Az előző alfejezetben Az iszlám és a zajdí imámátus láthattuk, hogy a Raszúlid dinasztia hanyatlása után a zajdí imámátus és a helyi törzsi erők vetélkedtek a jemeni hegyvidék és a parti síkság erőforrásaiért. Ez a széttagoltság a 15–16. század fordulóján új szereplőknek nyitott utat: a déli Tahirida dinasztiának, majd a Vörös-tenger és az Indiai-óceán kereskedelmét ellenőrizni kívánó Oszmán Birodalomnak (Devlet-i Aliyye), végül a 19. században a Brit Birodalomnak, amely a gőzhajózás korában Ádent tette meg regionális szén- és kereskedelmi támaszpontjává. A mai Jemen politikai tagoltságának – a nagyvárosi, tengerparti déli zóna és a törzsi, hegyvidéki északi zóna eltérő fejlődésének – gyökerei nagyobbrészt ebben a korszakban keresendők. Mindazonáltal a 16. század előtti jemeni viszonyokat nem szabad a mai észak–dél szembenállással azonosítani: a hatalmi blokkok, a vallási iskolák és a kereskedelmi érdekek határai akkoriban is átjárhatók voltak, és a törzsi lojalitások gyakran erősebbnek bizonyultak a területi vagy felekezeti hovatartozásnál.
A Raszúlid állam, amely a 13–14. században a jemeni alacsonyabb fekvésű területek és a tengeri kereskedelem egyik legjelentősebb szervezője volt, fokozatosan veszítette el tényleges hatalmát. A Raszúlidok bukása után hatalmi vákuum alakult ki: a zajdí imámok a hegyvidék nagyobb részét tartották ellenőrzésük alatt, a partvidéken és a déli belső területeken pedig helyi emírek, törzsi vezetők és a Tahirida dinasztia (1454–1526) képviselték a szunnita politikai hagyományt.
A Tahiridák uralmát a történeti kutatásban dokumentált, de belső szempontból hiányosan ismert időszaknak tekintjük. Az Ámir ibn Tahir alapította dinasztia a Raszúlid szultánok egykori központjait, például Zabid városát és a déli Taizz környékét tartotta fontosnak, és megpróbálta újraszervezni a Raszúlid-kori adórendszert, a földművelést és a Vörös-tengeri kikötőket. A jemeni helyi krónikák – például a későbbi jemeni történetírók által megőrzött Raszúlid- és Tahirida-kori szövegtöredékek – azt mutatják, hogy a Tahiridák a szunnita jogtudósokkal és a városi kereskedőréteggel szövetkezve igyekeztek fenntartani a mezőgazdasági többlet begyűjtését, ám katonai erejük korlátozott maradt, és a zajdí imámátussal való ismétlődő fegyveres vitákban hamar kimerült. A zajdí imámok a Tahiridákat a hegyvidéki közösségek védelmezőiként fellépve gyakran meg tudták kerülni, és a dinasztia hatalmának jellegzetessége éppen az volt, hogy a parti sávban erősebbnek bizonyult, mint a felföldön.
A Tahiridáknak az Indiai-óceán felé irányuló külkereskedelme illeszkedett abba a kereskedelmi rendszerbe, amelyet a 15. században Áden, Mokka (Mocha) és Hodeida kikötői kötöttek össze Indiával, Kelet-Afrikával és a Vörös-tenger északi partvidékével. A jemeni kávékereskedelem majdani fellendülése előtt a térség legfontosabb kiviteli cikkei közé tartoztak a különböző fűszerek, az adeni só, a textíliák és az Afrikából származó áruk, például az arany és az elefántcsont. Mindazonáltal a 16. század elejére az Indiai-óceánon megjelenő portugál flotta gyorsan megváltoztatta a korábbi muszlim kereskedőhálózatok működési feltételeit. A portugálok India nyugati partvidékén, később Hormuznál és a Vörös-tenger bejáratánál is támadták a muszlim hajókat, amire a jemeni lokális hatalmak önmagukban nem tudtak hatékony választ adni. Ez a külső nyomás az Oszmán Birodalmat arra késztette, hogy komolyabban beavatkozzon a jemeni partvidéken, különösen, mert a Vörös-tenger ekkor az oszmán zarándok- és katonai logisztika számára stratégiai folyosóvá vált.
