A Róma, Bizánc és az iszlám hódítás alfejezetben tárgyalt arab hódítás után Szíria (Bilád as-Sám, Bilād al-Shām) az új iszlám birodalom szívébe került. A 7. század közepén Damaszkusz lett a kalifátus székhelye, és a térség – amely korábban bizánci tartomány volt – rövid idő alatt a muszlim világ politikai, katonai és kulturális központjává vált. Az itt következő alfejezet a 7. század végétől a 16. század elejéig kíséri végig Szíria történetét: bemutatja az Umajjád kalifátus (al-Khilāfa al-Umawiyya) damaszkuszi aranykorát, az Abbászida forradalom utáni perifériára kerülést, a Hamdánidák (al-Hamdāniyyūn) határvidéki uralmát, a keresztes hadjáratok korát, a Zengidák (al-Zankiyyūn) és az Ajjúbidák (al-Ayyūbiyyūn) felemelkedését, végül a Mamlúk szultanátus (Salṭanat al-Mamālīk) több mint két évszázados uralmát. A fejezet célja, hogy a mai Szíria területét ne a mai államhatárok felől, hanem a középkori birodalmi és vallási viszonyok felől értelmezze; egyszerre mutassa meg az elitek politikáját és a lakosság – parasztok, városi mesteremberek, kereskedők, nők, vallási kisebbségek – életét, valamint a háborúk áldozatait.
Az iszlám hódítás után az Arab-félszigetről érkező muszlim hadsereg és a helyi lakosság közötti viszonyt a 7. század közepén még a bizánci közigazgatás fokozatos átvétele jellemezte. A fordulatot a 656–661 közötti első polgárháború (fitna) hozta el, amelyben a muávijai frakció győzött. Muávija ibn Abi Szufján (Muʿāwiya ibn Abī Sufyān), aki már az iszlám hódítás idején Szíria kormányzója volt, 661-ben Damaszkuszban kiáltotta ki magát kalifának. Ezzel létrejött az Umajjád kalifátus, amely 750-ig állt fenn, és a birodalom súlypontját tartósan a Levantéba helyezte. A korabeli muszlim források és a későbbi történetírás is egyetért abban, hogy Szíria ebben az időszakban a kalifátus magterülete volt; a damaszkuszi udvarhoz kötődtek a legfontosabb arab törzsi csoportok, és itt összpontosult a hadsereg elitje.
Az umajjád uralom alatt a közigazgatás fokozatosan arabizálódott, de a bizánci és szászánida mintákat is továbbvitte. A kalifátus kezdetben a helyi keresztény hivatalnokokra és a bizánci adórendszerre támaszkodott; a 7–8. században a dhimmí (dhimmī, védett nem muszlim alattvaló) státuszú keresztények, zsidók és szamaritánusok megtarthatták vallásukat, de fejadót (dzsizja) fizettek. A muszlim hódítók és a helyi lakosság közötti kapcsolat nem volt konfliktusmentes; a források adófelkelésekről, földvitákról és a bizánci határ menti rajtaütésekről is beszámolnak. Ugyanakkor a városok – Damaszkusz, Homsz, Aleppó, Hama, Jeruzsálem, Tráblusz (Tripoli) – jelentős keresztény és zsidó közösségei a középkor folyamán fennmaradtak, és a helyi egyházak tovább működtek.
A damaszkuszi udvar leglátványosabb öröksége a nagymecset (a mai Umajjád-mecset) átépítése volt, amelyet al-Valíd ibn Abd al-Malik (al-Walīd ibn ʿAbd al-Malik) kalifa uralkodása alatt (705–715) fejeztek be. Az épület egy keresztény templom helyén, illetve annak anyagának felhasználásával készült; ezt a tényt mind a muszlim, mind a keresztény források rögzítik, és a 20. századi régészeti feltárások is megerősítették. A nagymecset a kalifátus hatalmi reprezentációjának központi eleme volt: a feliratok, a mozaikok és a térszerkezet a birodalom egyetemes igényét hirdette. Nem csupán vallási épületként szolgált, hanem az udvari ceremóniák és a nyilvános ítélkezés helyszíneként is.
