Az előző alfejezet a hellenisztikus Szíria politikai töredezettségét és kulturális átalakulását mutatta be. Itt azt vizsgáljuk, miként illeszkedett be a térség a római–bizánci birodalmi rendszerbe, hogyan vált a kereszténység egyik legkorábbi és legváltozatosabb központjává, és milyen feltételek között került a 7. században arab uralom alá. A korszak eseményei azért meghatározóak, mert a római provincia határai, a Palmüra által összekapcsolt sivatagi kereskedelem, a szíriai keresztény hagyományok és az Omajjád kalifátus damaszkuszi központja hosszú távú mintákat hoztak létre. A római–bizánci Szíria nem volt „görög” vagy „római” a mai nemzeti identitások értelmében; a lakosság soknyelvű, sokvallású és erősen lokális kötődésű volt, miközben a birodalmi elitek a városi központokon keresztül kormányoztak.
A Római Birodalom i. e. 64–63-ban, Pompeius keleti hadjárata nyomán szervezte meg Syria provinciát, miután a Szeleukida Birodalom maradványait felszámolta. A provincia magában foglalta a mai Szíria nyugati, sűrűn lakott részét, a Földközi-tenger partvidékét, valamint az Eufrátesz felső folyásáig terjedő belső területeket. A provincia fővárosa Antiókhia (görögül Antiokheia, ma a törökországi Antakya) lett, amely már a hellenisztikus korban a térség legnagyobb városa volt, és a római korban a birodalom harmadik-negyedik legnépesebb településeként tartották számon. A provincia kormányzója általában consuli rangú helytartó (legatus Augusti pro praetore) volt, ami jelzi, hogy Róma stratégiailag kulcsfontosságúnak tekintette a területet a Parthus Birodalommal szembeni határvédelemben.
A római uralom első két évszázadában a szíriai városok – Damaszkusz, Apameia, Emesza (Homsz), Laodikeia (Latakia) és mások – viszonylagos önállóságot élveztek helyi ügyeikben. A görög nyelv a közigazgatás és a kereskedelem nyelve volt, de a vidéki lakosság továbbra is arámi/szír nyelvjárásokat beszélt, és a partvidéki föníciai örökség is továbbélt bizonyos kulturális formákban. A hellenisztikus poliszok mintájára működő városi tanácsok, a boulé és a helyi előkelők rendszere a római közvetett kormányzás alapját képezte. A provincia adóbevételei jelentősek voltak, amit a mezőgazdaság – olajbogyó, szőlő, gabona –, a kézműipar és a kelet–nyugati kereskedelem biztosított.
A római korszakban a lakosság vallási térképe rendkívül tarka volt. A hellenisztikus időszakban elterjedt görög istenek mellett tovább éltek a helyi sémi istenségek: Baalbek (Heliopolisz) hatalmas szentélykörzete Jupiter-Héliosz és a helyi Baál-Hadad kultuszát ötvözte; Damaszkuszban Hadad, Emeszában a napisten Elagabalosz tisztelete volt jellemző. A zsidó közösségek – különösen Galileában és a mai dél-szíriai térségben – szintén jelentős lélekszámúak voltak, és a diaszpóra részeként kereskedelmi hálózatokat működtettek. A császárkultusz hivatalos állami vallásként működött, de a gyakorlatban a helyi vallásokkal párhuzamosan érvényesült, és a római hatóságok általában tolerálták a helyi istentiszteletet, amíg az nem sértette a politikai lojalitást.
Fontos hangsúlyozni, hogy a római Szíria nem volt „szíriai” a modern nemzeti értelemben. A provincia határai birodalmi adminisztratív egységet jelöltek, nem pedig etnikai vagy nyelvi egységet. A „szíriai” (syrius) megjelölés a földrajzi származásra utalt, és a birodalom más részein semleges vagy akár pejoratív felhangot is kaphatott. A mai történészi értelmezés szerint a provincia lakói elsősorban városi polgárokként, vallási közösség tagjaiként és birodalmi alattvalókként azonosították magukat, nem pedig „szíriai nemzetként”.
