A libanoni polgárháború lezárását követő másfél évtizedet a szíriai katonai-politikai befolyás, a háború utáni újjáépítés, a 2005-ös Haríri-merénylet és a 2006-os izraeli–Hezbollah-háború keretezte. Az időszak két, egymással összefüggő kérdést tesz fel: hogyan öröklődött tovább a háború alatt kiépült szíriai hegemónia, és hogyan vált a Hezbollah a libanoni politika meghatározó, államból részben kivont szereplőjévé. Az alábbiakban e folyamatokat az állami intézmények, a felekezeti szereplők, a civil társadalom és a külső hatalmak szempontjait ütköztetve tárgyalom. Az események egy része dokumentált (ENSZ-határozatok, törvények, választási eredmények, robbantásos merénylet ténye), más része becslésen alapul (tüntetők száma, háborús áldozatok, gazdasági károk), a politikai felelősség kérdése pedig mindmáig erősen vitatott.
Az 1989-es Taif-egyezmény (itt: a libanoni nemzeti megbékélési egyezmény) véget vetett a polgárháborúnak, de a szíriai befolyást nem számolta fel, hanem intézményesítette. A megállapodás előirányozta a hadseregen kívüli milíciák lefegyverzését, a politikai hatalom felekezeti alapon történő újraelosztását és a szíriai csapatok fokozatos kivonását. Ez utóbbi pont gyakorlati végrehajtása azonban évekig elmaradt. Szíria az 1990-es években mintegy 14 000–40 000 katonát állomásoztatott Libanonban; a létszámra vonatkozó becslések széles tartományban mozognak, mert a szíriai hadsereg és a katonai hírszerzés (a Mukhabarat) jelenléte nem volt mindig számszerűsíthető, és a csapatok egy részét időszakosan átcsoportosították. A szíriai jelenlétet az 1991. májusi testvériségi, együttműködési és koordinációs szerződés tette jogilag is a két ország közötti „különleges viszony” részévé. A szerződés számos közös bizottságot hozott létre, és gyakorlatilag a libanoni külpolitika, biztonságpolitika és a felekezeti elit kiválasztódásának szíriai felügyeletét erősítette. Ez a folyamat nem egyenlő felek közötti együttműködés volt: a szíriai hírszerzés helyi szövetségeseken keresztül beleszólt a kormányalakításba, a választási törvényekbe, a bírói kinevezésekbe és a sajtóba.
A milíciák lefegyverzése során a legtöbb polgárháborús fegyveres csoport – köztük a keresztény Libanoni Erők és a Dél-libanoni Hadsereg kivételével a kisebb szervezetek – leadta nehézfegyvereit. A Hezbollah (arabul: Ḥizb Allāh, „Isten pártja”) azonban kivételt élvezett. A szervezetet nem egyszerűen milíciaként, hanem az Izraellel szembeni „ellenállás” (arabul: muqāwama) szereplőjeként ismerték el. Ez a kivétel összefüggött azzal, hogy Izrael 2000-ig megszállva tartotta Dél-Libanon egy részét, és a szíriai–iráni szövetségi rendszerben a Hezbollah kulcsfontosságú eszköz volt. A Hezbollah fegyveres szárnya így nem olvadt be a libanoni hadseregbe, hanem párhuzamos katonai kapacitást őrzött meg. Ez a kettősség – egyrészt parlamenti párt és síita szociális szolgáltató hálózat, másrészt államon kívüli fegyveres erő – a mai napig meghatározza a libanoni állam működését. Az 1990-es években a Hezbollah katonai műveletei elsősorban a megszállt dél-libanoni zónában harcoló izraeli hadsereg és a vele szövetséges, jórészt keresztényekből álló milícia ellen irányultak. Eközben a szervezet iskolákat, kórházakat és jóléti intézményeket épített, ami a síita közösségen belüli népszerűségét számottevően növelte.
