A 21. század elején Libanon törékeny egyensúlyban élt: a Szíriai befolyás, 2005 és a Hezbollah alfejezetben tárgyalt szíriai kivonulás után a Hezbollah továbbra is jelentős katonai erőt képviselt, a politikai rendszer pedig a felekezeti hatalommegosztáson alapult. A 2011-ben kezdődő szíriai polgárháború azonban a határ menti feszültségeken, a menekültáramláson és a regionális szembenálláson keresztül ismét Libanon belpolitikájának középpontjába helyezte a felekezeti és geopolitikai törésvonalakat. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált Libanon a 2010-es évektől a regionális válságok ütközőzónájává, majd hogyan vezetett a gazdasági összeomlás, a 2019-es tiltakozások és a 2020-as bejrúti robbanás az állami intézmények mély válságához, végül a 2024-es izraeli–Hezbollah háború és az azt követő politikai átmenet milyen helyzetet teremtett 2026-ra.
A szíriai felkelés 2011-es kitörése után Libanon azonnal érezte a válság hatásait. A határ menti térségekben, különösen a Bekaa-völgyben (al-Biqāʿ) és Észak-Libanonban, először csak családok ezrei, majd százezrei kerestek menedéket. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint 2014-re a regisztrált szíriai menekültek száma meghaladta az 1,1 milliót, 2015-re pedig elérte a körülbelül 1,5 milliót – ez a libanoni lakosság mintegy negyede volt (becslés, mivel a tényleges szám magasabb lehetett a regisztrálatlanok miatt). Libanon nem írta alá az 1951-es menekültügyi egyezményt, és a kormány 2015-től leállította az új regisztrációkat, így a hivatalos adatok alulbecsülik a jelenlévőket. A menekültek nagy része informális településeken, bérelt lakásokban vagy mezőgazdasági munkásszállásokon élt, ahol olcsó munkaerőként jelentek meg, de ez feszültségeket is szült a helyi szegényebb közösségekkel. A libanoni kormány nem hozott létre hivatalos menekülttáborokat, részben azért, hogy elkerülje a palesztin menekülttáborokhoz hasonló állandósult struktúrákat, részben pedig mert a felekezeti egyensúly felborulásától tartott: a menekültek túlnyomó többsége szunnita volt, ami növelte a szunnita közösség demográfiai súlyát.
A menekültválság gazdasági és szociális terhei mellett a szíriai háború közvetlen katonai fenyegetést is jelentett. 2013-ban és 2014-ben a szíriai hadsereg helikopterei többször átlépték a határt, és légicsapásokat mértek határ menti falvakra, ahol a szíriai ellenzék támogatóit feltételezték. A határvidéken megjelentek a radikális szunnita fegyveres csoportok, köztük az Iszlám Állam és az al-Káida kötődésű Dzsabhat an-Nuszra (később Hajat Tahrír as-Sám), amelyek 2014-ben rövid időre elfoglalták a határváros Erszált (ʿArsal). A libanoni hadsereg ekkor még képes volt visszaszorítani a támadást, de a határvidék ellenőrzése hosszú évekig bizonytalan maradt.
A Hezbollah 2013-tól nyíltan beavatkozott a szíriai polgárháborúba a Bassár al-Aszad rezsim oldalán. A szervezet ezt azzal indokolta, hogy a szíriai kormány bukása a „ellenállási tengely” (Irán, Szíria, Hezbollah) meggyengüléséhez és a szíriai radikális szunnita csoportok libanoni térnyeréséhez vezetne. A Hezbollah fegyveresei részt vettek a határ menti városok, így Kuszair (al-Quṣayr) 2013-as ostromában, és később Szíria számos frontján harcoltak. Ez a lépés mélyítette a libanoni belpolitikai megosztottságot: a márciusi 14. koalíció (amelyet a szunnita és egyes keresztény erők alkottak, élén Szaad Haririvel) élesen bírálta a beavatkozást, míg a márciusi 8. koalíció (Hezbollah, az Amal mozgalom, a Szabad Hazafias Mozgalom Michel Aoun vezetésével) támogatta azt. A Hezbollah szíriai szerepvállalása miatt szunnita szélsőségesek többször hajtottak végre támadásokat síita lakta negyedekben, például 2013-ban és 2014-ben Bejrút déli külvárosában, ami a polgárháborús emlékeket idézte fel.
