Az 1967-es háború veresége után a jordániai állam és a palesztin fegyveres mozgalom viszonya gyorsan romlott. A Ciszjordánia elvesztésével palesztin menekültek újabb hulláma érkezett a Jordán folyó keleti partjára, és a palesztin fegyveres szervezetek a jordániai menekülttáborokban és városokban párhuzamos katonai-adminisztratív jelenlétet építettek ki. Huszajn király (Ḥusayn ibn Ṭalāl) egyszerre szembesült az izraeli megszállás következményeivel, a palesztin nacionalizmus megerősödésével és a saját államának szuverenitását fenyegető belső kihívással. Ez az alfejezet az 1970-es palesztin–jordániai konfliktust, a palesztin fegyveres erők kiűzését, Jordánia 1973-as háborús szerepvállalását, majd az 1980-as évek végének gazdasági és politikai válságát, az 1989-es lázongásokat és a korlátozott politikai liberalizáció kezdetét tárgyalja. A hangsúly nem egyetlen hős vagy áruló történetén van, hanem azon, hogyan ütközött össze két eltérő politikai logika: a jordániai állam területi szuverenitása és a palesztin nemzeti mozgalom állam nélküli, határokon átnyúló törekvése.
Az 1967-es vereség után a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ; angolul Palestine Liberation Organization, PLO) és a hozzá tartozó fegyveres frakciók – elsősorban a Fatah (Ḥarakat at-Taḥrīr al-Waṭanī al-Filasṭīnī), a Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFLP) és a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért (DFLP) – Jordániát használták fő hátországnak. A palesztin fegyveresek a jordániai hadsereg 1967-es veresége után azt az üzenetet hirdették, hogy a hagyományos arab államok hadseregei képtelenek felszabadítani Palesztinát, ezért a „népi felszabadító háború” stratégiájára van szükség. Ez a narratíva a palesztin menekülttáborokban széles támogatást kapott, és a palesztin szervezetek saját toborzóirodákat, fegyverraktárakat, adóbeszedési rendszert és igazságszolgáltatást működtettek.
A jordániai állam szempontjából ez a párhuzamos hatalom (arabul: sulṭa muwāziya) a szuverenitás nyílt megkérdőjelezése volt. A palesztin fegyveresek fegyveres járőrözést folytattak Ammán és más városok utcáin, ellenőrzőpontokat állítottak fel, és időnként összetűzésbe kerültek a jordániai biztonsági erőkkel. A jordániai hadsereg tisztikarának jelentős része kelet-jordániai törzsi hátterű volt, és a hadsereg egyre inkább a palesztin fegyveres jelenlétet tekintette a monarchia és a területi integritás elsődleges fenyegetésének. Ugyanakkor a palesztin lakosság egy része – különösen a menekülttáborokban – a palesztin szervezeteket saját védelmezőjének, míg a jordániai államot az 1967-es vereségért felelős, elégtelen szereplőnek látta.
Fontos hangsúlyozni, hogy a törésvonal nem egyszerűen „jordániaiak” és „palesztinok” között húzódott. A palesztin származású jordániai állampolgárok egy része lojális maradt a monarchiához, míg a kelet-jordániai városi és vidéki lakosság egyes csoportjai szintén elégedetlenek voltak a királyi politika irányával. A palesztin fegyveres szervezetek sem alkottak egységes blokkot: a Fatah mérsékeltebb, a PFLP és a DFLP radikálisabb irányvonalat képviselt, és a palesztin szervezetek közötti versengés is hozzájárult a feszültség eszkalációjához.
A válság közvetlen kiváltója 1970. szeptember 6-án következett be, amikor a PFLP három utasszállító repülőgépet térített el, és a gépeket a jordániai Dawson’s Field repülőtéren kényszerítette leszállásra. A túszokat később szabadon engedték, de a repülőgépeket felrobbantották. Ez a látványos akció a jordániai állam tekintélyének nyílt megcsúfolása volt, és Huszajn királyt arra késztette, hogy katonai erővel állítsa helyre az állami monopóliumot. A király 1970. szeptember 16-án hadiállapotot hirdetett, és a jordániai hadsereg – Habes al-Majali tábornagy irányításával – támadást indított a palesztin fegyveresek állásai ellen.
A harcok intenzitása és brutalitása miatt az 1970. szeptemberi eseményeket a palesztin és a nyugati sajtó egy része „fekete szeptembernek” nevezte. A jordániai hadsereg tüzérséget és páncélosokat vetett be a menekülttáborok ellen, ahol a palesztin fegyveresek városi gerillaharcot folytattak. A konfliktus nem korlátozódott Ammánra: harcok törtek ki Irbidben, Zarqában, al-Karakban és más városokban is. A jordániai hadsereg légiereje palesztin állásokat bombázott, és a palesztin fegyveresek válaszul a jordániai kormányzati épületeket támadták. A polgári lakosság – különösen a menekülttáborok lakói – rendkívüli szenvedést élt át; a Nemzetközi Vöröskereszt és más humanitárius szervezetek nehezen fértek hozzá a harcterekhez.
