A 7. századi iszlám hódítás Jemenben nem egyetlen katonai hadjárat nyomán, hanem fokozatosan, a dél-arábiai törzsi, vallási és kereskedelmi viszonyokhoz alkalmazkodva zajlott le. Az iszlám előtti Jement a Himjarita Királyság öröksége, a perzsa (szászánida) befolyás és a jelentős zsidó, keresztény, illetve helyi politeista közösségek együttélése jellemezte. Az iszlám hódítás előtt a térség északi része gyakorlatilag szászánida helytartóság alatt állt, míg a hegyvidéki és keleti területeken törzsi szövetségek és helyi dinasztiák őrizték meg befolyásukat. Mohamed próféta (Muhammad) életében, 628 és 632 között több küldöttség érkezett a jemeni törzsektől Medinába; a források egy része ezt a folyamatot a próféta leveleihez és a törzsi szövetségkötésekhez köti, ám a részletek gyakran csak későbbi, 9–10. századi muszlim krónikákból ismertek, amelyekben a teológiai és politikai szerkesztés szándéka nem mindig válik el a dokumentált eseménytől.
A 632-t követő ridda-háborúk során az első kalifa, Abu Bakr seregei több jemeni törzsi felkelést levertek; ezek a harcok a hagyományos muszlim forrásokban részben vallási elszakadásként, részben adófizetés-megtagadásként jelennek meg. A modern történetírás vitatja, hogy a jemeni lázadások egységesen vallási vagy politikai jellegűek voltak-e. Mindenesetre 633–634-re az arab kalifátus katonai és adóigazgatási értelemben is megszilárdította befolyását a jemeni térség nagy részén.
A hódítást követően Jemen először a medinai, majd a damaszkuszi Omajjád kalifátus (Umayyad Caliphate, 661–750) egyik tartománya lett. A helyi elit egy része megőrizte pozícióját, és részt vett a kalifátus hadseregében, közigazgatásában, illetve az észak-afrikai és ibériai hadjáratokban. A korszak forrásai töredékesek: a 9. századi muszlim krónikások, mint al-Tabari és al-Baladhuri, a jemeni eseményeket gyakran csak a birodalom központjának szemszögéből tárgyalják. A helyi emlékezet és a dél-arábiai törzsi hagyományok viszont későbbi, például al-Hamdani (10. század) által megőrzött anyagokban élnek tovább.
A jemeni iszlám történetének egyik meghatározó sajátossága, hogy az Omajjád-korban és a kora Abbászida kalifátus (750–1258) idején a térségben több, egymással versengő muszlim vallási-politikai irányzat vert gyökeret. A szunnita iszlám intézményei mellett jelen voltak a síita iszlám különböző ágai, köztük a zajdí irányzat, valamint a kháridzsita (különösen az ibádí) közösségek. Ez a sokféleség nem csupán teológiai különbséget jelentett: a helyi törzsek, hegyi közösségek és városi elitek vallási identitása erősen összefonódott az adófizetés, a kalifátus iránti lojalitás és a fennálló hatalmi rend elleni lázadások kérdésével.
A zajdí iszlám az iszlám egyik korai irányzata, amelyet a síita iszlám ötödik imámjának, Muhammad al-Bakirnak a fiáról, Zajd ibn Aliról (Zayd ibn ʿAlī, meghalt 740-ben) neveztek el. Zajd a 740-es években sikertelen felkelést vezetett az Omajjádok ellen Kúfában; halála mártíromságként íródott be a mozgalom emlékezetébe. A zajdí hagyomány szerint az imámnak nem szükséges tévedhetetlennek lennie, és a hatalmat nem pusztán vérségi vagy isteni kijelölés alapján kell gyakorolnia; ehelyett a próféta családjából származó, vallástudós és katonailag fellépő férfiú válhat imámmá, ha nyíltan fellép az igazságtalan uralkodóval szemben. A zajdí felfogásban a dzsihád ebben az értelemben a jogtalan uralommal való szembeszállás kötelessége is, nem csupán külső hódítás. A zajdí politikai teológiában a passzív rejtőzködés (szemben a tizenkettes síita okkultáció tanával) nem tekinthető tartós megoldásnak; az imámnak aktívan kell fellépnie, ha lehetősége nyílik rá.