A szíriai hegemónia ugyanakkor nem volt egységes rendszer. A libanoni politikai mező továbbra is felekezeti és regionális törésvonalak mentén szerveződött: a maronita keresztény elit egy része közeledett Damaszkuszhoz, más része az 1989-es Taif előtti keresztény dominancia visszaállítását kereste, a szunnita üzleti-politikai elit pedig ingadozott a szíriai nyomás elfogadása és a nagyobb autonómia között. A síita közösség reprezentációjában a Hezbollah és a mérsékeltebb Amal (arabul: Afwāj al-Muqāwama al-Lubnāniyya, „Libanoni Ellenállási Brigádok”) osztozott; a drúz közösség egy részét a Progresszív Szocialista Párt képviselte, a szunnita és keresztény szavazatokért pedig több párt versengett. Ebben a mozaikban Szíria nem egyetlen pártot támogatott, hanem az adott időszakban leghasznosabbnak tűnő szereplőket emelte fel vagy gyengítette.
A polgárháború utáni újjáépítés szorosan összefonódott Rafik Haríri (eredeti arab nevén Rafīq al-Ḥarīrī) személyével. Haríri libanoni származású, Szaúd-Arábiában vagyonosodott építési vállalkozóként. 1992-től 1998-ig, majd 2000-től 2004-ig töltötte be a miniszterelnöki tisztséget; politikai stílusát a privatizáció, a bankrendszer központi szerepe, a nagy infrastrukturális beruházások és a külföldi – főleg öbölbeli – tőke bevonása jellemezte. Az újjáépítés leglátványosabb eleme a bejrúti belváros rekonstrukciója volt, amelyet a magántulajdonú Solidere vállalat (a Beirut Central District fejlesztésére létrehozott társaság) bonyolított le. A projekt a háborúban szétlőtt üzleti negyedet modern irodaházakkal, luxuslakásokkal és turisztikai terekre cserélte, ugyanakkor kisajátításokkal, a korábbi tulajdonosok kártalanítási vitáival, a régi városszövet felszámolásával és a közterek kereskedelmi célú átalakításával járt. A támogatók a háborús romok eltűnését és a nemzetközi tőke visszatérését hangsúlyozták; a bírálók azt emelték ki, hogy a belváros kiürült, és a fejlesztés elsősorban a tehetős rétegeket szolgálja.
Haríri gazdaságpolitikája rövid távon növekedést hozott, de az államadósság meredek emelkedésével járt. A rekonstrukció költségeit nagyrészt belföldi és külföldi hitelfelvételből finanszírozták, miközben a közszolgáltatások – az áramellátás, a víz, a hulladékkezelés – színvonala egyenlőtlen maradt. A növekedés hasznai koncentrálódtak: a bankrendszer, az ingatlanpiac és a spekuláció haszonélvezői mellett a vidéki és a városi szegény rétegek alig érezték a javulást. A Haríri-éra tehát nem egyszerűen „újjáépítés”, hanem a háború utáni osztály- és felekezetközi erőviszonyok átrendezése is volt. A miniszterelnök és a szíriai hatalom viszonya ingadozott: kezdetben Haríri együttműködött a szíriai hírszerzéssel, és a szíriai politika számára a libanoni gazdasági stabilitás garanciájaként tűnt fel. 1998-ban azonban konfliktusba került Émile Lahoud elnökkel, és lemondott. Lahoud – akit a szíriai vezetés támogatott – a hadsereg és a biztonsági szolgálatok megerősítését, valamint a szíriai típusú, centralizáltabb állammodellt képviselte.
2000-ben Haríri visszatért a miniszterelnöki székbe, de ekkor már nyilvánvalóvá vált a szíriai befolyással szembeni türelmetlenség. A 2000-es izraeli kivonulás Dél-Libanonból a Hezbollah politikai súlyát növelte, ugyanakkor megnyitotta a kérdést, hogy mi indokolja a szervezet fegyveres megtartását, ha a megszállás megszűnt. A Hezbollah a Sebaa-farmok vitatott hovatartozású területére, a libanoni foglyok ügyére és az izraeli légtérsértésekre hivatkozva továbbra is fenntartotta az „ellenállás” kereteit. A libanoni belpolitikában ez a vita nem egyszerűsíthető egy szíriai–iráni blokk és egy „független” blokk küzdelmére: a Hezbollah mögött jelentős síita társadalmi bázis állt, míg a szunnita és keresztény elit egy része az állami szuverenitás helyreállítását és a fegyvermonopóliumot követelte.