A politikai rendszer megbénult. Az elnöki poszt 2014-től 2016-ig betöltetlen maradt, mert a parlamenti frakciók nem tudtak megegyezni. A patthelyzet közvetlenül a szíriai konfliktus regionális vetületét tükrözte: a Hezbollah és szövetségesei olyan jelöltet akartak, aki nem ellenséges az Aszad-rezsimhez kötődő szíriai politikával szemben, míg az ellenzék a szíriai ellenzékkel szimpatizáló jelöltet támogatott. Végül 2016 októberében Michel Aoun lett az elnök, miután a Hezbollah és a Szabad Hazafias Mozgalom kompromisszumra jutott, és Szaad Hariri alakított kormányt. A kompromisszum azonban nem oldotta meg az alapvető feszültségeket: a kormánykoalíció törékeny volt, és a szíriai háború továbbra is megosztotta a politikai osztályt.
Libanon gazdasága már a 2010-es években is súlyos strukturális problémákkal küzdött. Az államadósság a GDP arányában a világ egyik legmagasabbja volt, a bankrendszer pedig – a későbbi elemzések szerint – piramisjáték-szerűen működött: a kereskedelmi bankok magas kamatokat fizettek a betéteseknek, hogy finanszírozzák az állami költekezést, miközben a valuta árfolyamát mesterségesen rögzítették (1507,5 libanoni font/dollár). A szíriai háború, a turizmus visszaesése, az Öböl-országokból érkező befektetések csökkenése, a korrupció és a politikai patthelyzet mind rontotta a helyzetet. 2019-ben a válság akuttá vált: a bankok korlátozták a készpénzfelvételt, a libanoni font a párhuzamos piacon zuhanni kezdett, és a lakosság megtakarításainak értéke elolvadt. A Világbank később a libanoni gazdasági válságot a 19. század közepe óta a világ egyik legsúlyosabb válságának minősítette, a GDP 2018 és 2021 között mintegy 60 százalékkal csökkent (becslés, a pontos szám a források szerint eltér). A szegénységi ráta az ENSZ becslései szerint 2022-re a lakosság több mint 80 százalékát érintette.
A robbanás és a gazdasági válság tovább mélyítette a bizalomhiányt az állami intézményekkel szemben. A lakosság saját maga szervezte a romeltakarítást, és a nemzetközi segélyeket gyakran nem a kormányon, hanem civil szervezeteken keresztül próbálták eljuttatni a rászorulókhoz. A 2021-es és 2022-es évek a politikai bénultság és a gazdasági romlás időszakát hozták: a libanoni font értéke tovább zuhant, az élelmiszerárak az égbe szöktek, és a középosztály tömegesen szegényedett el. A 2022-es parlamenti választásokon a hagyományos felekezeti pártok megőrizték többségüket, de az ellenzéki, reformpárti jelöltek is bejutottak a parlamentbe, ami a régi elitbe vetett bizalom csökkenését jelezte. Az elnöki poszt 2022 októbere után ismét betöltetlen maradt, mert a parlamenti erők nem tudtak megegyezni.