Jemenben a zajdí iszlám tartós intézményi formája a 9. század végén, az Abbászida-kalifátus meggyengülése idején született meg. Jahja ibn al-Huszajn (Yaḥyā ibn al-Ḥusayn), akit a közösség később al-Hádí ilá l-Hakk (al-Hādī ilā l-Ḥaqq) néven ismert, 897-ben érkezett a jemeni északi hegyvidékre, és a mai Szaada (Ṣaʿda) városa környékén kiépítette a zajdí imámátus alapjait. A helyi törzsek egy része imámnak ismerte el; az ő támogatásukkal al-Hádí ellenőrzése alá vonta a várost és környékbeli erődöket. Az imámátus azonban nem volt folyamatos területi állam: a következő évszázadokban a zajdí imámok befolyása a hegyvidéki törzsi szövetségek, a mezőgazdasági adóbevételek és a városi vallási hálózatok függvényében hol kiterjedt, hol beszűkült.
Ezt a hullámzó hatalmi formát a szakirodalom „változó területű imámátusként” vagy törzsi-vallási hatalmi rendszerként írja le. Az imám személye jogi, katonai és adóügyi tekintélyt egyaránt hordozott, de hatalma nem a modern államhatárokra hasonlító területi kontrollon nyugodott, hanem a törzsi vezetőkkel, a sajjid (a próféta leszármazottja) családokkal és a helyi erődök helyőrségeivel kötött, folyamatosan újratárgyalt szövetségeken. Az észak-jemeni zajdí imámátusban a törzsi autonómia és az imámnak való adófizetés egyszerre kapott vallási és politikai értelmet: az imámot sokan a közösség védelmezőjeként és a jogtalan uralommal szembeni ellenállás jelképeként ismerték el.
Az imámátus kialakulásával párhuzamosan a mai Jemen területén más, szintén helyi gyökerű muszlim hatalmi központok is létrejöttek. A hegyvidék középső és nyugati részein, a Tiháma parti sávján és a déli fennsíkon különböző törzsi dinasztiák, kháridzsita közösségek és néha az Abbászida kalifátushoz kötődő helytartók vetélkedtek egymással. A 10–11. századi jemeni politikai térkép tehát nem egyszerűsíthető le egyetlen központi állam történetére; sokkal inkább egymással párhuzamosan működő, helyi forrásokból táplálkozó hatalmi hálózatok és vallási irányzatok összességeként érthető meg.
A jemeni források közül kiemelkedik al-Hamdani (Abū Muḥammad al-Ḥasan al-Hamdānī, meghalt 945 körül), aki Dél-Arábia földrajzáról, törzseiről és emlékezetéről írt munkákat. Földrajzi és genealógiai leírásai a korabeli Jemen megismerésének fontos forrásai, de egyszerre tükröznek valós megfigyelést és a dél-arábiai múlt iránti büszkeséget. A zajdí imámátus saját hagyománya gazdag teológiai és jogi irodalmat hozott létre; ezek azonban sokszor a későbbi imámátus szempontjából szerkesztett, visszatekintő elbeszélések, ezért használatuk forráskritikát igényel.
A 11. században a jemeni térséget a Szulajhidák (Sulayhid dynasty, 1047–1138) emelkedése rendezte át időlegesen. A dinasztia a Fátimida kalifátus (909–1171) síita-izmailita befolyása alatt állt, és a jemeni hegyvidék, a parti területek, illetve a déli irányú kereskedelmi útvonalak ellenőrzésére törekedett. Ali ibn Muhammad al-Szulajhi (ʿAlī ibn Muḥammad al-Ṣulayḥī) 1047-ben indította el mozgalmát a hegyvidéki erődök hálózatára támaszkodva. A szulajhidák az izmailita dáva (daʿwa, vallási-politikai küldetés) képviselőiként léptek fel, és a Fátimida imám-kalifa nevében hirdették az uralmukat. Fővárosuk, Szanaa (Ṣanʿāʾ), a középkori Jemen egyik legfontosabb városa lett; a dinasztia hatalmának kiterjedését a zajdí imámátussal, a törzsi közösségekkel és a tengerparti kikötővárosokkal folytatott szakadatlan harcok kísérték.
A szulajhidák uralmát a 12. század elejétől belviszályok és törzsi felkelések gyengítették. Az utolsó jelentős szulajhida uralkodónő, Arva bint Ahmad (Arwā bint Aḥmad, meghalt 1138-ban), az izmailita hagyományban kiemelkedő szerepet kapott; őt a hívők egy része a jemeni dáva királynőjeként tisztelte. Arva a dél-jemeni Dzsumla (Jibla) városában rendezte be udvarát, és hosszú uralkodása alatt ispotályt, vallási intézményeket és vízvezetékeket építtetett. Halála után a szulajhida hatalom felbomlott, a jemeni térség pedig ismét több versengő központra esett szét. A szulajhida korszak forrásai között az izmailita hagyomány vallási szövegei mellett szunnita krónikák is fennmaradtak; az előbbiek a dinasztia vallási küldetését hangsúlyozzák, az utóbbiak gyakran politikai és katonai eseményként, nem üdvtörténetként írják le a szulajhida hódításokat.
