Az 1938-as olajfelfedezés nem egyszerűen egy gazdasági esemény volt, hanem a szaúdi államiság alapjainak átalakulása. Az előző alfejezetben tárgyalt egységesítés és Ibn Szaúd államépítése után az 1930-as években a szaúdi állam bevételei még mindig elsősorban a mekkai és medinai zarándoklatból (haddzs), a vámokból és a törzsi adókból származtak, és a világgazdasági válság, valamint a zarándokforgalom visszaesése súlyosan érintette a költségvetést. Az olaj felfedezése ezt a helyzetet néhány évtized alatt gyökeresen megváltoztatta: a szaúdi állam a világ egyik legnagyobb olajexportőrévé vált, bevételei megsokszorozódtak, és a jóléti állam kiépítése új társadalmi szerződést hozott létre. Ugyanakkor ez a folyamat a rentier gazdaság (járadékos gazdaság) sajátos szerkezetét is létrehozta, amelynek politikai és társadalmi következményei máig vitatottak.
Az 1930-as évek elején a szaúdi állam súlyos pénzügyi helyzetben volt. A nagy gazdasági világválság miatt a haddzsbevételek visszaestek, és Ibn Szaúd kormányzata külföldi befektetők bevonását fontolgatta. 1933-ban a szaúdi kormány koncessziós szerződést írt alá a Standard Oil of California (Socal) leányvállalatával, a California Arabian Standard Oil Company (Casoc) nevű céggel. A szerződés értelmében a vállalat hatvan évre kizárólagos kutatási és kitermelési jogot kapott Kelet-Szaúd-Arábia nagy részén, cserébe azonnali kifizetést és a kitermelt olaj után járó jogdíjakat ígért. Az egyezmény dokumentált tény, de a tárgyalások pontos körülményeiről és Ibn Szaúd motivációiról eltérő értelmezések léteznek: egyes történészek szerint a király pragmatikusan a brit befolyással szembeni amerikai ellensúlyt kereste, mások szerint egyszerűen a legjobb pénzügyi ajánlatot fogadta el.
A kutatás kezdetben sikertelen volt. A vállalat geológusai 1933 és 1938 között több meddő kutat fúrtak, és a Casoc anyagi helyzete is romlott. 1938 márciusában azonban a Dammam 7. számú kút (Dammam No. 7) mélyebb rétegekben jelentős mennyiségű olajat tárt fel. Ez a felfedezés dokumentált tény, és a szaúdi olajipar kezdetét jelzi. A kereskedelmi kitermelés azonban a második világháború miatt lassan indult meg: a szállítási útvonalak bizonytalansága és a nemzetközi kereslet visszaesése korlátozta a termelést. Az első jelentős exportra csak a háború után került sor.
A koncessziós rendszer jogi keretei már a kezdetektől feszültségeket hordoztak. A szaúdi állam formálisan szuverén maradt, de a külföldi vállalat ellenőrizte a kitermelés technológiáját, az exportpiacokat és a bevételek jelentős részét. Az 1940-es évek végéig a szaúdi állam olajbevételei viszonylag szerények maradtak, és a kormányzat továbbra is a hagyományos bevételi forrásokra támaszkodott.
1944-ben a Casoc neve Arabian American Oil Company (Aramco) lett, és a tulajdonosi kör fokozatosan bővült: a Texaco, majd a Standard Oil of New Jersey (Exxon) és a Socony-Vacuum (Mobil) is részesedést szerzett. A vállalat amerikai tulajdonban maradt, de működése egyre inkább stratégiai jelentőségűvé vált az Egyesült Államok számára. 1945 februárjában Ibn Szaúd és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök találkozott a Nagy Keserű-tavon, a Szuezi-csatorna közelében. A találkozó dokumentált tény, de a megbeszélésen állítólag kötött biztonsági–olajügyi megállapodás (gyakran „Quincy-egyezményként” emlegetve) tartalma vitatott, mivel nem maradt fenn hivatalos írásos szerződés. A történészi konszenzus szerint a találkozó megerősítette a két ország közötti szoros kapcsolatot, de a pontos kötelezettségvállalásokról nincs egyetértés.