A szíriai sivatag és a termékeny félhold találkozásánál fekvő Palmüra (görögül Palmyra, arámul Tadmur) a Kr. u. 1–3. században vált a térség egyik leggazdagabb kereskedővárosává. Az oázisváros a hellenisztikus korban még kis település volt, de a római uralom alatt a kelet–nyugati karavánkereskedelem kulcscsomópontjává nőtte ki magát. A Palmürán átvezető útvonal a Földközi-tenger partvidékét kötötte össze a mezopotámiai és perzsa-öbölbeli piacokkal; a karavánok selymet, fűszereket, drágaköveket, illatszereket és más luxuscikkeket szállítottak. A város vezető rétege, a palmürai arisztokrácia – részben arámi, részben hellenizált gyökerű családok – hatalmas vagyonra tett szert, és a római kormányzat gyakran kliensállamként kezelte a várost, amely névleg a provincia része volt, de belső ügyeit saját maga intézte.
A város fénykora a 2. század végén és a 3. század első felében érkezett el. A romok – a hosszú oszlopsor, a Baál temploma, a színház, a tetrapülon – ma is tanúskodnak a hellenisztikus-római és helyi sémi építészeti hagyományok ötvöződéséről. A palmürai feliratok kétnyelvűek: a görög mellett a palmürai arámi nyelvjárást használták, ami a helyi identitás megőrzésére utal.
A 3. század közepén a Római Birodalom belső válságai – katonai anarchia, a szászánida Perzsia támadásai – lehetőséget teremtettek Palmüra számára. Odenathus (Udaynath), a város fejedelme, a római császár hű szövetségeseként sikeresen vette fel a harcot a szászánida I. Sápur ellen, és a római Kelet tényleges urává vált. Halála után felesége, Zenobia (görögül Zenobia, arámul Bath-Zabbai) vette át a hatalmat kiskorú fia nevében. Zenobia rövid idő alatt kiterjesztette befolyását Egészen Egyiptomig és Kis-Ázsia egyes részeiig, és 270 körül önálló uralkodóként lépett fel, amit a római központi hatalom lázadásként értelmezett.
Aurelianus császár 272-ben indított hadjáratot Palmüra ellen. A város elfoglalása után Zenobiát fogságba ejtették, és a Rómában rendezett diadalmenetben szerepelt; a későbbi sorsáról szóló ókori beszámolók ellentmondóak. A várost először kíméletesen kezelték, de egy 273-as felkelés után a római hadsereg feldúlta, és Palmüra soha többé nem nyerte vissza korábbi jelentőségét. A bukás okai között a római újrarendeződés mellett a kereskedelmi útvonalak fokozatos áthelyeződését is említeni kell: a sivatagi karavánutak helyett egyre inkább a tengeri szállítás vált meghatározóvá, és a 4. századra Palmüra regionális jelentősége visszaszorult.
A Zenobia alakja köré fonódó történetek a későbbi európai és közel-keleti emlékezetben erősen mitizálódtak. A római történetírók – például a Historia Augusta – részben elfogultan, a „lázadó királynő” toposzát használva ábrázolták; a modern kutatás óvatosan kezeli ezeket a forrásokat. A palmürai női uralom ténye dokumentált, de a részletek – a hadjáratok lefolyása, a bukás körülményei – részben homályosak.
A kereszténység legkorábbi közösségei közé tartoztak a szíriai és palesztinai gyülekezetek. Az Újszövetség szerint Pál (Saul) Damaszkuszban tért meg, és a városban már az 1. században létezett keresztény közösség. Antiókhia volt az a hely, ahol a tanítványokat először nevezték keresztényeknek, és a város hamarosan a pogány misszió egyik központjává vált. A 2–3. század folyamán a kereszténység elsősorban a városokban terjedt, a vidéki lakosság körében lassabban. A római állam időnként üldözte a keresztényeket, de a szíriai tartományokban az üldözések intenzitása változó volt, és a helyi hatóságok gyakran vonakodtak fellépni.
A 4. század elején a kereszténység jogi helyzete gyökeresen megváltozott: a 313-as milánói ediktum (pontosabban a császári tolerancia-rendelet) után legálissá vált, majd Nagy Konstantin és utódai egyre inkább támogatták. A 325-ös nikaiai zsinat a keresztény ortodoxia alapjait fektette le, de a szíriai térség hamarosan a teológiai viták egyik fő színterévé vált. A szír nyelvű keresztények – akik a görög mellett a helyi arámi nyelvjárást használták liturgikus nyelvként – saját teológiai iskolákat hoztak létre. Edessza (arámul Urhay, ma a törökországi Şanlıurfa) és Niszibisz a szír nyelvű keresztény oktatás központjává vált.