Az umajjád uralom alatt a dzsihád (jihād) fogalma elsősorban a határvidéki harcokban nyert katonai értelmet. A kalifátus a bizánci határon rendszeres nyári hadjáratokat szervezett, és a határ menti várakat az iszlám védelmének bástyáiként tüntette fel. A muszlim krónikák – például al-Tabari (al-Ṭabarī) vagy al-Baládzúri (al-Balādhurī) – a dzsihádot a kalifátus legitimációjának részeként mutatták be, míg a keresztény források a bizánci védekezés szempontjából írtak a muszlim betörésekről. A mai történészi konszenzus szerint a dzsihád ebben a korszakban nem jelentett általános „szent háborút” minden nem muszlim ellen; a dhimmí közösségek védelme és a határháborúk intézményesítése párhuzamosan létezett.
Az umajjád kalifátus bukását a 740-es években kibontakozó abbászida mozgalom idézte elő. Az Abbászida forradalom (747–750) a keleti tartományokban – főként Horászánban – erősödött meg, és a kormányzati adóztatás, a törzsi egyenlőtlenségek és a kalifátus legitimációs válsága ellen irányult. Az abbászida erők 750-ben döntő vereséget mértek az umajjád hadseregre, és a kalifátus székhelye hamarosan a mezopotámiai Bagdadba került. Damaszkusz elvesztette birodalmi központ szerepét, és Szíria a kalifátus egyik – bár fontos – tartományává vált. Az umajjád uralom emléke ugyanakkor a szíriai szunnita történetírásban hosszú ideig pozitív maradt; a későbbi damaszkuszi krónikások a város aranykoraként tekintettek vissza rá.
Az Abbászida kalifátus (al-Khilāfa al-ʿAbbāsiyya) első évszázadában a birodalom súlypontja a mai Irak területére, Bagdadba és a környező mezopotámiai városokba került. Szíria ezzel a birodalmi centrum egyik nyugati tartománya lett, amelyet Damaszkuszból, Aleppóból vagy egyéb tartományi székhelyekről kormányoztak. A tartományok élén álló kormányzók (emírek) a kalifa nevében adót szedtek, hadsereget tartottak fenn, és a helyi törzsi, vallási és városi elitekkel együttműködve irányítottak. A központi hatalom ellenőrzése azonban soha nem volt teljes; a 9. századtól a kalifátus belső válságai – a hadsereg politikai szerepe, a helyi emírek önállósodása, a parasztfelkelések és a vallási ellentétek – Szíriában is gyengítették az abbászida fennhatóságot.
A 9. században Szíria lakossága továbbra is vallásilag és etnikailag sokszínű maradt. A muszlim közösségen belül a szunnita többség mellett síita csoportok is éltek, különösen a déli és a keleti területeken. A keresztény egyházak – a melkita (bizánci rítusú), a szír ortodox (jakobita), az örmény és a maronita – továbbra is megszervezték közösségeiket, és a szerzetesi élet a hegyvidéki területeken virágzott. A zsidó közösségek főként a városokban – Damaszkuszban, Aleppóban, Jeruzsálemben – koncentrálódtak. A források adóterhekről, a dhimmí státusz korlátozásairól és időszakos üldözésekről is beszámolnak, de ezek mértéke korszakonként és uralkodónként változott; a modern kutatás óvatos a tartós, folyamatos üldözés képével szemben.
A 10. század elején a Karmaták (Qarāmiṭa) síita-izmáilita mozgalma komoly katonai fenyegetést jelentett a szíriai városokra és a zarándokutakra. A karmata támadások – amelyek a muszlim források szerint a 930-as években a mekkai zarándoklat ellen is irányultak – megrendítették a központi kormányzat tekintélyét, és rávilágítottak a tartomány katonai sebezhetőségére. Az abbászida kalifák a 10. században már gyakran csak névleges fennhatósággal rendelkeztek Szíria felett; a tényleges hatalom a helyi emírek, katonai vezetők és adófarmok között oszlott meg.
