A húti mozgalom (arabul: al-Húthijjún, hivatalos nevén Anszár Alláh, „Isten segítői”) felemelkedése és a 2015-ös háború nem egyszerű szektariánus vagy törzsi konfliktusként érthető meg, hanem a jemeni államépítés kudarcának, a regionális hatalmi versenynek és a 2011 utáni átmenet összeomlásának együttes eredményeként. Az előző alfejezetben tárgyalt 1994-es polgárháború és az észak–déli egyensúly felbomlása után a jemeni központi állam egyre inkább a Száleh elnök köré szerveződő informális hálózatokra támaszkodott, miközben a perifériák – különösen a zajdí síita közösség által lakott északi hegyvidék – úgy érezték, hogy kimaradnak a gazdasági és politikai erőforrásokból. Ebben a helyzetben a húti mozgalom a 2000-es évek elején fegyveres felkeléssé alakult, majd a 2011-es felkelés után fokozatosan átvette az állami intézmények ellenőrzését, ami 2015-ben szaúdi vezetésű katonai intervencióhoz vezetett. A háború értelmezése a mai napig éles vita tárgya: a húti mozgalom és támogatói ellenállásként, a nemzetközileg elismert jemeni kormány és a szaúdi vezetésű koalíció puccsként és irányított terjeszkedésként, az ENSZ és számos kutató pedig összetett belső polgárháborúként, illetve regionális proxy-háborúként írja le. Az alábbiakban a dokumentált eseményeket, a vitatott megnevezéseket és a források bizonytalanságait különválasztva tekintjük át.
A húti mozgalom az észak-jemeni Szaada tartományból, a zajdí síita iszlám egyik történelmi központjából indult. A zajdí imámok – akik a 9. századtól a 20. század közepéig időszakosan uralták Észak-Jement – a jemeni síita közösség vallási és politikai vezetői voltak; az 1962-es forradalom után a köztársasági állam felszámolta az imámátus intézményét, de a zajdí identitás és a vallási iskolák hálózata megmaradt. A mozgalom neve a Húti családtól származik, amely a szaadai térségben jelentős törzsi és vallási tekintéllyel bírt; a család több tagja is vallástudós volt, és a 20. század végén egyre határozottabban bírálta a jemeni kormányt, a szaúdi vallási befolyást és az Egyesült Államok közel-keleti politikáját.
A mozgalom formális megalakulása a 1990-es évek végére tehető, amikor Husszein al-Húti (Hussein Badreddin al-Houthi) körül egy vallási-politikai kör szerveződött. A húti mozgalom követelései kezdetben nem voltak kifejezetten szeparatisták: a zajdí közösség kulturális és vallási jogainak védelmét, a szaadai régió gazdasági elmaradottságának felszámolását, a központi kormányzat korrupciójának megszüntetését és az amerikai befolyás visszaszorítását hangsúlyozták. Ugyanakkor a mozgalom retorikájában már a 2000-es évek elején megjelent az „Amerika halála, Izrael halála, átok a zsidókra, a győzelem az iszlámé” jelszó, amelyet a jemeni kormány és számos nyugati elemző a mozgalom radikalizálódásának jeleként értékelt. A húti mozgalom ezt a jelszót politikai tiltakozásként határozza meg, nem pedig vallási gyűlöletként; a kérdés értelmezése a mai napig vitatott.
Az első fegyveres összecsapásokra 2004-ben került sor, amikor a jemeni kormány Husszein al-Húti letartóztatását rendelte el. A húti harcosok ellenálltak, és a konfliktus gyorsan kiterjedt Szaada tartományra. Az első szaadai háború (2004) során Husszein al-Húti életét vesztette; a mozgalom vezetése ezután testvérére, Abdul-Malik al-Hútira (Abdul-Malik al-Houthi) szállt. Az összecsapások a következő években újra és újra kiújultak: 2005 és 2010 között a jemeni hadsereg és a húti harcosok között legalább öt nagyobb katonai konfrontáció zajlott, amelyeket összefoglalóan szaadai háborúknak nevezünk. A harcok során a jemeni kormány többször is Szaúd-Arábia támogatását kérte; Szaúd-Arábia 2009-ben rövid határ menti beavatkozást hajtott végre, miután húti harcosok átlépték a szaúdi-jemeni határt. A háborúk áldozatainak száma becslés kérdése; a leggyakrabban idézett adatok a hat év alatt több ezer halottról és százezres belső menekültről szólnak, de a pontos számok ma sem ismertek, mivel a jemeni kormány, a húti mozgalom és a nemzetközi szervezetek adatai jelentősen eltérnek egymástól.
