria 2011–2026 alfejezetben részletesebben tárgyalt vitákhoz vezetett.
A drúzok (arabul: durúz) a 11. században, Egyiptomban, a Fátimida Kalifátusban alakult ki a síita iszmáilita hagyományból, de ma önálló vallási közösséget alkotnak. Hitük titkos, a beavatottak rétegeire épül, és a reinkarnáció egy sajátos tanát is magában foglalja. A drúz közösség tagjai elsősorban Libanonban, Szíriában, Izraelben és Jordániában élnek, gyakran hegyvidéki területeken. A drúz identitás erősen közösségi, és a modern államhatárokhoz való viszonyuk országonként eltér: Libanonban politikai szereplőként, Szíriában részben állami támogatást élvező, részben fenntartásokkal kezelt csoportként, Izraelben pedig az állami szolgálatban is részt vevő kisebbségként jelennek meg. A drúzok önértelmezése nem mindig sorolja őket az iszlám alá, amit a szunnita és síita irányzatok egy része vitat, ezért a vallási besorolás maga is vitatott.
Ezeken túl a régió iszlámból kinőtt vagy ahhoz közeli közösségei közé tartoznak az aleviták (törökül: Aleviler), akik Törökországban élnek, és akiket nem szabad az arab alavitákkal összetéveszteni. Az alevi hagyomány a síita elemeket a belső (batin) értelmezéssel, a közösségi szertartásokkal és a szúfi örökséggel ötvözi; a törökországi alevi közösség a szunnita többségű állammal való viszonyában sajátos, a Többpártrendszer, puccsok és az AKP–Törökország 2013–2026 alfejezetben tárgyalt történeti pályát futott be. A szúfi rendek (taríka, arabul: ṭarīqa) az iszlám misztikus irányzatait képviselik, és a szunnita, síita és más közösségeken belül egyaránt jelen vannak. A szúfi szent helyek, például a konyai Mevlána-mauzóleum (Törökország) vagy a damaszkuszi Ibn Arabi-sír a helyi vallási élet fontos csomópontjai.
A zoroasztrianizmus a perzsa világ ókori vallása, amelynek alapítója, Zarathustra (perzsául: Zartošt) a hagyomány szerint Irán északkeleti területén élt; az időpont a kutatók szerint vitatott, i. e. 1200 és 600 közé tehető. A vallás a jó és a rossz kozmikus küzdelmét, az egyetlen teremtő istenség (Ahura Mazdá) tiszteletét és a tűz mint szakrális elem központi szerepét tanítja. A Szászánida Birodalom (224–651) idején a zoroasztrianizmus állami vallás volt; az iszlám hódítás után a hívek egy része áttért, mások megőrizték hitüket, de számuk folyamatosan csökkent. A mai 2020-as években Iránban élő zoroasztriánus közösségek létszámáról csak becslések vannak; a hivatalos iráni népszámlálási adatokhoz való hozzáférés korlátozott, és a közösség maga is különböző becsléseket közöl. A zoroasztrianizmus a mai parszi (párszí) közösség révén Indiában is fennmaradt, amely a 8–10. századi iráni kivándorlók utódja. A zoroasztriánus szent helyek közé tartoznak a tűztemplomok, például a Yazdban és Kermanban található központok, valamint a Chak Chak (perzsául: Čak Čak) hegyi zarándokhely.
A jezidik (kurdul: Êzidî) elsősorban Észak-Irakban, Szíriában, Törökországban és a kaukázusi diaszpórában élő kurd nyelvű vallási közösség. Hitviláguk a régi iráni vallások, a szúfi iszlám és helyi mezopotámiai elemek keveréke; központi szentélyük a Lales (Laliş) völgy, ahol Adi sejk sírja található. A jezidi közösség a 21. században az Irak 2003–2026 alfejezetben tárgyalt agresszió és üldözés áldozata lett; a 2010-es évek közepén az Iszlám Állam (Dáis) által elkövetett erőszakot az ENSZ és több állam népirtásként ismerte el, bár a minősítés vitája és az áldozatszám becslése továbbra is forráskritikát igényel.
