A szaúdi állam regionális szerepének megértéséhez az előző alfejezetben tárgyalt olaj- és rentiergazdaság adja az anyagi alapot. A kőolajbevételek tették lehetővé, hogy Szaúd-Arábia az 1970-es évektől ne csupán a Hidzsáz és Nedzsd egyesítéséből született monarchia, hanem a szélesebb közel-keleti és iszlám világ egyik meghatározó szereplője legyen. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan kapcsolódott össze a belpolitikai legitimáció és a külpolitikai befolyás: az 1979-es sokkok, az öbölháborúk, a 9/11 utáni nyomás és a 2010-es évektől felgyorsuló reformok mind azt mutatják, hogy a szaúdi állam stabilitása és regionális politikája szorosan összefügg. A kérdés nem csupán az, hogy Szaúd-Arábia milyen háborúkban vett részt, hanem az is, hogy az iszlámhoz fűződő viszonya, a vahhabita hagyomány és az Egyesült Államokkal való biztonsági együttműködés hogyan alakította a királyság belső rendjét és külső mozgásterét.
Az 1979-es év két különálló, mégis összefonódó eseménye rázkódtatta meg a szaúdi államot. November 20-án, a hidzsri 15. század első napján fegyveres csoport foglalta el a mekkai Nagymecsetet (arabul: Maszdzsid al-Harám), és mintegy két hétig tartotta ellenőrzése alatt az iszlám legszentebb helyét. Az akciót Dzsuhajmán al-Utajbi és követői hajtották végre, akik a szaúdi uralkodóházat vallási törvények megsértésével vádolták, és egy általuk mahdínak nevezett személyt – Muhammad ibn Abdullah al-Kahtanit – kiáltottak ki a megváltóként. A megszállók szigorú, a modern technológiát és a nyugati befolyást elutasító iszlám értelmezést hirdettek, amely a vahhabita hagyomány radikalizált változatából táplálkozott. A szaúdi biztonsági erők csak nehezen, és egyes – máig vitatott – beszámolók szerint francia kommandósok közreműködésével foglalták vissza a mecsetet. A hivatalos szaúdi álláspont tagadja a külföldi segítség igénybevételét, míg független újságírói és tudományos munkák részben megerősítik a francia részvételt. Az incidens áldozatainak száma forrásonként eltér: a leggyakrabban idézett becslések néhány száz halottról és több száz sebesültről szólnak, de a pontos szám nem dokumentált.
A mekkai mecset elfoglalásának közvetlen következménye a szaúdi valláspolitika megszorítása lett. Az uralkodó család – amelyet az esemény legitimációs fenyegetésként értékelt – a vallástudósokkal kötött hallgatólagos alkut megerősítette: a társadalmi nyitás lassításáért cserébe a vallási intézmények nagyobb szerepet kaptak az oktatásban, a joggyakorlatban és a közerkölcs ellenőrzésében. A vallási rendőrség (arabul: Mutavva, hivatalosan a Jóra való felszólítás és a Rossz eltiltásának bizottsága) jogköre bővült, a nők nyilvános megjelenésére és a médiára vonatkozó korlátozások szigorodtak. Fontos azonban látni, hogy ez a fordulat nem a vahhabita tanítás „természetes” következménye volt, hanem konkrét politikai döntések eredménye, amelyeket a szaúdi állam a belső fenyegetésre adott válaszként hozott.