A 10. század közepén Szíria északi részén a Hamdánidák dinasztiája emelkedett fel. A család az arab Taglib törzsből származott, és az Abbászida kalifák szolgálatában szerzett katonai és kormányzói hivatalokat. Szajf ad-Daula (Sayf al-Dawla, 944–967) 944-ben Aleppóban alapított önálló emírséget, amely a bizánci határvidék legfontosabb muszlim államává vált. Aleppó ekkor a dzsihád eszméjének meghirdetett központja volt: Szajf ad-Daula rendszeres hadjáratokat vezetett a bizánci Anatólia ellen, rajtáütéseket szervezett, és a határ menti városokból – mint Antiókhia, Tarszosz, Malatya – igyekezett megállítani a bizánci terjeszkedést. A muszlim krónikák Szajf ad-Daulát a hit védelmezőjeként, a költői udvar pedig a dzsihád hőseként ábrázolta; a bizánci források viszont ellenséges betörőként írtak róla.
Szajf ad-Daula udvara jelentős kulturális központtá vált. A kor legnagyobb költői közé tartozó al-Mutanabbi (al-Mutanabbī) és Abú Firász (Abū Firās al-Ḥamdānī) az uralkodó dicsőségét és a határháborúk eseményeit örökítették meg. A hamdánida udvar támogatta a síita tanításokat is; bár a dinasztia hivatalos vallási irányzata vitatott a forrásokban, Aleppóban a 10. században síita intézmények is működtek. Ez a vallási sokszínűség nem jelentette a szunnita többségű lakosság megtérését, hanem a dinasztia legitimációs politikájának része volt.
A hamdánida uralom katonai sikerei ellenére a bizánciak 962-ben elfoglalták Aleppó környékét, majd 969-ben a várost is, és a 10. század végére a dinasztia jelentős területeket vesztett. Szajf ad-Daula halála után a hamdánida emírség fokozatosan széthullott, és a térséget a bizánci terjeszkedés, a Fátimida kalifátus előrenyomulása és a helyi törzsi lázadások osztották meg. A 11. század elejére a hamdánidák uralma csak Aleppó és környékén maradt fenn, majd rövidesen más helyi dinasztiák vették át a hatalmat. A hamdánida korszak emléke azonban a későbbi szíriai történetírásban a határvidéki hősies dzsihád eszméjének része lett.
A 11. században a szeldzsukok (Saljūqiyyūn) hódítása új kereteket teremtett. A szeldzsuk török törzsek a 11. század első felében meghódították Iránt, majd 1055-ben Bagdadot, és a szunnita Abbászida kalifátus védelmezőiként léptek fel. Szíria a 11. század második felében a szeldzsuk birodalom nyugati tartománya lett, de a központi hatalom itt is gyenge volt, és a helyi emírek, török katonai vezetők és a Fátimida kalifátus erői közötti küzdelmek jellemezték. A belső széttagoltság készítette elő a terepet az 1096-ban induló első keresztes hadjárat (1096–1099) számára.
A keresztes hadjáratokat a modern történetírás több szempontból vizsgálja. A nyugati forrásokban a résztvevők zarándoklathoz és katonai szolgálathoz kapcsolták az indulást; a latin krónikák „Isten háborújának” nevezték. A muszlim források a kereszteseket frankoknak (ifrandzs) nevezték, és az eseményeket ellenséges invázióként írták le. A 21. századi kutatás a keresztes hadjáratokat nem egységes „Nyugat–Kelet” konfliktusnak, hanem hosszú időn át változó, politikai, gazdasági és vallási tényezőkkel átszőtt folyamatnak látja. Az első keresztes hadjárat során 1098-ban Antiókhia, 1099-ben Jeruzsálem esett el; az utóbbi ostroma után a latin források szerint a város védőinek és lakóinak jelentős részét lemészárolták. A muszlim krónikák ugyanezt a tömeges erőszakot hangsúlyozták, és a keresztesek által elkövetett kegyetlenségeket a későbbi dzsihád propaganda alapelemeivé tették. A mai történészi konszenzus szerint a jeruzsálemi mészárlás dokumentált esemény, bár a pontos áldozatszám vitatott.