A Tahirida korszak mérlege tehát kettős: a dinasztia fenntartotta a szunnita városi intézményeket, megőrizte a Raszúlid-kori agrárszervezés maradványait, és kereskedelmi jövedelmei révén átmeneti stabilitást teremtett a déli területeken. Ugyanakkor nem tudta ellenőrizni a törzsi belviszályokat, a zajdí imámátus hegyi pozícióit, sem pedig az Indiai-óceán megváltozott hatalmi viszonyait. Az oszmán hódítás ezt a törékeny államot söpörte el, amelyet a modern jemeni nacionalista történetírás olykor úgy ábrázol, mint az utolsó jelentős „jemeni” szunnita királyságot a külföldi uralom előtt. Ez a kép emlékezetpolitikai leegyszerűsítés: a Tahiridák sem országos központosított hatalmat nem gyakoroltak, sem egységes jemeni identitást nem képviseltek, még ha udvaruk és közigazgatásuk bizonyos szunnita kulturális folytonosságot mutat is.
A 16. század elején az Oszmán Birodalom két irányból érkezett a térségbe. I. Szelim (Szalim) szultán 1517-ben legyőzte a mamlúk szultánságot, ellenőrzése alá vonta a mamlúk területek Vörös-tengeri kijáratait, és ezzel közvetlenül érintetté vált a jemeni partvidék sorsa. Az oszmán flotta és a portugál hajóhad közötti vetélkedés az Indiai-óceánon arra indította az oszmán vezetést, hogy megszervezze a Vörös-tenger déli kapujának védelmét, és kísérletet tegyen a jemeni kikötők ellenőrzésére. Az oszmán tengerészeti politika fő célja ekkor nem egyszerűen a jemeni hódítás volt, hanem a portugál hajók távoltartása a Vörös-tenger déli bejáratától, a mekkai és medinai zarándokutak védelme, valamint a kávé- és fűszerkereskedelem jövedelmének bevonása az oszmán kincstárba.
A Szulejmán (Kanuni Szulejmán) idején és utódai alatt az oszmán hadsereg több hullámban terjesztette ki fennhatóságát a jemeni területekre. Hadım Szulejmán pasa 1538-as expedíciója hozta létre az oszmán protestáns, illetve pontosabban oszmán haditengerészeti pozíciókat a déli partokon, és ezt követően az oszmán igazgatás fokozatosan szervezte meg a Jemeni ejáletet (eyalet). A hódítás azonban nem volt egyirányú folyamat: a zajdí imámok a hegyvidéki központban, különösen Szaada és a felföldi erődvárosok térségében évtizedeken át ellenálltak. Özdemir pasa és más oszmán kormányzók uralma alatt a jemeni síkságon viszonylag stabil oszmán közigazgatás működött, de a hegyvidéken állandó felkelésekkel és törzsi rajtaütésekkel kellett számolniuk. Az oszmánok számára a jemeni háborúk hosszú és költséges vállalkozást jelentettek, amelyet a kortárs oszmán krónikák is úgy tárgyalnak, mint a birodalom déli határvidékének nehezen kezelhető konfliktusát.
Az oszmán jelenlét első nagy korszaka nagyjából 1538 és 1635 között tartott, bár utóbbi időpont inkább az oszmán csapatok visszaszorulásának kezdete, semmint pontos cezúra. A 17. század elején a zajdí imámátus saját hadjáratot indított az oszmán helyőrségek ellen, és fokozatosan visszaszerezte a hegyvidék feletti ellenőrzést. Az imámátus ebben az időszakban erős szövetségesekre tett szert a felföldi törzsek között, adórendszert tartott fenn, és kihasználta, hogy az Oszmán Birodalom figyelmét a Földközi-tenger felé irányuló háborúk, a perzsa front és a belső pénzügyi terhek kötötték le. Az első oszmán jemeni uralom emléke a jemeni zajdí hagyományban külső megszállásként rögzült, míg a szunnita városi központok egy része, különösen a kereskedőréteg, az oszmán jelenlétet a biztonság és a muszlim szolidaritás szempontjából is értékelte. Ez az eltérő emlékezet a későbbi észak–dél törésvonalakban is tovább élt, de közvetlenül nem vezethető le belőle a 20. századi államhatárok kialakulása.