Ugyanebben az évben, 1979 februárjában győzött az iráni iszlám forradalom, amely az ajatollah Ruhollah Homeini vezette síita vallási mozgalmat juttatta hatalomra. A forradalom ideológiája az „iszlám kormányzás” (perzsául: velájat-e fakíh) elvét hirdette, és nyíltan bírálta a monarchikus arab rezsimeket, köztük a szaúdi királyságot, mint az iszlámmal összeegyeztethetetlen, nyugatbarát államokat. A szaúdi vezetés két szempontból is fenyegetésként érzékelte az iráni változást: egyrészt a forradalom retorikája az iszlám hitelességét kérdőjelezte meg, másrészt a szaúdi keleti tartományban élő síita kisebbség körében felerősödtek a követelések a vallási szabadság és a politikai részvétel iránt. 1979–1980-ban a keleti tartomány városaiban, elsősorban Katífban tüntetések és zavargások törtek ki, amelyeket a szaúdi biztonsági erők levertek; az események áldozatainak számát hivatalos források nem tették közzé. A szaúdi–iráni viszony a következő évtizedekben a szunnita–síita felekezeti megosztottság mentén is intézményesült, de ezt a szembenállást nem „ősi gyűlöletként”, hanem politikai és ideológiai versengésként kell értelmezni, amelyet mindkét állam tudatosan használt fel saját befolyásának növelésére.
Az 1980-as években Szaúd-Arábia regionális politikáját két nagy konfliktus határozta meg: az iráni–iraki háború (1980–1988) és a szovjet megszállás elleni afganisztáni felkelés (1979–1989). Az iraki–iráni háború kitörésekor a szaúdi vezetés – más öböl menti monarchiákkal együtt – Irak oldalára állt. A támogatás elsősorban pénzügyi és logisztikai volt: a szaúdi kormány több milliárd dollárnyi hitelt és támogatást nyújtott Szaddám Huszein rezsimjének, mert attól tartott, hogy az iráni forradalom exportja destabilizálja a térséget. A háború alatt a szaúdi olajlétesítmények őrzése is megerősödött, és a királyság légterét megnyitotta az amerikai felderítő műveletek előtt. A szaúdi–amerikai biztonsági együttműködés az 1980-as években mélyült el: az Egyesült Államok katonai tanácsadókat küldött, és közös gyakorlatokra került sor. A tankerháború időszakában, amikor iráni és iraki erők kereskedelmi hajókat támadtak a Perzsa-öbölben, a szaúdi kormány az amerikai flotta jelenlétét kérte, ami tovább növelte a királyság stratégiai függőségét az Egyesült Államoktól.
Az afganisztáni dzsihád támogatása szintén a szovjet befolyás visszaszorítását szolgálta. Szaúd-Arábia – hasonlóan az Egyesült Államokhoz és Pakisztánhoz – pénzügyi és logisztikai segítséget nyújtott a szovjet csapatok ellen harcoló, elsősorban szunnita iszlamista csoportoknak. A szaúdi kormány hivatalosan nem közvetlenül, hanem a pakisztáni titkosszolgálaton (ISI) keresztül csatornázta a támogatást, miközben magánadományozók és vallási intézmények is jelentős összegeket gyűjtöttek. A szaúdi részvétel hosszú távú következménye kettős volt: egyrészt hozzájárult a szovjet kivonuláshoz, másrészt hálózatokat hozott létre, amelyekből később a al-Káida és más transznacionális dzsihadista szervezetek kinőttek. Oszama bin Láden, aki egy jómódú szaúdi családból származott, az afganisztáni háború idején vált a nemzetközi dzsihadista mozgalom ismert alakjává. Fontos hangsúlyozni, hogy a szaúdi állam támogatása nem azonos az egyének vagy magánhálózatok által nyújtott segítséggel; a határvonalat a későbbi vizsgálatok is nehezen tudták meghúzni.
A regionális bizonytalanságra adott válaszként 1981-ben hat öböl menti monarchia – Szaúd-Arábia, Kuvait, Bahrein, Katar, az Egyesült Arab Emírségek és Omán – megalakította az Öböl-menti Együttműködési Tanácsot (GÖT / GCC). A szervezet formális célja a gazdasági integráció és a biztonságpolitikai koordináció volt, de valójában elsősorban az iráni forradalom és az iraki terjeszkedés elleni védelmi közösségként jött létre. Szaúd-Arábia domináns szerepet játszott a GÖT-ben, amely azonban soha nem vált a nyugat-európai típusú integrációhoz hasonló szupranacionális intézménnyé: a tagállamok szuverenitásukat féltve elsősorban egyeztető fórumként működtették.