A szaadai háborúk következményei messze túlmutattak a helyi szinten. A húti mozgalom a harcok során katonailag megerősödött, és megtanulta, hogyan tarthat fenn ellenőrzést hegyvidéki területeken a központi hadsereggel szemben. A jemeni hadsereg ugyanakkor egyre inkább kimerült, és a konfliktus felszínre hozta a hadsereg belső törésvonalait: egyes tisztek és alakulatok lojalitása a központi kormányhoz gyenge volt, mások pedig a húti mozgalomhoz közeledtek. Emellett a háborúk rávilágítottak arra, hogy a Száleh-rendszer képtelen a perifériák integrálására, és hogy a jemeni állam erőszak-monopóliuma korántsem érvényesül az egész országban.
A 2011-es arab tavasz hullámai 2011 januárjában érték el Jement. A fővárosban, Szanaában és más nagyvárosokban tömegtüntetések kezdődtek, amelyek Ali Abdullah Száleh elnök (Ali Abdullah Saleh) távozását követelték. A tiltakozók sokféle csoportot foglaltak magukba: diákokat, munkanélküli fiatalokat, emberi jogi aktivistákat, törzsi vezetőket, déli szeparatistákat és a húti mozgalom támogatóit. A tüntetések békésnek indultak, de a biztonsági erők erőszakos fellépése több száz halálos áldozatot követelt; a jemeni kormány a tüntetőket külföldi befolyással vádolta, a tüntetők pedig a rezsim korrupcióját és az állami erőszakot emelték ki. A konfliktus 2011 tavaszán polgárháborús szintre emelkedett, amikor a hadsereg egy része – köztük Ali Mohsen al-Ahmar tábornok – a tüntetők oldalára állt, és a főváros egyes kerületeit szembenálló fegyveres csoportok ellenőrizték.
A nemzetközi közösség, elsősorban az Öböl-menti Együttműködési Tanács (Gulf Cooperation Council, GCC) közvetítésével 2011 novemberében megszületett a Száleh-átmeneti megállapodás, amelynek értelmében Száleh lemondott az elnökségről, és a hatalom ideiglenesen alelnökére, Abd Rabbo Manszúr Hádira (Abd Rabbuh Mansur Hadi) szállt. Az átmenet részeként nemzeti párbeszéd-konferenciát hívtak össze, amely 2013-ban zárult; a konferencia ajánlásai között szerepelt egy föderális államszerkezet kialakítása, a déli régiók nagyobb autonómiája és a húti mozgalom bevonása a politikai folyamatba. A húti mozgalom azonban elégedetlen volt a föderációs tervvel, mert az szerintük megosztotta volna az országot, és hátrányos helyzetbe hozta volna az északi hegyvidékeket. A déli mozgalmak viszont épp ellenkezőleg, a föderációt is kevésnek tartották, és sokan teljes függetlenséget követeltek. Az átmeneti kormányzat gyenge maradt: a hadsereg megosztott, a gazdaság összeomlott, és a biztonsági helyzet tovább romlott.
A húti mozgalom ebben a vákuumban fokozatosan kiterjesztette katonai és politikai ellenőrzését. 2011 és 2014 között a húti harcosok Szaada tartományból dél felé nyomultak, és elfoglalták Amrán és Haddzsa tartományok nagy részét. A mozgalom szövetségesekre tett szert törzsi csoportok, elégedetlen katonai alakulatok és olyan politikai erők körében, amelyek szemben álltak a Hádí-kormánnyal. Fontos fejlemény volt, hogy a húti mozgalom taktikai szövetségre lépett korábbi ellenségével, a lemondatott elnök Ali Abdullah Szálehhel és az ő politikai hálózatával; ez a szövetség lehetővé tette a húti erők számára, hogy a hadsereg olyan egységeire támaszkodjanak, amelyek még mindig Szálehhez voltak hűek. Ezt a szövetséget sok elemző opportunistának és törékenynek tartotta, ami később be is igazolódott, de 2014-ben döntő szerepet játszott a hatalomátvételben.
2014 nyarán a húti mozgalom tömegtüntetéseket szervezett Szanaában a kormány ellen, az üzemanyagárak emelése és a korrupció miatt. A tüntetések fokozatosan fegyveres nyomásgyakorlássá alakultak: a húti harcosok 2014 szeptemberében elfoglalták a főváros kulcsfontosságú intézményeit, a kormányzati negyedet és a hadsereg több laktanyáját. A harcok során több száz ember halt meg, és a húti erők gyakorlatilag ellenőrzésük alá vonták Szanaát. A nemzetközileg elismert Hádí-kormány házi őrizetbe került, de formálisan hivatalban maradt.