A 17. század közepétől a 19. század elejéig a jemeni politikai élet súlypontja újra a zajdí imámátusra helyeződött, amely az úgynevezett Kászimi imámok alatt átmenetileg a parti síkságra is kiterjesztette hatalmát. Ez a korszak hozta létre a jemeni kávékereskedelem legnagyobb virágzását: a Mocha (Mokka) kikötőjéből exportált kávé a 17–18. században a világkereskedelem egyik legismertebb árucikkévé vált, a mochakávé neve pedig a jemeni kikötő nyomán terjedt el Európában. Az imámátus ugyanakkor nem volt modern értelemben vett központosított állam: az imám hatalmát a vallási legitimitás, a törzsi szövetségek és az adók feletti ellenőrzés folyamatos újraegyeztetése tartotta fenn. A parti kikötők kereskedelmi nyereségéből származó jövedelmek egy részét a hegyvidéki központokba irányították, ugyanakkor a helyi kormányzók és a nagykereskedők gyakran önálló politikát folytattak. Az Indiai-óceánon megjelenő európai kereskedőtársaságok – a Brit Kelet-indiai Társaság, a Holland Kelet-indiai Társaság, később a francia hajósok – fokozatosan bekapcsolódtak a jemeni kávéüzletbe, de a 18. század végéig Áden és Mokka elsősorban a helyi elitek és az imámátus közvetítésével kapcsolódott a világkereskedelemhez. A belső hatalmi harcok, a törzsi lázadások és a kávéexport ingadozásai azonban az imámátus jövedelmi alapjait meggyengítették.
A 18. század végén és a 19. század elején a jemeni térség politikai térképe ismét átalakult. A déli Áden és a környező kikötők a kávékereskedelem visszaesése után viszonylag gyenge helyzetbe kerültek, az északi felföldön pedig az imámátus tekintélye megosztottá vált. Az első szaúdi állam és vahhabita szövetségesei rövid időre a felföld egyes törzseivel is kapcsolatba léptek, az Oszmán Birodalom pedig Egyiptom tartományának erőivel, Mohamed Ali (Muhammad Ali) hadjáratai révén újra megkísérelte ellenőrizni a Vörös-tenger keleti partvidékét. A 19. század elején a Vörös-tenger nyugati partja menti oszmán–egyiptomi beavatkozás és a jemeni törzsek ellenállása újra felszínre hozta a korábbi kérdést: Jemen partvidéke a birodalmi tengeri hatalmak számára elsősorban stratégiai tranzitútvonalnak számított, míg a belső hegyvidék hatalmi viszonyai a helyi elitek ügyei maradtak.
A Brit Birodalom érdeklődése a jemeni déli partok iránt a gőzhajózás fejlődésével és a szuezi útvonal egyre fontosabbá válásával kapcsolódott össze. A 19. század első felében a brit hajók számára az India és a Földközi-tenger közötti út biztonsága létfontosságú volt, ezért a hajózási társaságok és a gyarmati kormányzat szénraktárak, utánpótlási pontok és távirati állomások iránt érdeklődtek. Áden kikötője ebből a szempontból kiemelkedő fekvésű volt: a Vörös-tenger déli bejáratánál, a Báb el-Mandeb szoros közelében, Indiába tartó hajószakaszokon található, természetes védelmet nyújtó vulkanikus kráter-öböl körül. Az okkupáció 1839-ben történt, amikor a Brit Kelet-indiai Társaság erői – részben helyi kereskedelmi viták és a hajózás védelmének ürügyén – elfoglalták a várost. A brit hivatalos indoklás szerint Áden uralkodója nem biztosította a brit alattvalók és hajók védelmét; a helyi forrásokban és a későbbi jemeni nacionalista történetírásban ugyanakkor az esemény egyszerű gyarmati megszállásként rögzült.
A brit Áden megszállása a korabeli nemzetközi jog nyelvén nem hasonlított a 19. század végi afrikai területfoglalásokhoz, mert a britek eleinte a városra és közvetlen környezetére koncentráltak. Az Ádeni telep (Aden Settlement) a Brit Kelet-indiai Társaság, majd a brit gyarmati hivatal irányítása alá került, és 1937-ig közvetlenül India gyarmati igazgatásához kapcsolódott. Ez a tény fontos a jemeni regionális különbségek megértéséhez: Áden jogi és igazgatási pályája elvált az északi imámátustól, és a kikötővárosban az indiai és kelet-afrikai kereskedők, köztisztviselők és munkások aránya számottevően megnőtt. A 19. század második felére Áden a Brit Birodalom egyik legfontosabb szénraktára és hajójavító állomása lett a London–Bombay útvonalon, ami a korabeli brit adminisztráció számára mérhető gazdasági növekedést hozott. A jemeni hátországgal való kapcsolata azonban korlátozott maradt: a brit hatóságok elsősorban a kikötő, a vízellátás és a haditengerészeti infrastruktúra biztonságát tartották szem előtt, a belső mezőgazdasági és törzsi viszonyokat pedig szándékosan távol tartották maguktól.