A döntés, hogy hitetlenek – vagyis nem muszlim, nyugati katonai erők – lába lépjen a szent városok hazájába, mély politikai és vallási vitát váltott ki a szaúdi társadalomban. A vahhabita vallástudósok egy része nyilvánosan bírálta a kormányt, és petíciók követelték a politikai rendszer iszlám alapokra helyezését, a korrupció visszaszorítását és az amerikai jelenlét csökkentését. Az 1990-es években ez a belső ellenzéki mozgalom – amelyet gyakran „iszlamista ébredés” (arabul: asz-szahva al-iszlámijja) néven emlegetnek – sajtóban, kazettákon és egyetemi körökben terjesztette üzenetét. Oszama bin Láden, akit 1991-ben elutasítottak a szaúdi kormánynál, és aki később Szaúd-Arábiából való kiutasítása után Szudánban, majd Afganisztánban rendezkedett be, a királyságot az „amerikai megszállás” befogadásával vádolta. Az amerikai csapatok folyamatos jelenléte a 2000-es évek elejéig a radikális iszlamista narratíva egyik központi elemévé vált.
Belső fronton a szaúdi kormány az 1990-es években kettős stratégiát folytatott: egyrészt megtorolta az ellenzéki aktivistákat, másrészt lassú, korlátozott reformokat ígért. 1992-ben kiadták az alaptörvényt (mint jogforrást, nem alkotmányt), amely a Koránt és a szunnát jelölte meg az ország legfőbb jogforrásaként, és szabályozta az uralkodói hatalom átadását. 1993-ban létrejött a Konzultatív Tanács (arabul: Madzslisz as-Súra), amelynek tagjait a király nevezi ki, és amely tanácsadó testületként működik. A rendszer tehát megőrizte abszolút monarchikus jellegét, ugyanakkor intézményesítette a döntéshozatal egyes formális kereteit.
A 2001. szeptember 11-i terrortámadások – amelyeket az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség a legnagyobb terroresemények közé sorolt – alapvetően megváltoztatták a szaúdi állam nemzetközi helyzetét. A 19 gépeltérítő közül 15 szaúdi állampolgár volt, és a támadások fő szervezője, Oszama bin Láden is szaúdi származású. A szaúdi kormány hivatalosan elítélte a merényleteket, tagadta, hogy állami szinten bármilyen szerepe lett volna, és megszakította kapcsolatait a tálib rezsimmel. Ugyanakkor a szaúdi vallási intézmények és magánadományozók által finanszírozott iszlamista hálózatok szerepe a nemzetközi közösség és az amerikai politika fókuszába került. Az Egyesült Államok Kongresszusa 2016-ban elfogadta a JASTA-törvényt (Justice Against Sponsors of Terrorism Act), amely lehetővé tette szaúdi állampolgárok és intézmények perelését a 9/11-es támadásokban való feltételezett közreműködés miatt; a szaúdi állam hivatalos felelősségét azonban jogerős bírósági ítélet nem állapította meg. A 9/11-es jelentés (2004) egyes részeit titkosították, és a szaúdi finanszírozású hálózatok pontos szerepe máig vitatott. A szöveg nem közöl kitalált statisztikát: az áldozatok száma a hivatalos amerikai jelentés szerint 2977 fő volt, ez dokumentált tény.
A 9/11 utáni években a szaúdi belpolitikát egyszerre jellemezte a biztonsági represszió erősödése és a fokozatos reform iránti elkötelezettség – részben a nemzetközi nyomás, részben a belső generációs feszültségek miatt. 2003 és 2006 között az al-Káida szaúdi ága robbantásos merényletek sorozatát követte el lakókomplexumok, külföldiek és kormányzati létesítmények ellen. A szaúdi biztonsági erők kemény fellépéssel, tömeges letartóztatásokkal és a határellenőrzés megerősítésével válaszoltak. Ezzel párhuzamosan indultak el az első államilag támogatott de-radikalizációs programok, amelyek pszichológiai tanácsadással, vallási oktatással és a családi kapcsolatok erősítésével próbálták visszavezetni a fogvatartottakat az erőszak elutasításához; ezek hatékonysága szakmailag vitatott.