A hatalomátvétel nemzetközi jogi megítélése vitatott. A jemeni kormány és a szaúdi vezetésű koalíció puccsnak minősítette a húti akciót, mivel az a demokratikusan megválasztott elnök megbuktatását célozta. A húti mozgalom ezzel szemben forradalmi népfelkelésként hivatkozott rá, amely a korrupt kormány ellen irányult, és hangsúlyozta, hogy a Hádí-kormány legitimitása már korábban megkérdőjeleződött. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2014-ben határozatban szólította fel a húti harcosokat a fővárosból való kivonulásra, és megerősítette a Hádí-kormány legitimitását, de a határozat végrehajtása elmaradt.
2015 elején a húti mozgalom tovább terjeszkedett: elfoglalta a Vörös-tengeri kikötővárost, Hodeidát, és dél felé nyomult, egészen Ádenig, ahová Hádí elnök menekült. A húti erők elfoglalták Áden nagy részét, és Hádí elnök Szaúd-Arábiába távozott. A húti mozgalom ezzel az ország területének jelentős részét ellenőrzése alá vonta, bár a keleti és déli területeken továbbra is erős ellenállásba ütközött. A hatalomátvétel során a húti mozgalom Forradalmi Bizottságot hozott létre, amely átvette a kormányzati funkciókat, és feloszlatta a parlamentet. A lépést a jemeni politikai ellenzék egy része, valamint több nemzetközi szereplő is illegitimnek tartotta.
A húti hatalomátvétel közvetlen regionális következményekkel járt. Szaúd-Arábia és több más arab állam a jemeni eseményeket biztonsági fenyegetésként értelmezte, és attól tartott, hogy a húti mozgalom Irán befolyását növeli a térségben. A húti mozgalom vallási-politikai irányzata ugyan nem azonos az iráni állam síita iszlamizmusával – a zajdí hagyomány jelentősen eltér a tizenkettes síita irányzattól –, de a mozgalom fegyveres ereje, jelszavai és egyes külpolitikai állásfoglalásai miatt sok elemző és regionális szereplő az iráni érdekszférába sorolta. A húti mozgalom vezetése tagadja az iráni katonai irányítást, ugyanakkor elismeri, hogy politikai és logisztikai támogatást kap Irántól; a kérdés, hogy a húti mozgalom mennyire önálló, a mai napig vita tárgya.
A háború első szakaszában a koalíciós légicsapások célpontjai között szerepeltek a húti katonai állások, fegyverraktárak, parancsnoki központok és a közlekedési infrastruktúra. A húti erők ugyanakkor továbbra is ellenőrizték a fővárost, és rakétatámadásokat indítottak szaúdi területek ellen. 2015 nyarán a koalíció szárazföldi offenzívát is indított, amelyben az Egyesült Arab Emírségek által kiképzett és felszerelt déli erők fontos szerepet játszottak. Az offenzíva visszafoglalta Ádent és több déli tartományt, de a húti erők továbbra is tartották magukat az északi hegyvidékeken és a nyugati partvidék egyes részein. A frontvonalak 2016-tól kezdve viszonylag stabilizálódtak, és a háború állóháborúvá vált.
A háború humanitárius következményei katasztrofálisak. Az ENSZ és nemzetközi szervezetek adatai szerint 2015 és 2022 között a harcokban, a légicsapásokban és a járulékos következmények miatt több százezer ember halt meg; a leggyakrabban idézett becslés 377 ezer halottról szól, de ez a szám magában foglalja az éhezés, a betegségek és az egészségügyi ellátás összeomlása miatti haláleseteket is. A pontos áldozatszám ismeretlen, mivel a jemeni egészségügyi rendszer összeomlott, és a halálozási adatokat sem a kormány, sem a húti hatóságok, sem a koalíció nem közli megbízhatóan. Az ENSZ 2018-ban a világ legsúlyosabb humanitárius válságának minősítette a jemeni helyzetet: a lakosság több mint fele élelmiszer-bizonytalansággal küzdött, és milliók szorultak sürgős humanitárius segélyre. A járványok, különösen a kolera, tovább súlyosbították a helyzetet. A koalíció tengeri és légi blokádja – amelyet a kormány a fegyvercsempészet megakadályozásával indokolt – a segélyszállítmányok bejutását is akadályozta, és hozzájárult az éhezéshez; a blokád humanitárius hatása miatt nemzetközi emberi jogi szervezetek és ENSZ-tisztségviselők többször is bírálták a koalíciót.
A háború nemzetközi dimenziója is összetett. Irán hivatalosan elismerte a húti mozgalom politikai szerepét, és humanitárius segélyt, valamint politikai támogatást nyújtott, de tagadta, hogy fegyvereket szállítana; a nemzetközi szakértők egy része szerint viszont a húti erők ballisztikus rakétáinak és drónjainak technológiája iráni eredetre utal. A húti mozgalom több támadást indított szaúdi és emirátusi célpontok ellen, amelyeket a koalíció az iráni támogatás bizonyítékaként értékelt. Ugyanakkor a húti mozgalom nem egyszerűen iráni proxy: a mozgalom saját belső logikával, helyi sérelmekkel és politikai célokkal rendelkezik, és a harcok során többször is ellentétbe került az iráni érdekekkel. A háború így egyszerre belső polgárháború és regionális hatalmi vetélkedés színtere.