A 2023. október 7-i Hamász-támadás után, amely Izrael déli részét érte, a Hezbollah – saját közleményei szerint a palesztinokkal való szolidaritásból – 2023. október 8-án rakétákat és drónokat kezdett indítani Észak-Izrael ellen. A határ menti összecsapások hónapokig korlátozott intenzitásúak maradtak, de 2024 nyarára fokozódtak. 2024. szeptember 23-án Izrael nagyszabású légicsapás-sorozatot indított a Hezbollah libanoni állásai ellen, amelyben a szervezet számos parancsnoka meghalt, és a támadások jelentős polgári áldozatokat is követeltek. Szeptember 27-én izraeli légicsapás ölte meg Haszan Naszrallahot (Ḥasan Naṣr Allāh), a Hezbollah főtitkárát, a bejrúti déli külvárosban, Dáhijában található földalatti parancsnoki központjában. Október 1-jén Izrael bejelentette a szárazföldi hadművelet kezdetét Dél-Libanonban, amelynek célja a Hezbollah katonai infrastruktúrájának megsemmisítése volt.
A háború során a libanoni egészségügyi minisztérium adatai szerint több mint 4000 ember halt meg, köztük nagyszámú civil; a pontos számok vitatottak és folyamatosan frissültek. Több mint 1 millió ember kényszerült lakóhelyét elhagyni Libanonban, és Izrael északi részén is mintegy 60 000 embert evakuáltak (becslések). A harcok során a Hezbollah rakétákat és drónokat indított Izrael északi része ellen, de katonai képességei jelentősen csökkentek. A szervezet vezetése súlyos veszteségeket szenvedett, és a földi és légi hadműveletek következtében a Litani folyótól délre eső állásai nagyrészt megsemmisültek. A háború 2024. november 27-én tűzszünettel ért véget, amelynek értelmében a Hezbollah kivonult a Litani folyótól délre eső területről, a libanoni hadsereg és az ENSZ békefenntartói (UNIFIL) pedig megerősítették jelenlétüket Dél-Libanonban. A tűzszünet azonban törékeny maradt: 2025 tavaszán izraeli csapások érték a Hezbollah feltételezett állásait, és a szervezet nem szerelte le teljesen.
A háború jelentős katonai és politikai csapást mért a Hezbollahra. A szervezet vezetői közül sokan meghaltak, fegyverkészletei csökkentek, és a regionális támogatottsága is átalakult. Különösen fontos volt a szíriai Aszad-rezsim 2024. december 8-i bukása: a lázadó erők megbuktatták Bassár al-Aszadot, ami elvágta az Iránból érkező utánpótlási útvonalat, és gyengítette a Hezbollah stratégiai helyzetét. Mindez lehetőséget teremtett a libanoni politikai rendezésre, mivel a Hezbollah és szövetségesei kénytelenek voltak engedményeket tenni.
A szíriai rezsimváltás és a 2024-es háború utáni nemzetközi nyomás áttörte a libanoni politikai patthelyzetet. 2025. január 9-én a libanoni parlament Joseph Aount (Ǧūzīf ʿAwn), a libanoni hadsereg parancsnokát választotta elnökké, véget vetve a több mint két évig tartó elnöki vákuumnak. A választás azért volt jelentős, mert Aoun a felekezeti erők közötti kompromisszumot testesítette meg, és a nemzetközi közösség – köztük az Egyesült Államok, Franciaország és az Öböl-államok – támogatását élvezte. 2025 februárjában Nawaf Salamot (Nawwāf Salām), a hágai Nemzetközi Bíróság volt elnökét nevezték ki miniszterelnöknek. Az új kormányzat ígéretet tett a gazdasági reformokra, a korrupció elleni küzdelemre, a bankrendszer átalakítására és a nemzetközi támogatás megszerzésére.
A 2026-os helyzet azonban továbbra is bizonytalan. A tűzszünet nem vált tartós békévé: a Hezbollah fegyveres ereje továbbra is vitatott kérdés, és a szervezet nem hajlandó teljesen lemondani az „ellenállás” fegyveréről, amit Izrael és az Egyesült Államok a libanoni szuverenitás akadályának tekint. A gazdasági válság következményei – a szegénység, a munkanélküliség, az infláció – súlyosak maradtak, és a nemzetközi segélyek folyósítása feltételekhez kötött. A szíriai menekültek helyzete sem rendeződött: a szíriai rezsimváltás után megindult a visszatérés, de a biztonsági helyzet Szíriában törékeny, és a libanoni kormányzatnak nincs egységes álláspontja a hazatérések üteméről. A 2025–2026-os fejleményeket óvatosan kell kezelni, mivel a folyamatok gyorsan változnak, és a források nem teljes körűek.