A fordulópontot a 2004-es elnöki mandátumhosszabbítás hozta el. A libanoni alkotmány szerint az elnök nem választható újra közvetlenül, de a parlament – szíriai nyomásra – 2004-ben módosította az alkotmányt, és meghosszabbította Émile Lahoud mandátumát. A lépés ellenzői, köztük Haríri, nyíltan bírálták a szíriai beavatkozást. Az Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanácsa 2004. szeptember 2-án fogadta el az 1559. számú határozatot, amely felszólította a külföldi erőket Libanonból való kivonulásra, a milíciák lefegyverzésére, és támogatta a szabad, szuverén választásokat. A határozat nem nevesítette Szíriát, de a szíriai csapatok jelenléte és a Hezbollah fegyverzetének kérdése egyaránt a rendelkezés hatálya alá esett. Haríri 2004 októberében lemondott. Halála előtt nem sokkal tehát a szíriai befolyás nyílt vitatéma lett, és a nemzetközi nyomás is növekedett.
A merénylet nyomán Libanonban kettős mobilizáció bontakozott ki. Az ellenzéki, szíriaellenes erők – amelyek magukat a libanoni szuverenitás védelmezőiként határozták meg – tömegtüntetéseket szerveztek Bejrút belvárosában. Az egyik legnagyobb demonstrációt 2005. március 14-én tartották; a résztvevők számát a szervezők egymillió fölé becsülték, a biztonsági források és független megfigyelők több százezres tömeget említettek. A mozgalom a nyugati sajtóban a cédrusforradalom (thawrat al-arz) nevet kapta, utalva Libanon nemzeti jelképére. Ez a megnevezés azonban nem semleges: a szíriaellenes demonstrálók és a nyugati kormányok pozitív szabadságmozgalomként írták le, míg a szíriabarát oldal, a Hezbollah és szövetségesei szerint a tömegmegmozdulás mögött elsősorban a nyugati hatalmak és a szaúdi–amerikai érdekek álltak, és a „forradalom” valójában az ellenállás gyengítésére irányult. A két értelmezés közötti szakadék a mai napig fennáll.
A szíriabarát tábor szintén utcára vonult: 2005. március 8-án a Hezbollah és az Amal által szervezett tüntetésen több százezren fejezték ki köszönetüket Szíriának a polgárháború lezárásában játszott szerepéért, és elutasították a 1559-es határozatot mint beavatkozást. E két tömegdemonstráció dátumából ered a libanoni politikai táborok máig használt elnevezése: a szíriaellenes Március 14. Szövetség és a szíriabarát Március 8. Szövetség. Ez a megosztottság nem feleltethető meg teljesen a felekezeti határoknak: a Március 14.-hez tartoztak szunnita, keresztény és drúz csoportok, a Március 8.-hoz síita, keresztény (elsősorban Michel Aoun mozgalma) és más kisebb szervezetek.
A nemzetközi nyomás és a libanoni utcai mobilizáció együttes hatására Bassár al-Aszad szíriai elnök 2005. március 5-én bejelentette a szíriai csapatok kivonását Libanonból. A kivonulás 2005. április 26-án fejeződött be; az ENSZ ellenőrző csoportja megerősítette a szíriai katonai egységek és a hírszerzési apparátus távozását. A kivonulás ténye dokumentált, de a szíriai befolyás megszűnését nem jelentette automatikusan. A szíriai hálózatok, a gazdasági érdekeltségek és a Március 8. Szövetségen belüli szövetségesek továbbra is jelen voltak. A 2005. májusi–júniusi parlamenti választásokon a Március 14. Szövetség szerzett többséget, és Fuad Szinyora (Fuād al-Sanyūra) alakított kormányt. A kormányprogramban szerepelt a szuverenitás megerősítése, a nemzetközi vizsgálat támogatása és a Hezbollah fegyverkérdésének rendezése, ám a Hezbollah és a Március 8. Szövetség jelentős parlamenti és utcai erőt őrzött.
A Haríri-merénylet bírósági feldolgozása hosszú évekig húzódott. A 2009-ben felállított Különleges Törvényszék Libanonért (Special Tribunal for Lebanon) 2020 augusztusában távollétében elítélte Salim Ayyash-t, a Hezbollah tagját, a merényletben játszott szerepéért. A törvényszék ugyanakkor nem állapította meg a Hezbollah vezetésének vagy a szíriai államnak a közvetlen felelősségét. A Hezbollah a vádat politikai indíttatásúnak nevezte, és Ayyash nem vonult börtönbe. Az ítéletet a Haríri család és a szíriaellenes tábor igazságtételként értékelte, míg a Március 8. Szövetség szelektív, a nyugati nyomás által befolyásolt eljárásnak. A merénylet tehát a libanoni emlékezetpolitika egyik legfontosabb csomópontja maradt.