A konfliktus regionális dimenziója is jelentős volt. Szíria 1970 szeptemberében páncélos egységeket küldött Jordánia északi részére, hivatalosan a palesztin fegyveresek támogatására. A szíriai beavatkozás azonban korlátozott maradt, mert a jordániai légierő és a hadsereg ellenállást tanúsított, és a szíriai vezetés belülről is megosztott volt. Az Egyesült Államok és Izrael diplomáciai és katonai jelzései is befolyásolták a szíriai visszavonulást. A szíriai csapatok végül kivonultak, és a palesztin fegyveresek nem kaptak tartós külső katonai támogatást.
A harcok hivatalosan 1971 júliusában értek véget, amikor a jordániai hadsereg az utolsó jelentős palesztin bázisokat is felszámolta az Ajlun–Dzseras térségben. A palesztin fegyveresek többsége Szíriába, majd Libanonba menekült, ahol a PFSZ új központot alakított ki. A jordániai kormányzat a palesztin fegyveres szervezeteket betiltotta, és a PFSZ jordániai infrastruktúráját felszámolta.
Az 1970-es konfliktus megnevezése és értelmezése a mai napig vitatott. A palesztin narratívában a „fekete szeptember” (arabul: Aylūl al-Aswad) a jordániai hadsereg által a palesztin menekültek és fegyveresek ellen elkövetett mészárlást jelöli. Ebben az értelmezésben a jordániai állam a palesztin nemzeti mozgalom elnyomójaként lépett fel, és a konfliktus a palesztin ellenállás megtörését szolgálta. A palesztin források gyakran hangsúlyozzák a menekülttáborok elleni tüzérségi támadásokat, a tömeges letartóztatásokat és a kivégzéseket, valamint a palesztin civil lakosság szenvedését.
A jordániai állami narratíva ezzel szemben a konfliktust a „törvényes rend helyreállításaként” vagy „a nemzeti egység védelmeként” írja le. Ebben az értelmezésben a palesztin fegyveres szervezetek a jordániai állam szuverenitását veszélyeztették, párhuzamos hatalmat építettek ki, és erőszakos akcióikkal kiprovokálták a hadsereg beavatkozását. A jordániai hivatalos álláspont szerint a hadsereg nem a palesztin nép, hanem a fegyveres csoportok ellen lépett fel, és az áldozatok többsége fegyveres harcos volt, nem civil.
A történészi konszenzus e két véglet között helyezkedik el. A nemzetközi szakirodalom többsége elismeri, hogy a jordániai hadsereg aránytalan erőt alkalmazott, és hogy a menekülttáborokban élő palesztin civilek jelentős szenvedést éltek át. Ugyanakkor azt is dokumentálja, hogy a palesztin fegyveres szervezetek valóban kiépítettek egy párhuzamos katonai-adminisztratív struktúrát, amely a jordániai állam alapjait fenyegette. A „polgárháború” kifejezés használata vitatott, mivel a palesztin fegyveresek többsége nem jordániai állampolgár volt, hanem menekült vagy külföldi harcos; mások viszont a konfliktus kiterjedtségére és a jordániai társadalom megosztottságára hivatkozva a polgárháborús jelleget hangsúlyozzák.
Az áldozatok számát illetően nincs megbízható, minden fél által elfogadott adat. A palesztin források gyakran 20 000–25 000 halottról beszélnek, míg a jordániai hivatalos becslések néhány ezerre teszik az áldozatok számát. A független történészek többsége 3 000–10 000 közötti sávot valószínűsít, de hangsúlyozza, hogy a pontos szám a források hiánya és a felek eltérő érdekei miatt nem határozható meg. A bizonytalanság oka, hogy a harcok során nem készült megbízható halotti anyakönyvi összesítés, és a felek a saját narratívájukat erősítő adatokat terjesztettek.
A konfliktus után a palesztin fegyveresek egy része létrehozta a Fekete Szeptember Szervezetet (Black September Organization), amely 1972-ben a müncheni olimpián izraeli sportolókat ejtett túszul és gyilkolt meg. A PFSZ hivatalosan tagadta a kapcsolatot a szervezettel, de a történészi kutatások szerint a Fekete Szeptember Szervezet a Fatah egyes tagjaiból alakult, és a PFSZ vezetése – legalábbis hallgatólagosan – tudott a működéséről. Ez a részlet jól mutatja, hogy az 1970-es jordániai konfliktus nem zárta le a palesztin fegyveres mozgalom történetét, hanem új szakaszba helyezte át.