A libanoni társadalom számára a 2020-as évek a mély válság évtizede volt: a gazdasági összeomlás, a korrupció, a felekezeti elitek tehetetlensége, a bejrúti robbanás és a 2024-es háború együttesen olyan traumát okoztak, amely megingatta a háború utáni újjáépítés nemzedékének bizalmát az állam működőképességében. A 2019-es tiltakozások és a 2022-es választások azt mutatták, hogy van társadalmi igény a régi politikai osztály leváltására, de a felekezeti hatalommegosztás intézményi struktúrái továbbra is ellenállnak a reformnak. A 2024–2025-ös átmenet – különösen Joseph Aoun elnökké választása – egyfajta lehetőséget teremtett, de a siker attól függ, hogy az új vezetés képes-e valódi gazdasági reformokat végrehajtani, a Hezbollah fegyveres szerepét rendezni, és a szíriai rendeződést kihasználva stabilizálni az országot.
Az alfejezet alapvetően a következő forrástípusokra támaszkodik: ENSZ-jelentések (UNHCR, UNIFIL, UNDP, UN ESCWA), a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap elemzései, a libanoni kormány hivatalos statisztikái (egészségügyi minisztérium, központi bank, elnöki és miniszterelnöki közlemények), nemzetközi emberi jogi szervezetek jelentései (Amnesty International, Human Rights Watch), oknyomozó újságírás (különösen a bejrúti robbanás vizsgálatában), izraeli katonai források, a Hezbollah közleményei, valamint a libanoni és nemzetközi sajtó. A nem olvasott forrásokra való hivatkozásokat ennek megfelelően kezeljük, és ahol a források eltérnek, azt jelezzük.
Számos vitatott és bizonytalan pont van. A szíriai menekültek pontos száma vitatott, mivel a libanoni kormány 2015-ben leállította a regisztrációt, és a regisztrálatlanok számát csak becsülni lehet. Az ENSZ és a libanoni kormány adatai is eltérnek. A gazdasági válság okainak elemzése tudományos viták tárgya: egyes elemzők a bankok és a politikai elit felelősségét hangsúlyozzák, mások a külső tényezőkre (szíriai háború, regionális instabilitás, a nemzetközi szankciók közvetett hatásai) is utalnak. A bejrúti robbanás felelősségének megállapítása továbbra is lezáratlan, és a hivatalos vizsgálatot politikai beavatkozások lassítják. A 2024-es háború áldozatszámai becslések, és a különböző források – libanoni egészségügyi minisztérium, izraeli hadsereg, nem kormányzati szervezetek – eltérő adatokat közölnek. A tűzszünet betartásának és a Hezbollah leszerelésének kérdése folyamatos vita tárgya.
A „terrorizmus” minősítést illetően: a Hezbollahot az Egyesült Államok (1997 óta) és az Európai Unió (2013-tól a katonai szárnyát) terrorszervezetnek tartja, míg Libanonban a Hezbollah legitim politikai párt, amely a síita közösség jelentős részének támogatását élvezi, és a kormánykoalíció tagja. A szervezet magát „ellenállási mozgalomként” határozza meg. A 2024-es háborút Izrael a Hezbollah elleni önvédelmi háborúként, a Hezbollah és támogatói az izraeli agresszióval szembeni ellenállásként írják le. Ez az alfejezet nem foglal állást a minősítésekben, hanem bemutatja a különböző szereplők álláspontját és a nemzetközi intézmények minősítéseit.