A szíriai kivonulás után egy évvel Libanon újabb fegyveres konfliktusba sodródott. Az Izrael és a Hezbollah közötti feszültség a 2000-es izraeli kivonulás óta fennállt, de a konfliktus 2006. július 12-én eszkalálódott, amikor a Hezbollah fegyveresei határon átnyúló rajtaütést hajtottak végre Izrael ellen, két izraeli katonát elfogtak, nyolc katonát megöltek. A Hezbollah a műveletet az „Őszinte ígéret” hadműveletnek nevezte, és célját a libanoni foglyok kiszabadításában, valamint a vitatott határövezet ellenőrzésében jelölte meg. Izrael a támadást agressziónak minősítette, és azonnal nagyszabású légicsapásokat indított Libanon ellen. Az izraeli kormány a Hezbollah katonai infrastruktúrájának megsemmisítését, a két katona kiszabadítását, és a szervezet dél-libanoni jelenlétének felszámolását tűzte ki célul. A háború 34 napig tartott, és augusztus 14-én az ENSZ Biztonsági Tanácsa által elfogadott 1701. számú határozat alapján tűzszünet lépett életbe.
A 2006-os háború lefolyása jól dokumentált, ám az áldozatok száma és a felelősség megoszlása vita tárgya. Izrael tengeri blokád alá vonta Libanont, bombázta a bejrúti repülőteret, hidakat, utakat és a Hezbollah erősségének számító dél-bejrúti külvárost, valamint a Bekaa-völgyi és dél-libanoni célpontokat. A Hezbollah eközben több ezer rakétát lőtt ki Észak-Izraelre, elérve Haifa, Tiberias és más városok lakónegyedeit. A konfliktusban a libanoni egészségügyi minisztérium és az ENSZ humanitárius szervezetei szerint mintegy 1100–1200 libanoni halt meg, többségük civil; az izraeli oldalon 43 civil és körülbelül 117 katona esett el. Ezek a számok becslések, és eltérhetnek attól függően, hogy a halottakat hogyan kategorizálják (harcos vagy civil), illetve hogyan számolják a közvetett következményeket. A háború humanitárius következményei súlyosak voltak: a libanoni lakosság jelentős része kényszerült elhagyni otthonát, a becslések szerint 900 000–1 millió ember vált belső menekültté, és az infrastruktúrában jelentős kár keletkezett. A kár mértékét milliárdos nagyságrendűre becsülték, de a pontos összeg forrásonként változik.
A 1701-es határozat tűzszünetet írt elő, megtiltotta a fegyveres jelenlétet a Litani folyótól délre a libanoni hadsereg és az ENSZ-békefenntartók kivételével, és megerősítette az UNIFIL (United Nations Interim Force in Lebanon) mandátumát. A határozat nem rendelte el a Hezbollah teljes lefegyverzését, de felszólította a milíciák fegyvereinek leadására, és a libanoni állam fegyvermonopóliumának helyreállítására. A libanoni hadsereg 2006 ősze során Dél-Libanonba települt, és az UNIFIL megerősített kontingense is jelen van. A Hezbollah azonban nem adta le fegyvereit; a szervezet a 2006-os háborút „isteni győzelemként” (arabul: al-intiṣār al-ilāhī) hirdette, arra hivatkozva, hogy sikerült túlélnie egy jóval erősebb hadsereg támadását. Izrael és szövetségesei viszont a hadjáratot katonailag sikertelennek, a Hezbollah provokációjára adott arányos válasznak vagy éppen túlzó, a civileket nem kellően védő akciónak minősítették. A nemzetközi jogi értékelésben a Hezbollah határon átnyúló támadását és az izraeli légicsapások egy részét is bírálták, például emberi jogi szervezetek dokumentálták a sűrűn lakott területek bombázását és a kazettás lőszerek használatát.