Az 1950-es években a szaúdi állam bevételei jelentősen nőttek, miután a kormányzat új adózási rendeletet vezetett be, és az ARAMCO-val kötött megállapodás értelmében a nyereség 50 %-át a szaúdi állam kapta. Ez a fifty-fifty elvű profitmegosztás dokumentált jogi aktus, és mintául szolgált más közel-keleti olajtermelő országok számára is. Az olajbevételek az 1950-es években már meghaladták a zarándoklati és vámbevételeket, és a szaúdi kormányzat elkezdte az alapvető infrastruktúra kiépítését: utak, kikötők, iskolák és kórházak épültek, részben az ARAMCO saját beruházásaiként, részben állami programok keretében.
Az ARAMCO szerepe ugyanakkor kettős volt: egyrészt modernizálta a keleti tartomány gazdaságát, másrészt a vállalat a saját érdekeit védve ellenőrizte az olajpiacot és a kitermelési technológiát. A szaúdi kormányzat és az ARAMCO közötti viszony az 1950-es években folyamatosan változott, és a tárgyalások során a szaúdi oldal fokozatosan nagyobb beleszólást követelt az árak és a termelési szintek meghatározásába.
Az 1960-as években a nemzetközi olajpiacot a nagy nyugati vállalatok, az úgynevezett hét nővér (Seven Sisters) ellenőrizték, és a termelő országok bevételei alacsonyak maradtak. 1960-ban Szaúd-Arábia, Venezuela, Irak, Irán és Kuvait megalapította a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetét (OPEC), hogy közösen lépjenek fel az árak emeléséért. Az OPEC létrehozása dokumentált tény, de a szervezet hatékonysága az első években korlátozott volt. 1971-ben a teheráni megállapodásban a termelő országok jelentős áremelést értek el, és a szaúdi állam is növelte részesedését az ARAMCO nyereségéből.
Az 1973. októberi arab–izraeli háború (jom kippuri háború) után az Arab Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OAPEC) 1973. október 17-én termeléscsökkentést hirdetett, majd az Amerikai Egyesült Államok és Hollandia ellen teljes olajembargót vezetett be. Szaúd-Arábia részt vett az embargóban, de a döntés pontos körülményei és a szaúdi vezetés szándékai vitatottak. Egyes történészek szerint a szaúdi kormányzat kezdeményező szerepet játszott, hogy nyomást gyakoroljon a nyugati államokra Izrael támogatásának csökkentése érdekében. Mások szerint a szaúdi vezetés vonakodva csatlakozott, mert tartott a hosszú távú gazdasági következményektől, és inkább a termelés mérsékelt csökkentését részesítette volna előnyben. A döntéshozatali folyamatról fennmaradt diplomáciai iratok hiányosak, és a szereplők visszaemlékezései ellentmondanak egymásnak.
Az embargó hatására a kőolaj világpiaci ára drámaian megemelkedett: az 1973 eleji hozzávetőleg 3 USD/hordó ár 1974 elejére körülbelül 12 USD/hordóra nőtt. Ez az adat becslés, mivel a hivatalos OPEC-árak és a szabadpiaci árak eltértek, és a pontos számok forrásonként változnak. A szaúdi állam olajbevételei 1973-ban körülbelül 4,3 milliárd USD-t tettek ki, 1974-ben pedig már körülbelül 22,5 milliárd USD-ra emelkedtek; ezek a számok szintén becslések, és a költségvetési adatok részletes ellenőrzése nehéz. Az 1973–1974-es olajválság (olajsokk) a nyugati ipari országokban recessziót és inflációt okozott, és a szaúdi államot a világgazdaság egyik meghatározó szereplőjévé tette.
A válság után a szaúdi kormányzat hosszú távú stratégiája kettős volt: egyrészt mérsékelt árpolitikát folytatott, hogy ne gyorsítsa fel a nyugati gazdaságok visszaesését és ne ösztönözze az alternatív energiaforrások fejlesztését, másrészt maximalizálta a bevételeket a termelési kapacitás bővítésével. Az 1970-es évek közepén a szaúdi állam megkezdte az ARAMCO fokozatos felvásárlását: 1973-ban 25 %, 1974-ben 60 %, 1980-ban pedig 100 % tulajdonrészt szerzett, és a vállalat később Saudi Aramco néven működött tovább. Az államosítás dokumentált folyamat, de a kompenzációs kifizetések pontos összege és a technikai együttműködés részletei vitatottak.
