Amikor II. Abdullah 1999. február 7-én trónra lépett, apja, Huszajn király halála után olyan államot örökölt, amelyet a hidegháború évtizedeinek palesztin kérdése, az 1994-es izraeli békeszerződés, valamint a gazdasági liberalizáció és a szíriai–jordániai viszony alakított. A 21. századi Jordánia története egyszerre szól egy autoriter monarchia túléléséről, a gazdasági és vízügyi szűkösség kezeléséről, a szíriai menekültválság társadalmi terhéről, valamint arról, hogy a Hasemita Királyság miként próbálja megőrizni regionális szerepét a Jeruzsálem-kérdésben, a palesztin menekültek ügyében és a szomszédos konfliktusok árnyékában. A következőkben ezeket a folyamatokat a politikai intézmények, a gazdasági reformok, a vízhiány, a menekültválság, a külpolitika és a 2020-as évek belpolitikai feszültségei mentén tekintjük át, azzal a forráskritikai figyelemmel, amelyet a korábbi alfejezetek is alkalmaztak.
A 2000-es évek első évtizedében a király gazdasági liberalizációt és mérsékelt politikai nyitást hirdetett, amelyet „Jordánia az első” (Jordan First) elnevezéssel is illettek. A választási rendszer azonban továbbra is a vidéki, törzsi többségű körzeteket részesítette előnyben a városi, nagyobb arányban palesztin származású lakossággal szemben. A 2007-es és 2010-es választások alacsony részvétellel zajlottak, és a királyhoz hű, jobbára független jelöltek alkották a parlamenti többséget.
A 2011-es arab tavasz dokumentált eseményei Jordániában is tömegtüntetésekhez vezettek. A demonstrálók – akik között a törzsi hátterű munkanélküliek, a fiatalok és az iszlamista ellenzék egyaránt jelen volt – nem a monarchia felszámolását, hanem korrupcióellenes intézkedéseket, alkotmányos korlátozásokat, a kormányfő megválasztását és gazdasági reformokat követeltek. II. Abdullah több kormányt is lecserélt, 2011–2012-ben alkotmányos módosításokat fogadtak el, amelyek többek között létrehozták az Alkotmánybíróságot és a Független Választási Bizottságot, de a király alapvető jogkörei megmaradtak. A kutatói értékelés szerint a jordán „reform” elsősorban a rendszer stabilitásának megőrzését szolgálta, nem pedig tényleges hatalommegosztást eredményezett. Ez a vitatott értelmezés a jordán kormányzati narratíva szerint túlzó; Ammán szerint az ország a régió egyik legstabilabb politikai rendszere, amely alkotmányos keretek között folyamatosan reformálódik.
A 2016-os választási törvény nyílt listás, arányos elemet is tartalmazó rendszert vezetett be, és női kvótát is rögzített. A törzsi-vidéki felülreprezentáltság azonban fennmaradt, a parlamenti választásokat továbbra is a helyi, személyes kapcsolatok és a kormánypárti függetlenek dominálják. A 2024. évi választások (2024. szeptember 10.) dokumentált eredménye szerint az Iszlám Akció Front, a Muzulmán Testvériség jordániai politikai szárnya, a 138 fős Képviselőházban 31 mandátumot szerzett, ami a 2023–2024-es gázai háború miatt megnövekedett palesztin és iszlamista szimpátia jeleként értékelhető. Ez azonban nem jelentett kormányalakítási lehetőséget, mivel a király továbbra is saját híveit nevezte ki miniszterelnöknek.
Jordánia természeti erőforrásokban szegény ország; az 1990-es évek végén a gazdaság erősen függött a külső segélyektől, a hazautalásoktól és a turizmustól. II. Abdullah a 2000-es években a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank által támogatott gazdasági liberalizációt szorgalmazta: privatizálták a távközlési vállalatot, a bányászatot, az energiaszektort, és csökkentették az állami tulajdont. A dokumentált adatok szerint a 2000-es években a GDP növekedése időszakosan 5–8 százalék között mozgott, ám a növekedés nem oldotta meg a strukturális munkanélküliséget, különösen a fiatalok és a nők körében.