A 2006-os háború belpolitikai következményei mélyek voltak. A harcok idején a libanoni kormány – amelyben a Hezbollah nem vett részt – igyekezett közvetíteni, de a Hezbollah fegyveres akciója a kormány tudta nélkül indult. A háború után a Március 14. Szövetség és a Március 8. Szövetség közötti feszültség tovább nőtt: a Hezbollah ellenzéki blokkja elégedetlen volt a kormány politikájával, és a szervezet fegyverkezésének legitimációját a háborúval igyekezett megerősíteni. A nemzetközi közösség és a libanoni állam közötti vita a Hezbollah fegyverzetéről nem zárult le. Az 1701-es határozat végrehajtása részleges maradt: bár a dél-libanoni állami jelenlét megnőtt, a Hezbollah fegyverraktárait, alagútrendszereit és rakétakészletét nem sikerült felszámolni, és a szervezet a későbbiekben is meghatározó katonai erő maradt.
A szíriai kivonulás utáni Libanon tehát nem vált a szuverén, egységes állam tankönyvi példájává. A szíriai hegemónia nyílt katonai formája megszűnt, de a szíriai szövetségesekkel, a Hezbollahhal és a felekezeti klientúrával fenntartott kapcsolatok továbbra is befolyásolták a libanoni politikai rendszert. A 2005–2006-os események ugyanakkor megmutatták a libanoni civil társadalom és az utcai mobilizáció erejét, valamint azt is, hogy a külső hatalmak és a nem állami fegyveres szereplők versenye miként tudja újra és újra destabilizálni az országot.
Az alfejezetben használt eseménytörténeti állítások elsődleges forrásbázisát ENSZ-határozatok (1559., 1595., 1680., 1701.), a libanoni parlament választási jegyzőkönyvei, a szíriai–libanoni szerződések, a Mehlis-jelentés és a Különleges Törvényszék ítélete alkotják. A katonai eseményekre vonatkozóan a libanoni kormány, az izraeli hadsereg, a Hezbollah sajtóirodája és a nemzetközi sajtóközlések egymással versengő, részben ellentmondó beszámolói állnak rendelkezésre. A dokumentumok egy része nyilvános, más része titkosítás alá esett, és a szíriai hírszerzés levéltárai nem kutathatók szisztematikusan.
Jelentős bizonytalanság övezi a tüntetők számát: a 2005-ös demonstrációk nagyságrendjéről csak becslések vannak, és a szervezők, a biztonsági források, illetve a független megfigyelők adatai között nagy az eltérés. A 2006-os háború áldozatainak száma szintén becslés, és a minősítés (civil vagy harcos) politikai vitákat tükröz. A gazdasági károk és az újjáépítés költségei nem pontosan számszerűsíthetők, mert a libanoni állam adósságállománya, a Solidere-projektek pénzügyi adatai és a háborús károk felmérése eltérő módszertanon alapulnak, és a hozzáférhető adatbázisok hiányosak.
A Haríri-merénylet felelősségének megállapítása jogi értelemben részleges. A Különleges Törvényszék egy személyt elítélt, de a politikai felelősség és a szíriai állami érintettség kérdése nyitva maradt. A Mehlis-jelentés nyomozati megállapításait Szíria és a Hezbollah elutasította. A „cédrusforradalom” értelmezése szintén erősen vitatott: a Március 14. Szövetség népfelkelésként, a Március 8. Szövetség nyugati beavatkozásként értelmezi. Ezt a kettősséget a szakirodalom is tükrözi: a libanoni történetírás jelentős része a szíriai befolyás végét a nemzeti szuverenitás helyreállításának tekinti, más szerzők viszont a felekezeti klientúra és a külső hatalmak szerepének kontinuitását hangsúlyozzák.
A 2006-os háború nemzetközi jogi értékelése nem egységes: az izraeli válasz arányosságáról, a Hezbollah támadásának minősítéséről és a civilek védelméről eltérő jogi és politikai álláspontok léteznek. A tűzszünetet követő fegyverzeti helyzetről nincs független, átfogó ellenőrzés, mert a Hezbollah nem tárta fel készleteit, a libanoni állam pedig nem tudta ellenőrizni a szervezet fegyverzetét. Az adatok és a felelősség kérdéseinek egy része tehát a jövőbeni levéltári kutatások, a szíriai dokumentumok esetleges megnyitása és a nemzetközi bírósági eljárások függvényében finomodhat.