Abdullah király trónörökösként, majd 2005-től királyként a fokozatos nyitás politikáját folytatta. 2003-ban elindította a Nemzeti Párbeszéd Fórumát, amelyen – meghatározott keretek között – síita és szunnita vallási vezetők, nők és fiatalok is részt vehettek. 2005-ben – először a királyság történetében – féloldalas helyhatósági választásokat tartottak, de szavazati jogot csak férfiak kaptak, és a tanácsok jogköre erősen korlátozott maradt. A nők jogi helyzetében ebben az időszakban nem történt érdemi változás; a vezetési tilalom, a férfi gyám (mahram) rendszere és a foglalkoztatási korlátozások továbbra is fennmaradtak, bár a kormány néhány kisebb engedményt tett az oktatás és a munkavállalás terén.
A 2011-es arab tavasz megmozdulásai Szaúd-Arábiát sem hagyták érintetlenül. A keleti tartomány síita lakosságú településein – Katífban és Avamijjában – békés tüntetések kezdődtek a politikai foglyok szabadon bocsátásáért, a diszkrimináció megszüntetéséért és a gyülekezési jog tiszteletben tartásáért. A szaúdi biztonsági erők a tüntetéseket erőszakkal oszlatták; emberi jogi szervezetek dokumentálták a túlzott erőhasználatot, a tömeges letartóztatásokat és a halálos áldozatokat. A szaúdi kormány a tiltakozásokat vallási és külföldi beavatkozás eredményének állította be, és megtiltotta a politikai pártok, független civil szervezetek és tüntetések működését. A fennálló rend védelme érdekében a királyi család jelentős pénzügyi csomagot hirdetett: béremeléseket, lakhatási programokat és foglalkoztatási kezdeményezéseket jelentettek be, amelyek a rentier állam klasszikus eszközeivel próbálták elcsendesíteni a társadalmi feszültségeket.
Szaúd-Arábia külső fronton is a status quo őrzőjeként lépett fel. 2011 márciusában – a GÖT keretében – szaúdi katonai erők vonultak be Bahreinbe, hogy részt vegyenek a síita többségű szigetországban zajló felkelés leverésében; a bahreini kormány ezt a GÖT biztonsági együttműködés keretében kérte, míg a felkelők és emberi jogi szervezetek a szuverenitás megsértésének nevezték. A szaúdi vezetés ezt a lépést az iráni befolyás megfékezésének szükségességével indokolta. Szíriában a szaúdi kormány a polgárháború eszkalálódásakor az ellenzéki csoportok – elsősorban a szunnita arab ellenzék – támogatására állt át, de ez a támogatás soha nem volt egységes, és idővel mérséklődött. A jemeni húti mozgalom megerősödése és a 2014–2015-ös húti előrenyomulás nyomán Szaúd-Arábia 2015 márciusában koalíciós hadműveletet indított Jemenben – hivatalos megnevezése szerint a jemeni elismert kormány védelmében –, amely a térség egyik legsúlyosabb humanitárius válságához vezetett.
Mohamed bin Szalmán (angol átírással gyakran MBS) trónörökössé 2017-ben lépett elő, és gyors ütemű belpolitikai átalakítást indított. A Vision 2030 elnevezésű reformprogram célja a gazdaság diverzifikálása, az olajfüggőség csökkentése, a magánszektor erősítése és a társadalmi normák lazítása. 2017 végétől látványos intézkedések sora következett: megszüntették a nők gépjárművezetési tilalmát, engedélyezték a nők számára a sportesemények látogatását, mérsékelték a vallási rendőrség utcai hatáskörét, és új szórakoztatóipari beruházásokat jelentettek be. A reformokat a szaúdi állam saját kommunikációja szerint a gazdasági szükségszerűség és a fiatal, gyorsan növekvő társadalom igényei indokolják. Kritikusai szerint azonban a társadalmi nyitás szelektív: a politikai szabadságok, az egyesülési jog és a független média továbbra is erősen korlátozott, és a reformok ütemét a királyi család biztonsági érdekei határozzák meg.