A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság és az energiaárak emelkedése a jordán államháztartást súlyosan érintette. A kormány 2010–2018 között több IMF-programot is aláírt, amelyek adóemeléseket, az üzemanyag- és élelmiszer-támogatások csökkentését, valamint a közszféra béreinek mérsékelt emelését írták elő. Az intézkedések társadalmi elégedetlenséget váltottak ki: 2018 májusában a jövedelemadó-törvény tervezete ellen országos tüntetések zajlottak, és a miniszterelnök lemondott. A tüntetők elsősorban a középosztály, a törzsi hátterű állami alkalmazottak és a fiatalok köréből kerültek ki; követeléseik a korrupció felszámolására, az adóterhek igazságosabb elosztására és a közszolgáltatások javítására irányultak. A kormány végül visszavonta a vitatott adócsomag egyes elemeit, de a szélesebb gazdasági egyensúlytalanság megmaradt.
A 2020-as Covid-járvány a turizmus összeomlásához, a hazautalások csökkenéséhez és a költségvetési hiány növekedéséhez vezetett. A Világbank becslései szerint a jordán munkanélküliségi ráta a 2020-as évek elején 22–24 százalék körül mozgott, a fiatalok körében pedig meghaladta a 40 százalékot. A nők munkaerő-piaci részvétele a térségben az egyik legalacsonyabb. A 2022-es orosz–ukrán háború az élelmiszer- és energiaárakat tovább növelte; Jordánia gabonaimportjának jelentős része a fekete-tengeri térségből érkezett, ezért a háború közvetlenül érintette az élelmiszer-ellátást.
Mindezek következtében a jordán gazdaságpolitika a 2020-as években két szorítás között mozgott: egyfelől a nemzetközi hitelezők elvárásainak való megfelelés, másfelől a társadalmi béke megőrzése. A kormányok a közszféra béreinek visszafogását, a szociális támogatások célzottabbá tételét és a kisvállalkozások hitelezését ígérték, de a strukturális reformok dokumentáltan lassan haladtak. A gazdasági adatok értelmezésénél figyelembe kell venni, hogy a jordán statisztikai hivatal adatai gyakran módszertani bizonytalanságot hordoznak, és a független kutatóintézetek becslései eltérhetnek a hivatalos adatoktól.
Jordánia a világ egyik leginkább vízhiányos országa. A dokumentált szakértői konszenzus szerint az egy főre jutó éves megújuló vízkészlet mintegy 100 köbméter alatt van, ami jóval az 500 köbméter/fő/év nemzetközi „vízhiány” küszöbérték alatti. A vízhiány egyszerre természeti, infrastrukturális és politikai probléma: az ország alig kap csapadékot, a felszíni vizek (a Jordan, a Yarmuk, a Zarqa) hozama ingadozó, a felszín alatti készleteket pedig túlzottan kitermelik.
A mezőgazdaság a vízfogyasztás mintegy 60–70 százalékát teszi ki, miközben a GDP-hez való hozzájárulása csekély. A 2000-es évek vízpolitikája a nagy infrastrukturális projektekre összpontosított: a Disi-vízadó kitermelése 2013-ban kezdődött, amely fosszilis vizet szállít a főváros és észak Jordánia ellátására. A projekt vitatott, mert a vízkészlet nem megújuló, és a kitermelés fenntarthatósága kétséges. Az Asz-szamra szennyvíztisztító üzem bővítése lehetővé tette a tisztított szennyvíz mezőgazdasági újrahasznosítását, ami fontos lépés volt. A Vörös-tenger–Holt-tenger csatorna (Red Sea–Dead Sea Water Conveyance) projektje, amely Izraelt, Jordániát és a Palesztin Hatóságot is magában foglalta volna, a 2010-es években elakadt; a jordán kormány 2021-ben bejelentette, hogy önállóan folytatja a sótalanító üzem és a sólévezetés előkészítését, de a projekt finanszírozása és megvalósítása bizonytalan.
