A 2015-ös katonai beavatkozás és a húti mozgalom (Ansar Allah, azaz „Isten segítői”) előretörése után Jemen a 21. század egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófájává vált. A húti mozgalom és a 2015-ös háború alfejezetben tárgyalt frontvonalak 2015 végére nem rögzültek, hanem egy elhúzódó, többpólusú polgárháborúvá alakultak, amelyben a nemzetközileg elismert kormány, a húti hatóságok és a déli szeparatista erők mellett helyi törzsi, regionális és dzsihadista szereplők is mozgástérhez jutottak. Ez az alfejezet a háború humanitárius következményeit, az állam szétesésének dinamikáját, a tűzszünetek és béketárgyalások kudarcait, valamint Jemen 2026-os helyzetét tárgyalja. A hangsúly nem a katonai események felsorolásán, hanem a válság szerkezeti okain és a lakosság mindennapi tapasztalatán van.
A jemeni háború humanitárius következményeit nehéz egyetlen számmal leírni, mert az adatok gyűjtése a frontvonalak, a blokádok és a szemben álló felek ellenőrzése alatt álló területeken egyaránt korlátozott. Az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatala (OCHA) 2024 végén azt közölte, hogy a mintegy 34 milliós lakosság több mint kétharmada, hozzávetőleg 21–22 millió ember szorul humanitárius segítségre; ez a becslés azonban a hozzáférhetetlen körzetek miatt bizonytalan, és a valós szükséglet ennél nagyobb is lehet. A Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) és az UNHCR adatai szerint 2015 és 2024 között több mint 4,5 millió ember vált belső menekültté, közülük sokan többször is menekülni kényszerültek a változó frontvonalak miatt. A belső menekültek számát a különböző szervezetek eltérően közlik, mert a regisztráció nem egységes, és sokan nem jutnak el a hivatalos táborokba.
A leglátványosabb és legtöbbet vitatott mutató az éhínség. A Korai Figyelmeztető Hálózat (FEWS NET) és az Integrált Élelmiszerbiztonsági Fázisbesorolás (IPC) elemzései 2016–2018 között többször figyelmeztettek, hogy Jemen egyes körzetei a „katasztrófa” vagy „éhínség” küszöbén állnak. Az IPC 2018 decemberi jelentése szerint mintegy 15,9 millió ember súlyos élelmiszer-bizonytalanságban élt, és 240 ezer ember volt a legmagasabb, 5. fázisú katasztrófa helyzetben. A későbbi, 2022–2023-as IPC-jelentések némileg javuló, de továbbra is riasztó képet mutattak: a súlyos élelmiszer-bizonytalanságban élők száma 17–19 millió között ingadozott. Az éhínség nem kizárólag a termelés összeomlásából fakadt; a tengeri és légi blokád, a kikötők és utak körüli harcok, a fizetések elmaradása, a bankrendszer szétesése és a humanitárius segélyek politikai manipulálása mind hozzájárultak. Az ENSZ és független kutatók egybehangzóan állítják, hogy a válságot súlyosbította a Szaúd-Arábia vezette katonai koalíció légicsapásainak polgári infrastruktúrára gyakorolt hatása, valamint a húti hatóságoknak a segélyek elosztását akadályozó gyakorlata. Az éhínségért való felelősség megoszlása azonban éles vitatott kérdés: a koalíció és a jemeni kormány a húti blokádot, a húti hatóságok a koalíció blokádját és a légicsapásait okolják. A tudományos elemzések többnyire mindkét oldal gyakorlatát kritizálják, de a pontos arányokról nincs konszenzus.