A keresztesek a Levantéban négy államot hoztak létre: a Jeruzsálemi Királyságot, az Antiochiai Fejedelemséget, az Edesszai Grófságot és a Tripoliszi Grófságot. Ezek az államok a partvidéki városokra és a belső várláncokra támaszkodtak, és katonailag, gazdaságilag és egyházilag is a nyugat-európai hatalmi hálózatokhoz kötődtek. A helyi muszlim lakosság részben adózó parasztként, részben városi kézművesként élt a keresztes uralom alatt; a keresztény és zsidó közösségek helyzete egyszerre volt a muszlim és a latin források által vitatott kérdés. A keresztes államok építkezései – mint a Krak des Chevaliers, Saona, Kerak – a mai napig meghatározzák a szíriai tájat, de a régészeti és szöveges források a helyi lakosság mindennapi életéről csak töredékes képet adnak.
A keresztes jelenlétre adott muszlim válasz a 12. században fokozatosan erősödött. A Zengidák dinasztiája az észak-mezopotámiai Moszulból indult. Imád ad-Dín Zangi (ʿImād ad-Dīn Zangī, 1085–1146) 1128-ban megszerezte Aleppót, majd 1144-ben visszafoglalta Edesszát – ez volt az első keresztes állam, amely elbukott. A muszlim források ezt a győzelmet a dzsihád fordulópontjaként ábrázolták; a latin források pedig katasztrófaként, amely a második keresztes hadjárat elindításához vezetett (1147–1149). Zangi fia, Núr ad-Dín Mahmúd (Nūr ad-Dīn Maḥmūd, 1118–1174) 1154-ben elfoglalta Damaszkuszt, és ezzel egyesítette a szíriai muszlim erőket. Núr ad-Dín katonai eredményei mellett a szunnita vallástudomány, a jogi oktatás és a waqf (vallási alapítvány) rendszerének támogatásával építette fel uralmát. A zengida udvar a dzsihádot nemcsak katonai, hanem erkölcsi és társadalmi programként is hirdette; a muszlim források Núr ad-Dínt igazságos uralkodóként, a vallás védelmezőjeként mutatták be. A modern történetírás hangsúlyozza, hogy a zengida politika a szunnita ortodoxia megerősítésére és a síita befolyás visszaszorítására is irányult, ami a szíriai városi társadalomban tartós nyomot hagyott.
A zengida uralom örököse az Ajjúbidák dinasztiája lett. A család kurd származású katonai vezetőkből állt, akik Núr ad-Dín szolgálatában emelkedtek fel. Szaladin (Ṣalāḥ ad-Dīn Yūsuf ibn Ayyūb, a nyugati irodalomban Saladin, 1138–1193) 1169-ben Egyiptomban szerzett vezírként tényleges hatalmat, majd Núr ad-Dín halála után (1174) fokozatosan egyesítette Egyiptomot és Szíriát. 1187-ben a hattini csata (Ḥiṭṭīn) során döntő vereséget mért a Jeruzsálemi Királyság hadseregére, majd elfoglalta Jeruzsálemet. A város visszafoglalása a muszlim forrásokban a dzsihád legnagyobb győzelme volt, míg a latin források tragédiának tekintették; a kortárs nyugati krónikák – például Guillaume de Tyr – a keresztes állam katonai és erkölcsi válságát okolták a vereségért.
Szaladin Jeruzsálem elfoglalásakor – ellentétben az 1099-es keresztes mészárlással – a muszlim források szerint szabadon engedte a város keresztény lakóinak egy részét, váltságdíj fizetését rendelte el, és a latin lakosság nagy részét kitelepítette. A mai történészi konszenzus ezt a kegyességet részben a Szaladin-legendáriumhoz tartozónak, részben a források által alátámasztottnak tekinti; a lényeg, hogy Jeruzsálem nem került ismét tömeges öldöklés alá. A hattini csata és Jeruzsálem eleste után indult a harmadik keresztes hadjárat (1189–1192), amely nem tudta visszafoglalni a várost, de a part menti sáv nagy részét a keresztesek megtartották.