A mandaeusok (arab: asz-szābiʾa al-mandāʾiyya) Irak és Irán területén élő gnosztikus vallási közösség, amelynek szent könyvei a folyóvízzel kapcsolatos rituális tisztulást helyezik a középpontba. A közösség a keresztelési szertartást és a folyókat szentnek tekinti; létszámuk a 20. századi konfliktusok és a kivándorlás miatt drámaian csökkent. A bahái vallás a 19. századi Iránban, Baháalláh (perzsául: Bahāʾ-Allāh) tanításaiból alakult ki, és a mai Iránban, Törökországban, Izraelben és a diaszpórában élnek hívei. A bahái vallás szent központja Haifa környékén (Izrael) található, ahol a Báb sírja és a bahái adminisztratív központ áll; a baháik Iránban az 1979-es iszlám forradalom alfejezetben tárgyalt üldöztetésnek voltak kitéve.
A vallási térkép nem képzelhető el szent helyek nélkül, amelyek a közösségi emlékezet, a zarándoklat és a politikai szimbolika csomópontjai. A régió legfontosabb szent városai közül Jeruzsálem (Kánaán, Izrael és Júda az ókorban–Oszmán Palesztina és a cionizmus kezdetei és A brit mandátum és 1948–Izrael és Palesztina a 21. században alfejezetekben tárgyalt város) egyedülálló abban, hogy a judaizmus, a kereszténység és az iszlám egyaránt szentnek tekinti. A zsidó hagyományban a Templom-hegy és a Nyugati fal, a keresztény hagyományban a Szent Sír-templom, a muszlim hagyományban pedig az al-Aqsza mecset és a Szikladóm (Kubbat asz-Szahra) áll a középpontban. A jeruzsálemi helyek a 20. század végétől egyre inkább a nemzeti szuverenitási viták metszéspontjában állnak: a város státusza a brit mandátum és 1948–Izrael és Palesztina a 21. században alfejezetben tárgyalt izraeli–palesztin konfliktus egyik legérzékenyebb kérdése.
Mekka és Medina a muszlim világ egészének szent városai, ahová a zarándoklat (hadzs) a Mohamed és az iszlám születése alfejezetben tárgyalt módon a hívőket évszázadok óta összeköti. A Kába körüli rituálék, a Szafa és Marva dombja közötti futás, a Muzdalifa és Arafát síkságán való tartózkodás a hadzs rítusainak fő állomásai. A mai Szaúd-Arábia modern infrastruktúrával és biztonsági intézkedésekkel szervezi a zarándoklatot, ami egyszerre vallási szolgálat és az Olaj, jóléti állam és a rentier gazdaság–Szaúd-Arábia 2000–2026 alfejezetekben tárgyalt rentier állam hatalmi reprezentációja. A szaúdi állam az 1920-as évektől kezdve a szent helyek felügyeletét is ellenőrzi, ami a vahhabita hagyomány hivatalos értelmezésével köti össze a zarándoklatot. A vahhabizmus a szunnita iszlám puritán reformirányzata, amelynek politikai szerepe az első szaúdi állam és a vahhabizmus–Ibn Szaúd és az egységesítés alfejezetekben kerül részletes tárgyalásra.
Najaf és Karbala a síita zarándoklat legfőbb városai, amelyek látogatása szervezett zarándoklatok (ziyāra) formájában a tizenkettes síita közösségek életének állandó eleme. A 2020-as években a zarándoklatok biztonsági helyzete, valamint a városok gazdasági és infrastrukturális helyzete az Irak 2003–2026 alfejezetben tárgyalt iraki államépítés egyik mutatója. Qom és Mashhad Iránban hasonlóan fontos, az Irán 1989–2026 alfejezetben tárgyalt iráni valláspolitika és vallási turizmus központjai. A síita szent helyek politikai jelentősége a 2003-as iraki háború után nőtt meg, amikor a zarándoklatok és a szent helyek védelme a felekezeti mobilizáció és az állami szuverenitás konfliktusainak színterévé vált.