A vízhiány regionális és társadalmi feszültségeket is szül. A szíriai menekültválság tovább növelte a vízigényt; az északi kormányzóságokban a vízellátás akadozik. Az illegális fúrások és a mezőgazdasági túltermelés ellenére a hatóságok korlátozottan tudják ellenőrizni a vízhasználatot. A kérdés értelmezésénél a szakirodalom egy része hangsúlyozza, hogy a vízhiány nem csupán természeti adottság, hanem vízgazdálkodási, intézményi és politikai döntések következménye is; mások a regionális vízmegosztást, elsősorban a Jordán folyó vízhozamának csökkenését okolják, amelyet a felső szakaszon Izrael, Szíria és Libanon vízkivételei befolyásolnak. Ez utóbbi érv a jordán kormányzati kommunikációban is megjelenik, de a nemzetközi vízügyi együttműködés dokumentált keretei (például az 1994-es békeszerződés vízügyi melléklete) nem biztosították a feszültség teljes feloldását.
A 2011-ben kezdődő szíriai polgárháború elől Jordániába menekülők hullámai a 21. századi jordán társadalom egyik legnagyobb demográfiai és humanitárius kihívását jelentették. A UNHCR regisztrált adatai szerint 2020 körül mintegy 660 ezer szíriai menekültet tartottak nyilván az országban, míg a jordán kormány ennél jóval magasabb, 1,3–1,5 milliós számot közölt, amely magában foglalja a nem regisztrált és a korábban gazdasági okból érkezett szíriaiakat is. A pontos létszám vitatott, mert a menekültek egy része nem szerepel a nyilvántartásokban, és sokan időközben elhagyták az országot.
A menekültek ellátásában kulcsszerepet játszott a Zaatari tábor, amely 2012-ben nyílt meg, és idővel a világ egyik legnagyobb menekülttáborává vált, valamint az Azraq tábor (2014). A táborokban élő szíriaiak mindennapjai azonban csak a menekültpopuláció egy részét jellemzik: a szíriai menekültek többsége a városokban, elsősorban Ammánban, Irbidben és Zarqában telepedett le, gyakran albérletekben, nehéz körülmények között.
A jordán kormány kezdetben korlátozta a szíriaiak munkavállalását, ám a 2016-os „Jordan Compact” keretében – elsősorban az Európai Unió és más donorok nyomására – munkavállalási engedélyeket vezettek be, elsősorban a mezőgazdaság, az építőipar és a textilipar számára. A dokumentált adatok szerint a munkavállalási engedélyek száma jelentősen nőtt, de a szíriaiak formális munkaerő-piaci részvétele továbbra is alacsony maradt. A menekültek jogi helyzete rétegezett: a szíriaiak nem jordán állampolgárok, sokan nem rendelkeznek érvényes tartózkodási engedéllyel, a gyerekek egy része az oktatásból kimarad, és a nők különösen kiszolgáltatottak a munkaerőpiacon. A nemzetközi segélyezés pénzügyi nagyságrendjét a jordán kormány gyakran elégtelennek minősítette, hangsúlyozva, hogy a menekültválság terheit nagyrészt a jordán állam viseli.
A menekültválság társadalmi feszültségeket is generált. A magas munkanélküliség, a bérek csökkenése és a közszolgáltatások terhelése sok jordániai állampolgárban azt az érzést keltette, hogy a szíriaiak elveszik a munkalehetőségeket. A kutatások egy része azonban kimutatta, hogy a szíriai munkavállalók elsősorban olyan alacsony bérezésű szektorokban dolgoznak, amelyekben a helyiek nem szívesen vállalnak munkát, így a helyettesítési hatás korlátozott. A menekültekkel szembeni ellenséges vagy szolidáris attitűdök egyszerre vannak jelen; a könyv kerüli a menekültpopuláció kollektív minősítését, mivel a szíriai menekültek sem etnikailag, sem vallásilag, sem társadalmilag nem alkotnak homogén csoportot.