A szulajhidák bukását követően a zajdí imámok a 12. század folyamán megerősítették pozíciójukat az északi hegyvidéken, ugyanakkor a tengerparti sáv és a déli területek feletti ellenőrzés kérdése nyitva maradt. A jemeni történelemnek ebben a szakaszában a politikai stabilitást gyakran a távolsági kereskedelem biztosította: a jemeni kikötők, elsősorban Áden, az Indiai-óceán, a Vörös-tenger és a Földközi-tenger felé irányuló kereskedelem csomópontjaként működtek. A városi kereskedői elitek és a hegyvidéki törzsi közösségek közötti kapcsolat egyszerre tartalmazott adófizetésen alapuló együttműködést és erőszakos konfliktust.
A 12. század második felében a jemeni hatalmi vákuumba az Ajjúbidák (Ayyubid dynasty) avatkoztak be. Az Ajjúbidák a szunnita iszlám helyreállítóiként léptek fel, miután Szaladin (Ṣalāḥ ad-Dīn, Saladin) 1171-ben Egyiptomban megszüntette a Fátimida kalifátust. Az ajjúbida állam a 12–13. században Egyiptomból kiindulva ellenőrzése alá vonta a térség jelentős részét; Jemen meghódítása stratégiai és vallási szempontból is fontos volt, mert a jemeni kikötők és a tengeri kereskedelmi útvonalak, valamint a szent városok felé vezető szárazföldi útvonalak feletti ellenőrzés erősítette a dinasztia hatalmát. Turánsah (Tūrānshāh), Szaladin testvére 1174-ben indított hadjáratot a jemeni térség ellen; az ajjúbida csapatok több jemeni várost, például Zabidot és Taizzt fokozatosan megszállták. Az ajjúbida uralom nem teljesen felszámolta a zajdí imámátust, de jelentős katonai nyomást gyakorolt rá, és a szunnita vallási intézmények – elsősorban a sáfií jogi iskola – megerősödését hozta magával. A jemeni ajjúbida uralmat a kortárs szunnita krónikások, például Ibn al-Aszír (Ibn al-Athīr) és a későbbi al-Hazradzsi nyomán ismerjük, ám a helyi törzsi emlékezetben ezek az események gyakran idegen hódításként maradtak fenn.
Az ajjúbida uralom a 13. század első felében gyengült meg, elsősorban a dinasztia egyiptomi és szíriai központjában zajló örökösödési harcok miatt. Jemenben az ajjúbida helytartók fokozatosan elvesztették a helyi törzsi szövetségek támogatását, és a hegyvidéki erődök, valamint a tengerparti kikötők feletti ellenőrzésüket nem tudták tartósan fenntartani. 1229 körül Umar ibn Ali ibn Raszul (ʿUmar ibn ʿAlī ibn Rasūl), egy türkmén–arab származású katonai vezető, aki korábban az ajjúbida hadseregben szolgált, kihasználta a hatalmi vákuumot, és kivívta a jemeni területek feletti uralmat. Így született meg a Raszúlída dinasztia (Rasulid dynasty, 1229–1454), amely a 13–15. században a jemeni tengerparti sáv és a déli hegyvidék jelentős részét ellenőrizte, és székhelyét Taizzban rendezte be.
A rasúlída uralom a középkori Jemen egyik legjobban dokumentált korszaka. A dinasztia udvara kiterjedt közigazgatási és történetírói tevékenységet támogatott; a rasúlída krónikák, birtok- és adóösszeírások, illetve diplomáciai levelek a korszak gazdaság- és társadalomtörténetének kiemelkedő forrásai. A rasúlída uralkodók a kalifa cím helyett a szultán címet használták, és igyekeztek a szunnita iszlám, elsősorban a sáfií jogi hagyomány védelmezőiként fellépni. Uralmuk idején Áden a nemzetközi kereskedelem egyik legfontosabb kikötője lett; a városban indiai, kínai, perzsa, afrikai és Földközi-tengeri kereskedők is megfordultak. A rasúlída adóigazgatás a tengeri kereskedelemből, a sólepárlásból, a mezőgazdasági terményekből és a városi piacokból származó bevételekre támaszkodott. A dinasztia emellett vízépítési munkákat, erődöket és vallási intézményeket is támogatott.
A rasúlída hatalom azonban nem terjedt ki az egész mai Jemen területére: az északi hegyvidéken a zajdí imámátus továbbra is autonóm hatalmi központ maradt, és időnként katonai csapásokat mért a rasúlída területekre. A keleti és északkeleti sivatagos területeken törzsi szövetségek, helyi fejedelemségek és a Hadramaut (Ḥaḍramawt) belső tájain kisebb szufi és tudós családok hálózatai őrizték meg önállóságukat. A rasúlída államot tehát nem a mai értelemben vett területi szuverenitás, hanem a városok, kereskedelmi útvonalak és adókörzetek feletti ellenőrzés jellemezte.