A háború másik meghatározó eleme a járványok sorozata. A kolera 2016 őszén tört ki, majd 2017–2019 között a világ legnagyobb dokumentált járványává vált. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint 2017 áprilisa és 2019 decembere között több mint 2,3 millió gyanús esetet és közel 4 ezer halálesetet regisztráltak; a regisztráció hiányosságai miatt a valós számok ennél magasabbak lehetnek. A kolera terjedését a vízellátó- és szennyvízrendszerek bombázások és üzemanyaghiány miatti összeomlása, a szennyezett ivóvíz, a túlzsúfolt menekülttáborok és az egészségügyi dolgozók elvándorlása vagy fizetésének elmaradása magyarázza. Emellett diftéria, dengue-láz, malária és COVID-19 is megjelent; a COVID-19 esetében a hivatalos jemeni adatok rendkívül megbízhatatlanok, mert a tesztelés minimális volt, és mindkét fél politikai okokból visszafogta a jelentést. A gyermekhalandóság mutatói sokat romlottak: az UNICEF becslése szerint 2015 és 2023 között több mint 11 ezer gyermek halt meg közvetlenül a harcokban, de a közvetett halálokok (éhség, betegség, ellátás hiánya) miatt elhunyt gyermekek száma ennek sokszorosa lehet. A pontos szám vitatott, mert a halálokok regisztrálása a háborús körülmények között gyakran elmarad.
Az egészségügyi rendszer összeomlása nem csak a járványok miatt súlyos: a WHO szerint 2023-ban az egészségügyi intézmények kevesebb mint fele működött teljes kapacitással, és a lakosság mintegy fele nem jutott alapvető egészségügyi ellátáshoz. A krónikus betegek, a várandós nők, a sérültek és a pszichológiai traumát szenvedők ellátása a háború előtti szinthez képest drasztikusan visszaesett. A nők és lányok helyzete különösen romlott: a nemi alapú erőszak, a kényszerházasság és a lányok iskolából való kimaradása dokumentáltan nőtt, bár a pontos prevalencia-adatok hiányosak. A húti ellenőrzés alatt álló területeken a nők mozgását és öltözködését szabályozó rendeletek szigorodtak, de a nemzetközileg elismert kormány területén is nőtt a nők kiszolgáltatottsága a jogállamiság eróziója miatt. A gyermekkatonák toborzása minden fél részéről dokumentált: az ENSZ jelentései szerint a húti erők, a kormányzati milíciák és a déli szeparatista csoportok egyaránt használtak 18 év alatti harcosokat, bár a jelenség mértékét nehéz számszerűsíteni.
2015 után Jemen három nagyobb hatalmi központra és számos kisebb fegyveres szereplő zónájára esett szét. A húti mozgalom a fővárost, Szanaa-t és az északi, hegyvidéki területek nagy részét tartotta ellenőrzése alatt. Itt a hútik nem egyszerűen katonai ellenőrzést gyakoroltak, hanem saját közigazgatást, bíróságokat, biztonsági szolgálatokat és adórendszert építettek ki. Vezetőjük, Abdul-Malik al-Húti fokozatosan a vallási, katonai és politikai döntéshozatal legfőbb letéteményesévé vált. A mozgalom ideológiai gyökerei a zaidita síita hagyományból és a jemeni északi törzsi hálózatokból erednek, de a húti hatalom nem azonosítható a síita lakosság egészével: a húti kormányzás alatt élők között szunnita muszlimok, sőt kisebbségi vallási csoportok is vannak, és a húti hadseregben törzsi, regionális és opportunista elemek is harcolnak. A húti hatóságok saját magukat forradalmi, korrupcióellenes és a külföldi beavatkozás ellen védekező erőként ábrázolják; kritikusaik szerint viszont tekintélyuralmi rendszert építettek ki, amely üldözi a politikai ellenzéket, a vallási kisebbségeket – köztük a baháikat és a jemeni zsidó közösség maradékát –, valamint a civil társadalmi aktivistákat.
A második hatalmi központ az Áden központú, nemzetközileg elismert kormány. Abdrabbuh Manszúr Hadi elnök 2015-ben Szaúd-Arábiába menekült, és onnan próbálta irányítani a koalíció támogatta erőket. A kormányzatot azonban a területi széttagoltság, a belső hatalmi harcok és a déli mozgalom követelései folyamatosan gyengítették. 2017-ben a Déli Átmeneti Tanács (STC) alakult meg, amely a Dél-Jemeni Mozgalom (al-Haraka al-Dzsanúbijja) hagyományából nőtt ki, és Dél-Jemen önállóságát vagy teljes függetlenségét követelte. Az STC az Egyesült Arab Emírségek támogatását élvezte, ami éles ellentétet szült a szaúdiak által támogatott Hadi-kormánnyal. 2018 januárjában az STC fegyveresei elfoglalták Áden egyes kerületeit, 2019 augusztusában pedig kiűzték a kormányhű erőket a városból. A rikádi megállapodás (2019. november) elvileg hatalommegosztást írt elő a kormány és az STC között, de a megállapodás végrehajtása évekig akadozott, és a két fél közötti összecsapások 2023–2024-ben is fel-fellángoltak. 2022 áprilisában Hadi lemondott, és egy Elnöki Vezetőtanács vette át a végrehajtó hatalmat, amelyben az STC és más déli frakciók is helyet kaptak; a testület azonban továbbra is Szaúd-Arábiában, nem pedig Jemen területén működött, ami a szuverenitás korlátozott voltát jelezte.