A bevételek robbanásszerű növekedése lehetővé tette a szaúdi állam számára, hogy széles körű jóléti rendszert építsen ki. A politikatudományi szakirodalom ezt a modellt rentier államnak (járadékos államnak) nevezi: olyan állam, amelynek bevételei döntő részben külső forrásból származó járadékból (itt: olajexportból) erednek, nem pedig belső adóztatásból. A fogalmat elsősorban Hazem Beblawi és Giacomo Luciani munkái alapján használják, de ez elemzési keret, nem semleges leírás, és a modell magyarázó erejét több kutató vitatja. A szaúdi állam bevételeinek becslések szerint 80–90 %-a az olajból származott az 1970-es években; ez a szám a költségvetési adatok alapján valószínűsíthető, de a pontos arány évről évre változott.
A jóléti állam kiépítése több területre terjedt ki. Az oktatás ingyenessé vált a fiúk és a lányok számára is, bár a nemek szerint elkülönített intézményekben. Az egészségügyi ellátás állami kórházakban ingyenes volt a szaúdi állampolgárok számára. A kormányzat kiterjedt lakhatási támogatásokat és állami foglalkoztatási programokat indított. Az infrastruktúra fejlesztése – utak, repülőterek, kikötők, villamosítás, vízellátás és sótalanító üzemek – az ország arculatát néhány évtized alatt átalakította. A beruházások elsősorban a nagyvárosokra, Rijádra, Dzsiddára és Dammamra összpontosultak, és a vidéki, nomád közösségek életmódja gyökeresen megváltozott: sokan a városokba költöztek, és a hagyományos állattartó vagy mezőgazdasági tevékenység visszaszorult.
A jóléti állam finanszírozása azonban nem pusztán szociális célokat szolgált; a politikai lojalitás megteremtésének eszköze is volt. A szaúdi állampolgárok jelentős része közvetlenül vagy közvetve az állami szektortól függött: állami alkalmazásban állt, támogatott szolgáltatásokat vett igénybe, vagy az olajbevételekből finanszírozott beruházásokon keresztül jutott jövedelemhez. Ez a járadékos társadalmi szerződés (rentier social contract) az adómentességet és a jóléti szolgáltatásokat a politikai engedelmességért cserébe kínálta. A modell szerint ez magyarázhatja a szaúdi autoriter rendszer stabilitását, de a kényszerítő apparátus, a vallási legitimáció és a törzsi-patronázsi hálózatok szerepe legalább ennyire fontos volt, és a kutatók között nincs egyetértés abban, hogy a járadék önmagában elegendő magyarázat-e.
A vendégmunkások szerepe a szaúdi gazdaságban az 1970-es évektől vált meghatározóvá. Az olajiparban és az építőiparban nagyszámú külföldi munkavállaló – jemeniek, palesztinok, egyiptomiak, később dél-ázsiaiak – dolgozott, gyakran alacsony bérek mellett és korlátozott jogokkal. A kafala (szponzorációs rendszer) a külföldi munkavállalók tartózkodását és munkavállalását egy szaúdi állampolgár vagy vállalat szponzorálásához kötötte, ami kiszolgáltatott helyzetet teremtett. A rendszer eredete és pontos jogi formája vitatott, de a vendégmunkások jelenléte a szaúdi munkaerőpiac szerkezeti sajátossága maradt.
A nők helyzete a jóléti állam kiépítése során ellentmondásosan alakult. Az oktatás bővítése a lányok számára is elérhetővé tette az iskolákat és az egyetemeket, de a munkaerőpiaci részvétel alacsony maradt, és a nők mozgását, utazását és foglalkoztatását szigorú vallási és jogi korlátok szabályozták. A vallási normák és az állami szabályozás összefonódása a vahhábita vallási establishment befolyását tükrözte, amely a modernizációval szemben a társadalmi konzervativizmust védte. Ez a feszültség az 1970-es években tovább erősödött, amikor a kormányzat a gyors modernizációt a vallási legitimáció megőrzésével próbálta összeegyeztetni.