A belpolitikai szigorítás egyik leglátványosabb momentuma volt a 2017. novemberi „korrupcióellenes” kampány, amelynek során több tucat herceget, minisztert és üzletembert tartóztattak le és szállásoltak el a rijádi Ritz-Carlton szállodában. A fogvatartottakat vagyonuk egy részének átadása fejében szabadon engedték; a hivatalos iratok nem hozták nyilvánosságra a pontos összegeket, és emberi jogi szervezetek a fogva tartás körülményeit, valamint a jogállamiság hiányát kritizálták. 2018 októberében a szaúdi állampolgárságú, az Egyesült Államokban élő újságíró, Dzsamál Kásudzsi Isztambulban, a szaúdi konzulátuson meggyilkolták. A török hatóságok és független nemzetközi vizsgálatok – köztük az ENSZ különleges előadójának jelentése – szerint a gyilkosságot a szaúdi állam magas rangú tisztviselői rendelték el; a szaúdi kormány hivatalosan kezdetben tagadta, majd elismerte a gyilkosság tényét, de azt „elhibázott műveletként” állította be, és tagadta a trónörökös tudomását. A CIA értékelése szerint Mohamed bin Szalmán valószínűleg tudott a tervről, de ezt a szaúdi kormány visszautasította. Az eset súlyosan rontotta a királyság nemzetközi megítélését, és felerősítette a nyugati kormányok és civil szervezetek bírálatát.
A regionális politikában a 2010-es évek második felét a szaúdi–iráni rivalizálás további kiéleződése jellemezte. 2016 elején a szaúdi kormány – szaúdi bírósági döntés nyomán – kivégezte a síita vallási vezetőt, Nimr al-Nimr sejket, ami a szaúdi diplomáciai képviseletek elleni iráni támadásokhoz és a két ország diplomáciai kapcsolatainak megszakadásához vezetett. 2017-ben Szaúd-Arábia – az Egyesült Arab Emírségekkel, Bahreinnal és Egyiptommal összefogva – bojkottot hirdetett Katar ellen, többek között arra hivatkozva, hogy Katar támogatja a terrorizmusként minősített szervezeteket, és túl közel áll Iránhoz. A katari kormány ezeket a vádakat visszautasította, és a bojkottot szuverenitása megsértésének nevezte. A válság 2021-ben a kapcsolatok helyreállításával ért véget, de a mögöttes bizalmatlanság fennmaradt.
A jemeni háború a szaúdi külpolitika leginkább vitatott eseménye lett. A szaúdi vezetésű koalíció légicsapásai – amelyeket a koalíció a jemeni elismert kormány védelmével indokolt – súlyos civil áldozatokat és éhínséget okoztak; az ENSZ és független humanitárius szervezetek a világ egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófájaként írták le a helyzetet. Az áldozatok számára vonatkozóan nincs egyetlen hiteles, naprakész statisztika: a becslések több tízezer és több százezer közötti halottról szólnak, a közvetlen harci cselekmények és a közvetett következmények (éhezés, járványok, egészségügyi ellátás összeomlása) szétválasztása módszertanilag nehéz. A konfliktus jogi és morális megítélése éles vita tárgya: a szaúdi kormány és szövetségesei a beavatkozást a jemeni legitimitás védelmével és a húti előretörés megállításával indokolják, míg a húti mozgalom és számos nemzetközi szervezet a koalíciót a polgári lakosság elleni aránytalan erőszak alkalmazásával és a blokád fenntartásával vádolja. A könyv ezen a ponton nem foglal állást abban a vitában, hogy a beavatkozás elnevezése „beavatkozás” vagy „agresszió”, hanem bemutatja a felek álláspontját és a dokumentált tényeket.