Az 5. században a krisztológiai viták – Jézus Krisztus isteni és emberi természetének viszonyáról – megosztották a szíriai kereszténységet. Az efezusi (431) és a khalkédóni (451) zsinatok nyomán kialakult irányzatok közül a szíriai keresztények egy része ragaszkodott a miafizita (gyakran, de vitatottan monofizitának nevezett) állásponthoz, amely szerint Krisztusnak egyetlen, isteni és emberi elemekből összetett természete van. Más közösségek a khalkédóni ortodoxiát követték, míg a nesztoriánusnak nevezett (ma gyakran „keleti szír egyháznak” mondott) irányzat a két természet viszonylagos elkülönülését hangsúlyozta. E megnevezések a későbbi viták és a másik fél által adott címkék, ezért a mai történészek óvatosan használják őket. A lényeg az, hogy a szíriai keresztény közösségek a 4–5. századtól nem alkottak egységes szervezetet, hanem párhuzamos egyházi hierarchiák és teológiai hagyományok alakultak ki.
A szerzetesség és a remeteség a szíriai térség egyik sajátos hozzájárulása volt a kereszténység történetéhez. A 4–5. században a vidéki területeken, a hegységekben és a sivatag szélein remeték és szerzetesi közösségek telepedtek le. Szent Simeon oszlopos remete (Szimeón Sztulitész, †459) a mai Aleppó közelében évtizedeken át egy oszlop tetején élt, és már életében zarándokok tömege látogatta. Oszlopos szentélye a későbbi bizánci építészet egyik legmonumentálisabb emléke lett, ami jól mutatja a szíriai keresztény vidék vallási és gazdasági erejét.
A pogány kultuszok azonban nem tűntek el egyik napról a másikra. A 4–5. században még működtek hagyományos szentélyek, és a vidéki lakosság körében a kereszténység terjedése fokozatosan, helyenként csak a 6. századra teljesedett ki. A keresztény térítés gyakran a császári törvények tiltó intézkedéseivel párhuzamosan haladt, de a hétköznapi vallásgyakorlatban a régi szokások még sokáig fennmaradtak.
A Római Birodalom nyugati felének hanyatlása után a keleti provinciák – köztük Szíria – tovább éltek a Bizánci Birodalom (a mai tudomány által használt elnevezés; a kortársak önmagukat továbbra is rómaiaknak nevezték) keretei között. A 4–6. században Szíria a birodalom egyik leggazdagabb és legnépesebb tartománya volt. A mezőgazdasági termelés az olajbogyó- és bortermelésre épült; a szíriai olívaolajat az egész Földközi-tenger térségében értékesítették. A városok – Antiókhia, Damaszkusz, Apameia, Laodikeia – műhelyei üveget, textilt, fémtárgyakat és mozaikokat állítottak elő. A vidéki jólét emlékei Észak-Szíria úgynevezett „holt városai”, amelyek a késő ókorban virágzó mezőgazdasági települések voltak, majd több évszázados hanyatlás után elnéptelenedtek; régészeti feltárásuk fontos forrás a késő antik gazdaság megismeréséhez.
A bizánci korszakban a szíriai tartományok terhei növekedtek. A központi adóztatás szigorú volt, és a határvédelem – különösen a keleti, szászánida front – folyamatos katonai kiadásokat igényelt. A 6. században a bizánci–szászánida háborúk többször sújtották a térséget: 540-ben I. Khoszrau seregei elfoglalták és kifosztották Antiókhiát, ami óriási csapás volt a város és a környék számára. A 7. század elején a két birodalom közötti nagy háború (613–628) során a szászánida hadsereg mélyen benyomult a bizánci területekre, és 614-ben elfoglalta Jeruzsálemet, majd átmenetileg Szíria nagy részét is. Hérakleiosz császár 627–628-as ellentámadása visszaállította a bizánci uralmat, de a háború mindkét birodalmat kimerítette, és a szíriai városok, falvak jelentős pusztítást szenvedtek.