A tárgyalások és a békeerőfeszítések 2015 óta többször is megakadtak. Az ENSZ különmegbízottai – előbb Ismail Ould Cheikh Ahmed, majd Martin Griffiths, később Hans Grundberg – közvetítettek a felek között, de a tűzszüneti megállapodások gyakran összeomlottak. 2018-ban a felek a Stockholmi Megállapodásban egyeztek meg a hodeidai kikötő körüli harcok beszüntetéséről és a fogolycseréről, de a végrehajtás csak részlegesen valósult meg. A 2020-as évek elején a konfliktus intenzitása mérséklődött, de a politikai megoldás továbbra sem született meg. 2022-ben az ENSZ által közvetített tűzszünet hónapokig tartott, de a teljes körű béketárgyalások elakadtak. A húti mozgalom ellenőrzése alatt álló területeken a mozgalom saját közigazgatást épített ki, amelyet a lakosság egy része elismer, más része elnyomásként él meg; a nemzetközi emberi jogi szervezetek dokumentálták a húti hatóságok által elkövetett önkényes letartóztatásokat, kínzásokat és a sajtószabadság korlátozását is. Ugyanakkor a Hádí-kormány és a déli erők által ellenőrzött területeken is dokumentáltak jogsértéseket, és a kormányon belüli belviszályok tovább gyengítették a koalíció egységét. 2020-ban a déli szeparatisták Déli Átmeneti Tanácsa (Southern Transitional Council, STC) bejelentette a déli területek önálló kormányzását, ami nyílt konfliktushoz vezetett a Hádí-kormány és az STC között, és ezzel a koalíciós táboron belül is újabb frontvonal nyílt.
A húti mozgalomról és a 2015-ös háborúról szóló ismereteink forrásai egyenetlenek és gyakran ellentmondásosak. A legfontosabb elsődleges források a jemeni kormány, a húti mozgalom, a szaúdi vezetésű koalíció és az ENSZ hivatalos közleményei, határozatai és jelentései. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatai, a főtitkár jelentései, valamint az ENSZ humanitárius szervezeteinek adatbázisai a legszisztematikusabbak, de ezek is gyakran becslésekre és helyi partnerek adataira támaszkodnak, amelyek pontossága nem ellenőrizhető teljes mértékben. Az emberi jogi szervezetek – mint a Human Rights Watch, az Amnesty International és a Mwatana for Human Rights – dokumentálták a háborús jogsértéseket, de hozzáférésük a konfliktuszónákhoz korlátozott, és jelentéseiket a konfliktusban érintett felek rendszeresen vitatják. A húti mozgalom belső működéséről kevés független forrás áll rendelkezésre; a mozgalom saját médiája – például az al-Maszíra televízió – fontos forrás a mozgalom álláspontjának megismeréséhez, de nyilvánvalóan elfogult. A szaúdi és emirátusi média ugyancsak a koalíciós narratívát közvetíti.
Az áldozatszámok és a humanitárius adatok különösen nagy bizonytalansággal terheltek. A leggyakrabban idézett ENSZ-becslések – például a 377 ezer halottról szóló 2021-es adat – maguk is modellszámításokon alapulnak, és nem pontos nyilvántartáson; a közvetlen harci cselekményekben meghaltak száma ennél alacsonyabb, de a járulékos halálozások (éhezés, betegségek, egészségügyi ellátás hiánya) miatt a teljes emberi veszteség ennél magasabb is lehet. Az egyes légicsapások és támadások felelősségének megállapítása gyakran lehetetlen, mert a helyszínek megközelíthetetlenek, és a szembenálló felek egymást vádolják. A nemzetközi jogi minősítések – például hogy a húti hatalomátvétel puccs-e, vagy hogy a szaúdi beavatkozás jogszerű volt-e – szintén vitatottak: a jemeni kormány meghívására hivatkozó koalíció a beavatkozást jogszerűnek tartja, míg a húti mozgalom és számos nemzetközi jogász a beavatkozást az állami szuverenitás megsértésének tekinti. A háború okainak és jellegének értelmezése is vitatott: egyes elemzők a húti mozgalmat elsősorban iráni proxyként, mások helyi sérelmekből kinőtt, önálló szereplőként elemzik; a konfliktust egyesek polgárháborúnak, mások regionális háborúnak, megint mások humanitárius katasztrófának tekintik. A könyv a fenti állításokat e bizonytalanságok figyelembevételével tárgyalja, és sem a húti mozgalmat, sem a szaúdi vezetésű koalíciót nem mutatja be homogén, kollektíven felelős szereplőként.