A 15. században a rasúlída dinasztia hanyatlani kezdett. A belső örökösödési harcok, a járványok, a tengeri kereskedelem szerkezetének átalakulása és a felkelések több hulláma fokozatosan aláásta a dinasztia központi hatalmát. 1454-ben Taizzban a Táhirida dinasztia szerezte meg a hatalmat, és a rasúlída uralkodók utolsó képviselői elvesztették befolyásukat. A táhiridák szintén a szunnita iszlámot és a kereskedelmi bevételeket helyezték előtérbe, ám hatalmukat a zajdí imámátus és a dél-jemeni törzsi közösségek egyszerre fenyegették. A jemeni hatalmi viszonyok a kora újkorban, a 16. század elején azután alakultak át gyökeresen, amikor a térségbe az Oszmán Birodalom és a portugál flotta is megérkezett. A portugálok az Indiai-óceán kereskedelmi ellenőrzéséért vívott harcukban Áden és a jemeni kikötők stratégiai szerepét ismét felértékelték; az oszmánok pedig a szent városok védelme és a Vörös-tenger biztosítása érdekében avatkoztak be. Ez a folyamat már a következő korszakba, az oszmán–jemeni kapcsolatok történetéhez vezet át.
<h065>Források és bizonytalanságok</h065>
A jemeni iszlám első évszázadaira vonatkozó ismereteink erősen egyenlőtlenek. A 7–9. századi eseményeket gyakran csak későbbi, 9–10. századi arab források rekonstruálják, amelyek már a muszlim birodalom belső vallási és politikai vitái felől tekintenek vissza. al-Tabari, al-Baladhuri és a jemeni al-Hamdani szövegei alapvetőek, de nem mindig teszik lehetővé a helyi társadalom, a törzsi alkuk és a vallási megtérések pontos nyomon követését. A 7–8. századi régészeti források száma viszonylag kevés; a korai iszlám kori jemeni településhálózat és mezőgazdasági szerkezet rekonstrukciója ezért becslésekre szorul. A hódítás időpontjai és a törzsi felkelések lefolyása egyes esetekben a hagyományos muszlim forrásokban is eltér, ezért a kronológia egyes pontjai vitatottak.
A zajdí imámátus kialakulása jobban dokumentált, de a dokumentumok elsősorban a zajdí hagyomány saját belső forrásai, amelyek a későbbi imámátus szempontjából szerkesztették a 9. századi kezdeteket. Így al-Hádí ilá l-Hakk fellépésének egyes eseményei hagiográfiai elemekkel keverednek; a kortársi, nem zajdí források sokkal szűkszavúbbak. A modern szakirodalom ezért különbséget tesz a dokumentált politikai rendszer (az imám székhelye, adókörzetei, törzsi szövetségei) és a későbbi vallási emlékezet között, amely az imámátust mint folytonos intézményt ábrázolja. A jemeni törzsi közösségek korai iszlám kori identitása részben rekonstrukció, mert a törzsi genealógiák sokszor későbbi politikai igényeket tükröznek.
A szulajhida és rasúlída korszak adatai bőségesebbek, de értelmezésük nem problémamentes. A szulajhidákra vonatkozó izmailita források a dáva (küldetés) vallási-politikai keretét hangsúlyozzák, és gyakran ellenségesen írnak a szunnita vagy zajdí vetélytársakról. A rasúlída állam bürokratikus iratai és krónikái rendkívül értékesek, ám ezek a források sokszor az adóbevételeket és a hatalmi reprezentációt mutatják, nem a vidéki lakosság mindennapjait. A kereskedelmi statisztikák, a kikötői forgalom nagyságai és az áldozati, illetve lakosságszám-adatok ezért a legtöbb esetben becslések; pontos mérési sorozat csak elszórtan maradt fenn.
A 12–15. századi jemeni történetben a dinasztiák közötti harcok ábrázolása szintén forráskritikát igényel: a zajdí, szunnita és izmailita elbeszélések eltérően értékelik az ajjúbida hódítást, a rasúlída államot és a törzsi lázadásokat. A „hódítás”, „jogszerű uralom” és „visszaállítás” fogalmai e forrásokban valláserkölcsi és politikai kategóriák egyszerre, tehát nem azonosak a mai semleges katonai-politikai terminológiával.
<h065>Rövid összefoglaló</h065>
<h065>Önellenőrző kérdések</h065>