Az 1973. októberi arab–izraeli háború (a jordániai és palesztin narratívában „októberi háború”, az izraeli narratívában „jom kippuri háború”) idején Jordánia nem nyitott új frontot Izraellel. Huszajn király azonban – a palesztin és arab nyomás, valamint saját belpolitikai stabilitásának megőrzése érdekében – egy páncélos dandárt küldött a szíriai frontra. A jordániai egységek a Golán-fennsík térségében harcoltak, de részvételük korlátozott volt, és nem változtatta meg a háború kimenetelét.
Jordánia óvatos politikája mögött több tényező állt. Egyrészt az 1967-es háborúban elvesztett Ciszjordánia visszaszerzése katonailag irreális célnak tűnt, és Huszajn király nem akarta kockáztatni a Jordán folyó keleti partjának területi integritását. Másrészt az 1970-es konfliktus után a jordániai hadsereg és a palesztin fegyveresek viszonya továbbra is feszült volt, és a király tartott attól, hogy egy teljes háborús részvétel ismét megerősítené a palesztin fegyveres jelenlétet Jordániában. Harmadrészt a jordániai gazdaság és infrastruktúra még mindig az 1967-es és 1970-es veszteségeket nyögte, és egy nagyobb háború további terheket jelentett volna.
Az 1973-as háború után Jordánia fokozatosan a diplomáciai rendezés felé mozdult el. 1974-ben az Arab Liga a PFSZ-t ismerte el a palesztin nép „egyedüli törvényes képviselőjének”, ami Jordánia számára Ciszjordánia kérdésében presztízsveszteséget jelentett. Huszajn király 1988-ban hivatalosan lemondott Ciszjordánia annexiójáról, és a palesztin államiság ügyét a PFSZ-re hagyta. Ez a döntés szorosan összefüggött az 1980-as évek végének belpolitikai válságával és a politikai liberalizáció kezdetével.
Az 1970-es konfliktus után Jordániában a hadiállapot fennmaradt, és a politikai életet a biztonsági szempontok uralták. A parlamentet 1974-ben feloszlatták, és 1984-ig nem ült össze; a politikai pártok működését betiltották vagy erősen korlátozták. A jordániai állam a kelet-jordániai törzsi elitre támaszkodott, amely a hadseregben és a közigazgatásban kulcspozíciókat töltött be. A palesztin származású jordániai állampolgárok többsége megtarthatta állampolgárságát, de a politikai és katonai elitből való kiszorítottságuk növelte a társadalmi feszültségeket.
A gazdasági helyzet az 1970-es években javult, részben az olajár-robbanásnak köszönhetően. Sok jordániai – köztük palesztin származásúak is – az Öböl-menti országokban vállalt munkát, és a hazautalások fontos jövedelemforrást jelentettek. A jordániai gazdaság azonban sebezhető maradt, mert erősen függött a külföldi segélyektől, a hazautalásoktól és a tranzitkereskedelemtől. Az 1980-as évek közepétől az olajárak csökkenése, az öbölbeli munkaerő-kereslet visszaesése és az államadósság növekedése súlyos gazdasági válságot idézett elő.
Az 1980-as évek végére Jordánia gazdasági helyzete kritikussá vált. Az államadósság növekedése, a külföldi tartalékok kimerülése és a jordániai dinár leértékelődése miatt a kormány 1989-ben a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által előírt megszorító intézkedéseket vezetett be. Az üzemanyagárak emelkedése, az élelmiszer-támogatások csökkentése és az adóemelések azonnali áremelkedést okoztak, és a munkanélküliség – különösen a fiatalok körében – tovább nőtt.
A tiltakozások 1989 áprilisában a dél-jordániai Maan városában kezdődtek, ahol a magas munkanélküliség és a szegénység különösen súlyos volt. A tüntetések gyorsan átterjedtek más városokra, köztük al-Karakra, Tafilahra és a főváros, Ammán egyes negyedeire. A tüntetők eleinte gazdasági követeléseket fogalmaztak meg, de hamarosan politikai jelszavak is megjelentek: a korrupció elítélése, a parlamenti választások kiírása és a szabadságjogok kiszélesítése. A tüntetésekben részt vettek a kelet-jordániai törzsi közösségek tagjai is, akik korábban a monarchia hagyományos bázisának számítottak.