A harmadik, kevésbé intézményesült hatalmi zóna a helyi autonómiák és törzsi-katonai milíciák világa volt. Marib kormányzóság, amely stratégiai olajmezőkkel rendelkezik, a kormány oldalán harcoló törzsi erők és a szaúdi támogatású milíciák fontos bázisa maradt; a hútik többször indítottak offenzívát a tartomány elfoglalására, de csak nagy áldozatok árán értek el részleges sikereket. Taizz városa, amely a háború egyik leghevesebb ostromát szenvedte el, gyakorlatilag megosztott maradt: a városközpontot és a környező hegyeket különböző kormánypárti és húti erők ellenőrizték, az utánpótlási útvonalak lezárása pedig a civil lakosságot fojtogatta. Hadramaut, al-Mahra és Szokotra területén a helyi törzsi vezetők, az STC, a jemeni hadsereg maradványai és az Emírségek által finanszírozott milíciák közötti erőviszonyok változtak; ezeken a területeken a központi állam jelenléte sokszor névleges volt, a tényleges hatalmat a helyi fegyveres csoportok birtokolták. A helyi autonómiák nem feltétlenül a szakadás programját képviselték, hanem gyakran a túlélés és a helyi erőforrások ellenőrzésének logikáját követték; a jemeni állam szétesése így nem kétpólusú, hanem többközpontú folyamat volt, amelyben a szuverenitás gyakorlása a legtöbb területen képlékennyé vált.
A 2015-ben indított Szaúd-Arábia vezette katonai koalíció – amelynek aktív résztvevője volt az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Kuvait, Katar (2017-ig), Egyiptom, Marokkó, Jordánia és Szudán – célja a húti mozgalom visszaszorítása és a nemzetközileg elismert kormány visszahelyezése volt. A hadművelet, amelyet a résztvevők „Döntő vihar” (Asifa al-Hazm) néven indítottak, majd „Helyreállítási remény” (Amaliyya al-Amal) néven folytattak, a kezdeti légicsapások után gyorsan elhúzódó, a szárazföldi csapatok, milíciák és zsoldosok kombinációjára épülő beavatkozássá vált. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2015. évi 2216. számú határozata a húti hatalomátvételt elítélte, és fegyverembargót rendelt el a húti erőkkel szemben; a határozat értelmezése azonban vita tárgyát képezte, mert a húti oldal és Irán szerint a koalíció beavatkozása maga is sértette a nemzetközi jogot, míg a koalíció és a jemeni kormány az önvédelemre és a jemeni elnök meghívására hivatkozott.
A koalíció légicsapásai számos alkalommal értek polgári célpontokat: piacokat, esküvőket, temetési szertartásokat, iskolákat, kórházakat és vízellátó létesítményeket. A Human Rights Watch és az Amnesty International dokumentálta a legsúlyosabb incidenseket, köztük a 2016-os szanaai temetési csarnok elleni támadást (több mint 100 halott) és a 2018-as hodeidai busz elleni csapást (több tucat gyermek halála). A koalíció egyes esetekben elismerte a hibákat, de a szisztematikus jogi elszámoltathatóság nem valósult meg. Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország fegyvereket, logisztikai támogatást és hírszerzési adatokat szállított a koalíciónak, miközben humanitárius segélyt is nyújtottak; ez a kettősség éles bírálatot váltott ki a nemzetközi jogvédő szervezetekből, amelyek szerint a fegyverszállítások a háborús bűnökben való közreműködés kockázatát hordozták. Az Egyesült Államok emellett közvetlen katonai műveleteket is végrehajtott Jemenben: dróncsapásokat az al-Kaida az Arab-félszigeten (AQAP) és az Iszlám Állam jemeni tartományának állítólagos célpontjai ellen, valamint 2016-ban egy különleges műveletet, amelynek során amerikai katonák és civil áldozatok is estek.