A brit terjeszkedés második szakasza a protektorátusi rendszer kiépítése volt. A 19. század második felétől a brit hatóságok fokozatosan szerződések, szubvenciók és katonai támogatások révén közelítettek a dél-jemeni szultánokhoz, emírekhez és sejkekhez. A szerződések közös vonása az volt, hogy a brit kormányzat készpénzfizetés és fegyveres védelem fejében elismerte a helyi uralkodók belső igazgatási hatalmát, ugyanakkor megtiltotta nekik, hogy külső hatalmaknak engedjenek át területet, kikötőt vagy külpolitikai jogosítványt. Az így létrejött Dél-arábiai protektorátusok (Aden Protectorate) mozaikszerűége a mai jemeni déli területeken is éreztette hatását: a brit jelenlét nem egységes gyarmati államot hozott létre, hanem több tucat, egymással versengő lokális államalakulatból álló rendszert, amelyben a brit hatalom a vitás ügyek döntőbírája volt. A brit gyarmati adminisztráció ezt a rendszert hivatalosan a helyi hatalmak autonómiájának tiszteletben tartásaként írta le, a gyarmati kritika viszont már a 19. században is rámutatott, hogy a szerződéses viszony elsősorban a brit stratégiai érdekeket szolgálta, és a törzsi belviszályokat, a határvitákat és a fegyveres konfliktusokat a britek sokszor saját helyzetük megerősítésére használták fel.
A 19. század második felében az imámátus északon szintén átalakult. A Kászimi imámok korábbi hatalma megoszlott, a nagy törzsi csoportok és a helyi vallási elit között folyamatos viták zajlottak, és az imám mértékadó szerepe időről időre csak katonai erővel volt fenntartható. Az 1840-es és 1870-es évek között az imámátus területe nem alkotott egységes nemzetközi jogi entitást: a hatalmi viszonyokat a zajdí jogtudósok, a nagy törzsek vezetői és a piacvárosok kormányzói közötti megállapodások szabták meg. Az oszmán hatalom a század második felében ismét élénkebb érdeklődést mutatott a jemeni felföld iránt, aminek hátterében a Vörös-tenger hajózási ellenőrzése, a bővülő távirati hálózat és az európai hatalmakkal folytatott verseny állt. A második oszmán hódítás vagy pontosabban a második oszmán jemeni jelenlét kibontakozása azonban már a 19. század végére nyúlik át, és a jemeni északi területek oszmán igazgatásának korszakát jelöli, amelyet a későbbi országfejezetek tárgyalnak majd.
Az 1880-as évekre a jemeni területeket két, egymástól eltérő politikai logika fogta közre. Délen a brit Áden és a protektorátusi szerződések a tengeri kereskedelem és a gyarmati stratégia szempontjából alakították át a hatalmi viszonyokat. Északon az imámátus olyan vallási és törzsi rendszert képviselt, amely a külső hatalmak beavatkozását elutasította, ugyanakkor belső megosztottsága miatt nem tudott egységes államhatalmat gyakorolni. A két zóna közötti határ a 19. század végén nem volt pontosan kijelölt, és a brit birodalmi hatóságok, illetve az Oszmán Birodalom közötti tárgyalások a 20. század elején hozták létre azt a hozzávetőleges elválasztó vonalat, amelynek későbbi változata Észak-Jemen és Dél-Jemen határává vált. Ezt a folyamatot a modern jemeni történelmi emlékezetben sokan mesterséges felosztásként tartják számon, ugyanakkor a régebbi lokális különbségek – a tengeri kereskedővárosok, a felföldi kávétermelő teraszok és a keleti sivatagi útvonalak eltérő hatalmi hagyományai – jóval a nyugati gyarmati térképezés előtt is léteztek.