A vallási feszültségek aláásták a bizánci központi hatalom legitimitását a szíriai lakosság egy része körében. A khalkédóni egyházi irányvonalhoz ragaszkodó konstantinápolyi udvar és a szíriai miafizita közösségek közötti konfliktus időnként kényszerintézkedésekhez vezetett. A miafizita püspököket és szerzeteseket többször száműzték, kolostorokat zártak be, ami sérelmi emlékezetet alakított ki. Ugyanakkor a vidéki lakosság számára a teológiai különbségek gyakran kevésbé voltak fontosak, mint a helyi egyházi vezetők által közvetített társadalmi kötődések. A zsidó közösségek helyzete a bizánci uralom alatt romlott: a 6. századból ismertek kényszerkeresztelésekről és zsinagógák bezárásáról szóló, részben vitatott beszámolók. A szíriai zsidóság a városokban és falvakban egyaránt jelen volt, és a bizánci hatóságokkal való viszonya eseményenként változott.
A 7. század elején az Arab-félszigeten új vallási és politikai mozgalom jött létre: az iszlám. Mohamed próféta (meghalt 632-ben) halála után az arab törzsek katonai terjeszkedésbe kezdtek, amelyet a kortárs források részben vallási indíttatású hódításként, részben a rablóhadjáratok és a törzsi mobilitás hagyományos mintájaként írnak le. A források értelmezése vitatott; a mai történészi konszenzus szerint a vallás és a gazdasági-politikai tényezők egyaránt szerepet játszottak.
A szíriai térség elleni arab támadások 634 körül kezdődtek. A döntő ütközetre a jarmúki csatában került sor, amelynek pontos dátuma bizonytalan: a források többsége szerint 636-ban, de egyes rekonstrukciók 637-re teszik. A bizánci hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett, és Hérakleiosz kénytelen volt feladni a tartományt. Az arab seregek ezután sorra foglalták el a szíriai városokat. Damaszkusz 635-ben vagy 636-ban, Jeruzsálem 638-ban került arab kézre; Antiókhia is elesett. A városok gyakran szerződéses megadással kapituláltak, ami azt jelenti, hogy a lakosság adófizetés és meghatározott feltételek ellenében biztonságot kapott. A feltételek pontos tartalma későbbi forrásokból ismert, és részben idealizált; a „megadási szerződések” hagyománya a muszlim jogban is tovább formálódott.
Az arab hódítás jellegéről éles viták folynak a mai történetírásban. A kora iszlám források – amelyek többségét évszázadokkal az események után jegyezték le – gyakran hangsúlyozzák a hódítók fegyelmezettségét és a helyi lakosság együttműködését. A keresztény források ezzel szemben pusztításról, menekültekről és templomok elvételéről tudósítanak. A régészeti bizonyítékok szórványosak, de a városok pusztulásának mértéke vitatott. A legvalószínűbb kép szerint a hódítás viszonylag gyors volt, de nem egységes hadjárat, hanem több, párhuzamosan zajló katonai vállalkozás eredménye. A helyi lakosság egy része – különösen a miafizita keresztény közösségek – nem feltétlenül tekintette rosszabbnak az arab uralmat a bizánci adóztatásnál és valláspolitikánál; mások viszont a bizánci rendszer helyreállításában reménykedtek.
A hódítás után Szíria az arab kalifátus (a próféta utódainak birodalma) részévé vált. A korai kalifák – Omár, Oszmán, Ali – alatt a tartományt katonai kormányzók irányították. A muszlim arab csapatok helyőrségi városokat alakítottak ki, de a szíriai városokban kezdetben nem használtak erőszakos térítést. A nem muszlim lakosok – keresztények, zsidók, zoroasztriánusok – megtarthatták vallásukat, de adót kellett fizetniük; ez a rendszer a későbbi jogi irodalomban dhimmi (védett népek) státuszként intézményesült, amelynek részletei azonban csak fokozatosan alakultak ki, és a gyakorlatban koronként, helyenként változtak.
Az arab hódítás után Szíria politikai súlya gyorsan megnőtt. Muávija (Mu‛āwiya ibn Abī Sufyān), az Omajjád család tagja, már a 640-es évektől Szíria kormányzójává vált, és Damaszkuszt tette hatalmi központjává. Az első muszlim polgárháború (az ún. fitna) során Ali kalifa és Muávija hívei közötti konfliktus 661-ben Ali meggyilkolása után Muávija kalifává történő elismerésével zárult. Ezzel kezdetét vette az Omajjád kalifátus (661–750), amelynek első fővárosa Damaszkusz lett.