Szaladin halála után az ajjúbida birodalom felosztásra került: rokonai Damaszkuszban, Aleppóban, Hama, Homsz, Bánjász, al-Karak és más városokban uralkodtak. A dinasztia szultánjai közötti belháborúk, valamint a keresztes államok elleni alkalmi szövetségek jellemezték a 13. század első felét. Az ajjúbida uralom alatt a szíriai városok – különösen Damaszkusz és Aleppó – ismét a szunnita vallási és jogi élet központjaivá váltak. Az uralkodók nagy számban alapítottak madraszákat (jogi főiskolákat), kórházakat és szúfi kolostorokat. A nők is részt vettek ezekben az alapítványokban: az uralkodói családok asszonyai waqf-okat hoztak létre, és a források néhányukat befolyásos politikai szereplőként mutatják be. Ugyanakkor az ajjúbida korszakban is megmaradtak a parasztság és a nomád törzsek adóterhei, és a periodikus éhínségek, járványok a vidéki lakosságot különösen sújtották.
A 13. század közepén a mongol invázió alapvetően átalakította a közel-keleti hatalmi viszonyokat. Hülegü (Hülegü, Hulagu) serege 1258-ban elfoglalta Bagdadot, és megsemmisítette az Abbászida kalifátust; 1260-ban Szíriába is betört, és elfoglalta Aleppót, majd Damaszkuszt. A mongol pusztításról a muszlim krónikák – például Ibn al-Aszír (Ibn al-Athīr) – részletes beszámolókat hagytak, de a túlzó áldozatszámok miatt a modern kutatás óvatosan kezeli ezeket. A mongol előrenyomulást azonban 1260-ban az Ajni Dzsálúti csata (ʿAyn Jālūt, ma a mai Izrael északi részén) állította meg, ahol a Mamlúk szultanátus hadserege legyőzte a mongol sereget. A győzelem a mamlúk legitimáció központi elemévé vált, és Szíria tartósan a mamlúk fennhatóság alá került.
A mamlúk (mamlūk, „tulajdonban lévő”) kifejezés katonai rabszolgákat jelölt, akiket elsősorban a Kaukázusból, a Fekete-tenger vidékéről és Anatóliából hurcoltak vagy vásároltak, majd kiképzésük után a hadsereg elitjévé tettek. A mamlúk katonai rendszer a 13. században Egyiptomban alakult át uralkodói intézménnyé: a szultánok maguk is mamlúk származásúak voltak, és a hatalmat a mamlúk háztartások, frakciók és hadseregcsoportok közötti verseny határozta meg. Szíriát a mamlúk szultanátus tartományi központjaiból – elsősorban Damaszkuszból, Aleppóból, Hamából, Homszból, Szafadból és Trábluszból – irányították; a tartományi helytartók (náibok) a szultán képviselői voltak, de gyakran önállósodtak.
A mamlúk uralom első évtizede a keresztes államok felszámolásával telt. Bajbarsz szultán (Rukn ad-Dīn Baybars al-Bunduqdārī, uralk. 1260–1277) sorra visszafoglalta a keresztes várakat és városokat: 1265-ben Kaiszarijja és Arszúf, 1266-ban Szafad, 1268-ban Antiókhia, 1271-ben a Krak des Chevaliers esett el. A keresztes jelenlét végső felszámolása 1291-ben Akkon (Acre) elestével fejeződött be, amely után a latin uralom a Levantéban megszűnt. A mamlúk források a keresztesek elleni háborút a dzsihád győzelmeként ünnepelték; a latin források veszteségként, a muszlim előretörés bizonyítékaként írták le. A modern történetírás a mamlúk sikert a katonai szervezet, a tengeri utánpótlási útvonalak megszakítása és a széttagolt keresztes államok gyengesége közötti összjátékban látja.
A mamlúk Szíria a 13–15. században a szunnita iszlám egyik legfontosabb vallási és jogi központja volt. A szultánok és a helyi elitek nagyszámú madraszát, szúfi kolostort (hánkát) és kórházat alapítottak, és támogatták a saría (sharīʿa) négy szunnita jogi iskolájának (madzhab) képviselőit. Damaszkuszban és Aleppóban a vallástudósok, a bírák, a tanítók és a kereskedők hálózatai tartották fenn a városi életet. A waqf rendszer biztosította a vallási intézmények, a vízellátás, a közkutak, a karavánszerájok és a szegényellátás finanszírozását. A mamlúk korszakban a nők is alapíthattak waqf-okat, és a források – bár az elithez tartozó nőkről szólnak főként – azt mutatják, hogy a vagyonos városi asszonyok aktív szereplői lehettek a jótékonysági és vallási életnek.