Jordánia 1994 óta békeszerződést tart fenn Izraellel, de a palesztin kérdés a jordán társadalom és politika egyik legérzékenyebb ügye. A jordániai lakosság nagy része palesztin származású, akik közül sokan rendelkeznek jordán állampolgársággal, ugyanakkor sokan továbbra is menekültstátuszúak. A jordán kormány hivatalos álláspontja szerint a kétállami megoldás az egyetlen járható út, amely a palesztin állam megteremtését és a megszállt területekről történő izraeli kivonulást feltételezi. A megszállás kifejezést a jordán diplomácia – a nemzetközi közösség nagy részével együtt – használja arra a területre, amelyet Izrael 1967 óta ellenőriz; az izraeli kormányzat ezt vitatja.
A jeruzsálemi szent helyek feletti hasemita gondnokság dokumentált jordán szerepvállalás, amelyet az 1994-es izraeli–jordán békeszerződés 9. cikkelye is elismer, és amelyet a jordán uralkodó az iszlám szent helyek (elsősorban az Al-Aksza mecset és a Sziklatemplom) védelmeként értelmez. A jordán kormány 2017 után többször tiltakozott az izraeli hatóságok és a zsidó radikális csoportok templomhegyi tevékenysége ellen; a kérdés rendszeres feszültségforrás a két ország között.
A 2020-as Ábrahám-egyezmények – amelyek keretében több arab állam normalizálta kapcsolatait Izraellel – Jordániát óvatos álláspontra késztették. Ammán üdvözölte a normalizációs lépéseket, de hangsúlyozta, hogy azok nem helyettesítik a palesztin kérdés rendezését, és nem ismerte el az egyezményeket a palesztin jogok feladásaként. A jordán kormány a 2023. október 7-i Hamasz-támadás és az azt követő gázai háború kezdetén elítélte a palesztin civilek tömeges halálát, felszólította Izraelt az arányosság betartására, és visszahívta nagykövetét Tel-Avivból; a diplomáciai kapcsolat azonban nem szakadt meg. A Hamasz megítélése eltérő: Jordánia hivatalosan 1999 óta nem engedi működni a szervezetet, és a Hamaszt nem tekinti legitim politikai szereplőnek, ugyanakkor a jordán kormány nem minden kontextusban alkalmazza a „terrorszervezet” minősítést, míg az Egyesült Államok és az EU a Hamaszt terrorszervezetnek tartja; ez a minősítési vita a 2023–2024-es háború alatt felerősödött.
A gázai háború társadalmi hatása Jordániában jelentős volt: Ammánban és más városokban tömegtüntetések zajlottak, a demonstrálók a palesztin szolidaritást és a jordán kormány erőteljesebb fellépését követelték. A biztonsági erők több esetben feloszlatták az izraeli nagykövetség környékén szervezett tiltakozásokat, ami a gyülekezési jog korlátozásának kérdését vetette fel. A kormány hivatalosan hangsúlyozta, hogy a tüntetések békés jellegét tiszteletben tartja, ugyanakkor a közbiztonság fenntartása érdekében fellép a zavargásokkal szemben. E két narratíva feszültsége a jordán nyilvánosságban ma is érzékelhető.
A 2024-es parlamenti választások eredményét sokan a gázai háború miatti palesztin szimpátia kifejeződéseként értelmezték. A Muzulmán Testvériséghez köthető Iszlám Akció Front megerősödése azt jelezte, hogy a palesztin ügy továbbra is mozgósító erő, még akkor is, ha a királyi kormányzat a palesztin kérdésben hagyományosan aktív diplomáciát folytat. A jordán külpolitika 2024–2025 folyamán hangsúlyosan a gázai humanitárius válság enyhítését, a segélyek bejuttatását és a tűzszünet előmozdítását szorgalmazta, miközben elutasította a palesztinok kitelepítésének terveit.