Irán szerepe a konfliktusban vitatott. A húti mozgalom az iráni állami retorikával részben azonos narratívát használ – az Egyesült Államok és Izrael elleni fellépést –, és a húti erők ballisztikus rakétákkal és drónokkal támadtak szaúdi és emirátusi célpontokat. Az ENSZ szakértői paneljének jelentései szerint a húti fegyverzet egy része iráni gyártmányra vagy tervezésre utal, és Irán kiképzéssel, technikai tanácsadással, valamint alkatrészek szállításával támogatta a mozgalmat. Irán ezt tagadja, és a húti fegyverkezést a jemeni hadsereg maradványainak tulajdonítja. A nemzetközi szakirodalom többsége szerint az iráni támogatás mértéke jóval kisebb, mint a koalíció közvetlen katonai részvétele, de a húti képességek növekedése – különösen a nagy hatótávolságú rakéták és drónok terén – nehezen magyarázható külső technológiai transzfer nélkül. A vita nem pusztán ténykérdés, hanem a regionális hidegháború értelmezésének része: az iráni–szaúdi szembenállás hívei szerint Jemen a két regionális hatalom proxy-háborújának színtere, míg más elemzők szerint a konfliktus elsősorban jemeni belpolitikai és törzsi dinamikákból ered, amelyre a külső szereplők ráépültek.
A háború lezárására irányuló nemzetközi erőfeszítések 2015 óta többször kudarcot vallottak, de 2018-ban és 2022-ben részleges eredményeket értek el. Az ENSZ különmegbízottjai – Ismail Ould Cheikh Ahmed, majd Martin Griffiths, 2021-től pedig Hans Grundberg – közvetíteni próbáltak a húti hatóságok, a jemeni kormány és a regionális szereplők között. A Stockholm-megállapodás (2018. december) a hodeidai kikötő körüli tűzszünetet, a fogolycseréket és a humanitárius folyosók megnyitását irányozta elő. A megállapodás részben csökkentette a hodeidai harcokat, de a fogolycserék végrehajtása évekig akadozott, és a humanitárius hozzáférés javulása korlátozott maradt. A 2019-es rikádi megállapodás a kormány és a Déli Átmeneti Tanács közötti hatalommegosztást célozta, de a gyakorlatban a két fél közötti bizalmatlanságot nem szüntette meg.
A jelentősebb fordulatot a 2022. áprilisi országos tűzszünet hozta. A húti hatóságok, a jemeni kormány és a koalíció között létrejött, az ENSZ által közvetített megállapodás értelmében leálltak a nagyobb katonai műveletek, megnyitottak néhány repülőteret és kikötőt, és megkezdődött a fogolycsere. A tűzszünetet nem hosszabbították meg hivatalosan, de a fő frontvonalakon 2023–2024 folyamán is nagyrészt fennmaradt, bár kisebb összecsapások, dróncsapások és a húti erők Vörös-tengeri akciói továbbra is előfordultak. A 2022-es tűzszünet után Szaúd-Arábia és a húti hatóságok közvetlen tárgyalásokat folytattak, Omán közvetítésével. 2023 márciusában a szaúdi–iráni diplomáciai viszony helyreállítása Kína közvetítésével csökkentette a regionális feszültséget, és reményt keltett a jemeni békefolyamat felgyorsulására. 2023–2024 folyamán többször jelentettek részleges megállapodás-tervezetekről, amelyek a tűzszünet tartóssá tételét, a fizetések kifizetését, a kikötők és repülőterek megnyitását, valamint egy átfogó politikai párbeszéd megkezdését irányozták elő. A húti hatóságok azonban a tárgyalások során egyre inkább a tényleges hatalmi status quo elismerését követelték, míg a jemeni kormány és a déli erők a húti hatalomátvétel visszafordításához ragaszkodtak.