A 2020-as évek elején a szaúdi regionális politika némi óvatos nyitást mutatott. 2021-ben a szaúdi és iráni tisztségviselők Irak közvetítésével közvetett tárgyalásokat kezdtek; 2023-ban – Kína közvetítésével – Szaúd-Arábia és Irán bejelentette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását. Ez a lépés a térség biztonsági feszültségeinek csökkentése felé mutatott, de a két ország közötti bizalmatlanság mélységét az elmúlt évtizedek konfliktusai miatt nem lehetett mérsékeltnek nevezni. A jemeni háború tűzszüneti tárgyalásai 2022 óta ingatagok, és a 2025–2026-os fejleményeket ellenőrzött források hiányában a könyv nem részletezi.
A belső reformok és a külpolitikai aktivizmus párhuzamosan futnak. A Vision 2030 gazdasági dimenziója – elsősorban a NEOM nevű gigaberuházás, a turizmus fejlesztése és a női munkaerő-piaci részvétel növelése – nagy összegeket igényel, miközben az olajárak ingadoznak, és a globális energiaátmenet hosszú távon csökkentheti a fosszilis energiától való függőség bevételeit. A szaúdi állam fenntartja az autoriter intézményi kereteket: politikai pártok nem léteznek, a sajtót állami ellenőrzés alatt tartják, a bíráló aktivistákat – köztük nőjogi aktivistákat és vallási ellenzéki személyeket – börtönbüntetésre ítélik, és továbbra is alkalmazzák a halálbüntetést, amelyet emberi jogi szervezetek rendszeresen dokumentálnak. A reformok tehát elsősorban gazdasági és társadalmi, nem pedig politikai természetűek.
A szaúdi állam regionális szerepének vizsgálatát a források egyenlőtlen eloszlása nehezíti. A hivatalos szaúdi dokumentumok – törvények, királyi rendeletek, a GÖT közleményei – a kormányzat szándékait rögzítik, de a döntéshozatal belső folyamatait ritkán tárják fel. A mekkai mecset 1979-es elfoglalásáról léteznek hivatalos szaúdi jelentések, de az incidens részletei – különösen a francia részvétel kérdése – továbbra is vitatottak; az áldozatok száma nem közölt. Az iráni–iraki háborúról és a szovjet–afgán háborúról szóló nyugati és szovjet iratok nagyrészt nyilvánosak, de a szaúdi pénzügyi támogatások mértéke és csatornái sok ponton homályosak, mert a tranzakciók jelentős része magánadományozókon és informális hálózatokon keresztül történt.
A 9/11 kapcsán az amerikai kongresszusi jelentés, a 2004-es bizottsági jelentés és a későbbi peres eljárások anyagai nyújtanak támpontot, de a szaúdi kormány szerepére vonatkozó dokumentumok egy része titkosított, és a nyilvánosságra került részek is heves értelmezési viták tárgyát képezik. A JASTA-törvény elfogadása óta a szaúdi állam tényleges felelősségét nem állapították meg jogerősen.
A jemeni háború áldozatainak száma az egyik legnagyobb bizonytalanság. A húti ellenőrzés alatti területekről nehéz független adatokat szerezni, a koalíció által közölt adatok pedig nem tekinthetők semlegesnek. Az ENSZ humanitárius jelentései becsléseket adnak, de a közvetett halálozások (éhezés, járványok) modelljei jelentős szórást mutatnak. Ezért a szöveg nem közöl konkrét összesített áldozatszámot, csak a konfliktus súlyosságát és a becslések eltérését jelzi.
A szaúdi belpolitikáról szóló ismereteket korlátozza, hogy a királyság nem teszi közzé a biztonsági szolgálatok működésének, a fogvatartások körülményeinek vagy a kormányzati döntéshozatalnak a részletes iratait. A Kásudzsi-gyilkosság esetében viszont a török hírszerzési szivárogtatások, az ENSZ-jelentés és a nyugati kormányok értékelései viszonylag sok forrást tártak fel – de a trónörökös személyes tudomásának mértéke továbbra is következtetés, nem pedig dokumentált tény. A 2025–2026-os fejleményeknél a könyv lezárása előtti hónapokra vonatkozóan az ellenőrzött források hiányát a szöveg nyíltan jelzi, és nem vállalkozik nem dokumentált állítások közlésére.