A rentier gazdaság jellegzetes problémája a holland kór (Dutch disease) néven ismert jelenség: egy nyersanyagexportőr ország valutája felértékelődik, ami a nem nyersanyag-ágazatok – elsősorban a mezőgazdaság és a feldolgozóipar – versenyképességét rontja, és az importfüggőséget növeli. Szaúd-Arábiában az olajbevételek növekedése a mezőgazdaság részesedésének csökkenéséhez és az élelmiszerimport emelkedéséhez vezetett; ez a folyamat statisztikailag dokumentált, de a holland kór pontos mechanizmusa és mértéke a gazdaságtörténészek között vitatott.
A munkaerőpiac torzulása szintén a rentier gazdaság következménye volt. A szaúdi állampolgárok jelentős része a közszférában helyezkedett el, ahol a bérek és a juttatások magasabbak voltak, mint a magánszektorban. A magánszektor ezzel szemben olcsó külföldi munkaerőt alkalmazott, ami a szaúdi állampolgárok magánszektorbeli foglalkoztatását csökkentette. A kormányzat már az 1970-es évektől kezdve szaudizációs (szaúdi munkaerő részarányát növelő) programokat hirdetett, de ezek hatása korlátozott maradt, mert a magánszektor a külföldi munkaerőt részesítette előnyben. A szaúdi állampolgárok körében a magas ifjúsági munkanélküliség az 1980-as évektől kezdve tartós problémává vált; a pontos adatok becslések, és a hivatalos statisztikák módszertana időnként változott.
Az 1979-es év eseményei megmutatták, hogy a jóléti állam nem oldja meg automatikusan a vallási és etnikai feszültségeket. A mekkai nagymecset 1979. novemberi elfoglalása egy radikális vallási csoport által megrázta a szaúdi vezetést, és a keleti tartomány síita közösségeiben is tiltakozások törtek ki. A kormányzat válasza kettős volt: egyrészt megerősítette a vallási konzervativizmust, másrészt folytatta a gazdasági modernizációt. Az 1979-es iráni forradalom szintén hatással volt a szaúdi belpolitikára, mivel a síita közösség helyzete és a vallási legitimáció kérdése előtérbe került. Az események értelmezése vitatott: egyes elemzők szerint a gazdasági elégedetlenség, mások szerint a vallási radikalizmus vagy a külföldi befolyás volt a fő mozgatóerő.
Az 1980-as években az olajár zuhanása – 1986-ban a hordónkénti ár átmenetileg 10 USD alá esett – súlyos költségvetési hiányt okozott. A szaúdi állam külső adóssága növekedett, és a jóléti kiadások fenntarthatósága megkérdőjeleződött. A kormányzat kísérletet tett a támogatások csökkentésére és a bevételek diverzifikálására, de a petrolkémiai ipar és a mezőgazdasági támogatások csak részben ellensúlyozták az olajbevételek visszaesését. Az 1990-es években az öbölháború költségei tovább növelték az államadósságot, és a jóléti állam hosszú távú fenntarthatósága a szaúdi politikai diskurzus állandó témájává vált.
Az alfejezet elsősorban a következő forrástípusokra támaszkodik: amerikai és brit diplomáciai iratok, az ARAMCO vállalati archívumai, OPEC-statisztikák, a szaúdi kormány költségvetési adatai, a Világbank és az IMF jelentései, valamint korabeli visszaemlékezések. A szaúdi állami levéltárak hozzáférése korlátozott, és a kormányzati statisztikák egyes időszakokban nem voltak teljes körűen nyilvánosak. Az olajtartalékokra vonatkozó hivatalos számok független auditjai ritkák, ezért azok pontossága vitatott.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők: az 1973-as olajembargó pontos döntéshozatali folyamata, a szaúdi vezetés szándékai és a döntésben részt vevő személyek szerepe; a rentier állam modell magyarázó ereje a szaúdi autoriter stabilitásra nézve; a jóléti állam tényleges elosztási hatásai, különösen a nők, a vendégmunkások és a vidéki közösségek vonatkozásában; valamint a bevételek és kiadások pontos számai, amelyek forrásonként eltérnek. Az 1930–1950-es évek olajbevételeire vonatkozó adatok szintén hiányosak, mert a koncessziós szerződések részletei nem minden esetben nyilvánosak. A 2020-as évek reformjaihoz (Vision 2030) kapcsolódó adatok folyamatosan változnak, és a könyv lezárásának időpontjáig (2026) az újabb fejleményeket csak ellenőrzött források alapján lehet részletezni.