A béketárgyalásokat 2023 végén és 2024-ben a húti erők Vörös-tengeri támadásai törték meg. A hútik a gázai háború kitörése után drónokkal és rakétákkal támadtak kereskedelmi hajókat a Vörös-tengeren és az Ádeni-öbölben, azzal az indokkal, hogy Izrael felé tartó vagy izraeli érdekeltségű hajókat vesznek célba. A támadások jelentős részét azonban olyan hajók ellen is intézték, amelyeknek nem volt egyértelmű izraeli kötődése. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság 2024 januárjában légicsapásokat mért húti katonai célpontokra, és a támadások-sztrájkok hullámai 2024–2025 folyamán is folytatódtak. A húti vezetés mindezt az amerikai–izraeli agresszió elleni ellenállásként állította be; az Egyesült Államok a hajózási szabadság védelmére hivatkozott. A Vörös-tengeri válság újraindította a nemzetközi figyelmet Jemenre, de nem a béke, hanem a biztonságpolitika jegyeiben: a húti erők a támadásokkal párhuzamosan növelték toborzásukat, a koalíció pedig megerősítette katonai jelenlétét. A 2024–2025-ös évre a korábbi béketárgyalások gyakorlatilag befagytak, és a 2022-es tűzszünet alacsony intenzitású harcokkal tarkított, törékeny állapottá vált.
2026 elején Jemen továbbra is de facto megosztott, a humanitárius mutatók pedig rombolóak. Az ellenőrzött források hiányában óvatosan fogalmazunk: a 2025–2026-os fejlemények egy része a könyv lezárásakor még nem tekinthető lezártnak, és a friss hírek értelmezése erősen forráskritikai ellenőrzést igényel. A húti hatóságok továbbra is Szanaa-t és az északi területek nagy részét tartják ellenőrzésük alatt, és állami jellegű intézményeket működtetnek; a nemzetközileg elismert kormány és az Elnöki Vezetőtanács továbbra is Ádenből, részben szaúdi támogatással próbálja gyakorolni a hatalmat, de területi befolyása korlátozott. A Déli Átmeneti Tanács és a helyi milíciák a déli kormányzóságokban gyakran a formális állami intézményektől függetlenül működnek. A hodeidai kikötő, a legfontosabb humanitárius belépési pont, esetenként nyitva van, de a segélyszállítmányok elosztását a felek politikai fegyverként használják.
A gazdasági összeomlás mélyebb, mint a háború első éveiben: a jemeni riál árfolyama a kormányzati és a húti területeken eltérően alakul, és a bankrendszer gyakorlatilag két külön, egymással versengő monetáris térre szakadt. Az állami fizetések kifizetése mindkét oldalon rendszertelen, ami a tanárok, egészségügyi dolgozók és köztisztviselők elvándorlását vagy korrupciós túlélési gyakorlatokba való kényszerülését okozza. A kőolajexport, amely a konfliktus előtt az állami bevételek zömét adta, a harcok és a szabotázsok miatt időszakosan leállt, a Marib környéki létesítményeket pedig ismétlődő támadások érték. Az élelmiszer- és üzemanyagárak a feketepiacon a lakosság nagy részét a segélyek vagy külföldi rokonok átutalásainak kiszolgáltatottjává tették.
A társadalom szintjén a háború mély nyomokat hagyott. A civil társadalmi szervezetek, női aktivisták, újságírók és ügyvédek mindkét fél területén üldöztetésnek vannak kitéve; a húti hatóságok túszejtésekkel, eltűnésekkel és a szólásszabadság korlátozásával vádolhatók, míg a kormányzati oldalon bírósági eljárások nélküli fogva tartás, a déli milíciák területén pedig a kritikus hangok elnyomása dokumentált. A kisebbségek – különösen a bahái közösség, amelyet a húti hatóságok rendszeresen zaklatnak, és a jemeni zsidó közösség maradéka, amelyet az elmúlt években több hullámban evakuáltak – helyzete a háború alatt tovább romlott. A muhamasín (marginalizált, örökletes alacsony kasztba sorolt) közösségek a humanitárius segélyekből is gyakran kimaradnak, mert a diszkrimináció a segélyelosztásban is újratermelődik. A fogyatékossággal élők, a háborús sebesültek és a mentális betegséggel küzdők ellátása gyakorlatilag összeomlott. A nők közéleti részvétele mindkét fél területén visszaesett, bár a háború előtti jemeni nőmozgalmak maradéka a humanitárius munkában és a helyi békekezdeményezésekben továbbra is jelen van.