A keleti kereszténység szent központjai közül Etchmiadzin az örmény vallási élet legfőbb helye, a Mtskheta városában lévő Svetitskhoveli székesegyház a grúz egyház első számú spirituális központja, a libanoni Qannoubine völgy a maronita pátriárkák történelmi székhelye. A zsidó, keresztény és muszlim szent helyek gyakran ugyanarra a földrajzi pontra épültek: Hebronban a Pátriárkák sírja, Jeruzsálemben a Templom-hegy, Damaszkuszban a keresztény Szent János-sír és a muszlim Omajjád-mecset, Isztambulban a Hagia Szophia egyaránt tanúskodik a vallási épületek átalakításáról. Ez a rétegződés a források és a szertartások szintjén is vitákat generál, mert a helyek használata, feliratai és állagmegóvása a történeti emlékezetről folytatott küzdelmek részévé vált.
A szent helyek és a vallási kisebbségek viszonya ma sem statikus. A 21. században a vallási turizmus, a diaszpóra kapcsolatrendszere és a nemzetközi örökségvédelem új szereplőket vont be a helyi valláspolitikába. A szent helyekhez kötődő viták – például a jeruzsálemi Templom-hegy/al-Haram al-Saríf használati rendje, a babiloni és asszír régészeti lelőhelyek vallási jelentősége, vagy a törökországi Hagia Szophia státusza – a vallás és az állam viszonyának alakulásától függenek. E folyamatok megítélésében a helyi közösségek belátásai éppúgy relevánsak, mint a nemzetközi jogi és tudományos álláspontok, ezért a könyv a későbbi fejezetekben minden esetben az adott kontextushoz köti az értelmezést.
A vallási térkép megrajzolása, a közösségek lélekszámának és szent helyeinek azonosítása többféle forrásra támaszkodik. A történeti közösségek kialakulásáról szóló alapvető tudnivalók a szent szövegek, krónikák, bírósági jegyzőkönyvek, egyházi és mecset-levéltárak, modern népszámlálások és demográfiai becslések alapján ismertek. A ókori és középkori vallási közösségek határainak meghúzása azonban gyakran utólagos rekonstrukció, amelyre a mai államok és egyházak identitáspolitikája is rávetül. A 19. század előtti adatok esetében a forráshiány és a szövegek vallási-közösségi elfogultsága miatt a közösségek arányait csak hozzávetőlegesen ismerjük.
A modern népszámlálások sem adnak mindig megbízható képet. Egyes országok, például Izrael, Libanon vagy Pakisztán, a vallást hivatalosan is rögzítik; más államok, például Törökország vagy Szíria, nem minden cenzusban kérdeznek rá, és a hivatalos adatok a rezsim valláspolitikáját tükrözhetik. A keresztény, jezidi, mandaeus és bahái közösségek létszámáról rendszerint több, egymással versengő becslés kering, mert a közösségi vezetők és az állami hivatalok eltérő érdekek alapján közölnek számokat. A szent helyek látogatottsági adatai ugyancsak becslések, amelyeket a vallási hatóságok, az idegenforgalmi szervek és a kutatók eltérően számolnak.
Vitás továbbá több vallási közösség besorolása: az alaviták, aleviták, drúzok vagy éppen a jezidik esetében a „muszlim” kategória alkalmazása önmagában értelmezési vita, amely a Népek, nyelvek és etnikai csoportok alfejezetben tárgyalt etnikai és nyelvi besorolásokhoz hasonlóan politikailag terhelt. A szunnita–síita arányok modern megadása gyakran a Szektarianizmus, kisebbségek és állampolgárság alfejezetben tárgyalt szektarianizmusfogalommal fonódik össze; a könyv itt a szektarianizmust nem adottságként, hanem történeti és intézményi folyamatok eredményeként kezeli.