A 14. században a fekete halál (járványok, 1347–1351) és a későbbi járványhullámok pusztító hatással voltak a szíriai városokra és vidékre. A lakosság csökkenésének pontos mértéke vitatott; a kortárs krónikák hatalmas halálozásról írtak, de a modern demográfiai becslések széles sávban mozognak. A járványok után a mezőgazdasági termelés visszaesett, az adóterhek növekedtek, és a vidéki lakosság egy része a városokba vagy a hegyvidéki területekre menekült. A mamlúk állam a 15. században ismétlődő politikai válságokkal, frakcióharcokkal és a keleti határon a timurida fenyegetéssel szembesült. Timur Lenk (Tīmūr Lang) 1400–1401-ben elfoglalta és kifosztotta Aleppót és Damaszkuszt; a krónikák tömeges mészárlásokról és a városok elhurcolásáról számolnak be, bár a számok itt is túlzóak lehetnek.
A 15. század végére a mamlúk szultanátus egyre kevésbé tudta ellenőrizni a vidéki területeket, és a helyi beduin törzsek, parasztfelkelések, valamint a belső katonai frakciók közötti küzdelmek meggyengítették a tartományi rendet. A szunnita vallási intézmények továbbra is erősek maradtak, de a gazdasági hanyatlás és a járványok miatt a városi lakosság és a vidéki parasztság életszínvonala jelentősen csökkent. Ebben a helyzetben a 16. század elején az Oszmán Birodalom (Devlet-i Aliyye) szultánja, Szelim (Selim I) 1516-ban a Mardzs Dábiq-i csatában (Marj Dābiq) döntő vereséget mért a mamlúk seregre, és a mamlúk szultanátus szíriai tartományai oszmán uralom alá kerültek. Ezzel a középkori Szíria politikai kerete lezárult; az oszmán korszakot Az Oszmán Szíria tárgyalja.
Az alfejezet elsősorban a muszlim és latin krónikairodalomra, vallási és jogi szövegekre, waqf-oklevelekre, érmékre és feliratokra, valamint régészeti feltárásokra támaszkodik. A legfontosabb arab krónikák – többek között al-Tabari, Ibn al-Aszír, Abú Sáma (Abū Shāma), al-Makrízi (al-Maqrīzī) és Ibn Tagríbirdi (Ibn Taghrībirdī) – az udvar és a vallási elit szemszögéből írtak, és gyakran idealizálták a dzsihádot, a szultáni hatalmat vagy éppen a bukott dinasztiákat. A latin krónikák – például Fulcher de Chartres, Guillaume de Tyr – a keresztes államok szempontjából rögzítettek eseményeket, és a muszlim ellenfeleket gyakran ellenségesen ábrázolták. A források egyoldalúsága miatt a modern történetírás a régészeti leletekkel, az éremkibocsátással, a topográfiával és a jogi dokumentumokkal igyekszik ellensúlyozni a narratív szövegeket.
Az egyes események időpontja – például a hattini csata napja, a damaszkuszi nagymecset építési fázisai vagy Núr ad-Dín Damaszkusz elfoglalásának körülményei – jól dokumentált, de a részletek forrásonként eltérnek. A hadjáratok áldozatszámaira vonatkozó adatok, a városok lakosságának nagysága és a járványok halálozási aránya becslés, és a történészek között vitatott. Különösen bizonytalan a vidéki lakosság mindennapi életére, a nők és a nem muszlim kisebbségek helyzetére vonatkozó kép, mert a fennmaradt források túlnyomórészt az udvari és vallási elit érdekeit tükrözik. A „keresztes hadjárat” és a „dzsihád” fogalmának jelentése a modern kutatásban is vitatott; a kortárs szereplők más és más értelemben használták ezeket a kifejezéseket, és a mai értelmezők is előzetes álláspontokkal közelítenek hozzájuk.