A békekilátások 2026 elején bizonytalanok. A 2022-es tűzszünet alacsony intenzitású állapota nem jelent tartós békét: a húti erők katonai nyomást gyakorolnak, a koalíció légicsapásai időszakosan visszatérnek, a déli szeparatista mozgalom pedig továbbra is megkérdőjelezi a jemeni állam egységét. A tárgyalások a hatalmi status quo elismerésének és a területi, pénzügyi, katonai kérdések újratárgyalásának egyensúlyán buknak meg. A nemzetközi közösség figyelme a Vörös-tengeri válság és a gázai háború miatt ugyan megnőtt, de a humanitárius finanszírozás csökkenése – az ENSZ segélyfelhívásai rendre alul vannak finanszírozva – a lakosság kiszolgáltatottságát növeli. Egyes elemzők szerint a konfliktus a befagyott, ún. „se háború, se béke” állapot felé tart, mások tartós, de rejtett frontvonalakkal rendelkező, elhúzódó polgárháborúval számolnak. Jemen 2026-ban nem a béke, hanem a túlélés és a törékeny, de valós helyi alkuk országa.
A jemeni háborúról szóló tudásunk alapvetően négy forrástípusra támaszkodik. Az elsődleges források közé tartoznak az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatai, az ENSZ-szervek (OCHA, WHO, UNICEF, UNHCR, UNDP) és a nagy nemzetközi szervezetek (Vöröskereszt, IOM, IPC) jelentései, valamint a szemben álló felek hivatalos közleményei, beszédei és jogszabályai. A humanitárius adatok nagy része becslés, amely a hozzáférhetetlen területek, a politikai manipuláció és a módszertani nehézségek miatt széles hibahatárral bír. A másodlagos források közül a Human Rights Watch, az Amnesty International, az International Crisis Group, a Chatham House, a RAND Corporation és a jemeni kutatóközpontok (például a Sana’a Center for Strategic Studies) elemzései irányadóak. Az újságírói és oknyomozó anyagok fontos kiegészítést nyújtanak, de a frontvonalak közeléből származó tudósítások gyakran egyoldalúak, és a felek propagandáját tükrözhetik.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők. Először: a halálozási adatok vitatottak. Az ENSZ 2021-es becslése szerint a háború közvetlen és közvetett halottainak száma 2021 végére elérhette a 377 ezret; más becslések (például az ACLED adatbázisa) a közvetlen harci halottakat 150 ezer körülire teszik 2015–2023 között. A különbség abból fakad, hogy a közvetett haláleseteket (éhínség, betegség, ellátás hiánya) nehéz modellezni, és a modellek paraméterei vitathatók. Másodszor: a felelősség kérdése. A civil áldozatokért a koalíció légicsapásai, a húti tüzérségi csapásai és ostromai, valamint a helyi milíciák visszaélései egyaránt felelőssé tehetők, de a pontos arányok megállapítása a hozzáférés hiányában lehetetlen. Harmadszor: a húti mozgalom természete. A húti hatalomgyakorlás leírása ingadozik a „forradalmi ellenállás” és a „tekintélyuralmi rezsim” értelmezései között; ezek a címkék nem tényszerűek, hanem politikai és elemzői álláspontokat tükröznek. Negyedszer: a 2025–2026-os események egy részét a könyv lezárásáig nem lehetett független forrásból ellenőrizni, ezért a jelenkori fejleményeknél különösen fontos a forráskritika. Végül: a jemeni állam szétesésének fogalma is vitatott. Egyes kutatók szerint az állam nem omlott össze, hanem több, egymással versengő állami struktúrára bomlott; mások a jemeni államiság tartós erózióját hangsúlyozzák. A jelen alfejezetben közölt adatok és értelmezések a fenti forrástípusokon alapulnak, de a konkrét statisztikák ellenőrzése a kiadás időpontjától függ.