A damaszkuszi kalifátus jellemzője a folyamatosság és az alkalmazkodás kettőssége volt. A közigazgatás kezdetben nagymértékben támaszkodott a bizánci és szászánida hivatali gyakorlatra: a hivatalos iratok nyelve a tartományokban görög és szír (arámi) maradt, a pénzverés pedig bizánci mintákat követett. Az arab katonai elit viszonylag elkülönült a helyi lakosságtól, és a hadsereg ellátása adóbevételekből történt. A 7. század végén, Abd al-Malik kalifa (uralk. 685–705) reformjai fokozatosan arabosították az adminisztrációt: a hivatalos nyelv arab lett, új, iszlám feliratú pénzeket vezettek be, és megkezdődött a Jeruzsálemben a Sziklamecset (Kubbat asz-Szakhra) építése, amely az iszlám birodalom vizuális önmeghatározásának fontos állomása volt.
Szíria az Omajjád kalifátus alatt nem periféria, hanem a birodalom centruma lett. Damaszkusz, a provincia volt fővárosa most birodalmi fővárosként működött; a szíriai városok – különösen a partvidéki kikötők és a belső kereskedelmi csomópontok – élvezték a terjeszkedő muszlim világ előnyeit. Ugyanakkor a szíriai lakosság többsége még évszázadokig keresztény maradt; az iszlamizáció lassú, fokozatos folyamat volt, amely csak a 9–11. században vált meghatározóvá. Az arab nyelv terjedése is hosszú időt vett igénybe, bár a közigazgatási arabosítás és a muszlim elit jelenléte elősegítette a nyelvi váltást. A 750-es abbászida fordulat után a kalifátus központja keletre, Irakba helyeződött át, és Szíria tartományi szerepe módosult, de a damaszkuszi Omajjád örökség – a birodalmi igazgatás, a vallási reprezentáció és a muszlim Szíria keretei – a későbbi korszakokban is hatott.
A római és bizánci Szíria történetére vonatkozó ismereteink alapvetően három forrástípusra épülnek: ókori történetírók műveire, feliratokra és régészeti leletekre. A római kori eseményekről – például Pompeius hadjáratáról vagy a palmürai lázadásról – elsősorban görög és latin szerzők (Sztrabón, Iosephus Flavius, Cassius Dio, a Historia Augusta) tudósítanak, de ezek a szerzők gyakran elfogultak, és a számok – hadsereg mérete, áldozatok – inkább becslések, mint dokumentált adatok. A feliratok – különösen Palmürában – közelebb visznek a mindennapi élethez, de az egyes feliratok értelmezése is vitatott.
A kereszténység szíriai térhódításáról szóló források nagy része egyházi jellegű: püspöki listák, zsinati akták, szentéletrajzok. Ezek az iratok teológiai és intézményi érdekeket tükröznek, ezért a belőlük levont térítéstörténeti következtetések óvatosságot igényelnek. A „holt városok” régészeti anyaga viszont viszonylag jól dokumentálja a késő ókori vidéki gazdaságot, de a lakosság számáról csak nagyságrendi becslések léteznek.
A 7. századi arab hódítás forráshelyzete a legnehezebb. A kortárs, nem muszlim források (például szír krónikák, örmény történetírók) töredékesek, és gyakran csak évtizedekkel később keletkeztek. Az iszlám hagyományban a hódításról szóló beszámolók zöme a 8–9. századi gyűjteményekben maradt fenn, amelyeket a szerkesztők saját koruk jogi és teológiai vitái szerint alakítottak. Emiatt a jarmúki csata pontos lefolyása, a megadási szerződések tartalma és az arab hadsereg létszáma tudományosan nem rekonstruálható pontosan; a ma elfogadott kép valószínűségi jellegű. A régészeti bizonyítékok – városi rétegek, pusztulási nyomok – szintén nem teszik lehetővé a hódítás erőszakosságának mértékének egyértelmű meghatározását. A „dhimmi” rendszer korai formája szintén forráskritikai viták tárgya: a későbbi jogi irodalom visszavetíti az intézményesült szabályokat, de a 7. századi gyakorlat sokkal képlékenyebb volt.