A zajdí imámátus nemzetközi helyzete a 19. század végén is sajátos maradt. Az imámok az iszlám zajdí értelmezéséből eredeztették uralmukat, és elvben a muszlim közösség igazságos vezetésére tartottak igényt. Gyakorlatilag azonban hatalmuk csak addig terjedt, amíg a felföldi törzsek, a kádik, a piacvárosok jegyzői és a helyi földbirtokosok hajlandók voltak adót fizetni és katonai támogatást nyújtani. A brit Áden felemelkedése ezért elsősorban a déli kikötővárosból kiinduló munkavállalás, kereskedelem és adminisztráció számára kínált új lehetőségeket, míg az északi imámátus társadalmi bázisa hagyományosan a hegyvidéki földművelő közösségekben, a törzsi szolidaritásban és az egyházias jogtudósi hálózatokban rejlett. A történelmi átmenet tehát egyszerre hozta létre a déli tengeri nyitottság és az északi hegyi zártság képét, amelyet a későbbi nacionalista irodalom a 20. században gyakran sarkítva ábrázolt.
Emlékiratok, vallásos krónikák, gyarmati jelentések és gazdasági iratok – ezek a fő forráscsoportok a 16–19. századi jemeni történelem megismeréséhez. Az oszmán közigazgatási iratok, adóösszeírások és hadinaplók fontosak az oszmán hadjáratok és helyőrségek szempontjából, de a jemeni hegyvidék belső viszonyairól gyakran csak az oszmán hivatalnokok ellenséges vagy tárgyalásos beszámolóiból tájékozódhatunk. A zajdí krónikák és életrajzgyűjtemények a maguk vallási-törzsi nézőpontjából őrizték meg az imámátus történetét, de ezek formai és teológiai céljai miatt nem tekinthetők a modern állami iratképzéshez hasonlítható forrásnak. A brit Áden Settlement és a Kelet-indiai Társaság iratai, a konzuli levelezés, a hajózási társaságok logisztikai nyilvántartásai ugyancsak páratlan adatgazdagságot kínálnak, ám ezekből elsősorban a brit igazgatás és a kikötőváros működése rekonstruálható. A belső jemeni gazdaság, a paraszti termelés, a nők, a rabszolgák és a nomád közösségek mindennapjai viszont jóval kevésbé dokumentáltak, ezért a modern történeti rekonstrukció itt nagyobb bizonytalansággal terhelt.
Az oszmán hódítás időrendje kapcsán a főbb események – például 1517, 1538, 1560-as évekbeli törzsi felkelések – ismertek, de a részletes katonai hadjáratok és a helyőrségek létszáma becslés jellegű. A történészi konszenzus abban áll, hogy az oszmánok a parti síkságon és a fő városokban viszonylag szilárd igazgatást építettek ki, míg a felföldön hatalmuk mindig vitatott maradt; az okok és a felelősség értelmezése viszont megoszlik. Az oszmán–zajdí kölcsönhatásokat a szunnita–síita szembenállás helyett érdemesebb a lokális törzsi szövetségek, a kereskedelmi érdekek és a vallási intézmények összjátékaként vizsgálni, ahogyan arra a modern oszmán társadalomtörténet is figyelmeztet. A „szunnita” és „síita” címkék használata e korai időszakban nem fedi le pontosan a helyi csoportok mindennapi jogi és politikai identitását.
A brit Áden kapcsán az 1839-es megszállás önmagában jól dokumentált, ám annak igazolása és a helyi lakosság reakciója vitatott: a brit hivatalos narratíva a hajózás védelmére, a jemeni emlékezet és a későbbi gyarmatkritika pedig a fegyveres agresszióra helyezi a hangsúlyt. A protektorátusi szerződések száma és tartalma a 19. század folyamán folyamatosan változott, ezért az általános szerződéstörténet mellett az egyes helyi szultánságokkal kötött megállapodások külön vizsgálatot igényelnek. A lakossági és gazdasági adatokra nézve nincsenek megbízható, minden régióra kiterjedő 19. századi statisztikák; a kikötői forgalomra, a szénellátásra és a hajómozgásokra vonatkozó brit adatok pontossága sem feltétlenül tükrözi a jemeni belső gazdaság valóságát. A korszak értelmezését tovább nehezíti, hogy a későbbi jemeni nemzeti történetírás a gyarmati határvonalat tette meg a modern nemzeti sérelem kiindulópontjává, míg a brit gyarmati történetírás saját szerepét modernizáló tényezőként szokta kiemelni. A kritikai feldolgozás éppen ezért azt kívánja meg, hogy a két hagyomány állításait külön-külön, forráskritikával kezeljük, és ne tekintsük egyik elbeszélést sem semlegesnek.