A 2021. áprilisi Hamza-ügy dokumentált eseményei rámutattak a Hasemita uralkodóházon belüli feszültségekre. A jordán hatóságok bejelentették, hogy Hamza bin Huszajn herceget, a király féltestvérét, valamint több volt magas rangú tisztségviselőt „biztonsági okokból” letartóztattak. A kormányzati narratíva szerint a herceg külföldi támogatással, a törzsi elégedetlenséget kihasználva a monarchia stabilitását fenyegető tevékenységet folytatott. A herceget később házi őrizetbe helyezték, majd nyilvános levélben hűségnyilatkozatot tett, és a család rendezte a vitát.
Az ügy értelmezése vitatott: a jordán kormány a történteket nemzetbiztonsági fenyegetésként kezelte, és azt hangsúlyozta, hogy a puccskísérletet elhárították. A kritikus elemzők és az ellenzéki hangok szerint inkább a királyi családon belüli hatalmi harcról volt szó, amelyet a gazdasági válság és a törzsi elégedetlenség felerősödése indokolt, nem pedig tényleges hatalomátvételi kísérlet. A dokumentált tények (a letartóztatások, a herceg házi őrizete, a nyilvános megbékélés) világosak, de a vád mögött álló bizonyítékok nagy része nem nyilvános. A könyv ezért a kormányzati narratívát és a kritikus értelmezést párhuzamosan mutatja be.
A Hamza-ügy arra is rámutatott, hogy a jordán monarchia stabilitása nem csupán intézményi, hanem személyes és családi kötelékeken nyugszik; a királyi családon belüli konfliktusok a törzsi politikai hálózatokon keresztül gyorsan országos üggyé válhatnak. A 2020-as években a jordán politika egyszerre szembesült a gazdasági elégedetlenséggel, a regionális háborúk tovagyűrűző hatásaival és a királyi család belső vitáival – mindezek a rendszer stabilitását feszegették, de nem vezettek rendszerváltáshoz.
A 21. századi Jordánia történetére vonatkozó ismereteink elsődleges forrásai a jordán kormány hivatalos közleményei, törvényei, választási eredményei, a királyi beszédek, a nemzetközi szervezetek (UNHCR, Világbank, IMF, ENSZ) jelentései, valamint a civil szervezetek és folyamatos sajtótudósítások. A dokumentált tények közé tartoznak a trónváltás, a tüntetések időpontjai és jelszavai, a törvénymódosítások, a választási eredmények, a menekülttáborok megnyitása és a békefolyamatra adott jordán reakciók. Ugyanakkor több kérdésben a források eltérnek vagy bizonytalanok.
A szíriai menekültek számára vonatkozó adatok pontatlanok, mert a regisztrált és a ténylegesen az országban tartózkodó személyek köre nem azonos; a jordán kormány és a UNHCR becslései eltérnek. A gazdasági statisztikák – különösen a munkanélküliség és a szegénység – módszertani bizonytalanságot hordoznak, a hivatalos adatok gyakran alacsonyabbnak mutatják a munkanélküliséget, mint a független kutatóintézetek. A 2021-es Hamza-ügy bizonyítékai nem hozzáférhetők, ezért az ügy értelmezése jelenleg is vitatott. A 2023–2024-es gázai háborúval kapcsolatos jordán kül- és belpolitikai lépések értékelése folyamatban van; a kormányzati és ellenzéki narratívák jelentősen eltérnek. A 2025–2026-os fejleményeket a könyv lezárásakor csak ellenőrzött források alapján lehet értékelni, ezért az itt szereplő adatok 2024–2025 elejéig dokumentáltak.