A jordániai biztonsági erők erőszakkal próbálták feloszlatni a tüntetéseket, és több ember meghalt vagy megsebesült. A pontos áldozatszám vitatott; a jordániai hivatalos források néhány halottról beszélnek, míg emberi jogi szervezetek ennél magasabb számot valószínűsítenek. A kormány válságkezelése során Huszajn király menesztette Zaid al-Rifai miniszterelnököt, és ígéretet tett a parlamenti választások kiírására. A király lépése a politikai feszültség csökkentését célozta, de a válság rámutatott arra, hogy a jordániai monarchia legitimációja már nem kizárólag a törzsi és katonai elitre épül, hanem a szélesebb társadalmi rétegek gazdasági és politikai elvárásaira is.
Az 1989. november 8-i parlamenti választások fordulópontot jelentettek Jordánia politikai történetében. A választásokon a nők először szavazhattak – a női választójogot Jordániában 1974-ben vezették be, de az 1967 és 1989 közötti parlamenti szünet miatt először ekkor gyakorolhatták. A választásokon a Muzulmán Testvériség (arabul: al-Ikhwān al-Muslimūn) és a hozzá közel álló független iszlamista jelöltek jelentős sikert értek el: a 80 fős parlamentben az iszlamista ellenzék lett a legnagyobb blokk. A baloldali és pánarab csoportok kisebb számban jutottak be, míg a hagyományos törzsi és vidéki jelöltek továbbra is meghatározó szerepet játszottak.
A választások után Jordánia a politikai liberalizáció korlátozott útjára lépett. 1991-ben elfogadták a Nemzeti Chartát (al-Mīthāq al-Waṭanī), amely a politikai pluralizmus, a jogállamiság és a nemzeti egység kereteit rögzítette. A charta kimondta, hogy a politikai pártok alapíthatók, a szólásszabadság és a sajtószabadság tiszteletben tartandó, és a választások szabadok és tisztességesek kell legyenek. Ugyanakkor a charta nem érintette a király előjogait: Huszajn király megtartotta a külpolitika, a biztonságpolitika és a hadsereg irányítását, és a belpolitikai reformok üteme is a monarchia ellenőrzése alatt maradt.
A liberalizáció tehát nem jelentett teljes demokratizálódást. A jordániai választási törvényt később úgy módosították, hogy a vidéki, kelet-jordániai körzetek felülreprezentáltak legyenek a városi, palesztin többségű körzetekkel szemben. A hadiállapotot csak 1991-ben oldották fel, de a biztonsági szolgálatok továbbra is széles jogkörökkel rendelkeztek. A pártok működését engedélyezték, de a választási rendszer és a királyi előjogok korlátozták a kormányváltás lehetőségét.
Az 1989-es lázongások és a liberalizáció kezdete azonban tartósan megváltoztatta a jordániai politikai diskurzust. A monarchia elfogadta, hogy a társadalmi elégedetlenséget nem lehet kizárólag erőszakkal kezelni, és hogy a palesztin származású lakosság politikai integrációja nélkül nem lehet stabil államot építeni. A palesztin–jordániai törésvonal azonban továbbra is meghatározó maradt, és a későbbi évtizedekben ismételten felszínre tört.
Ez az alfejezet elsősorban a nemzetközi történeti szakirodalom konszenzusára támaszkodik, de a könyv készítése során nem állt rendelkezésre ellenőrzött, tételes hivatkozási lista, ezért a konkrét műveket itt nem idézzük. A fejezetben szereplő állítások közül az 1970-es konfliktus fő eseményei – a repülőgép-eltérítések, a hadiállapot kihirdetése, a szíriai beavatkozás és a palesztin fegyveresek kiűzése – dokumentált tények, amelyeket több független forrás megerősít. Ugyanakkor az áldozatok száma, a szíriai beavatkozás pontos motivációi és a palesztin szervezetek belső döntéshozatala továbbra is vitatott, és a rendelkezésre álló adatok ellenőrzést igényelnek.
Az 1989-es lázongások áldozatszámára és a választások pontos eredményeire vonatkozó adatok ugyancsak bizonytalanok, mert a jordániai hivatalos statisztikák és a független megfigyelők jelentései eltérnek. Az 1973-as háborúban való jordániai részvétel mértéke – különösen a kiküldött páncélos dandár nagysága és harcérintkezései – forrástól függően eltérően szerepel. A „fekete szeptember” és a „polgárháború” kifejezések használata önmagában is értelmezési vita tárgya, ezért a könyv ezeket attribúcióval közli.
A palesztin menekültek és a jordániai állampolgárság kérdésében a jogi helyzet az idők során változott, és a különböző források eltérően értelmezik, hogy mely palesztin csoportok kaptak állampolgárságot és mikor. A fejezetben közölt állítások a főbb tudományos álláspontokat tükrözik, de a részletes jogi kronológia további forráskritikai ellenőrzést igényel.